Nem könnyű magyarázatot találni arra, miért váltak el a Fox News és Tucker Carlson útjai tegnap, és mivel biztosat magam sem tudok a dologról, nem is ígérem, hogy megfejtem a rejtélyt. Azzal viszont megpróbálkozom, hogy képet adjak az esemény visszhangjáról és lehetséges következményeiről, folyományairól.

Mikor először megláttam a hírt, erősen csóváltam a fejemet, mert ilyen azért talán még sincsen. Aztán rá kellett jönnöm: dehogy nincs, sőt, a helyzet rosszabb, mint ahogy a forrásom, a Telex tudja: már legalább három éve kötéllel fogják a magyar diplomatát, mint régebben a katonákat, tengerészeket megfelelő számú jelentkező hiányában.

Előrebocsátanám, hogy a ma boncolt kérdés voltaképpen és a helyén kezelve nem is érné el jelentősége szerint, fontosságát tekintve azt a szintet, hogy egyáltalán felvetődjön. Arról van ugyanis szó, hogy milyen színű volt VII. Kleopátra királynő (fáraónő) bőre, ami így, 2053 évvel a halála után a gyakorlati életünk szempontjából tökéletesen közömbös.

Van annak egy kis kellemetlen mellékíze, amikor a Kormányzati Tájékoztatási Központ ír e-mailt az embernek. Részben azért, mert a címemhez annak idején az oltásüggyel kapcsolatban jutott, részben pedig, mert az embernek kifejezetten rosszul esik, ha hülyének nézik, és ez a kormányzat kizárólag ilyen célból szokott levelezni a lakossággal.

Hogy rövid legyek: olyan figyelmeztetés érkezett transzatlanti körökből, amit most már jobb, ha komolyan vesz a magyar vezetés, mert a fele sem tréfa. Ezt már nem fogják elpávatáncolni, elhisztériázni: ez kemény, mint a vídia, ezt komolyan kell venni. Washington haragszik, méghozzá joggal, és a NATO, ha ez lehetséges, még inkább haragszik az orbáni külpolitikára.

Mondanám, hogy előre megmondtam, de senkit sem érdekelne. Pedig tényleg megmondtam előre, ahogy megmondták mások is: a mesterséges intelligencia kiválóan felhasználható az álhírek gyártásában, főleg, ha ostoba emberek kezébe kerül. Hogy mennyire okos lehet a Die Aktuelle munkatársa, aki ehhez az eszközhöz folyamodott, azt hadd ne én döntsem el, de maradjunk annyiban: távol áll a Nobeltől is, a Pulitzertől is.

Az orosz belpolitikai helyzet ismerői előtt nem kétséges, hogy Vladlen Tatarszkij meggyilkolása óta aktív fázisába lépett a sztálini terror újjáéledése Moszkvában, a viták most már csak azon folynak, hogy a mostani helyzet van-e már annyira veszélyes, mint a Nagy Csisztka idején, vagy még sokat fog romlani? Ami, lássuk be, nem mindegy.

Vannak napok, mikor az ember felébred, magába tölt némi kávét, beleolvas a napi sajtóba és őszintén megbánja, hogy felébredt. Ennek a bolondokházának az is bőven elég lett volna, ha délig alszik, legfeljebb később tudja meg, mennyi őrültség történt az országban (és a világban is: de ma itthoni ügyekkel foglalkozunk).

Nehéz nyomon követni az Ukrajnában zajló háború eseményeit, főként, ha a teljességre törekszünk – jobban mondva, abban az esetben lehetetlen is. Körülbelül egy évig próbálkoztam ezzel, de munkaszervezési okok miatt fel kellett hagynom a napi helyzet részletes ismertetésével, viszont hetente egy-egy „pillanatfelvétellel” így is szolgálhatok a frontról, akkor is, ha a kép nem lesz vidám egyik fél kedvelői számára sem.

Ha tegnap a „hétköznapi besúgóval” foglalkoztam, ma következhet a „hétköznapi tömeggyilkos”. Akárhogyan is nézi az ember, Dmitrij Utkin, a Wagner-csoport első parancsnoka semmivel sem különlegesebb személyiség, mint a tegnapi írásomban elemzett Kszenyiyja Krotova. Ugyanolyan hétköznapi, szürke figura lenne normális körülmények között, aki mellett elmegyünk az utcán anélkül, hogy észrevennénk.