A háború első hetei után, mikor egyik ámulatból a másikba estünk, már nem szívesen írok le olyasmit, hogy „ez példátlan”, „ez fokozhatatlan”, óvatosan bánok a szuperlatívuszokkal, mert mindig van lejjebb, ahogy a pesti flaszteren mondják. Meghagyom az áradozást, főként az orosz ügyek kapcsán a kormánylapok munkatársainak.

Nos, ma megint bajban lesznek a foteltábornokok, akik negyven évvel ezelőtti katonaélményeik alapján szokták bebizonyítani Oroszország elkerülhetetlen győzelmét Ukrajnában (az első lövés óta ők egyfolytában elkerülhetetlenül győznek, csoda, hogy bírják ezt a sok diadalt), mert ma nem lesz túl sok szó Ukrajnáról, bár nagyon sok lesz Oroszországról.

Tegnap este az észak-koszovói híreknek köszönhetően pár órán keresztül görcsbe rándulhatott a gyomrunk, ugyanis nagyon úgy nézett ki, megint háború tör ki a Balkánon. Mára annyiban enyhült a helyzet, hogy most nem törtek ki a harcok, ellenben abban a ritka helyzetben vagyunk, hogy pontosan tudjuk, mikor fognak kitörni. Harminc nap múlva.

Most egy érdekes dologgal fogok megpróbálkozni, ugyanis leírom, miből lesz a cserebogár, bocsánat, a „hír”. Azért teszem idézőjelbe, mert hír is, nem is, egyenes hazugságnak nem mondanám, de igazságnak még annyira sem, akárhogy zeng tőle a magyar sajtó bizonyos része. Nem véletlen, hogy sehol sem jelölik meg rendesen a forrását, úgy kellett kinyomoznom.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy az évtized, ha nem az évszázad kémbotránya pattant ki, aminek nagyon komoly következményei lesznek: az a legkevesebb, hogy az abszolút nulla fokra hűl majd az orosz–amerikai viszony, de azon se lehetne csodálkozni, ha meg is szakadnának a diplomáciai kapcsolatok a két állam között.

A hír rövid és nagyon rossz: nem véletlen, hogy laptársaink is alig pár sorban tudták le. Arról van szó – túl sokat nem is lehet tudni az ügyről – hogy Budapest több pontján is olyan plakátok jelentek meg a Mazsihisz logójával, amelyeken a „Csak két faj van, zsidó és gój” felirat szerepel. A Mazsihisz tiltakozik és elhatárolódik, hiszen semmi köze ehhez az őrültséghez.

Úgy hozta a sors, hogy csupa sajtóval kapcsolatos hír került elém az elmúlt napban, tehát érdemes ezzel a témával foglalkozni – ha már mindenki más is ezt teszi. Azért is jó téma a magyar sajtó, mert olyan, mint az ukrajnai háború: kvantumfizikustól nyugalmazott útkaparóig kivétel nélkül mindenki ért, sőt, jobban ért hozzá – mármint azoknál jobban, akik csinálják.

Mi a teendő, ha defektes az államgépezet? Nyilván ki kell javítani, vagy ha nem lehet, sürgősen ki kell belőle szállni, főleg, ha a fékje vagy az ellensúlya romlott el. Akármelyik országban is romlik el az állam mechanizmusa, akármennyire is jelentéktelennek tűnik a hiba: törvényszerűen tragédiák sorához fog vezetni, inkább előbb, mint utóbb.

Mielőtt belekezdenék, tartozom egy vallomással: az elmúlt tizenkét évben mindig görcsbe rándul a gyomrom, ha a magyar kormányfőt meglátom egy külföldi lap címlapján. Abból még jó nem származott, mondja tucatnyi év tapasztalata, és sajnos nem téved, bár a mai dömping minden korábbit felülmúl.

Rég tettem ilyent, de ma szükség lesz rá – ugyanazon a napon kétszer is írok ugyanarról, mivel menet közben erősen megváltozott a helyzet. Mindenesetre most akkora felfordulás lehet a Lubjanka téren, mint Berija halála óta még soha, a mostani kavarodáshoz képest Beszeda tábornok letartóztatása teadélután volt, szalonzenekarral, csipketerítővel.