Van az úgy, hogy kissé bonyolultak a dolgok, kissé nem értjük, hogyan történhetett, ami történt, mi vezetett ide, esetleg amoda, és bambán meredünk a Nagy Magyar Nihilbe. Azt én tudom, hogy régebben az állami kitüntetések kiosztásakor nem az számított, ki kapja őket, hanem az, hogy ki nem, de ez még mindig nem magyarázza meg a tegnapi aranyesőt.

Mert aranyeső hullott március tizenötödike alkalmából, ahogy minden évben hullik, mondaná Hollik, mert az a munkája, hogy a kormánynak vigye a szót, egyszóval azt értem, hogy aki nem kapott, az miért nem részesült a magas állami elismerésekben, de az már nehezebben érthető, hogy aki kapott, az miképpen került a kiválasztottak közé? Mert ugyan kitüntettek néhány derék embert is, akik ellen semmiféle kifogás nem merülhet fel, de kapott plecsnit pár olyan is, akikről el nem bírom képzelni, mivel érdemelték ki.

Ha csak azzal nem, hogy ilyenjük még nem volt.

De ezen az alapon kaphattak volna száraz leprát is, mert az sem volt még nekik.

Akkor lássuk azt a három embert, akiknek az érdemeit, légyenek bár akármekkorák, valahogy nem látom, pedig keresem.

Legyen az első a közkedvelt színművész, Dózsa László (1942- ) Dózsa nevéhez hozzánőtt a születési évszáma, szerintem sokan hiszik, hogy a második keresztneve Ezerkilencszáznegyvenkettő, és igazából a Battlefield 1942 bátyja. Ami távolról sem lehetetlen, lévén hogy Dózsa László is részben egy lövöldözős játék, de ne feledkezzünk meg egyéb kvalitásairól sem, hogy rögtön többszöri feltámadását említsem például, melyet egy bibliai elődje csak egyszer tudott abszolválni, vagy esetleg herkulesi éjszakáját, melyen hét hölgyet tett boldoggá saját állítása szerint. Ne tessenek hitetlenkedni, ha ő mondja, hogy hetet, akkor hetet. Itt mondja:

Őt ugyan eddig is kitüntették már néhányszor, eddigi elismerései:

Igen, kiváló művész lett, méghozzá tegnap, mely ordóval és címmel nem csak a szégyen jár, hanem a pénz is, konkrétan a Kossuth-díj mindenkori összegének a fele, szóval megéri. Ez úton szeretném felterjeszteni a Pruck Pál-emlékérem Kamu-fokozatára és a Münchhausen-díjra, ágyúgolyóval ékesítve, ezeket Schmidt Mária szíve csücskében adják majd át, bensőséges és zártkörű szertartás keretei között.

Mellesleg, tekintve kitüntetései számát, bizonyosak lehetünk abban, hogy az érett, kiforrott tehetségű, kissé korpulens színművész vagy Göring, vagy Leonyid Iljics Brezsnyev szerepére gyakorol, a forgatást csak az hátráltatja, hogy érthetetlen okokból nem kapta még meg a Hős Anya Érdemérmet.

A másik kitüntetett, aki mellett nem mehetünk el szó nélkül, Döbrentei Kornél, a Magyar Írószövetség Réme, aki miatt megritkultak az említett szervezet sorai (ugyanis sokan kiléptek az egyik nyilvános megszólalása miatt - ha már ő nem lépett ki). Ő sem tartozott az el nem ismert géniuszok közé, ugyanis korábban is kapott plecsniket (és a velük járó pénzt). Mije van már neki, na mije? Nem szöszi haja a fején, hanem elismerései. Éspedig:

Ezenkívül vannak nagyon érdekes nyilatkozatai. Én nem minősítem őket, tegye meg mindenki magának, de annyit megjegyeznék, hogy volt olyan történelmi időszak, amikor ilyenekért Vaskereszt járt, tölgyfalombokkal (ne tessék azzal jönni, hogy az kifejezetten katonai ordó volt, igenis kapott belőle két civil is), meg olyan korokra is emlékszem, amikor legalább öt évvel honorálták ennek a világnézetnek a népszerűsítését. Mire is gondolok? Ezekre a mondatokra:

„A magyarság erkölcsi holokausztja (...), amelyet álpróféták, álruhában, álorcában – csak a szakálluk a valódi – vezényelnek. (…) Nem mindig ott van a sír, melyben egy nemzet süllyed el, ahol ássák. Nálunk ez, ahol állítólag árkokat temetnek, miközben keresztfákat döntenek ki, kivált igaz. A temetőszolgákat máshonnan igazgatják. Onnan, ahová a madár is kéken jár (micsoda madár!), de az nem a boldogság kék madara...” (2004, tüntetés a Tilos Rádió ellen)

Ez után lépett ki nem kevesebb, mint százhatvan író az Írószövetségből, köztük Nádas Péter, Szabó Magda, Esterházy Péter és Konrád György. Döbrentei maradt. De mit mondott korábban a Vasárnapi Újságnak?

„A magyarországi zsidóság nem éppen a nyájas honszerető népréteg szerepében tűnik fel.”

Kérem, ez mintha kendőzetlen antiszemitizmus lenne, ha jól tévedek. És mi hagyta el ajkait 2014-ben, a Nemzeti Összetartozás Napján?

„Valakik, én tudom, hogy kik, Hitler – aki szintén nem volt ministránsgyerek, igaz, heti bérmálkozó sem – agyonemlegetésével feledtetni akarták a Generalissimus világpusztító terveit, cselekedeteit.”

Ez sem különb, ez Hitler mosdatása. No, azért egy ideje már nem szólalt meg és így nem zavarja a magyar külpolitika irányváltásait, meglehet, épp azt honorálták neki tegnap a Magyarország Babérköszörűje, elnézést, Babérkoszorúja díjjal, melyhez a Kossuth-díj mindenkori összegének nyolcvanöt százaléka jár.

Ilyen társaságban már meg sem lepődök Farkas Boglárka esetén, aki a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét kapta, polgári tagozaton, mert levelező nincs. Ő az Echo TV volt vezérigazgatója, az az egy nem világos, hogy azért tüntették-e ki, amit ott művelt, vagy azért, hogy lemondott a posztjáról más, érdemesebb tányérnyalók kedvéért?

Legyünk tárgyilagosak: három ilyen díszmadár kapott tegnap érdemrendet, a többiek között is akad kifogásolható (például ez Döbrenteiéknél családi ünnep, ugyanis bé neje, Petrás Mária is kapott, habár ez egyszerű véletlen, mármint nem a házasság, hanem a kitüntetés, mi más is volna?) de bizony kaptak rendes emberek is, akikre semmi rosszat nem mondhatunk. Olyan idősödő művészek is, akiknek nem is annyira a díj összege volt fontos, bár az is jól jött, hanem az ezzel járó nyugdíj-kiegészítés. Szóval velük szemben nem volna becsületes most lemondási mozgalmat indítani (mint amikor bayerzsoca lovagkeresztet kapott), mert merő egy becsületből még felkopna az álluk.

De azért nem érezhetik jól magukat ennek a három embernek a társaságában.

Így devalváljuk a kitüntetéseinket, elismeréseinket: lassan ha valakit jelölnek egy díjra, azonnal elkezd lázasan kutatni a saját múltjában, hol lehet az a sötét folt, amivel kiérdemelte?

No, mindegy is.

Üdvözöljük babérköszörűs dolgozóinkat!

Szele Tamás

Kérem, van abban valami csodálatos, hogy milyen könnyen lázad a magyar ember bármilyen ügyben, ha azt hiszi, elérhet valamit – komolyan gondolkodom legalább egy flashmobon a gravitáció ellen. Csak még az nincs meg, akinek ez anyagi hasznot hajtana, így aztán magam is csak a gyakorlat kedvéért szervezkedhetnék, pénzt nem kapnék érte.

De bezzeg a repülés más tészta.

A repülést manapság és Magyarországon a legváltozatosabb indokok alapján illik utálni. Volt már vitám „méregzöld” környezetvédővel, aki mindenestől be akarta tiltani, ökológiai okok miatt (távolról sem annyira szennyező, főleg a modern hajtóművek miatt, mint azt terjesztik), mikor megkérdeztem, mivel menne Londonba, azt válaszolta, hogy nem menne, ami roppant decens érv, és bizonnyal elnyeri a kormány tetszését is, csak ez véletlenül a huszonegyedik század, mint naptári adataim mutatják. Lehet ugyan leállítani a külkereskedelmet és a személyforgalmat, volt már önellátó Magyarország, csak sajnos Mátyás király idejében, így saját forrásokból maximum az akkori szintet tudnánk hozni. Vagy azt sem, tekintve, hogy a só- és aranybányák már nincsenek határainkon belül – bár, ha nincs külkereskedelem, minek az arany? Hagyjuk is, aki vissza akar térni a boldog középkorba, tegye felőlem, barátunkkal nem folytattam a vitát, nem az nekem a bajom, hogy mit gondol – az a bajom, hogy azt akarja, én is gondoljam.

Nem fogom.

Az is napi gyakorlat, hogy a chemtrail elkötelezett hívei már teljesen nyilvánosan szövögetik a terveket az utasszállító gépek megsemmisítésére. Igen, személyszállító gépeket akarnak elpusztítani, mondjuk Stinger rakétájuk még nincs, de lézeres mutatópálcáik vannak – ezekkel bizony el lehet vakítani úgy egy-egy pilótát, hogy landolás közben ízzé-porrá törjön a gép és a roncsok is kigyulladjanak. Mármost az egy dolog, hogy a zavaros fejű csőcselék mit hisz és mit nem hisz el a cinikus prófétáinak, azonban a tömeggyilkosság már sokkal konkrétabb valami, amire vannak bizonyos törvények is, esetünkben a Btk. 233. §-a, mely szerint:

„233. § (1) Aki a vasúti, a légi vagy a vízi közlekedés szabályainak megszegésével más vagy mások életét vagy testi épségét veszélyezteti, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés
a) egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény súlyos testi sértést,
b) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény maradandó fogyatékosságot, súlyos egészségromlást vagy tömegszerencsétlenséget,
c) öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény halált,
d) öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény kettőnél több ember halálát okozza, vagy halálos tömegszerencsétlenséget
okoz.”

Erre a törvényre különben később még szükségünk lesz, ne feledkezzünk meg róla, egyelőre legyen elég annyi, hogy még a közlekedés rendjének megzavarását előkészíteni is bűncselekmény, tehát akik ezt szervezgetik a közösségi oldalakon, már kéne kapjanak egy-egy évet, pusztán miheztartás végett.

Aztán ott van a Red Bull Air Race. Azt, kérem, Budapest népe nagyon és hangosan utálja: nem, most nem fogok belemenni abba, miért van ez és miért nem értek vele egyet, pár éve megtettem, napokig tartott az anyázásoktól sem mentes vita, mindenki megtalált, akinek véleménye volt az ügyben, ám kevesen, akik repültek is már – mikor felelős lettem Budapest ostromáért is, rájöttem, hogy a büszke honpolgár nagyon szívesen ölne akár a véleményéért, amennyiben ez nem okoz neki különösebb fáradságot, bármire hajlandó, kivéve az informálódást, szóval ezt a témakört itt és most nem fogom kifejteni. Adok én épp elég egyéb okot ebben az írásban arra, hogy a pokolba küldjenek, kívánjanak.

És közeledünk a valódi tárgyunkhoz: a legutóbbi időkben a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér ellen bontakozik ki tömegmozgalom, mivel nem lehet tőle éjjel aludni. Hát, kínálkozik a csapda és belé is esek, bemutatok néhány tényt, de nem is számítok arra, hogy ezek bárkit is meggyőznének, akinek már van szubjektív véleménye.

Panaszolják, hogy drasztikusan megnőtt a légiforgalom. Igen, az utasszámot tekintve valóban komoly a növekedés, és nehéz is kiszolgálni, főleg, hogy a Liszt Ferenc tényleg felújításra szorulna. Csakhogy - mihez képest nőtt meg micsoda? A légiközlekedés (meg a vasút) abban különbözik más tárgyköröktől, hogy szinte minden nagyon pontosan dokumentált, így például nem kell sokat kutatni ahhoz, hogy megtudjuk: 2005-ben durván 126 ezer gépet regisztráltak, tavaly 115 ezret, és közben az utasforgalom 8 millióról 15 millióra nőtt.

Hogy is van ez? Hát úgy, hogy 2005-ben még nem voltak nagy forgalmú fapados légitársaságok. És ezek már korszerű, csökkentett zajszintű gépekkel dolgoznak. Hogy mondjak egy példát: a régi magyar kormánygép egy AN-26-os volt - Árpi bácsinak nem voltak luxusigényei - és azért kellett szállítógépnek visszaminősíteni, mert a legtöbb európai reptéren nem szállhatott le a hajtómű zajszintje miatt (meg azért, mert egyszerűen megadta magát 2017-ben, amikor Áder Jánost államfőt kellett volna Csíksomlyóra vinnie). Tehát nem is használhatnának elavult vagy zajos gépeket, ugyanis sehol nem tudnának velük leszállni, nem fogadnák magát a típust sem.

Akkor ott az éjszakai nyugodalom kérdése. Az bizony tényleg fontos, magam is harapok, ha nem hagynak aludni. Ámde mit tudott meg a 24.hu? (https://24.hu/fn/gazdasag/2019/03/11/ferihegy-repuloter-zaj/?fbclid=IwAR3ieVmmVLZNxRvywxDxwKLOqeFwkVEs_uiJlWA2zCbEeUFAB5w2It3kWU0)

„A jelenlegi szabályozás szerint este 10 és reggel 6 óra között a menetrend szerinti és a nem menetrend szerinti kereskedelmi le- és felszállások száma legfeljebb napi 50, ebből éjfél és 5 óra között legfeljebb napi 6 lehet. Ettől eltérni csak a légiközlekedési hatóság előzetes engedélye alapján lehet. A felmentést a Palkovics László vezette innovációs tárca légügyi kockázatértékelési hatósági főosztálya adja ki, és a Budapest Airport honlapja szerint alkalmanként meg is teszi, főként sportesemények miatt. Például a Mol Vidit a fehérorosz BATE Boriszov stadionjába szállító gép november 30-án kvótán felül kapott le- és felszállásra engedélyt, éjjel 1 óra 55-kor, illetve 2 óra 30-kor.” (24.hu)

Tehát szó sincs éjszakai csúcsforgalomról - a Tarlós István által vizionált teljes éjszakai repülési tilalom már csak azért sem jó ötlet, mert egyfelől kevés járatot érintene amúgy is, másfelől tilos bezárni a repülőteret éjszakára. Mi van, ha egy menetrendszerű járat Magyarország felett hibásodik meg? Megtagadjuk a kényszerleszállást, mert elmúlt már záróra? Leküldjük Taszárra, ami katonai repülőtér, és jelenleg használaton kívül van? Vagy azt mondjuk, amit szoktunk, hogy „minek jött ide?” és a másik oldalunkra fordulunk?

Igen, a repülőtér lármás üzem. A pályaudvar is, a Keleti mellett lakom, mikor épp nincs építkezés és nem nagy a forgalom, itthon is állandóan frissültek az ismereteim a menetrendről, míg annyira meg nem szoktam a hangosbemondót, hogy már nem is hallom – azt is megengedem, hogy sokan vannak, akik nem képesek megszokni. Tehát nem, nem vitatom, miszerint a repülőtér bizony lármás, hangos, zajos.

Én azt vitatom, hogy most lármásabb lenne, mint korábban: hiszen látjuk, hogy a nálunk megforduló gépek száma csökken, a zajszintjük pedig alacsonyabb.

Attól még persze senki sem mondhatja, hogy csendesek lennének.

De miért pont most lett ez fontos?

Tarlós esetében ez érthető: ő szavazatokat szerez ezzel a főpolgármester-választásra, és gáncsolni akarja Karácsonyt, akinek korábban kidolgozott egy alternatív megközelítési rendet, Zugló zajteher-mentesítésére. Mármost ha nincs repülés, zaj sincs, legalábbis éjszaka, ez úgyszólván világos.

Na jó, ennyit az önkormányzati választások előszeléről.

Hanem lehet ám az épp most megélénkülő panaszáradatnak egy gazdasági oka is. A G7 információi szerint (https://g7.hu/vallalat/20190311/a-budapest-airport-lehet-meszaros-lorinc-kovetkezo-celpontja/) Mészáros Lőrinc a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőteret üzemeltető Budapest Airport Zrt. megszerzésére készül.

Jól tetszettek olvasni. Kicsit drága játék lenne neki, nagy falat, de hogy úgy mondjam, a körültekintés sosem volt az erőssége, meg hát mintha nem is ő hozná a saját üzleti döntéseit. Akkor számoljunk egy kicsit. Ugye, Mészáros cégének menedzsmentje kifejtette, hogy a jövőben kevés, de nagyméretű felvásárlásra törekszik; elsősorban a bank- és pénzügyi szektor, az informatika, az ingatlanszektor, valamint a telekommunikációs ágazat érdekli. Ez a befektetés tekinthető ingatlannak, ha akarjuk, és mindenképpen nagyméretű. De mennyi az annyi?

„Az utóbbi években Európában a reptér-üzemeltető cégek alsó hangon az éves EBITDA (adózás, hiteltörlesztés és értékcsökkenés előtti eredmény) 15-szörösén keltek el. A Budapest Airport tavalyi számai még nem ismertek, 2017-ben az EBITDA 55,5 milliárd forint volt, amiből 833 milliárdos vételár adódna.” (G7)

Nem mondom, hogy nem óriási pénz, de arra van a médiahadjárat, hogy lefaragjanak belőle. Hiszen, ha 1. nem is fogadhatnak éjszaka járatokat, 2. zajos és gondoskodni kell a zajvédő falakról, miegymásról, 3. zsúfolt, kényelmetlen, a minap az álmennyezet egy darabja is leszakadt (a rossz nyelvek szerint egy brit turista nyakába, aki azt találta mondani, hogy józan), szóval, ha ilyen tengernyi baj van vele, csak nem kérhetnek érte annyit, amennyi a nominális ára?

Aztán, ha különböző intézkedésekkel nehezítik, esetleg el is lehetetlenítik a repülőtér működését, akkor fog csak igazán lemenni az az összeg, kérem!

De hát, ugye tömegesen jönnek a panaszok. Milyen érdekes: főleg a kormánysajtóban jönnek. Még egyszer mondom: ezeknek jó része jogos és minden alapja megvan (más részük mondvacsinált). Azonban minden megjelent írás egy-egy argumentum az üzleti tárgyalásokon, azt bizonyítja, micsoda bóvli ez a repülőtér, ennyit nem ér, de még kevesebbet is alig...

Így, kérem, a használtautó-piacon alkudoztak boldogult úrfikoromban, a Zastavákra és Zaporozsecekre, ott volt az az érzése az embernek, hogy a vevő nem ingyen akarja elvinni a járművet, hanem követel is egy méltányos összeget ezért a szívességért az eladótól.

Megjegyezném még, hogy a kormánymédia kiemelt figyelme az utóbbi időben igen rosszat jelent: ilyesmi előzte meg a CEU elüldözését, a PIM vezetőváltását vagy legújabban az MTA lenyúlását is – ha ezek az orgánumok elkezdenek valamivel vagy valakivel nagyon foglalkozni, akkor érdemes vörös riadót fújni és élesíteni a fotontorpedókat.

Jó. Mi lesz ennek a vége?

Nyilván az, hogy Mészáros cége ennyiért vagy annyiért, de megveszi a Budapest Airport Zrt.-t. Utána jön a feketeleves.

Működtetni kell.

Ahhoz meg érteni kéne, csak nem értenek hozzá, és ebben az üzletágban nem is tudnak ráígérni a jó szakemberekre váró külföldi bérekre: egyszóval, nem fog menni.

Mármost a légiközlekedés azonban nem pékmesterség, hogy ha rosszul sikerül a kifli, megeszik a gyerekek, itt egy-egy hiba emberéletek százait követelheti.

És itt lép életbe a Btk. korábban említett 233. paragrafusa:

„ Aki a vasúti, a légi vagy a vízi közlekedés szabályainak megszegésével más vagy mások életét vagy testi épségét veszélyezteti...”

Szóval, csak csínján a repülés pocskondiázásával, akármennyire is divat.

Ugyanis maximum Mészáros Lőrincet támogatjuk vele, neki keresünk pénzt – és vélhetően avatatlan kezekbe adjuk a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőteret.

Persze, ha valaki szponzorálni szeretné ezt a szorgos és takarékos embert a maga szerény eszközeivel, mert úgy véli, sínylődik, szükséget lát anyagiakban, akkor nem szóltam.

Szele Tamás

Kérem, van a hír és van neki a háttere. A hír általában egyszerű, beszámolunk arról, mi történt, hol történt, ki mondott, mit mondott, miről, mikor. Nagyobb a gond, ha meg is akarjuk magyarázni azt, amiről szó van – ez még a hír szereplőinek sem mindig szokott az érdeke lenni. Márpedig most akkor is magyarázat következik, Avalókitésvara nevében, nincs irgalom!

Magyarázat bizony, de vegyük előbb magát a hírt. Hát mi történt?

„Budapest, 2019. március 10., vasárnap (MTI) - Szél Bernadett független országgyűlési képviselő szerint a magyar kormány a Kínától kapott hitelekért és pénzért cserébe szemet huny a tibeti nép elnyomása felett.

A képviselő vasárnap Budapesten a Kína-ellenes tibeti felkelés 60. évfordulójának alkalmából rendezett sajtótájékoztatón azt mondta, hogy amíg a Fidesz ellenzékben volt, számos taggal kiállt a tibetiek elnyomása ellen, hatalomra kerülése után viszont elkezdte üldözni azokat, akik Tibettel kapcsolatban felszólaltak.
Amikor a kínai vezetés Magyarországra látogatott 2017-ben, a Fidesz a rendőrséggel távolítatott el egy tibeti zászlót tartó embert, hogy ne zavarja meg a kínai konvojt - tette hozzá. Szél Bernadett közölte, Tibet a múlt század közepe óta elnyomásban van, a kínai kommunisták pedig semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy Tibetet eltöröljék a Föld felszínéről. Az elnyomás számos formában van jelen a világban, van, ahol brutálisan erős eszközökkel, és van, ahol olyan vezetők vannak, akik megpróbálják elhallgattatni az embereket azzal, hogy öncenzúrára kényszerítik őket - mondta, hozzátéve, nem szabad úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Cseh Katalin, a Momentum EP-listavezetője szerint Orbán Viktor miniszterelnök kétszínű, mert csak ellenzékben törődött Tibettel, a kormányon viszont a Kínai Kommunista Párt pénze mindennél többet jelent neki. A párttal való üzletelés közben nem érdekli őt, hogy a kínaiak az összes joguktól megfosztották a tibetieket - mondta. Közölte, a Momentum elutasítja, hogy az elveket hátrahagyva, csak a gazdasági kapcsolatok vezéreljék egy vezető politikáját. Egyébként sem nem lehet megbízható partner egy olyan állam, amely a saját országában átgázol a kisebbségeken. A szabadságjogok és a kisebbségi jogok ugyanis mindenkit megilletnek - jegyezte meg. Tordai Bence, a Párbeszéd országgyűlési képviselője hangsúlyozta, a Párbeszéd következetesen kiáll Tibet mellett. Szerinte inspiráló, hogy a tibetiek hatvan éve erőszakmentesen fellépnek az elnyomással szemben. Az egyes nemzetállamok önmagukban gyengék ahhoz, hogy szembeszálljanak Kínával, ezért erős, együttműködő, az érdekeit és értékeit hatékonyan képviselő Európát kell felépíteni - mondta az országgyűlési képviselő. Szél Bernadett, Cseh Katalin és Tordai Bence a sajtótájékoztatón tibeti zászlókat lengettek, és „Free Tibet!” feliratot festettek a Kínai Népköztársaság Nagykövetsége előtti aszfaltra.” (MTI)

Hát, kérem, ettől valóban meg fog rendülni az elnyomó kínai hatalom Lhaszában, és a páncélosok úgy fognak menekülni a Hankukuan-hágón keresztül, mintha csak rolangok és rodzsungok üldöznék őket. Az, hogy a Fidesz a kilencvenes-kétezres években nagy pártolója volt (szavak szintjén) a szabad Tibet ügyének, kétségbevonhatatlan tény, amint az is, hogy hatalomra kerülve azonnal elfordult tőlük: és, jegyezzük meg, ezért nem sok mindent kapott Pekingtől. Ez is mutatja, hogy a magyar kormánypárt Ázsia-politikája inkább épül mesékre, legendákra, közkeletű tévedésekre és mítoszokra, meg némi hamis öntudatra, mint a valós tények ismeretére: Kína „szimpátiából” egy vörös fen nem sok, annyit sem fog adni a világ egyetlen országának sem, ha különben a gazdasági környezet bizonytalan, vagy ha nem remél komoly hasznot a befektetésből. Kínaiak azok, nem bolondok.

De ez a mostani gesztus és flaszterfestés sem mozdította sokkal előre Tibet függetlenségének ügyét, ez ugyan nem Lhászának szólt, hanem Budapestnek – ebből a szempontból tehát pont a célja elérésére nem alkalmas. Illetve alkalmas, ha az a cél a politikai jelenlét bemutatása. Viszont Tibetnek nem használt semmit.

Mandzsusríra, a Bölcsesség Bódhiszattvájára, hát végül is mi történt hatvan évvel ezelőtt, mire emlékezünk?

Na, ezt mondjuk hiába kérdeznénk akár a magyar kormánypárttól, akár a magyar ellenzéktől. Emlegetnének valami menekülést a dalai láma részéről Indiába, meg némi lövöldözést, de ennél sokkal többet nem tudnak mifelénk az akkori eseményekről. Hát kezdjük az elején.

Illetve, ne az elején, csábító a gondolat, hogy az áldott emlékű Szongcen Gampoval kezdjük, a tibeti állam megalapítójával, aki körülbelül 569 és 649 között élt és uralkodott, de akkor minden terjedelemből kifutnánk. Kezdjük a kínai polgárháborúval. A Csing-dinasztia megérdemelt bukása után zavaros idők köszöntöttek a Középső Birodalomra: 1927-től hivatalosan 1950-ig véres, kíméletlen polgárháború zajlott Kínában, elmondhatatlan szenvedéseket okozva, annyi halálos áldozattal, sebesülttel, amennyit szinte fel sem lehet fogni. A harc – természetesen - a hatalomért folyt, hadurak támadtak minden tartományban, kis seregek, nagy seregek, ráadásul a császári Japán, kihasználva a zűrzavart, Kínára támadt és nagy részét elfoglalta, még a kínai hadurakénál is nagyobb kegyetlenséggel. Nanking ostromát inkább nem írom le, nem volna könnyű olvasmány, akit érdekel, itt írok róla bővebben (http://huppa.hu/szele-tamas-nanking-konnyei/). És hát nem egy nankingi típusú mészárlás volt, csak ezt tudjuk dokumentálni, volt ennek párja sok...

Japán Mandzsuguóból (Mandzsúriából) indulva akarta elfoglalni – Kínát. Mármost Kínát nem lehet elfoglalni, képtelenség, ugyanis túl nagy. Minden hadsereg, amely egy nagy országot száll meg, szembetalálja magát a matematikával: egyszerűen nincs annyi katona, amennyit hátra kéne hagyni a helyőrségekben. Annyi étel sincs.

Nos, Aszaka japán herceget és főparancsnokot ez nem zavarta. Sőt, partra szálltak Sanghajban, amit a kommunista párt fészkének tartottak, és ennek 350 000 áldozata lett. Még hónapokig komoly gondban voltak, mit csináljanak ennyi holttesttel, a végén rájöttek: mozdonyok tűzterében égették el. Azt is, különben, aki még mozgott. Aztán elesett Sanghaj, Tiencsin, Peking, az egymással marakodó két sárkány, Mao elvtárs és Csang Kaj-sek Északra szorult, és ha akarták, ha nem, békét kellett kössenek.

Végül – közös erővel – kiverték a japánokat, hogy aztán egymás ellen forduljon a „nacionalista” Csang Kaj-sek és a „kommunista” Mao Ce-tung, de hiszen már a japán invázió előtt is egymás ellen harcoltak – végül Csang Kaj-sek Kuomintangja Tajvanra szorult, Mao elvtárs pedig győzött a Középső Birodalomban.

Ez mind érdekes és véres mivoltát tekintve borzalmas is, de mi köze ennek Tibethez? Nos, a Csing-dinasztia bukása után a 13. dalai láma 1913-ban kinyilatkoztatta Tibet függetlenségét, azonban más országok nem ismerték el független nemzetnek. Mivel Tibet egyes részei bizonyos történelmi korokban Kínához tartoztak, a kínai állam ugyan igényt tartott volna erre hivatkozván a területre, csak éppen a kínai állam el volt foglalva igen hosszú ideig részint a japánokkal, részint tulajdon polgárai irtásával. No, de eljött a béke, és ahogy konszolidálódott a helyzet, azonnal be is vonultak Lhászába. Voltak némi harci cselekmények, ekkor vonult vissza a tizenharmadik dalai láma és foglalta el hivatalát a mostani tizennegyedik, akit ez alkalomból nagykorúvá is nyilvánítottak (ne feledjük: 1935-ben született, 1950-ben még csak tizenöt éves volt). A kínai megszállás tökéletes sikerrel járt, amiben nem kis része volt annak, hogy a tibeti ember sok mindenhez ért, még több mindenhez nem ért, de körülbelül katonának a legrosszabb: a hagyományos tibeti fegyver, az elöltöltős, villás muskéta semmit sem ért a kínai AK-47-esek ellen, komoly harcok csak Lhászában voltak. 1951-ben a csamdói konferencián a kínaiak az együttműködő tibetiekkel együtt kimondták Tibet „békés felszabadítását,” és közeledést ajánlottak a dalai lámának, amit ő elfogadott, és küldöttséget menesztett Pekingbe. Ennek eredményeként megszületett a „tizenhétpontos egyezmény”, amit a kínai központi kormány és a helyi tibeti kormány nevében a tibeti delegáció május 23-án aláírt. Sőt. A fiatal dalai lámát ki is nevezték mindenfélének, barátságuk jeléül (körülbelül annyi gyakorlati és politikai fontossága volt ennek, mint a Matolcsy-féle foltnak a babák fenekén a kínai-magyar gazdasági tárgyalások során), lett ő tagja az Országos Népi Gyűlésnek, tiszteletbeli elnöke a Kínai Buddhista Szövetségnek, ha már éneklő kanonoknak nem lehetett kinevezni, sőt, ő vezette alig serdült fővel a Tibet autonómiáját előkészítő bizottságot is, mely nevéből következően inkább foglalkozott a tibeti autonómia eltörlésével, mint megteremtésével, de hát Kínában vagyunk, ott így működnek a dolgok.

Fiatal lehet, hogy volt a dalai láma, de buta nem: hamar rájött, hogy itt Tibet teljes gyarmati sorba taszítása folyik, menekült is Pekingből, ahogy tehette, 1955-ben már újra Lhászában élt. És folytatta a tanulmányait is. Most jutunk el az 1959-es eseményekhez, amikre elvben emlékezünk. Annak az évnek a mönlám-ünnepén Tendzin Gyaco, vagyis a dalai láma elnyerte a lhárámpá gese (filozófia doktora) címet. A hír hallatán a kínai helyőrség tanítás végett meghívta Tendzin Gyacót, azonban közölték a testőreivel, hogy nem kísérhetik vezetőjüket a kínai táborba. Nem egy, nem is két dalai lámával végzett kínai fegyver vagy méreg: hiába akart eleget tenni a meghívásnak az Élő Isten, Lhásza népe fellázadt és nem engedte oda. 1959. március 10-én kora reggel a vallási vezető védelmére közel 30.000 ember gyűlt össze a Norphu Lingka palota előtt. A tömeg tiltakozni kezdett a kínai megszállás ellen. Azt kiáltozták: „Ki a kínaiakkal! Tibet a tibetieké!” Egy hét múlva, mikor már a fel-fellángoló lövöldözések a palotát is érintették, a dalai láma kíséretével együtt éjjel elindult jakháton Assszám felé, átcsúsztak a kínai ostromzáron és eljutottak Indiába. A kínai bosszú kíméletlen volt. Csak Lhászában tizenkétezer embert öltek meg, az egész országban körülbelül nyolcvanhétezerre rúgott az áldozatok száma – akkor. Csakhogy azóta eltelt hatvan év és a kínai elnyomás nem, hogy enyhült volna, inkább fokozódott. A mai technikai háttér majdnem legyőzhetetlenné teszi a kínai hadsereget az egyébként is fegyvertelen tibetiek számára – és az az igazság, hogy Tibetről 1959 óta nagyon kevés egzakt számadatot tudunk független forrásból. Az biztos, hogy hatezer templomból és kolostorból a Kínához tartozó területen huszonhat maradt annyira-amennyire ép, a könyvtárakat felégették, képzelhető, de nem dokumentálható vagy tudható, a lakosság mennyit szenvedhetett a kulturális forradalom éveiben... Teng Hsziao-ping idején az általános helyzet sokat javult, de Kína fikarcnyit sem enged álláspontjából. A dalai láma mára lemondott Tibet függetlenségének követeléséről a maximális önkormányzat és a vallásszabadság ellenében, de Peking változatlanul azzal vádolja, hogy az autonóm terület elszakítására törekszik. Peking szerint „Tibet nem idegen ország”, és azzal vádolta a dalai lámát, hogy „nemzetközivé kívánja tenni” a tibeti kérdést.

De miért kell Kínának ilyen rettentően a Hó Királysága?

Nagyon egyszerű az, kérem. A Himalája tibeti területein vallási és kulturális, valamint szegénységi okok miatt soha nem folyt érckitermelés. Geológiai felmérések sem voltak. Tibet tele van ásványkincsekkel, első sorban arannyal és uránnal – kell folytatnom? Köszönöm.

Hogy mi folyik most Tibetben, afelől nem sok pontos tudomásunk lehet, valamivel többet tudunk a világtól kevésbé elzárt Hszincsiang-Ujgur tartományról, ahol bizony milliók kerülnek munkatáborokba és mindenkit név szerint nyilvántartanak a legkorszerűbb eszközökkel, pusztán amiatt, hogy – ujgurnak születtek. Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk: Tibetben sem járhatja más világ.

Szóval, itt nem egyszerűen egy sárba tiport nemzeti függetlenségről van szó, amiről különben már le is mondott a dalai láma, itt egy totális rendszerről van szó, ami pokollá tette az életet Tibetben, anyagi haszna érdekében.

Ha a magyar politikusok tiltakoznak Kína tibeti jelenléte ellen – és jól teszik – akkor bölcs lépés, ha emlékezetükbe idézik, hogyan történt, mi történt Lhászában azon a hideg márciuson. Ott azóta milliók halhattak bele a megszállásba: és ezért érzem hamisnak a hangot, ami a magyar kormány gazdasági törekvéseit, európai ideológiákat, budapesti rendőri intézkedéseket emleget: igen ez is igaz. De a fő baj mégsem csak ennyi.

Kérem, ha utána tetszettek volna olvasni, lehetett volna kevésbé semmitmondó dolgokat mondani, olyanokat, amik tényleg fájnak Pekingnek.

Ja, hogy a tiltakozás nem Pekingnek szólt és nem Lhásza mellett állt ki, hanem Budapest volt a célközönsége?

Ez esetben elérte célját.

Vegyék úgy, hogy nem mondtam semmit.

Csak mi szükség volt ehhez Tibetre?

Szele Tamás

Kérem, én azt elhiszem, hogy kicsit unalmas ez a Brexit, unja ezt már az európai kontinens és a brit szigetek összes lakója, ezt a szappanoperaként húzódó válópert, mert a leginkább erre a két dologra hasonlít. Már ha egyáltalán lesz belőle valami, mert az sem biztos, tekintve a legújabb fejleményeket. Az mondjuk biztos, hogy drága mulatság, és még milyen sokba fog kerülni!

Hogy magát az alaphírt vegyük: ugyebár jövő kedden szavaz a Brexit-megállapodás mibenlétéről és hogyanságáról a londoni Alsóház. Jobban mondva, jövő kedden szavaz újfent, ugyanis eddig is megtették már több alkalommal, de csak annyira jutottak, mint a menyasszony, aki kéreti magát: így nem akarják, úgy nem akarják, tulajdonképpen sehogy sem akarják, de azt sem akarják, hogy elmaradjon, nem tudják mit akarnak, de abban biztosak. Ez rendben is volna, ha egy esküvői szertartásról, válóperről vagy egy házibuliban kialakult, egyéjszakásnak induló kapcsolatról volna szó két tizenéves között, de a Brexit pöttyet fontosabb kérdés ezeknél és némiképp túlterjed a magánélet körén. Tehát szavazni kell róla, mindenképpen.

Theresa May már kezd nem hinni a dologban, a konzervatív párti brit miniszterelnök a kelet-angliai Grimsby városában, egy zöldenergia cég dolgozói előtt tartott péntek délutáni beszédében kijelentette: senki nem tudja, mi történne a brexit-megállapodás újbóli elutasítása esetén. „Lehet, hogy hosszú hónapok múlva lépnénk ki az EU-ból, lehet, hogy a megállapodás nyújtotta védelem nélkül kellene távoznunk, és az is lehet, hogy soha nem lépünk ki” – fogalmazott.

Márpedig gyanús, hogy most sem fognak dűlőre jutni az Alsóházban, és akkor – hm, akkor fogalmunk sincs, mi lesz. Illetve nálunk, Európában érdekes dolgok lesznek, ugyanis épp uniós választási kampány van, de ezen kívül semmi különös nem várható (épp elég különös ez nekünk), ámde Britanniában? Ott mi lesz? Ugyanis az Unió – elvben – minden halasztásba beleegyezik, legalábbis a mostani vezetése, csakhogy ha az Egyesült Királyság újabb halasztást kér, akkor azért azt mégis meg kell szavazni, éspedig az engedélyezéshez szükséges mind a 27 tagállam egyhangú beleegyezése.

De hát azt csak megkapják, nem?

Vagy megkapják, vagy sem.

Ugyanis a Brexit nagyon komoly hatással van az Európai Parlament összetételére is. Kezdjük azzal, hogy a konzervatív frakció a brit képviselők távozásával úgy el fog néptelenedni, mint egy sivatag pestisjárvány után, ezért is csábítgatja annyira a Fideszt a Néppárttól inkább oda a lengyel PiS. (Berlusconi meg vissza csábítgatja, de ez mellékszál). Viszont minden frakció meg fogja érezni a kilépést. Mármost a dolgok jelen pillanatban úgy állnak, hogy az Egyesült Királyság polgárai nem, azaz nem szavazhatnak a május végi uniós választásokon, ugyanis – az Unió hivatalos álláspontja szerint – ők akkor már két hónapja nem lesznek uniós polgárok.

Tiszta és világos, bár, mint jeleztem, vannak a helyzetnek következményei. Okozhatja esetleg az Európa Parlament balszárnyának megerősödését is a Brexit, okozhat nagy átcsoportosulásokat jobboldalon, egyszóval az uniós politikát alaposan megbolondítja. Mellesleg ezért is emlegeti minden második mondatában a Brexitet Manfred Weber: úgy jött az erős Néppártnak és jobboldalnak ez, mint üvegesnek a hanyatt esés, még ha nem is volt váratlan.

No, de mi van, ha elhalasztják a Brexitet?

Mert az Alsóház eddig még egyetlen formáját sem támogatta, ámde a megegyezés nélküli hard Brexit sem tetszik nekik, a maradás sem, szóval megint visszatértünk a szégyellős menyasszonyhoz, ahonnét elindultunk.

Akkor vagy ott áll majd Britannia, a halasztás után, minden létező uniós politikai képviselet nélkül, ami – lássuk be – abszurdum volna, vagy pedig még most kéne eldönteni, mit akarnak, és ha haladékot, akkor mennyi időre. Tán még össze lehetne kalapálni egy választást postamunkában, ha kampányt már nem is (ily módon ez volna a történelem első őszinte választása, amit nem befolyásolnak kampányhazugságok).

Mert, habár nagy ellensége vagyok a Brexitnek, de azt el kell ismernem, hogy az Egyesült Királyság képviselet nélküli uniós tagsága ellent mondana a demokrácia alapelveinek.

Itt és most nem is érdemes részletezni, hiszen már unásig ismerjük, hogy a gondot az északír vámunió és a határellenőrzés visszaállításának elkerülését célzó megoldás, a backstop okozza. Annyi újdonságról azonban beszámolhatunk, hogy a múlt heti, kudarcba fulladt hármas londoni bombatámadás-kísérletet is Észak-Írország szorgos és képzett kis kémikusainak tulajdonítja a Scotland Yard.

És még mi a baj a Brexittel?

Az, hogy irgalmatlanul sokba kerül. 2016-ban a kampány idején azt mondták, hetente 350 millió font áramlik az Unióba, és ezt okosabb volna az egészségügyre költeni. Azt majd később vegyük elő, hogy orvosokat honnét vennének hozzá, egyelőre lássuk, mennyibe kerül most hetente a Brexit? A Bank of England szakértője, Gertjan Vlieghe kimutatta februárban, hogy a jelen körülmények között a Nagy Kilépés hetente 800 millió font veszteséget okoz.

És én még azt hittem, az angolok jó üzletemberek.

De tényleg: és az uniós munkavállalókkal mi lesz, majd, ha így vagy úgy, de eldől a kérdés? Jelenleg ez sohanapjára, délután 18:19-re várható, tea után, de mégis, mit várhatnak a Brexittől?

Erről minden héten mást mond a brit kormány, egyedül annyi azonos a nyilatkozatokban, miszerint ne tessenek idegeskedni, minden jó lesz, nyugalom. Mondjuk ezt Budapesten is mondhatnák, annak is ilyen szokott lenni az igazságtartalma – ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy minden jó lesz, sőt. Theresa May legújabb álláspontja szerint ha és amennyiben sikerül kilépni, úgy Nagy-Britannia a munkavállalók szakképesítése alapján határozza majd meg új bevándorlási szabályait, és nem annak alapján, hogy ki melyik országból érkezik.

Hát jelezném, hogy van speciel magyar példa arra is, miért rossz a származási ország alapján szabályozni a bevándorlást, meg arra is, miért nem helyes egyedül a szakképzettséget figyelembe venni. Ráadásul, amilyen kacifántos a brit és magyar történelem, mindkét példa Faludyy Györgyhöz kapcsolódik (bár a második csak hipotetikus).

Történt pedig, hogy a francia összeomlás idején a menekülők között Faludy és társai is megpróbáltak feljutni egy brit hajóra, de nem engedték meg nekik, lettek légyen akármekkora ellenségei is a németeknek vagy Horthynak – mint magánemberek, lehettek ellenzékiek, de mint állampolgárok, egy, a Harmadik Birodalommal szövetséges országot képviseltek, így ott hagyták őket, ha belehalnak, az legbensőbb magánügyük. Nem haltak, eljutottak Észak-Afrikába, onnan az Egyesült Államokba, aztán sok minden történt, Faludy visszatért Magyarországra, jött Recsk, jött 1956 – mikor már az Irodalmi Újság főszerkesztője volt, a brit hatóságok nem látták akadályát annak, hogy menedékjogot kapjon az Egyesült Királyságban.

Elképzelem azonban, hogy Faludy mester ma is él, és be szeretne vándorolni a Brexit utáni Angliába. A bevándorlási tisztviselő rákérdez:

Szóval, ide jutunk, ha egyéni sorsokat rőffel, méterrel, literrel mérünk, embereket bármilyen szempont, akár állampolgárság, akár szakképzettség, akár más alapján skatulyákba kényszerítünk. Faludy első elutasítása valahol érthető – háború volt, és senki sem látott bele a másikba – az 1956 utáni befogadása szintén érthető, Britannia hagyományos menedéke a politikai szempontból másként gondolkodóknak. De egy esetleges közeljövőbéli elutasítása pont a brit hagyományok felrúgása lenne.

Pont a hagyományok és Britannia nevében, ugyebár.

Még ha Faludy nem is él már, él még sok olyan ember, akiket az Egyesült Királyság ab ovo el fog utasítani, csak, mert nem egészen férnek bele az alantas és nehéz vagy esetleg nagyon magas szakképzettséget igénylő munkákat végző „vendégmunkás” kategóriájába.

Abszurd egy dolog ez a Brexit, annyit mondhatunk.

Mindenképpen károkat fog okozni, éspedig mindkét félnek, felborít mindent, sokba kerül, és senki sem jár vele igazán jól.

No, majd meglátjuk, mi lesz.

De hogy a huszonegyedik század Faludyja már nem fog Londonban élni, az elég valószínű.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, én most különös kísérletbe kezdek. Az a helyzet ugyanis, hogy újabb fejlemények tapasztalhatóak a Magyarországon elfogott és az Egyesült Államok helyett Oroszországnak kiadott fegyvercsempészek ügyében, és ez alkalomból próbálnám meg összefoglalni a történetet – de valahogy mindig burleszk lesz belőle.

(Fotó: 444)

Pedig hát ez egy egészen komoly ügy volt, géppel írva.

A Direkt36 nyomozásaiból ismerjük (https://www.direkt36.hu/tobb-sebbol-verzett-az-oroszok-kiadatasi-kerelme-amivel-elhappoltak-az-usa-elol-a-magyarorszagon-elfogott-fegyverkereskedoket/), de nekem még most is az az érzésem, hogy ez nem egy eset, ez egy akcióvígjáték, csak rossz felől nézzük. Ebben benne van egész Kelet-Európa, a mai is, a tegnapi is, a holnapit még nem ismerem, de gyanús, hogy sokat nem fog változni... No, de lássuk, miről van szó?

Arról, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis magyar vadászbolt Pilisvörösváron. Ezt még 2011-ben vette meg bizonyos Gyarmati András Tamás, aki angliai tanulmányokból hazatérve fogott vállalkozásba. Át is nevezte később Pilis Defence Systemsnek, és mivel szerette a sok pénzt, nem sörétes puskákkal kereskedett, hanem felvásárolta pár millió forintért a Honvédség föld-levegő valamint levegő-föld rakétáit és lokátorait, igaz, ezt még 2015-ben tette, és a céget akkor még Pilis Vadászbolt Kft-nek hívták. Hogy rakétával, sejehaj, rakétával nem vadászunk szalonkát? Az kit érdekel? Az a lényeg, hogy a magyar törvények szerint a nemzetközi fegyverkereskedelemhez egészen pontosan ugyanolyan iratok és engedélyek kellenek, mint egy vadászbolt üzemeltetéséhez.

A 2015-ös ügy nem maradt titokban: beszéltek róla a sajtóban (https://blog.atlatszo.hu/2015/12/a-hm-ei-zrt-szerint-a-vadaszbolt-meg-nem-tudta-eladni-a-leselejtezett-raketakat/), a Parlamentben, mindenhol, csak hát nem volt illegális, sőt, a szerződés szerint:

„a vadászbolt „hazai és export továbbértékesítési céllal” vásárolta meg a fegyvereket. A részletes kiírás szerint jelentős részben éles rakétákról, közte félezer páncéltörő levegő-föld rakétáról és félszáz légelhárító rakétáról van szó.” (Átlátszó)

Adót fizettek?

Fizettek.

Akkor rendben van.

Dehogy van. Még nem esett szó a PDS másik ügyvezető igazgatójáról, csak az egyikről, Gyarmati mesterről. Nos, a másikat Vlagyimir Vlagyimirovicsnak hívják, de ne tessenek megijedni, nem Putyin, hanem Ljubisin. Az is szép név. De hogy került Ljubisin (és atyja) a cégbe?

„Gyarmati a Direkt36-nak azt mondta, hogy 2012-ben bukkantak fel nála Ljubisinék. „Először hoztak nekem egy üzletet, aztán még egyet, aztán egy nagyobbat – majd jól tönkre is mentünk” – idézte fel, hozzátéve, hogy az oroszok eleinte csak értékesítők voltak a cégben, és valóban lett saját névjegykártyájuk, hogy bizalmat ébresszenek a vevőkben. Miután egyre több potenciális ügyfelet hoztak, a fiatalabb Ljubisin 2015 végén társügyvezetővé lépett elő.” (444)

Hát bizony, ezek az üzletek, ezek hozták a végromlást. Mert nem csak a vadászboltocska volt egyszer és hol nem, kerek erdő közepében, hanem egy mexikói drogkartell is. Sok ilyen van, de most speciel csak egyről mesélünk: ezeknek a szegény, dolgos embereknek elmondhatatlanul sok bajuk van az Egyesült Államok helikoptereivel. Ugyebár, bajuk van először is Kolumbiában, ahol a kokát termesztik, arcuk verejtékével, és ezek a harci gépek felégetik az ültetvényeket, ha rájuk találnak, márpedig egy ültetvény nem kisegér, nem tud bebújni egy lyukba, ha zúgást hall. Aztán bajuk van velük a mexikói-amerikai határon is, ahol meg nem hagyják becsempészni a kész anyag szállítmányait. (Mondjuk, ennek nincs köze az illegális migrációhoz, sőt: az is zavarja a csempészeket, elvégre ők nem embereket akarnak szállítani, hanem kokaint, és annak csak árt ez a nagy személyforgalom, de ez mellékszál, maradjunk a főcsapásnál). Tehát, ej, azok a kutya jenki helikopterek... tenni kéne ellenük valamit. Szükség volna valamilyen légelhárító fegyverrendszerre. Valaki beírhatta a gugliba a kulcsszavakat, mert hamar rájöttek, hogy – ha kicsit messze is – de a PDS-nek épp van ilyesmije és az eladó.

A kartell emberei a rakétavásárlás után nyolc hónappal már a budapesti Intercontinental Hotelben tárgyaltak Ljubisinnal és társaival. Abban egyeztek meg, hogy a drogkartell az első szállítmányért, a szervezésért és a logisztikai költségekért másfél millió dollár (közel 400 millió forint) előleget fizet a magyar cégnek. Az első tervezett konténer különböző típusú géppuskákból, valamint teherautóplatóra felszerelhető légvédelmi gépágyúkból állt volna. Ezen kívül Ljubisin vállalta azt is, hogy a PDS előrendel a kartell számára kétezer kézigránátot, ötszáz gránátvetőt és harminc Dragunov mesterlövészpuskát, ha erre igényt tartanak a vevők.

De le lehet ezt bonyolítani hivatalosan? Le bizony, bár nem egyszerű. (https://444.hu/2018/11/23/ket-orosz-fegyverkereskedot-csaltak-torbe-magyarorszagon-amerikai-ugynokok-de-az-orban-kormany-moszkvanak-adta-oket)

„Nemzetközi fegyvereladásokat kizárólag a végfelhasználó feltüntetésével, úgynevezett „end user certificate” birtokában szabad végezni. Ljubisinék terve az illegális üzlet lepapírozására az volt az amerikai nyomozók szerint, hogy a magyar cég a fegyvereket hamisított végfelhasználói tanúsítványokkal egy közép-amerikai országban működő katonai vállalatnak adja el. Ez a fedőcég, illetve annak raktárai szintén Ljubisinékhoz kötődtek. Az árut a valódi vásárló, a kartell pedig majd ott tudja átvenni.” (444)

Amerikai nyomozók? Bizony, bizony, ők is megérkeztek, és nem a falvédőről jöttek, hanem a DEA-tól, ami az Amerikai Kábítószerellenes Hivatal. Sőt. Ők voltak a kartell emberei! Meg akartak előzni egy esetleges valódi fegyverüzletet, kiadták magukat bűnözőnek, és Ljubisinék végig titkosügynökökkel tárgyaltak. A tárgyalások menetét ügyesen úgy alakították, hogy megtudják, Ljubisinék meddig hajlandóak elmenni – és közben újabb és újabb bűncselekményekre vették rá őket, miközben az Ügynökség pedig a kezdetektől megfigyelt minden kommunikációt.

Hát, ez bizony csapda volt, ennen dugába dőlés tipikus esete, akkora bukás, hogy megremegtek tőle még a Himalája jeges bércei is. Természetesen Ljubisint és atyját azonnal letartóztatta a TEK, külföldi bűntársaikat más szervek kapták el, például Montenegróban is volt érdekeltségük, ez egy nagy, összehangolt nemzetközi akció volt, „Perszeusz” fedőnéven.

Itt kérek elnézést, hogy nem ismertetek minden részletet, de köt a terjedelem és az olvasók egy része így is panaszkodik, hogy nem képes hosszú szövegekkel foglalkozni – akkor rövidítsünk, de azért lássuk, mi történt azután?

Azután az történt, kedves gyerekek, hogy a derék Ljubisinék magyar őrizetbe kerültek, hiszen magyar területen fogták el őket és a törvénysértések többségét is nálunk követték el. Az Amerikai Egyesült Államok természetesen azonnal kérte a kiadatásukat, hiszen amerikai érdekeket sértettek, és ezért is fogták el őket, Tulajdonképpen az akció is a DEA-é volt, a magyar szervek csak segítettek benne. Ennek helyt is adott a magyar bíróság, azonban Ljubisinék politikai üldöztetésre hivatkozva menedékért folyamodtak, és ennek elbírálásáig fel kellett függeszteni a kiadatást.

Felfüggesztették.

Elbírálták.

És kiadták őket.

Oroszországnak!

Ugyanis az orosz szervek Ljubisinék elfogása után hirtelen rájöttek, hogy – így utólag – ők is keresik a családi vállalkozást, és ők is kérték a kiadatásukat. Az általuk beadott kérelem ugyan kissé érdekes, mert nagy részében az amerikai kérelem tükörfordítása, így az ügyész jelezte is, hogy adják be inkább oroszul, majd lefordítjuk mi – de van egy gyönyörű pontja.

Az a helyzet, hogy létezik egy még hatályos, 1958-ban kötött magyar-szovjet megállapodás, ami leszögezi, hogy bűncselekmények esetén „kiadatásnak nincs helye, ha a kiadni kért személy a bűntettet a megkeresett Szerződő Fél területén követte el.” Ez általánosan elismert nemzetközi jogelv, ha mondjuk Hollandiában lopok biciklit, Hollandiában is kell leülnöm. Baltás gyilkosságok esetében van precedens az ellenkezőjére, de attól most tekintsünk el. Az ám, de a bűntett helyszíne esetünkben Szigetszentmiklós volt! Hát jó – az orosz fél úgy töltötte ki a formanyomtatványt, hogy aszerint Szigetszentmiklós Oroszországban fekszik.

Erre a komoly iratra már nem lehetett mást válaszolni, kiadták Ljubisinékat Oroszhonnak. Ahol is az atya egyelőre még ül, ám az ifjabb Ljubisin már – lakhelyelhagyási tilalom mellett ugyan – szabadlábon van és állítólag újra üzletel.

A szabadlábra helyezést Moszkva Baszmannij kerületének bírósága engedélyezte.

Tudtam, úgy tudtam, hogy ebbe bele fog keveredni még a Régi Baszmannaja utca is...

Hát akkor most mit látunk? Mi ebből a tanulság, gyerekek?

Azt látjuk, hogy:

Nem foglalkozhattam az ügy minden részletével, ne is tessék ezt az írást a történet elemzésének tekinteni, inkább csak néhány főbb mozzanatot emeltem ki, szem előtt tartva bizonyos gerontológiai szempontokat, melyek szerint, aki kíváncsi, az nagyon hamar megöregszik – eddig, volt, nem volt mese, itt a vége, Ljubisinék futnak véle.

Szele Tamás

Sokan kívánták, kívánják most is, hogy végre szabályozzák az álhíreket, még többen pedig nem kívánják, mert szeretik a szép, színes, kedvükre való hazugságokat. Hát, van egy hírem: megszületett az első álhír-törvény. És van egy rossz hírem is: Oroszországban. Úgy meg lesz szabályozva ott minden hír, hogy arról koldul a sajtó. És ha náluk meg lesz, nálunk is.

Ne tessék most álnaivan azt mondani, hogy „de hát mi közünk nekünk Oroszországhoz, Magyarország szuverén állam”, mert menten megszakadok a röhögéstől. Szuverén, persze, hogy az, viszont nézzük csak meg azt a sokat vitatott civiltörvényt? Annak bizony orosz az eredetije, egyes bekezdései szinte tükörfordítások... különben is, fordítsuk meg a dolgot, mikor volt az, hogy mi nem tanultunk szívesen a Nagy Oroszhontól? Hát, nem az elmúlt kilenc évben. Szóval nyugodjunk bele: ha nálunk valaha is hoznak álhír-ellenes törvényt, márpedig akármelyik pillanatban megtehetik, jogi alap és számlálhatatlan precedens van hozzá (van, mert megtermelik), hát a mi törvényünk sem fog sokban eltérni az orosztól.

No, de mi van ebben az orosz törvényben, amit a Duma alsóháza már elfogadott, a felsőház tán csak nem dobja vissza és utána már csak a cár atyuska kell aláírja?

Csupa szép és jó dolog, annyit elmondhatunk. A Szabad Európa Rádió tudósítása szerint – életemben nem hittem, hogy le fogom írni még ezt a mondatot, de lám, ez a helyzet, itt az írás is – elég alapos munkát végeztek a moszkvai törvényalkotók, a kérdés csak az, hogy mivel bízták meg őket? Mert, hogy az álhírek szabályozásával nem, az bizonyos. No, lássuk a medvét!

Törvényhozáskor a legelső feladat az, hogy határozzuk meg magát a büntetni kívánt cselekményt. Mert mondjuk a falbontásos közszeméremsértés fogalma viszonylag konkrét, nagyjából képet tudunk alkotni róla magunknak, kell hozzá fal, annak megbontása, közszemérem és annak megsértése. Hogy az ilyen cselekmény ritka, és ezért nem foglalkozik vele külön törvény vagy jogszabály, az más kérdés. Azt hinnénk tehát, hogy az álhír terjesztéséhez ezek szerint kell egy álhír és kell a terjesztés cselekményének megvalósítása, valamint az álhírt meg kell határozni jogi szempontból, éspedig a valós tényekhez történő viszonyítás útján.

Na, ennek nyoma sincs a törvényjavaslatban, ezzel a bonyolult dologgal nem fáradtak. Ellenben azt mondja a sillabusz, miszerint a törvény:

„...hatályba lépése esetén letilthat majd olyan honlapokat, melyek a hatalom szerint hamis híreket oszt meg, illetve büntethetőek lesznek azok a honlapok, melyek megsértik a hatóságokat, az állami szimbólumokat, illetve bármit, ami a törvényhozók szerint az orosz társadalom fogalma alá esik.

A törvényjavaslat az állami médiahatóságot és cenzort ruházza fel azzal a joggal, hogy eldöntsék, mi számít hamis hírnek. Aki pedig ilyen hírt fog közzétenni, az magánszemélyként maximum 100 ezer rubelre, azaz mintegy 420 ezer forintra, köztisztviselőként 200 ezer rubelre, azaz 840 ezer forintra, míg vállalatonként félmillió rubelre, azaz több mint 2,1 millió forintra büntethetik.

Az állami médiahatóság ezen kívül egy általuk kamu hírként megítélt hír esetében felszólíthatja a közzétevő oldalt, hogy távolítsák el onnan, és ha ez azonnal megtörténik, akkor elmaradhat az oldal letiltása.

Azok pedig, akik megsértenek egy állami tisztviselőt, intézményt, kormányügynökséget vagy államot, zászlót, akár 100 ezer rubelt (420 ezer forint) is fizethetnek, visszaesőként pedig 200 ezer rubelt és akár 15 nap letöltendő büntetést is kaphatnak.” (444) 

Igen szép intézkedéssel van tehát dolgunk, csak épp ha jogerőre is emelkedik – ami felől nincs kétségem – akkor sem az álhírek ellen szól majd. Magának az álhírnek a minősítését, ami pedig az egész törvényben a legfontosabb volna, egyszerűen az állami médiahatóság és a cenzúra hatáskörébe utalja, és külön kiemeli, mely esetekkel foglalkozzanak ezek a szervek: úgymint a hatóságok, az állami szimbólumok, általában véve az orosz állam, az állami intézmények, tisztviselők, kormányügynökségek, valamint idegen államok és zászlók megsértésének esetén lépjenek akcióba.

Ennek így a világon semmi köze nincs az álhírekhez, illetve pusztán egyes álhíreket rendel büntetni, másokkal, a többségükkel nem is foglalkozik. Vegyünk pár példát!

Ha én azt írom az álhírlapba, hogy „a láb nélkül született kislányom kerekesszékes fotóját úgysem osztjátok meg, mert az emberek gonoszak” és a kislányom fotójaként egy brazil paralimpikon képét használom fel (ez megtörtént eset), akkor mi történik? Megosztják százezren, ugyanis az emberek ab ovo nem gonoszak, én ezzel a százezer megosztással – az oldalon lévő hirdetések útján – keresek mondjuk kétmillió forintot, és a brazil paralimpikon meg pereljen be, ha tud. Nem tud, ugyanis ez a törvény nem minősíti a cselekményemet bűnnek. Más kérdés, hogy képmással való visszaélésért tudna, de ritka Brazíliában a magyar vagy orosz sajtójogban is járatos ügyvéd.

Vagy teszem azt, orosz vagyok, és azt írom, hogy Novocserkasszkban pestisjárvány tombol. Persze pestisnek nyoma sincs, maximum a sztaroszta köhécsel a mahorkától, de ezt hazudom, szintén a kattintásszám növelése, vagyis a pénz érdekében. Hát, ha nem írom hozzá azt, miszerint „de a hatóságok titkolják”, akkor ez sem bűncselekmény, legfeljebb a helyi szövetkezet megy csődbe, mert senki sem fogja vásárolni a „pestises” terményeit, azonban ha beleveszem a hatóságokat is, akkor becsuknak, mert megsértettem egy vagy pláne több állami intézményt.

Tehát láthatjuk: a törvény kicsit sem foglalkozik sem a bűncselekmény, illetve az álhír szabatos meghatározásával, sem nem elemzi a cselekmény következményeinek mértékét, annak társadalmi veszélyességét, pedig hát pont ezzel lehetne minősíteni az elkövetett bűn súlyosságát, ezzel szemben mit mond?

Magyarra lefordítva két dolgot.

Az első: „Azt, hogy mi az álhír, mi mondjuk meg, szerveinken keresztül!”

A második: „Akinek van egy csepp esze, a felsorolt témákban nem ír egy sort sem, ha nem akarja kitanulni Magadánban az uránbányászatot!”

Szóval törvény ez, hogyne volna törvény, csak nem az álhírek ellen hozták, hanem a sajtó ellen, úgy általában – mert beláthatjuk, ha a hatalom mondja meg, mi az álhír, akkor bármiről mondhatja, ami neki nem tetszik, tehát bármilyen hír vagy vélemény büntethető.

Tán csak nem tesz ilyent a hatalom? - kérdi a naiv választó nagy, kerek Lencsi baba-szemekkel belebámulva az elé táruló rettentő perspektívába. Csak de. Tessék kormánysajtót olvasni, már most minden második szavuk az, hogy az Index „fake news-gyár”, a 444 „Soros blogja”, a HVG „bukott hazugsággyár”, de Orbán Viktor is nevezte már a független sajtót fake newsnak.

Az ugyanis a helyzet, hogy az igazság fogalma tökéletesen mentes a politikától, annak sem általában, sem speciálisan nincs köze ilyesmihez – az igazság sokkal nagyobb, fontosabb dolog minden politikumnál. De nagyobb és fontosabb valami szerveknél, országoknál, általában véve mindennél. Csak a politika találja saját magát mindennél fontosabbnak, a saját szempontjait mindennél előbbre valónak. Fontos, fontos, hogyne: de nem ennyire.

Arisztotelésznek tulajdonítják a később latinul elterjedt mondást:

„Amicus Plato, sed magis amica veritas.”

„Barátom Platón, de az igazság jobb barátom.”

Szóval, ez a törvény csak kirakatperekre, a valódi sajtó hitelének megsemmisítésére, a törvény szellemének megcsúfolására lesz jó.

A valódi álhírek pedig nyugodtan burjánzanak majd, teremnek, mint eső után a bolondgomba, orosz földön is, magyar földön is.

Minálunk például az az újdonság, miszerint az álhír-terjesztők annyira elszemtelenedtek, hogy az őket leleplező Fakepalm oldalt már naponta támadják. Az oldal felhívást is tett közzé február 26-án, mert nehezen bírják az ostromot:

„Kedves követőink! Ma hajnalban globális támadás alatt volt weboldalunk, a hibát elhárítottuk. Nyilván az igazságért sokan duzzognak, illetve tevékenyen munkálkodnak is a Fakepalm megszűnésén. (Nem az első támadásunk.) Amennyiben fontos számodra létezésünk, úgy kérjük támogasd felületünket.”

Ebben nem is az a legszomorúbb, hogy az oldal támogatásra szorul – meg is érdemlik – hanem az, hogy az álhírek betyárjai, haramiái rendszeresen támadják az őket leleplezőket, annyira elbízták magukat.

Kéne bizony, hogyne kéne a törvényi szabályozás ezen a területen – csak nem az orosz mintára kéne hozni azt a törvényt. Meg kéne határozni az álhír fogalmát, mérlegelni a terjedésének következményeit, annak társadalmi veszélyességét (mint teszik azt minden más bűncselekmény esetében is) és alapos garanciákkal kizárni a szabályozásból a politikának vagy az államhatalomnak még az árnyékát is.

Csak, ha lesz is ilyen törvény, az nem nálunk lesz, hanem Nyugatföldjén.

Nálunk, ha egyáltalán hoznak valamikor fake news-törvényt, az bizony oroszos lesz, és az elnyomás kancsukájaként szolgál majd a mindenkori és bármiféle kormányzat vasmarkában.

Egyszóval: ne örvendjünk sem Oroszhonban sem Magyarhonban ennek a törvénynek. Ez nem az, amire szükség volna.

A pocsék, befolyásolt, korrupt törvény százszor rosszabb még a törvénytelenségnél is.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, a helyzet fokozódik, a zárt osztály teljesen kiürült, mindenki szabadon őrjöng, Magyarországra beállt a dühöngés. A szélsőjobbra legalábbis. Nem mondom, máshol is vannak gondok, mégis, tegnap főként a kormány hívei és a tőlük jobbra állók produkáltak rohamokat, melynek feltételezhető okára majd ki is fogok térni.

Persze, mielőtt mélyebben belemerülünk a tények alapos vizsgálatába, mélázzunk kicsit azon, hogy – önmeghatározások alapján – Magyarország a világ egyetlen állama, melyben nem léteznek politikai szélsőségek. Nincsenek és kész, aki horogkeresztes zászlóval rohangál a budai hegyekben, az hagyományőrzőnek, aki kisebbségek kémiai kasztrációjáról ábrándozik, az egyszerűen hazafinak nevezi magát (így válik szitokszóvá, de legalábbis devalválódik mindenfajta patriotizmus), és ha valaki véletlenül szélsőjobboldalinak, nácinak, fasisztának nevezné, hát azonnal bepereli becsületsértésért. Ráadásul a kormány hívei és a szélsőjobb között elég nagy az átmenő forgalom, ki jobbról megy szélsőjobbra, ki szélsőjobbról a kormány táborába, olyan is akad, aki azt mondja, középre tart, csak földrajzilag az a közép nem létezik, egyszóval olyan az egész magyar jobboldali radikalizmus világa, mint egy megkergült dodzsem a vurstliban este tizenegykor, mikor már mindenki részeg. Épp ezért sem itt és most, sem máskor és máshol nem fogok azzal foglalkozni, kinek milyen érzékeny pontjára taposok azzal, hogy szélsőjobboldalinak nevezem – hogy az ő módszereikkel éljek, bizonyítsák az ellenkezőjét, ha nem tetszik, aztán majd meglátjuk.

De térjünk a kóresetekre.

A körültekintés súlyos hiányát figyelhetjük meg a Mi Hazánk esetében, ugyanis sikerült egy jogerősen elítélt jelöltet elindítaniuk az uniós parlamenti választásokon. Persze ez nem olyan egyszerű, mert Gulya Tibort nem valamiféle közönséges bűncselekmény miatt ítélték el, hanem devizahitelesek esetében elkövetett zugírászat és hamis tanúzásra való felbujtás miatt, éspedig tavaly, jogerősen, 2 év börtönre, valamint pénzbüntetésre. Mármost a zugírászat jogosulatlanul és üzletszerűen végzett ügyvédi, jogtanácsosi vagy közjegyzői tevékenységet jelent, tehát feltétele az, hogy az elkövető ne ingyen cselekedje: Gulya úr is cégszerűen művelte ezt, csak épp jogi végzettség híján. Pedig valamiféle ismeretei kellett legyenek, hiszen korábban rendőr volt. Ilyeténképpen legalább a saját cselekményének súlyával tisztában kellett legyen. Mikor a 24.hu szembesítette Toroczkai Lászlót a kialakult helyzettel, a pártelnök sok szépet mondott Gulya mesterről és az ő „kőkemény harcáról a hatalommal”, de azt is beismerte: mikor azt kérte jelöltjétől, ugyan mutasson már néhányat az állítólag általa megoldott sok ezer esetből, melyekben sikeresen segített a devizahiteleseknek, egyet tudott mutatni.

Akkor én meg lottószakértő vagyok, mert életem folyamán négyszer is volt hármasom.

Gulya úr pedig saját Facebook-oldalán dühöng, előre megjósolható eredménnyel. Olyanokat ír az Index vele foglalkozó cikkére utalva, miszerint „A cikk írója ostoba, tudatlan ember, akinek fogalma sincs munkámról és mégis olyan megfogalmazást közöl munkámat illetően, ami csak az ő számára jelent lehetetlen. (…) Csak ennek az újságírónak elképzelhetetlen ez a joghelyzet, mert képtelen az agya felfogni a polgári jog szabályait és tudatlanságát nagyfokú beképzeltséggel és arroganciával próbálja meg áthidalni.” Akkor jegyezzük meg: a beérkező reakciók nála csakis kedvezőek lehetnek, ugyanis nyilvánvalóan csak az ismerősei és a devizahitel-károsultak olvassák a véleményét, akik pedig, mint érdekeltek, óvakodnak majd vitába szállni a véleményével. Olcsó kis népszerűség, de népszerűség, ám mivel valóban reális probléma a devizahitelek bedőlése (és még milyen komoly lesz nemsokára!) nincs kizárva, hogy Gulya urat az érdekeltek tömegei meg is választják EP-képviselőnek.

Aztán majd csodálkoznak, hogy nem változik semmi – ugyanis sok kérdésben illetékes az Európa Parlament, csak éppen a magyarországi devizahitelek ügyében nem. De mindenkinek szíve joga, miben hisz, miben nem, tudni azért érdemesebb, mint hinni.

Erőszakosabb történet Gulyás Mártoné, aki a Vadhajtások Bede Zsoltjával akasztotta össze a bajuszt, vagyis inkább fordítva történt, Bede akasztotta ővele. Dióhéjban: Gulyást meghívta a Pesti Srácok egyik „műsora”, a Polbeat vendégként, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Huth Gergely és Szarvas Szilveszter porig alázza mindenféle, kellőképpen meg nem alapozott állításokkal. Mármost Gulyás Mártonnal lehet egyetérteni és lehet nem egyetérteni, én magam sem tapsolok minden ötletének, bár vannak kérdések, amelyekben igazat adok neki, de ha meg akarnám támadni, legalább felkészülnék arra a támadásra... Ez esetünkben nem történt meg, de a védelem már szinte ki sem fejthette nézeteit, ugyanis a felvételen közönségként tartózkodó Bede lehetetlenné tette a műsor folytatását. Széttrollkodta, szétbeszélte, szétkötekedte. Ez nem újdonság, az lepné meg a nagyközönséget, ha hirtelen fejből idézné Kantot és Gulyást schopenhaueri tézisekkel szorítaná sarokba – a meglepő az volt, hogy a kormánymédia ranglétráján nála fényévekkel feljebb álló Huth és Szarvas sem tudták leállítani! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is akarták, ugyanis láttam a videofelvételt – akarták bizony, csak nem ment. Odáig fajult a helyzet, hogy a jelenlévő Stefka István nevezte provokátornak Bedét, ami mindenképpen történelminek is nevezhető pillanat. Azt a Bedét, akiről Bayer korábban azt mondta: „imádom a palit”, és „ez a helyes út, tehát ezt kell csinálni”.

Érzek némi ellentmondást ezek szerint a Bede-Bayer vonal és a kormánymédia többi része között, a szabadcsapat mintha kissé túl szabaddá vált volna, és most ellenőrzés nélkül hadakozik, amerre épp kedve tartja. Kérem, Rózsa Sándor is beállt 1848-ban honvédnek az összes emberével, csakhogy igen hamar fel kellett oszlatni a dicső betyáralakulatot, mert fegyelmezhetetlenek voltak és fosztogattak. Csak épp dicső eleink ezt belátták, mostani uraink mintha nem is néznék.

Az elmebaj csúcsának elérését azonban nem szabad amatőrre bízni, ahhoz képzett profi kell, gyakorlott szakértő – G. Fodor Gábor már megmutatta, hogy rá sok mindenben lehet számítani. Például a 888-ban, melynek főszerkesztője, számtalanszor buzdított besúgásra egyetemistákat, így most nem értem a csodálkozását. Ugyanis most tőle került ki egy érdekes gondolatsor az engedélye nélkül, és fel van háborodva. A 444-hez eljutott ugyanis egy hangfelvétel, melyen azt mondja (https://444.hu/2019/03/06/g-fodor-gabor-harcos-tipus-vagyok-de-semmilyen-szelsoseges-uzenetet-nem-akartam-megfogalmazni?fbclid=IwAR2gEhyH_3CRFcu1GTxRFIvpT6aXeMbz6lfdHdqpNwysNN-0lwKSiwALsnk):

„Talán egyébként ez egy jó gondolat, megértem [vagy ne írd le], hogy jó lenne csinálni egy Viktorjugendet. [Nevetés] Tehát mint a Best of Viktor meg [nem kivehető] tényleg gondolkozom azon, csak nyilván… nem fogom megcsinálni, csak gondolkozok rajta…”

A 444-nél nem amatőrök dolgoznak, megkérdezték magát G. Fodort is, mi a helyzet ezzel a hangfelvétellel, aki azt válaszolta, nem emlékszik, hogy ilyet mondott volna, de nem kommentálja az ügyet, majd mielőtt letette a telefont, megkérdezte: „Be akarjátok bizonyítani, hogy antiszemita vagyok?”

Nyilván azért fájó pont ez az ő számára, mert a 888-nak nem kevés pénzt jelent majd az, hogy a Maccabi Játékokhoz médiapartneri szerződés köti a lapot, ha az felbomlik, komoly összeg megy ki az ablakon.

No jó, egyelőre ott tartunk, hogy vagy mondta ezt az eget verő marhaságot, vagy nem, ő mindenesetre letagadta. Azonban itt vettek váratlan fordulatot a dolgok, ugyanis a Magyar Hangnak viszont bevallotta, hogy tőle származnak a vitatott mondatok. (https://magyarhang.org/belfold/2019/03/06/g-fodor-nem-ugy-gondoltam-a-viktor-jugendet/?fbclid=IwAR2yAfKFJrc_GRXHxHVOTGZT20LijQdm_P5oZUwBKHJqCM_aHEmBUnLfYrI)

„Elismerem, hogy a kifejezés konnotációja kellemetlen. De aki egy kicsit is ismer engem és a munkásságom, pontosan tudja, hogy harcos típus vagyok, de semmilyen szélsőséges üzenetet nem akartam megfogalmazni. Amennyire fel tudom idézni a körülményeket, másfél-két évvel ezelőtt egy baráti meghívásnak eleget téve tartottam előadást. Arról beszéltem, hogy a jobboldali fiatalok eltunyultak, elkényelmesedtek, sokan az egyetemről kikerülve egyből államtitkárok akarnak lenni. Ez egy nagyon súlyos mobilitási probléma. Egy általános korszellemről beszéltem, hiányzik az ügyek, a hivatás iránti alázat, ám ehelyett van karriervágy.”

Hát, ennek az embernek sem lennék az ügyvédje, annyit mondhatok. Nem is irigylem a jogi képviselőjét: egyik lapnak nyilvánosan letagadja, másik lapnak nyilvánosan beismeri... odáig még nem jutott el a Századvégben pallérozott elméje, hogy lehet különböző a két orgánum, de nyilvánosság csak egy van, minden oda megy, az állítás is, a tagadás is?

Mellesleg úgy hiszi – mondta a Magyar Hangnak – hogy „olyan valaki szivárogtatta ki a felvételt, aki ártani akar neki”. Hát, most a besúgófőnököt súgták be, a hóhért akasztották, van ilyen.

Mi az utóbbi két esetből a tanulság? (A Mi Hazánk-félét nem teljesen sorolnám ide, ők ugyanis nem bevallottan kormánypártiak, csak a gyakorlatban értenek mindenben egyet a kormánnyal).

Az, hogy a kormánymédia és a kormánypolitika hatalmas apparátus ugyan, ám senki sem ellenőrzi, kezeli.

Már másfél-két évvel ezelőtt is lomha, irányíthatatlan, agyaglábú óriás volt, mikor G. Fodor viktorjugendezett, lehet, hogy bizalmas körben, de akkor is a német nemzetiszocializmust tekintve példaképnek – aki ennyire nem képes kontrollálni magát és ilyen nézeteket vall, arra nem, hogy lapot, de még kutyasétáltatást is felelőtlenség bízni. Azonban rábízták, mert jókor volt jó helyen, megbízható, hűséges embernek ismerték, és nála is hagyták. Hogy finoman szólva is alkalmatlan a feladatára, az a legkevésbé sem fontos.

A Bede-affér – nem az elsőről, a sokadikról van szó! - pedig arra bizonyíték, hogy a kormány gyakorlatilag képtelen fegyelmezni a saját katonáit, abban a hatalmas médiabirodalomban sem rangsor, sem szolgálati út nincs, és ha nem tartaná össze őket a közös anyagi érdek, már rég egymást ennék. Most azokról nem szólok, akik még csak nem is pénzért teszik, amit tesznek, hanem így is gondolják - velük nem lehet mit kezdeni.

De hogy szabadulhatott ki ennyire az irányítás alól a jobb- de főleg a szélsőjobboldal? Először is: sosem volt teljes kontroll alatt. Másrészt a kormány most minden erejével az uniós választásokra koncentrál, el lehetne lopni az Országgyűlés feje felől a kupolát, azt sem vennék most észre, legfeljebb, ha megáznának.

Aki pedig nem irányítja már a saját seregét sem, az bizony menthetetlen.

Azonban ezekből az esetekből arra is kell következtetnünk, hogy mivel a hivatalos figyelem most május végéig másra terelődött, sok hasonlóan vérlázító affér várható a közeljövőben.

Május végéig azért, mert nem is figyelnek rájuk, utána meg azért, mert ugyan figyelni fognak, de már nem lesz kampány, le lehet venni a maszkot.

Vigyázzon magára mindenki, a drótoktól öleltbe beállt a dühöngés.

Szele Tamás

Kérem, kesernyésen mereng az ember a mulandóságon, szálló éveken, hatalmon, gazdagságon, nyomorúságon – mindezt abból az apropóból, hogy nyilvánossá váltak Rákosi Mátyás eddig ismeretlen, kései iratai. Nála teljhatalmúbb ura kevés volt Magyarországnak, kegyetlen is volt, vaskalapos is – és minden sarkon volt egy képe vagy egy szobra.

Ha valaki 1952-ben sétált egyet Budapesten, meg lehetett róla győződve, hogy Rákosi hatalmát még évszázadok múlva is őrzi a rengeteg köztéri mindenféle, amint arról is, hogy a legjobban dokumentált korban él a történelem folyamán, mert minden szaváról jelentés készül minimum három példányban. De ha másról nem, az építkezésekről biztos emlékezni fognak Igazságtalan Mátyásra jövendő korokon át.

(Montázs: Hírhatár - Külföldi magyarok lapja)

Aztán történt, ami történt, azt nem mondanám, hogy elfelejtettük, de nem sok szó esik róla, ha mégis, akkor inkább hasonlatokban fordul elő. Kellemetlen hasonlatokban, mert most ugyanazt hisszük, csak másról, hogy beírta a nevét a magyar történelembe, stadionokkal, lehetetlenségekkel, és hát manapság sem készül kevesebb jelentés, csak még nem mindig veszik elő őket. Kizárólag akkor, ha kellenek. No, de lássuk már azokat az iratokat: mit mutatnak a vaskezű zsarnokról? 

Hát, nem épp egy Hadisten képe vetül elénk.

Inkább egy nyomorult és kicsinyes fickóé, akit a szerencse, valamint a helyezkedés képessége vitt az ország élére és a kegyetlenség tartott ott.

Látjuk már az első papírok között, miféle diétán kellett élnie: nem volt neki szabad enni semmit, ami finom. Húst vagy halat háromszor ehetett egy héten, nehezebb ételt, erősebb italt nem fogyaszthatott, tilos volt neki még a borsó- és bableves is. Gyümölcsön, főzeléken élt, ha élet az.

No, de a pártiratok valamivel érdekesebbek. Lehet, hogy az 1946-os „széncsata” még lelkesítette a munkásságot, de már 1953-ra – mint egy részletes, személyesen neki címzett tanulmány mutatja – kritikussá vált az ország fűtő- és üzemanyag-ellátása. A helyzetet ismerte, csak épp tenni nem tett a károk enyhítéséért. Még 1956. szeptember 17. és október 1. között is hozzá futott be a jelentés a terménybegyűjtés általános helyzetéről, pedig az SZKP XX. kongresszusa után, 1956. július 18-án szovjet nyomásra az MDP Központi Vezetősége első titkári tisztségéből eltávolította, akkor utazott „gyógykezelésre” a Szovjetunióba, ahonnét már vissza sem jött. Miért kapott példányt a begyűjtési kimutatásból – máig rejtély. De még öt nappal az 1956-os forradalom előtt, október 18-án is kapott dietétikai tanácsokat magyar nyelven, egy olvashatatlan nevű orvostól a veseköve miatt. Méghozzá Budapestről.

A következő levél – ne feledjük, voltaképpen magánlevelezéssel van dolgunk – már bizony 1957. július 31-én kelt, Moszkvában, ő Krasznodarban kapta meg. A feladók: Kovács István, Hegedüs András, Bata István, Piros László, Moszkva, Szadovo körút 21. 261-es lakás, arról írnak a Moszkvába menekült pártemberek, hogy miképp oldják meg a lakáshelyzetüket és mennyire nem érintkeznek egy magyar delegációval, ami moszkvai Világifjúsági Találkozóra érkezett – mondjuk a magyar delegációnak 1100 tagja volt, de az is igaz, hogy Moszkva sem kis város, el lehetett őket kerülni, ha akarta az ember.

Van itt levél Gerő Ernőtől, aki a magyar ipar történetét akarta megírni, van Hegedűs Andrástól, aki moszkvai tartózkodása alatt „anyagot gyűjt témájához, ami a burzsoá nacionalizmus szerepe az októberi eseményekben.” Itt vannak a különféle kérvények, oroszul, amiket maga Rákosi írt a szovjet vezetőségnek, ugyanis valamiért mindenáron haza akart jönni, hazafinak tartotta magát, ráadásul azt hitte, hogy a nép rajong érte és visszavárja. Ha a szovjet vezetés meg akart volna tőle szabadulni, egyebet sem kellett volna tenniük, csak teljesíteni a kérését – de jó volt ő ott talonban, eltéve, míg megvolt.

Aztán egyszer csak nem volt meg, mert meghalt, Nyizsnyij Novgorodban, akkori nevén Gorkijban. Hatalmas irathalom, ami most nyilvánossá vált, kalandos úton is került Ungváry Krisztián birtokába, aki Meruk Józseffel közösen könyvet írt a gyűjteményről. A kötet „Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai” címmel tavaly ősszel jelent meg. Az anyagát pedig – meglehetősen nagylelkűen – most nyilvánossá tették. Pedig megvan ezeknek a leveleknek is a maguk története, állítólag véletlenül bukkantak rájuk Cipruson, egy szállodai szoba ruhásszekrényében...

No, találták őket bár akárhol, az elsőre látszik, hogy nem hamisítványok. És talán érdekesebb a veseköves és látási zavarokkal küzdő, téveszméktől szenvedő volt zsarnok képe, mint az, amit hagyni akart magáról a történelem lapjain.

Abból nem sok maradt. Ahogy a többi, „nagy formátumú” magyar államférfi önképéből sem: azt tudjuk, ki volt Rejtő vagy Karinthy, de a legtöbben zavarba jönnének, ha fel kéne soroljanak legalább három miniszterelnököt Horthy idejéből. Persze, amelyik magyar politikusra emlékszünk, kevés kivétellel arra sem túl sok szeretettel tesszük: nincs is miért szeretni őket. Amint Rákosiról sem az jut eszünkbe, hogy a győzedelmes világforradalom zászlaja alatt egyesítette a magyar népet és vezette Moszkva nagylelkű, oltalmazó szárnyai alá, úgy másról sem ez marad majd fenn az utókor emlékezetében, akárhogy is nyitogatná az ajtót Kelet felé, zárogatná Nyugat felé.

De jó lenne egy időgép, amivel belenézhetnék olyan 2078-80 magasságában a mai nagyurak bukásuk után fennmaradó magánlevelezésébe – bár szerintem úgy járnék vele, mint Szálasi naplójával, amiből meggyőződtem, hogy a „nemzetvezető” dühöngő őrült volt, semmi más, és még az akasztófa alatt is szövetséget ajánlott a győzteseknek, mert nélküle nem tudják legyőzni Japánt. Mondjuk nem is akarták, de nem ezért nem úszta meg. Érdekes lenne a jövőből nézni, hogy a szép napjaik után miket leveleznek majd egymással a mostani fényesorcájúak, rettentő uraságok, de, mondom, az az érzésem, hogy bolondok írásait olvasnám ostobák válaszaival vegyesen. Rákosi legalább hozzájuk képest művelt volt és több nyelven írt-olvasott-beszélt. De a műveltségével együtt is csak ugyanakkora gazember volt, mint a legtöbb pályatársa.

De hát min is maradna meg egy ilyen mai levelezés? Hiszen, amint látom, a Budapestről Moszkvába futott Rákosi-emigráció még papíron levelezett olyasmikről is, mint egészségi állapot, hogylét, családi ügyek, amit ma kizárólag digitálisan teszünk, Messengeren, e-mailben, ki hogyan szereti. Márpedig az csak addig marad fenn, amíg az adathordozója vagy a szervere – és maguk az adathordozók is rendszeresen avulnak, kamaszkoromban még lyukkártyán tároltuk az adatot, aztán kazettán, szalagon, lemezen, floppyn, CD-n, DVD-n, pendrive-on – az Állambiztonsági Levéltárak nem egy nyilvántartása azért kutathatatlan, mert olyan TPA-1148-as szalagokon került mentésre, amikhez már nincs olvasó. A szerverek is csak az első nagy, általános áramszünetig élnek – ha az egész világon áramszünet lenne egy órára, az adataink jelentős része örökre elveszne, a maradékot is évekig kéne helyreállítanunk.

Ne higgyük azt, hogy amit írunk, az az örökkévalóságnak szól – jó esetben pár évig, ha megmarad.

Eltűnik, el, a napi sajtóval együtt, ha csak nem lesz irgalmatlan szerencséje az emberiségnek, könnyen megeshet, hogy ez a mi információs korunk lesz az az időszak, amiből a jövő történészeire egy szál adat nem sok, annyi sem marad majd.

Se rólunk, se nagyjainkról.

Mondjuk nagyjainkért nem túl nagy kár.

Száz szónak is egy a vége: senkiről sem azt őrzi meg a történelem, amit szeretne. A legtöbbünkről semmit, a hatalmasok rosszabbul járnak.

Róluk ugyanis semmi jót.

Építsenek bár akárhány stadiont, rúgjanak szét akárhány Tudományos Akadémiát, nem az az örökkévalóság kulcsa.

A kínaiak hittek az örök élet elixírjében, ránk is maradt pár recept: mindegyik gyorsan ölő méreg volt, és mivel általában császárok bízták el magukat annyira, hogy halhatatlanságra vágyjanak, ez a kívánságuk az első pasztillával már el is nyerte a büntetését.

Bölcs nép volt az ókorban az a kínai.

No, mára már ők is sokat felejtettek.

Szele Tamás

Valóságos csata zajlik most is a cybertérben vagy inkább csatározás, aminek nincsenek ugyan sebesültjei vagy halottai, mégis lehetnek áldozatai: komoly vállalkozások eshetnek el a harc mezején, és átrendeződhet miatta a mindennapi életünk is. Az egyik hadviselő fél a Facebook, a másik... na, ez kissé bonyolult, mert azt kéne mondanunk, hogy a világ többi része.

De ha ezt mondanánk, nem lenne igaz. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a közösségi oldal szabályozásában érdekeltek. És most nem a moderációról van szó – apropó, az Origo megint siratja Apáti mestert, aki kapott egy tartósabb eltiltást egy három évvel ezelőtti posztjáért, ha nem pár napja írtam volna meg, hogy én is jártam már így két éve, lehetne hinni, hogy ez gonosz liberális ármány. De hát sokan kaptunk már ilyent, mert sok a jó ember ebben az országban, aki rászánja azt a keresési módszert vagy azt a pár napot, hogy a neki ellenszenves figurák oldaláról kibogarássza a kifogásolható szavakat, és jelenti is azonnal. Szóval nyugalom ott szélsőjobboldalon, csak annyi történt, hogy veletek is előfordul. Nem hat meg az Origo siralma, ketten nem hiszünk a könnyeknek, Moszkva és én.

De mi a baj a Facebookkal, ha nem a moderálás?

Hát, a Facebook legnagyobb baja az, hogy bolygó méretű vállalkozás, és ez már rég a pénzről szól. Mindig is arról szólt, legfeljebb eleinte azt hittük, hogy a felhasználó is fontos. Fontos is: mint árucikk. És mint hirdetési célpont, egyéb haszna nincs a cég számára. Ugyebár, a sok hirdetés sok bevétellel is jár, melyek után sok adót kéne fizetni. Fizet is a közösségi oldal, csakhogy a nagyobb gazdasági hatalmak már kezdik megelégelni, hogy nem náluk fizetik az adót, hanem az Egyesült Államokban. A kettős adóztatást az egész világ elítéli, ugyanakkor például Franciaország nagyon unja, hogy rengeteg pénz ömlik a külföldi techcégekbe, fóleg a Facebookba és a Google-be bármiféle adó nélkül. Épp ezért tavaly bejelentette, hogy ennek véget vet, ugyanis ötszázmillió eurót lehetne keresni az amerikai techóriások megadóztatásával.

Erre válaszol a Facebook azzal, hogy saját kriptovalutát vezet be, 2019 elején már várható is. Ezzel az átlagember valószínűleg nem fog milliókat keresni vagy bukni, mint egy időben a Bitcoinnal, nem lehet majd spekulálni vele, mert a hagyományos valuták értékéhez kötik, az árfolyama azokkal együtt fog mozogni, viszont a tranzakciók blockláncon vezetése kikerül minden hagyományos pénzügyi rendszert és követhetetlenné teszi nem csak a pénzek útját, de még a mennyiségüket is titkosítja. Egyelőre tervről van szó, bár sokat mond a komolyságáról, hogy a rendszer már fel is állt, a PayPal korábbi elnöke, David Marcus vezetésével.

Ez bizony érdekes lesz, de van komolyabb gond is – a GDPR körüli botrány. Nyílt titok, vagy inkább egyáltalán nem titok, hogy a Facebook kicsit sem örült az Európai Unió új adatvédelmi rendeletének, ami sok szempontból megnehezíti a működését: próbálkozott is mindenfélével, hogy elgáncsolja a tervet. Persze, csak törvényes eszközökhöz, lobbizáshoz folyamodott, de az is előfordult – és nem csak Európában – hogy a gazdasági befolyását használta fel törvények meghozása ellen. De lássuk csak, minálunk, az Unióban mi történt?

Az egész a Pinkini-botránnyal kezdődött.

A 2013-ban megjelent Pinkini egy jelentéktelen és elég undorító alkalmazás volt, lényegében véve arról szólt, hogy – kihasználva az adatbiztonsági lyukakat – nem csak a mi képeinket látta, hanem az ismerőseink képeit, az ő ismerőseikét is, tehát lényegében véve bárki privát fotóihoz hozzáfért. Ha a Pinkinivel ellátott telefon kameráját ráirányították valakire, az alkalmazás megpróbálta felismerni, ha sikerült, átnézte a képeit és amennyiben volt fürdőruhás képe az illetőnek, azt megmutatta. Randa dolog embereket minden engedély nélkül vetkőztetni, de nyugtasson meg mindenkit a tény, hogy a két év alatt, amíg működött ez az app, összesen 4500 ember használta, nem több. 2015-ben a Facebook rájött, hogy ez az alkalmazás – és rengeteg másik is – engedély nélkül használja a legérzékenyebb személyes adatbázisokat, ezért 2015-ben változtatott az adatkezelési gyakorlatán, elkezdte korlátozni a külső fejlesztők hozzáférését a felhasználók ismerőseinek adataihoz. Ezzel a Pinkini gyártója, a Six4Three szerint tönkretették az üzleti modelljüket, így aztán beperelték a Facebookot.

Megérte? Nem érte meg? Nem lehetett akkora üzlet ez a Pinkini, hogy akár csak a perköltséget érdemes legyen rákölteni, de most már folyik az eljárás, nincs visszaút. Viszont a per során a Six4Three betekintést nyert a Facebook témába vágó belső feljegyzéseibe, köztük Zuckerberg leveleibe is. Ezeket a dokumentumokat foglalta le a bíróság, és habár a Six4Three kérte a bizottságot, hogy tartózkodjon a betekintéstől az iratokba, és juttassa vissza azokat vagy neki, vagy a Facebooknak, a Facebook szóvivője pedig közleményben jelezte, hogy a parlamenti bizottság birtokába került iratok nyilvánosságra hozatalát bírósági határozat korlátozza – azok valahogy mégis eljutottak az Observerhez és a Computer Weeklyhez. Mint az Index írja (https://index.hu/techtud/2019/03/02/agresszivan_lobbizott_europai_kormanyoknal_a_gdpr_ellen_a_facebook/?fbclid=IwAR1Z-PgiOOonGjDXnteqQmzToUVrHnQ79u85c6OH561yedsW4ozI-OuNq0Q):

„A Facebook a lapok megkeresésére közölte, hogy a bíróságról kiszivárgott dokumentumok tartalmára nem akarnak részletesen reagálni, mert a dokumentumok ezeknek a történeteknek csak a részleteit mutatják be, nem derül ki belőlük a kontextus, ezért álláspontjuk szerint egyoldalúan mutatják be a Facebook tevékenységét.

A legtöbb részlet a Facebook GDPR-ellenes lobbizásáról derül ki. Egy 2013-as davosi konferencia után írt memóban Sheryl Sandberg ügyvezető igazgató arról írt, hogy a cég számára veszélyt jelent a GDPR, ezért komolyan erőbefektetést igényel a Facebook részéről, hogy fellépjen a „túlzottan korlátozó” uniós rendelet ellen. A lobbizás Írországban sikerült a legjobban a Facebooknak, ugyanis a dokumentumok szerint az akkori ír miniszerelnök Enda Kenny megígérte a cégnek, hogy ki fogja használni a közelgő ír soros EU-s elnökséget, hogy kiálljon a Facebook mellett más uniós tagállamokkal szemben.

A Facebook George Osborne-t, az Egyesült Királyság expénzügyminiszerét is megkörnyékezte, Osborne azt kérte Sandbergtől, hogy fektessenek be az akkori kormány Tech City nevű kezdményezésébe, cserébe azt ígérte, hogy megteszi a GDPR-ral kapcsolatban azt, ami tőle tellik.” (Index)

Csak épp nem sok tellett. No, de azért nézzük a dolgokat jogi szemmel: ha ezt kicsiben műveli egy magánember, az korrupció és zsarolás keveréke, valamint szigorúan büntetendő, ha ilyen nagyban teszi egy techóriás, akkor lobbytevékenység, és természetesen megengedett. Mindenképpen elmondható, hogy a terv kudarcba fulladt, a GDPR hatályba lépett (és mondjuk a felhasználóknak egyáltalán nem olyan kellemetlen, mint hittük róla). Hogy üzleti szempontból károkat okoz a nagy cégeknek? Az, kérem, igaz.

Talán a GDPR-re adott válaszlépés lehetett a Facebookon és a Google-n az álhír-ellenes lépések átalakulása hírellenes lépésekké: mint azt már korábban is említettem, valóban úgy lehet megszabadulni az álhírektől a legkönnyebben, hogy minden hírt kidobunk az ablakon, kiöntjük a fürdővízzel együtt a gyereket is, emiatt zuhannak lefelé az olvasottsági mutatók vagy válnak abszurddá: tegnap este is tapasztalnom kellett, hogy egy aktuális hír esetében, melyet egy laptársunknak írtam meg, a lájkok száma jelentősen meghaladta a megtekintések számát, ami elég különös. Nyilván a számlálókat állítgatja a rendszer, csak ez meg a sajtónak okoz anyagi kárt. Azonban az álhírekről volt szó: a Facebook, mely átfogó álhír-ellenes hadjáratot ígért, annyit tett, hogy a lapok hírei esetében megtekinthetővé tette a forrás névjegyét, fontosabb adatait.

Nagy eredmény, ugyanis akit érdekelt, valódi lapoknál ezt eddig is megnézhette az impresszumban, az álhírlapoknak meg névjegye sincs, csak éppen aki olyan szellemi szinten mozog, hogy nem érdekli egy hír igazságtartalma, azt a névjegy hiánya sem fogja érdekelni...

Nos, erre a kétarcú viselkedésre visszavágás érkezett. A héten egy közös nyilatkozatot adtak ki az Európai Unió tisztségviselői, amelyben:

„Kihangsúlyozták, hogy a platformok még mindig nem tesznek meg minden tőlük telhetőt a probléma felszámolására. A küzdelem részeként 2018-ban egy közös javaslatot írtak alá a cégek, amelyben a nagyobb átláthatóság mellett a kamu profilok visszaszorítását is vállalták. Az Európai Bizottság most ezt a munkát értékelte az első, januárt összegző jelentésében. Mint fogalmaznak, a cégek nem sokat közöltek arról, hogy az új felhasználói irányelvek és a különböző, az álhírek visszaszorítására kifejlesztett eszközök mikor és milyen mértékben értek el sikereket az EU tagállamaiban.” (HVG) (https://hvg.hu/tudomany/20190304_google_facebook_twitter_alhir_kamu_profil_dezinformacio?fbclid=IwAR3hVIBP1A6qbPa1k4VwrXY8z_yFWaJAI6uhFN4bV7XnFdUDopnJJK3yXz4)

Na, akkor ezt fordítsuk le érthető nyelvre. A platformok azt ígérték meg – minden részlet mellőzésével – hogy erejük és képességeik szerint harcolni fognak az álhírek, álprofilok és egyéb manipulatív visszaélések ellen. Azt nem mondták, hogyan, azt sem, mennyire – amennyire tudnak. Most épp nem nagyon tudnak, de majd harcolnak, amikor ráérnek. Ilyen ez a cyberháború. Meg a popszakma, az is ilyen...

Az Unió viszont most, mikor fény derült a lobbytevékenységre és rájött arra, hogy a működését is befolyásolni akarták, nem direkt emiatt csapott vissza, hanem más területen: a megígért harc eredményeit kéri. Oké, srácok, hogy harcoltok meg harcoltatok is, de lássuk a skalpokat! Hány álhír-oldalt hajítottatok le a felületekről, hány álprofilt szüntettetek meg, hol vannak az eredmények?

Márpedig az eredmények utóbbi időben nem túl dicsőségesek, és sokkal többet ártottak a platformok a valódi sajtónak, mint az álhír-oldalaknak. Erről viszont mégsem lehet beszámolni eredményként.

Most vagy gyors és látványos offenzíva következik a fake news ellen, vagy ellencsapás az Unió nyilatkozata miatt. De mivel ismerjük a Facebook problémakezelő jelszavát:

„Delay, deny and deflect – halogatás, tagadás és hárítás”

semmi jóra nem számíthatunk.

Kár pedig. Mondjuk az a veszély nem fenyeget, hogy akár az Unió, akár a Facebook megszűnjön, nagyobb dolgok ezek annál, minthogy egy szellő elvigye őket, sőt, továbbmegyek, még az sem igazán fenyeget, hogy a konfliktusuk ennél jobban elmélyüljön. Ugyanis az senkinek nem volna érdeke.

Tehát cybercsata vagy inkább csatározás a Facebook és az Unió között van, cyberháború nincs.

Ne is legyen – csak fájdalom, ha minden így marad, tapodtat sem haladunk előre az álhírek elleni harcban.

Szele Tamás

Óh, az én próféta lelkem... Épp öt éve írtam meg, hogy a milánói világkiállítás magyar pavilonja valószínűleg világcsoda, ugyanis egyszerre malom és sámándob, de leginkább csodaszampó. Tetszik tudni, mi az a csodaszampó? A finnugor mitológia mindent járó malmocskája, mindent jár, de legalább harminc százalékban pénzt. És fénykéményei vannak.

(Fotó: délmagyar.hu)

Kérem, ilyent még a Kheopsz fáraó sem tudott. Nem mondom, impozánsak azok a piramisok, de az Imhotep és tsa. cégen kívül pénzt nem termeltek senkinek, és Imhotepnek tényleg meg is kellett terveznie azokat a piramisokat, sőt, mikor az egyik félresikerült, majdnem megjárta. Nálunk például tervezésről úgyszólván szó sem esett, vagy mégis, vagy mégse. De hagyjuk az egyiptomiakat, lássuk a csodaszampó műszaki leírását a Kalevalából!

„Akkor Ilmarinen mester, időtlen idők kovácsa, kalapácsolásba kezdett, verte a vasat keményen. Szampót szerkesztett tudással: egy felében lisztet járjon, más felében sót daráljon, harmadikbul pénz potyogjon.

Szépen őrölt már a Szampó, tarka tornyai rezegtek: három hombárt egyhuzamra. Egy hombárt darált evésre, másat vásárra vivésre, harmadikat ház javára.”

Na, ugye. Ez a milánói magyar pavilon. De lássuk csak, miért is csodaszampó a sámándob?

Az úgy volt, hogy a pavilon építésére pályázatot írtak ki még annak idején. Érkezett is mindenféle terv, csak zavar támadt az erőben, ugyanis magát a pályázatot egy „Malom” nevű, pályamű nyerte meg, ámde valamiképpen mégis a Sámándob épült meg. Numi-Tórem atyácska útjai kifürkészhetetlenek, nézetem szerint a Malom legalább olyan alkalmas lett volna sikkasztásra, mint a Sámándob, sőt, a Malomban volt egy örökmozgó is.

Igen, örökmozgó. Lássuk a pályázat szövegét.

„Az épület: malom. Teteje esővízgyűjtő. A tetőről lefolyó víz energiája malomkereket hajt meg, a forgó kerék látványa a víz energiáját teszi érzékelhetővé, megélhetővé, élményszerűvé a látogatók számára. A víz a „malomárokban” jut el a napszivattyúhoz. A napszivattyút napelemek működtetik és arra hivatott, hogy visszaemelje a vizet a tetőre, ezzel a körforgás biztosított. A ház, tehát működő malom, ebben a malomban azonban nem az őrlés a lényeg, hanem a körforgást biztosító és megújuló energia élményszerű megjelenítése.”

Hogy is van ez? Fent összegyűlik a víz, mert esik az eső, ez eddig világos. Lefolyik, pörgeti a kereket, ez is. Továbbmegy a malomárokban, mint minden víz. Eljut a szivattyúhoz, amit napelem működtet – hiszen a napfényes Itáliában vagyunk – és visszakerül a tartályba, ahonnét megint lefolyik. Csodás. Tehát esik az eső és süt a nap, egyszerre, különben nem működik. Megvan a magyar perpetuum mobile, de csak akkor megy, ha veri az ördög a feleségét.

Akkor viszont nagyon. Örök kár, hogy nem ez épült meg, hanem a Sámándob, amiről első látásra mindenki tudta, hogy ősmagyar hamburger-fejlesztés, egyenesen a nyereg alól. Fénykéményekkel, ezek vastag üvegrudak, melyek száloptikai elven levezetik a fényt a különben belülről töksötét épületbe, habár azért mégsem olyan sötét, ugyanis rájöttek, hogy kell neki világítás, a fénykémények ugyanis működésképtelenek. Illetve, ezt sem állítanám ilyen határozottan: attól függ, mit várunk el tőlük. Fényt nem vezetnek, ez tény, de számla van róluk, és ez sokkal fontosabb. Maga az épület egyáltalán nem biztos, hogy épületnek nevezhető, ugyanis mikor napvilágot látott a terve, kiadott egy közleményt a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának Középülettervezési Tanszéke, mely szerint:

„Határozott tiltakozásunkat fejezzük ki az ellen, hogy a megvalósításra szánt elképzelést jelen ismert formájában egyáltalán építészeti alkotásként definiálják. Az építészet hivatás és szakma, vannak ismérvei, melyeknek az említett elképzelés nem felel meg. Tiltakozunk az ellen, hogy egy giccsbe hajló építészeti paródia képviselje Magyarországot a nemzetközi színtéren, mert ez ellentétes lenne az ország - mindannyiunk – érdekeivel.”

Mondjuk épületnek tényleg elég érdekes, de csodaszampónak már egészen megfelelő. Pénzt, azt például őrölt és most is őröl.

Csak azt nem lehet pontosan megállapítani, mennyit. Ugyanis elvileg olyan 375 millió volt a költségvetése 2014-ben, de ez nem biztos, mert más adatok szerint 500 millió, megint más adatok szerint kétmilliárd, további információk végül 4,7 milliárd forintról tudnak. Az sincs kizárva, hogy a sok szám közül mindegyik pontos, csak éppen egymás után és egyszerre.

Mármost a csodás látványtervek dacára, melyeknek annyi közük volt a valósághoz, mint a Duna Aréna esetében (ott üvegpalotát ígértek nekünk és kaptunk egy parkolóházat) valahogy mégis megépült a Sámándob vagy Életkert, esetleg Alakor, már lassan én sem tudom, mi a neve ennek a hodálynak, mert ez a három mind, és hát nem esett tőle a tisztelt közönség sem hasra, sem hanyatt. Főleg, mert nem lett belőle olyan világcsoda, a gyakorlati kivitelezésnek és a fizika kegyetlen vastörvényeinek köszönhetően, mint azt várták. Tulajdonképpen egyszerűen egy hengeres épület lett.

A milánói világkiállítás lezajlott, a Sámándobot – most már maradjunk ennél a névnél, van olyan jó, mint bármelyik másik – haza kellett volna hozni, de nem hozták, mert csak. A milánói hatóságok kértek, követeltek, fenyegettek, még menekülteket is költöztettek belé, de nem és nem – hagytuk ott, ahol volt. Ugyanis még nem született döntés arról, hogy hova kerüljön. Aztán 2016-ban kiderült, hogy Karcagra viszik, hogy a sztyeppei lovasnomád életmód múzeuma legyen, ami igen szép dolog, ki is nevezték az áttelepítést felügyelő cég élére Nógrádi Györgyöt. Ekkor tartottak a költségek nyolcmilliárd forintnál.

A vállalkozás életképességéről elég annyit mondanunk, hogy Nógárdi lemondott a tisztségéről, méghozzá viharos gyorsasággal, bár, mint utólag kiderült, kinevezése előtt már majdnem egy évig ellátta ezt a munkakört, konkrétan 2016. január 14-től 2016. november 24-ig és ezért havi bruttó 150 ezer forintot kapott. Ez tényleg bagatell, egy Nógrádi ennyivel nincs megfizetve. Hiányzik legalább egy nulla az összeg végéről.

No, de ez is három éve volt, azt gondolná az ember, azóta már hujjogatnak is a Sámándob körül a szilaj karcagi lovasnomádok. Dehogy hujjogatnak: mint azt az épület alkotója, Sárkány Sándor 2017-ben a Hír TV-nek elmondta:

„Hazahozták a vázat, és ez a váz az alibi ahhoz, hogy több százmillió forintot, akár milliárd forintot lehívjanak ennek a felépítésére. Rengeteg mocskot raktak erre az épületre, rengeteg pénzt vittek el és nagyon szeretném, ha nem használnák alibinek tovább ezt a dolgot. És Karcag ne az én műalkotásomból csapja be az ott élőket és a magyar adófizetőket.”

Ez különben nevezetes forgatás volt, ugyanis az akkori karcagi polgármester úgy megijedt a Hír TV riporterétől, hogy hirtelen támadt ötlettel bezárta szegény sajtómunkást a toalettbe. Ez azért már Clochemerle szintje.

És azóta nem volt hír a legendák milánói és karcagi Sámándobjáról, mely, mint a mondák repülő kolostorai, a levegőégben vándorol, valamint nyeli a pénzt. Illetve a 2018-as költségvetésben kiutaltak 1,1 milliárdot a költöztetésre, ami elvileg már 2017-ben megtörtént, vagy nem, de az egészen biztos.

Tegnapig nem tudtunk biztosat, de hej, tegnap hírnök jött, pihegve szólt: mégis felállítják Karcagon a pavilont! Amint az Index írja:

„A karcagi önkormányzat néhány hete leszerződött a Maxicargó Kft. nevű céggel a 2015-ös milánói világkiállítás magyar pavilonjának újjáépítéséről – szúrta ki a Napi.hu a Közbeszerzési Értesítőben. Az előkészítő projekt keretében bruttó 378 millió forintot fizetnek területrendezésére és közművesítésre.”

Ne tessék, kérem, elhamarkodott lépés volna. Ez a csodaszampó már öt éve őrli a pénzt mindenkinek, aki a közelében jár, óvatos becslések szerint is minimum tízmilliárdba került eddig, most a helyzete rendezésével ennek vége lenne.

Szebb ez így, ősmagyar, finnugor, sztyeppei legendának.

Van valahol Milánó és Karcag között egy csodaszampó, mely a levegőégben vándorol, és ha egy szegénylegény megtalálja, annak annyi pénzt őröl, hogy vége lesz a mesének, mert gazdag legény lesz belőle.

Kérem: ez már maga a halhatatlanság, ez népmesévé nemesedett, ez a terülj-terülj asztalkám, ez a mindent járó malmocska.

Már tényleg csak az üssed-üssed botocskám hiányzik a történetből.

De egyszer az is meglesz!

Itt a vége, fuss el véle.

Szele Tamás