A hír nem mai, merthogy tegnapi, de kötelességem foglalkozni vele. Vagyis igazából nem kötelez rá senki, de alapos emberként, ha egyszer foglalkoztam egy üggyel, és abban fejlemény mutatkozik, akkor arról is beszámolok. Márpedig vagyon fejlemény, éspedig a hajléktalanokat gyalázó, tavaly novemberi Ripost-írással kapcsolatban.

Igazi, mai magyar fejlemény mutatkozik.

Tetszenek még emlékezni az akkor közfelháborodást kiváltó írásra? Nem tetszenek, mert nem szokás megjegyezni dolgokat manapság. Nem baj, foglalkoztam én vele akkor, szerencsére kéznél van az én válaszom rá (http://huppa.hu/szele-tamas-quo-usque/). Dióhéjban arról szólt a műfajilag elég nehezen behatárolható valami (talán riportnak indult, de kentaur lett belőle), hogy, mint a címe is mutatja:

„Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével?”

Alcím:

„Nekik mindent szabad?”

A szerzője, bizonyos Jakab Judit sétált egy nagyot Budapest tömegközlekedéssel könnyebben elérhető, bizonyos szempontból központibb fekvésű részein, majd elmagyarázta, mely fertelmes vétség is hajlék nélkül élni. Azt külön csodálom, hogy sétája során összesen egy hajléktalant talált, nem többet, de mondjuk ez is megoldható – ha az ember nagy műgondot fordít arra, hogy írásának témáját messzire elkerülje. Lehet ezt is, csak igyekezni kell. Akit érdekel, itt van maga a botrány köve is, mert a Ripost nem vette le az archívumából, büszkén lobogtatja máig (https://ripost.hu/cikk-meddig-elnek-vissza-a-hajlektalanok-mindannyiunk-turelmevel).

Nekem erről az írásról igen lesújtó volt a véleményem, ugyanis már az alaphelyzet is aljas és nemtelen, miszerint a kormány gyakorlatilag a szegénység tényét bünteti, márpedig az nem egy cselekmény, hanem egy állapot, melyről a benne lévő nem tehet – nem élvezetből költözött az utcára, hanem kényszerből. Ez a rendszer már kilenc éve nem tud mihez kezdeni a szegénységgel, márpedig az a társadalom alapjelensége lett, eleinte olyanokat mondtak, hogy a hajléktalanok „menjenek haza”, a munkanélkülieket meg majd „visszavezetik a munka világába”, az egyik körülbelül annyira volt sikeres ötlet, mint a másik. Sőt, az első maga volt az önellentmondás. A második is: dolgozna a munkanélküli, ha munkát kapna, nem rabszolgamunkát (közmunkát) éhbérért. A hajléktalanság törvényi tiltása is őrültség. Nem választott életforma az. Idevág még Orbán minapi ki- és bejelentése, miszerint:

„Fel fogjuk számolni a szegénységet Magyarországon.”

Van egy olyan érzésem, hogy ez csak a szegények felszámolásával lesz lehetséges. Élénken érdekelne, hogy utána ki fog dolgozni. De lássuk, mi lett ennek a Ripost-anyagnak a sorsa?

Első sorban is mindenki felháborodott miatta, és aki írni tudott, megírta, milyen undorító. Sorra születtek a joggal felháborodott reakciók, ugyanis ebben a kérdésben mindenkinek van véleménye és kevesek értenek egyet a kormány álláspontjával, még azok közül is, akik pedig általában hívei a rendszernek. Nyilvánvaló, hogy ezt a bűnbakképzést ellenségkép-felmutatást már nem lehet lenyomni a magyar társadalom torkán. Hatalmas hiba volt ezt a szalagcímet kiengedni, mármint a kormánymédia szempontjából, hosszú időre adtak tiltakozni- és felháborodni valót minden jóérzésű embernek.

Másodsorban – több hasonló cikkel együtt, ugyanis az akkori törvényhozási szériában a kormánysajtó nagy része seggnyalási rohamot kapott – bejelentést tett ellene az Utcajogász Egyesület egyik önkéntes ügyvédje a Médiatanácsnál.

Ez eddig logikus, médiaügyekkel a Médiatanácshoz kell fordulni. Cipőt a cipőboltból.

Van olyan része a sajtótörvénynek, amelyet ez az írás (és a hasonlók) sért?

Van bizony. Íme:

„A médiaszolgáltatónak az általa közzétett médiatartalomban tiszteletben kell tartania az emberi méltóságot. Tilos a megalázó, kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek médiatartalomban történő öncélú és sérelmes bemutatása.

A médiatartalom nem lehet alkalmas valamely nemzet, közösség, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbség vagy bármely többség, továbbá valamely vallási közösség elleni gyűlölet keltésére.

 A médiatartalom nem lehet alkalmas valamely nemzet, közösség, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbség vagy bármely többség, továbbá valamely vallási közösség kirekesztésére.”

Akkor bizony ezt a bejelentést meg kell vizsgálni.

Megvizsgálták.

És arra jutottak, hogy a mélyen megalázó, gyűlöletkeltő, sőt, helyenként uszító írás nem sérti a törvényt! Lássuk a határozat indoklását.

„A grémium állampolgári bejelentések alapján vizsgálta, de eljárásai lezárásaként nem találta kirekesztésre alkalmasnak (…) a Ripost nyomtatott és online lap Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével? című novemberi írását. A Médiatanács megállapította, hogy (...) a Ripost-cikk a közterületen élőket érintő jogszabály-módosítás hatásaival foglalkozott, de a hajléktalanok összességét nem ábrázolta sematikusan és egyoldalúan, hanem azokat az embereket emelte ki, akik nem rendeltetésszerűen használják a közterületeket, és éppen a kirekesztésükkel ellentétes üzenetet fogalmazott meg.”

Hölgyeim és uraim, tisztelt Médiatanács! Én ez úton kérném az ügy újbóli vizsgálatát, de most már független szakértők bevonásával, éspedig kérek egy elemi iskolai pedagógust szakértőnek, ugyanis nem tételezem fel önökről, hogy nem tudnak olvasni, de mégis, jó lenne szakembertől hallani, hogy önök egészen bizonyosan nem analfabéták, valamint kérem egy médiaszakértő bevonását is, aki azt vizsgálná, hogy a valódi cikket olvasták-e.

Nem tehetek róla, Arany János „Civilizáció” című rövid szösszenete jut eszembe a döntésről:

„Ezelőtt a háborúban

Nem követtek semmi elvet,

Az erősebb a gyengébbtől

Amit elvett, - elvett.

 

Most nem úgy van, a világot

Értekezlet igazgatja,

S az erősebb bármi bajt tesz,

Összeül és – helybenhagyja.”

Annyi tán a különbség, hogy pártunk és kormányunk ezt az elvet kiterjesztette a békére is, háború híján, de nem ők tehetnek róla, hogy háború nincs, bízzuk csak rájuk, csinálnak ők, ha hagyjuk.

Üdvös lenne továbbá valamiféle kitüntetéssel jutalmazni azon sokoldalú sajtómunkásokat, akik a kormánymédia hasábjain bármiféle központi döntést képesek lelkesen megünnepelni, légyen szó kölcsönügyletekről vagy a hajléktalanok további jogfosztásáról, mert igen nehéz munkát végeznek, melyhez nagyon komoly alkalmazkodóképesség kell. Ezt a díjat nevezhetnénk az idejétmúlt „Aranytoll” helyett „Aranytalpnak” esetleg „Aranyfarnak”, a nyalás tárgyát képező testrészről.

Végső soron pedig meg kell állapítanom, hogy a kormány politikája mindenképpen logikus és következetes. Miből gondolom ezt? Lássuk csak.

Gondot okoz a szegénység? Gondot okoz.

Akkor, amint Orbán Viktor megmondotta, fel kell számolni.

Gondot okoz a hajléktalanság? Gondot okoz.

Amint Orbán Viktor megmondotta, fel kell számolni, ez már zajlik is, törvényi úton.

Gondot okoz az Európai Unió? Gondot okoz.

Akkor, amint Orbán Viktor megmondotta, fel kell számolni. Erre történik kísérlet az idei választásokon.

Gondot okoz a sajtó? A Médiatanácsnak mindenképpen, mert foglalkozniuk kell vele.

Akkor, amint Orbán Viktor megmondotta, fel kell számolni.

Ez is zajlik. Ami marad a helyén, az minden lesz, csak sajtó nem.

Bár én inkább látom a dolgot leszámolásnak, mint felszámolásnak.

Azonban mi lesz, ha egyszer majd nagyobb embertömeg, melyet mindközönségesen „népnek” nevezünk fog arra az eszmére jutni, hogy gondot okoz a kormány?

Akkor, amint Orbán Viktor megmondotta...

Nem én mondtam, Orbán mondta.

Azt még megvárom.

De egyre türelmetlenebbül: és a nagy Ciceróval kérdem:

„Quo usque tandem abutere patientia nostra?”

Szele Tamás

Kérem, nagy lehet a gyász az Origónál, mert éktelenül sipákolnak – sajnos, másnak nem tudom nevezni azt a minden szakmaiságot nélkülöző propagandaanyagot, amiben világgá panaszolják az ő nagy-nagy bánatukat, miszerint „cenzúrázzák a konzervatív tartalmakat a Facebookon!”

Ördögöt cenzúrázzák, másról van itt szó, csak ők nem értenek hozzá.

A jelenség különben valós és bizony sok gondot is okoz, viszont nem kizárólag a „konzervatív” (a valóságban dehogy konzervatív, pusztán kormánypárti) lapoknak, hanem az összesnek: de mindenekelőtt lássuk Jeremiás és az Origo siralmait! (http://www.origo.hu/nagyvilag/20190301-kiderult-hogy-a-facebook-programkodja-szuri-a-konzervativ-tartalmakat.html)

„A hidegháborús idők módszereire emlékeztető hírrel sokkolta a közösségi média felhasználóit a Project Veritas nevű oldal. A tényfeltárásra szakosodott hírszolgáltatónak a Facebook egyik belső embere szivárogtatott, bizonyítékokkal alátámasztva állításait. Mint kiderült, a konzervatív tartalmak szűrésével nemcsak a kifejezetten erre a célra alkalmazott munkavállalók foglalkoznak, hanem a programba épített kóddal, automatikusan cenzúrázzák azokat.”

És ez még csak a lead, gyengébbek kedvéért a felvezetés. Lássuk a tartalmat, de nyújtsunk át előtte a szegény, névtelen, elárvult, bánatos szívű szerzőnek egy illatos zsebkendőt a nagy keservében, magányában.

„A Project Veritas óriási botrányt robbantott ki a hírrel: az ugyanis valószínűleg senkinek nem jutott volna az eszébe, hogy a manipulációt és a hírferdítést egyébként rendkívüli mértékben gyakorló társaság egy automata cenzort épít be magába a programkódba – írja a S4C.news nevű, kereszténységgel kapcsolatos híreket közlő oldal magyar nyelvű változata a Breitbart-ra és a tényfeltáró portál videóriportjára hivatkozva.

Egy jelenleg is a Facebooknál dolgozó munkatárs megerősítette, hogy a kód nem csupán a tartalmak terjedését lassítja a Facebookon, hanem zavarja is azokat: képes videók elérését, a megosztásokat megakadályozni, interaktív bejegyzések, emojik megjelenítését korlátozni.”

Van itt minden, kérem, mint a karácsonyfán, valószínűleg máig harcoló japán alakulat is, az írás további része azt sulykolja görcsösen, hogy ez csakis a politikai jobboldallal fordul elő, mert őket üldözik. Hát, ha üldöznék, és mégis jelen volnának a politikában, méghozzá ilyen súllyal, akkor a jobboldal volna a Gyalogkakukk a rajzfilmből, aki olyan gyorsan fut, hogy a farkas sosem bírja elkapni – de szerencsére üldözésről nincs szó.

De akkor miről?

Első sorban: több dolgot mos össze az Origo szorgos Semptei Névtelenje. Az „automata cenzor a programkódban” nem más, mint a Facebookot moderáló algoritmus, amiről hosszú évek óta tudjuk, hogy van, ami miatt azonnal harap és tilt. Ilyen első sorban a női mellbimbó (ez még a Facebook hőskorából maradt ránk), a kisgyerekek meztelensége, általában a meztelenség, egyes szitokszavak és – olyan periferikus nyelveken, mint a magyar, mármint amerikai szempontból vagyunk periferikusak – a kisebbségeket sértő megnevezések. Most ezeket nem sorolom fel, mert ez az írás is a Facebookon oszlik meg, de pár éve engem azért tiltottak, mert több évvel azelőtt megosztottam Para-Kovács és Föld S. Péter kollégák egy-egy írását, melyeknek címében szerepelt egy kisebbségre utaló, négybetűs szó. Ezt nem az algoritmus figyelte ki, hanem valami kis ügyes áshatott vissza évekre, és az jelentette – ám a jelentés ilyenkor első körben a robothoz kerül, az csak annyit néz, van-e benne tilalmas szó, ha van, már tiltja is a megosztót, aztán lehet fellebbezni, másodfokon már, ha szerencsénk van, ember is látja a felszólamlásunkat.

Én, kérem, tanultam az esetből, azóta nem osztom kollégák írásait, ha büntetnek, büntessenek a saját érdemeimért.

No, de vissza a lényegre: a sérelmezett „automata cenzor” ez a közismert algoritmus volna, persze az Origo nem a számítástechnikában legjáratosabb közönségnek készül, még hozzáírták azt a félelmetes kifejezést is, miszerint „programkód” és most már majdnem bizonyosnak tűnik, amit állítanak, hiszen csak az használ ilyen szavakat (az Origo olvasótáborában) aki ért is a számítástechnikához, ha ilyen szó fordul elő az írásban, annak igaznak köll lennie.

Nem igaz, persze, hogy nem az, de menjünk tovább.

A félelmetes hírnek mi is a forrása? Az S4C News. Ők meg a Breitbartból vették. Hát, az már forrás, mit ne mondjak... a Breitbart a modern fake news, a mai álhírgyártás atyja és anyja, ha azok mondanak valamit, mérget vehetünk rá, hogy az ellenkezője is kétséges lesz. De mit mond még az S4C, amit az Origo elmulasztott kiemelni? (https://s4c.news/2019/02/28/ujabb-facebook-botrany-a-program-kodja-szuri-a-konzervativ-tartalmakat/)

„Egyrészt az eléréseink az oldal Facebook kedvelőinek számához képest nagyon alacsonyak. Pedig esetenként egy-egy hír teljesen váratlanul, hirtelen sok ezer embert ér el. Ugyanakkor egészen elképesztő módon, voltak olyan cikkek, amik pár felhasználóhoz jutottak csak el, és a Facebook a saját megosztásainknál és azok nyomán az ismerőseink megosztásainál is alacsonyabb számú megosztást összesített a cikkel kapcsolatos statisztikában.”

Jaj, kedves felebarátom, az nem attól vagyon ám. Azt magunk is tapasztaljuk, a kerítés innenső oldalán. Erre összeesküvés-elméletet alapozni igen nagymértékű naivitás, mert abból indul ki a butácska szerző, hogy csakis ő és a vele azonos elveket vallók vannak ilyen helyzetben. Persze hogy azt hiszi, hiszen a túloldalról nem ismer senkit, nem is beszél senkivel.

Hát, szép öcsém, nem addig van az.

Azt én elhiszem, hogy az elérés nagyon fontos, nektek főleg, akik valamit propagáltok. Csakhogy azok a számok, amiket akár a szerkesztői felület, akár a Facebook mutogat elérésként, már jó pár hónapja semmit sem jelentenek. Vegyük a tegnapi napot. Írtam én a Huppába egy kis elemzést a kasmíri helyzetről, a számláló 1081 elérést mutat a Huppa Facebook-oldalán, megosztottam én magam hét csoportban, megosztották még heten rajtam kívül. Soványka szám, főleg, ha azt veszem, hogy a saját blogomon is megjelent, amit nem osztottam meg csoportokban, csak a saját Facebook-oldalamon, és ott – minden különösebb terjesztés nélkül – 1788 olvasója volt. Ugyanezt az írást a Huppa szerkesztői felülete szerint csak nyolcvanan látták. De írtam én tegnap a Független Hírügynökségnek is, azt az írást a számláló szerint 308-an olvasták, ellenben 473-an lájkolták a Facebookon: azt azért nehezen hinném, hogy 165 ember olvasás nélkül lájkolta volna. Egy vagy kettő talán megelőlegezi a bizalmat és később mégsem jut ideje elolvasni – de ennyi nem. Ugyanerről az anyagról a szerkesztői felület 315 olvasót mutat...

És ezek bizony nem kormánypárti vagy jobboldali lapok.

Szóval, nem csak túloldalt van baj, hanem az innensőn is, csak az önző magyar kormánypárti sajtómunkás nem jut el odáig, hogy nem az ő hátsójából fú a passzátszél. Ha gond van, az csak azért lehet, mert ő egy hős, akit politikai nézetei, esze és szépsége miatt üldöznek a gonoszok. Fel sem merül benne, hogy a baj lehet nem csak az ő baja, lehet általános is. Azért én eljutottam odáig, hogy ne kiabáljak minden pech után üldözést és ármányt, amint látom, a túloldalon még fel kéne nőni egy kicsit ehhez, bizonyos fejek lágyának mindenképpen be kéne nőnie.

Na jó, akkor azt már láttuk, hogy baj van itt is, ott is. De miért?

Ez az, amire nem ismerjük a pontos választ.

A teljes online sajtó panaszolja, oldalfüggetlenül miszerint az utóbbi hónapokban, úgy tavaly december eleje óta drasztikusan csökkentek a számszerű olvasottsági mutatók, olyan negyedükre-ötödükre. Sőt, nem csak Magyarországon, hanem az egész világon. Ezért koholta a Breitbart is azt a szamárságot, amit átvettek tőle és tódítottak. Az bizony szimpla konteó, ha a Facebooknak lenne ilyen áruló alkalmazottja, az már nem lenne alkalmazott. De írta a Breitbart azt is régebben, hogy Hillary Clinton egy washingtoni pizzéria alagsorában kisgyermekeket eszik nyersen, uborkasalátával, szóval megbízható egy forrás, mit ne mondjak.

De akkor is: mi történt?

Pár hónap alatt az egész világ minden online újságírója elfelejtett írni?

Vagy az olvasók felejtettek el olvasni?

Titokban kitört egy világjárvány és kihalt a bolygó lakosságának a négyötöde, csak nem vettük észre?

Nyilván ezek abszurd feltevések.

Az lehet a dolog mögött, legalábbis részben, hogy a Facebook nagyon megégette magát az álhírek terjesztésével, a Google is, a You Tube is, a többi közösségi felület is, és most tudatosan igyekszenek minden hírjellegű tartalmat a háttérbe szorítani, lejjebb rakni a hírfolyamban, kivágni, ha belé lehet kötni akármivel, és így magát a sajtót általában kiszorítani a közösségi oldalakról. Abból a meggondolásból, hogy ha egy hír lehet hamis, akkor jobb hírekkel egyáltalán nem foglalkozni ahelyett, hogy a válogatás kényes, fárasztó és többnyire hálátlan feladatát elvállalnák. Ez ugyanis szinte sehogyan sem algoritmizálható hírek esetében.

Tessék egymásnak ciculit, kutyulit, ebédet, vacsorát mutogatni, az előre kerül a hírfolyamban, hagyjuk azokat a csúnya híreket, amikkel csak a baj van. Kár, hogy pár éve viszont olyan sikeresen csatornázták be a világsajtót az online felületeikre, hogy most már képtelenség azok nélkül megélni még a nyomtatott lapok számára is – de az őket nem érdekli, az a mi bajunk, ha csődbe jutunk miattuk, csak nekik ne csökkenjenek a bevételeik.

Ez a sajtóellenes kampány vagy inkább habitus már magyarázná a megbolondult mérőszámokat, amiknek pedig, hej, nagy a szerepe a sajtóüzletben, mert azok alapján dől el, mennyit ér az oldalon megjelenő hirdetés... vagy mennyit fizet a szponzor, ha olyan a lap.

Szóval, cenzúráról szó nincs, a Nagy Kasza jobbra is lendül, balra is, vág az kétfelé, nem a kormánypárti, jobboldali, baloldali vagy független sajtót üldözik, jut az áldásból mindenkinek. Magát a sajtót nem szeretik mostanság a közösségi felületek, úgy, ahogy van.

Én azt értem, hogy az Origo szeretne áldozat lenni, de ezt majd tessenek a főtárgyaláson gyakorolni, ott bőven lesz rá alkalom, egyelőre abba gondoljanak bele, hogy a mi béreink sokszorosáért végzik az általunk teljesített munkamennyiség töredékét, sokkal többen, minősíthetetlenül gyengén. Szóval, aki ilyen helyzetben van, legalább ne panaszkodjon, ne adja a szegény üldözöttet, mert mindjárt megszakad nekem az az érzékeny, nagy szívem.

Az egész hírből annyi igaz, hogy mindenhol csökkentek a mérőszámok, látjuk, miért.

És azt is látjuk, ki mire jut egy ilyen egyszerű tényből.

Én megvizsgáltam a kérdést, mielőtt válaszoltam rá, ők nem.

Tessék választani.

Szele Tamás

Foglalkoznunk kell az indiai-pakisztáni konfliktussal, mindenképpen, ugyanis az egy dolog, hogy a magyar ember rendszerint legyint az ilyesmire, „Afganisztán, Pakisztán, Naésaztán, Hátaztán” felkiáltással, de azért ne feledjük, hogy két atomhatalom rugdalja épp egymást a Himalájában, és azért ennek már világméretű következményei is lehetnek.

Sőt, vannak is. Az, hogy jelen pillanatban egy rövid, nagyon heves krízis után enyhülni látszik a helyzet, csak most jó hír – mivel a probléma továbbra is fennmarad, bármikor újra kitörhet Kasmírban a búcsú, céllövöldével és késeléssel egybekötve. Szóval, ha érteni akarjuk a helyzetet, nem árt azon elgondolkodnunk: mi a probléma gyökere?

A kasmíri válság oka, mint még annyi más vitatott helyzeté, Britannia igen meggondolatlan kései gyarmatpolitikája. A világbirodalom ugyan nagyságrendekkel emberségesebb gyarmatosító volt, mint mondjuk Belgium, de azért különösebben nem foglalkozott azzal, hogy mi történik majd a területeinek lakóival, ha egyszer el fognak onnét menni Őfelsége katonái – ők úgy vették, hogy ez sohanapján várható, hiszen a Brit Világbirodalom örök és sosem nyugszik le benne a Nap. Azért annyira örök nem volt: például a Közel-Keletről is úgy távoztak, hogy a mostani problémák nagyon jelentős részét annak köszönhetjük, hogy ők akkor és ott nem oldották meg, ami a feladatuk lett volna. De hagyjuk ezt, Ázsiában vagyunk, pontosabban Indiában, mely a Korona legszebb gyémántja.

Volt.

Egyáltalán, miért kellett nekik kivonulni?

Tulajdonképpen azért, mert megnyerték a második világháborút.

Ez a brit hősiesség és elszántság valódi csodája, ami előtt csak meghajthatjuk fejünket, ám a rengeteg fronton folyó háború, a hatalmas anyagi áldozatok valósággal szétszedték a különben jól működő brit gazdaságot. A gyarmatosítás különben sem úgy néz ki, ahogy azt a vulgármarxista történelemkönyvek leírták, miszerint az anyaország elszed a kolóniától mindent, ami mozdítható és cserébe nem ad semmit, ellenkezőleg, roppant költséges fenntartani a közigazgatást, egészségügyi ellátást, iskolarendszert, békességet, ráadásul nem is mindenhol kifizetődő. Van, ahol igen, van ahol inkább csak katonai vagy földrajzi szempontból volt fontos a brit jelenlét, de hogy mindenhol pénzbe került, az nem is kétséges. Képzeljük el a háború után ugyan győztes, de koldusszegény Britanniát, ahol bizony még 1954-ig jegyre adták a húsféléket. Érdemes azért éhezni, hogy megtartsuk Iszlamabadot vagy Dzsammut? Még Delhiért vagy Benareszért sem érdemes.

A másik problémája a brit gyarmatosításnak az volt, hogy a rendszert meglehetősen egységesen kezelték. Ami nem jelenti azt, hogy egy kalap alá vették volna mindegyiket, de azt igen, hogy a gyarmatok, domíniumok és mandatárius területek között viszonylag szabadon mozgott a népesség és élénk volt a kereskedelem. Ez békeidőben nagyon jó, de ahogy véget érnek ezek a békeidők, rengeteg konfliktus forrása lehet. Burma esete nagyon jó példa erre: a britek Indiát, Bengált és Burmát nem kezelték külön egységekként, sőt, elemi érdekük volt hogy ezek a gyarmatok szerves egészet alkotva gazdálkodjanak, így a lakosság is meglehetősen szabadon vándorolt a területen. ennek később komoly törvényi következményei lettek. Burma népei – mert burmai nép nincs, még hivatalosan is nemzetiségek szövetsége alkotja az államot – meglehetősen rosszul tűrte a gyarmatosítást, főleg, mert nem tudta, mi jön majd utána. A burmai ellenállást a buddhista, (hinajána, thérawata irányzatot követő) kolostorokból irányították, melyeket a britek a legritkább esetben bántottak, bár így is volt rá nem egy példa, hogy letartóztatott szerzetesek börtönben haltak meg, éhségsztrájk vagy akár csak a viszonyok következtében. A második világháborúban a burmaiak – bár abszurd ezt a gyűjtőnevet alkalmazni – a megszálló japánok oldalán harcoltak 1942 és 1944 között, akkor azonban gyorsan átálltak, ellenben a kis létszámú arakaniak a britek mellett döntöttek már a kezdetektől. Ezek a brit oldalon harcoló arakaniak pedig rohingyák voltak, akik a harci cselekmények miatt sok ellenséget szereztek maguknak a terület többi népei között, annyira, hogy a burmai államot megalapító panglongi egyezmény megkötésére meg sem hívták őket, így alakult ki az a különös állapot, hogy a rohingyák hivatalosan máig nem léteznek. Az elmúlt évek eseményei pedig megmutatták, micsoda népirtásba torkollhat egy ilyen helyzet.

India és Pakisztán viszonya is nagyon rossz, gyakorlatilag Pakisztán (és Banglades) létrejötte óta. Az 1947-es brit kivonulás alkalmából úgy akarták tisztázni vagy inkább elkerülni a vallási alapú konfliktusokat, hogy létrehozták a muzulmán autonómiát, Nyugat-Pakisztán néven a mai államot, Kelet-Pakisztán néven a mai Bangladest, és nem vették tekintetbe, hogy a két országrész több ezer kilométerre fekszik egymástól. Ráadásul elindították a lakosságcserét, ami több tízmillió menekült elhelyezésének gondjával és sok százezer halottal járt. Kasmír hovatartozása miatt azonnal ki is robbant az első indiai-pakisztáni háború és ezt továbbiak követték – a terület finoman szólva is kissé vitatott. A vegyes felekezeti hovatartozású, de muszlim többségű régiót kormányzó hindu maharadzsának az 1947-es brit Indiai Függetlenségi Törvény meghagyta a döntés jogát, hogy hova csatlakozzon, ámde addig totojázott, míg ki nem törtek a harcok. A maharadzsa végül India mellett döntött, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a területet feldarabolta a történelem. Kasmírért 1947 után 1965-ben és 1999-ben is háború tört ki, és jelenleg a két ország ott tart, hogy egyetlen négyzetkilométert sem hajlandó engedni saját foglalásaiból. Az egykori Kasmír 43 százalékát India, 37 százalékát Pakisztán ellenőrzi. És hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a régió 20 százaléka – jó részt alig lakható magashegyi területek – a hatvanas években Kínához került.

Mármost így néz ki az ideális válsággóc, ezt tanítani kéne az iskolában, mert tökéletes példa. Csak ront a helyzeten, hogy időközben India is, Pakisztán is kifejlesztette saját atomfegyverét, tehát már nem akármivel gurigáznak, ráadásul az aktuális indiai kormány meglehetősen populista, kihasználja a nacionalista érzelmeket, most is nemzeti egységet hirdetett Narenda Modi miniszterelnök:

„Barátaim, amikor az ellenség megpróbálja megrendíteni Indiát, és terrortámadást követ el, akkor ezzel céljuk részben megakasztani az ország fejlődését. Ezzel szemben minden indiainak sziklaszilárdan és egységesen fel kell vennie a harcot.”

És valljuk meg, a pakisztáni fél is meglehetősen aktívan támogatta a mostani konfliktust kirobbantó Dzsais-e-Mohamed (Mohamed hadserege) szervezetet. Az aktuális harcok épp annak köszönhetőek, hogy február elején ugyanis a terrorszervezet egyik merénylője egy robbanóanyaggal megtömött autóval belehajtott az indiai tartalékos rendőrség 78 járműből álló konvojába, és 46 indiait ölt meg. Erre válaszul – nem kis részben a felháborodott indiai közvélemény nyomására - az indiai légierő 12 Mirage 2000-es vadászbombázója kedden legalább öt, a dzsihadista szervezethez köthető kiképzőtábort vett célba a pakisztáni légtérből indított, irányított bombákkal, és az indiai légierő értékelése szerint legalább 300 terroristával végeztek. Pakisztán válasz-légicsapással reagált, ők három gépet küldtek át az indiai légtérbe, melyek azonban bölcsen távoztak, mikor megjelent a közelükben hat indiai vadász. India erre újabb berepüléssel válaszolt, ráadásul már nagyon régen elavult MiG 21-esekkel: ezekből lőttek le kettőt a pakisztáni F-16-osok, és az egyik MiG pilótáját fogták el katapultálás után.

Imran Hán pakisztáni kormányfő már nagyon szeretné a békét, szerdán azt nyilatkozta, reméli, hogy diadalmaskodik a józan és és hozzátette:

„Ha megnézzük mindkét fél fegyverarzenálját, megengedhetjük-e magunknak, hogy egy kicsit is elszámoljuk magunkat?”

Igen, ez bizony finom utalás volt az atomfegyverekre.

A pakisztáni békevágy bizonyítéka az is, hogy tegnap szabadon engedték az egyik lelőtt pilótát, sőt, éjfélkor a légtérzárat is feloldották – ha a Bháratíja Dzsanata párt Indiában nem akarja a válságot kihasználni a saját politikai céljaira, valószínűnek látszik, hogy nem lesz háború.

Most nem lesz: de bármikor lehet, a probléma nem oldódott meg, csak az aktuális lövöldözés csitult el.

A kasmíri régió népessége, vagyis az ügyben leginkább érdekelt helyi lakosság a béke kulcsát a területi autonómiában látná, de ennek létrehozására esélyük sincs: nem engedné őket sem India, sem Pakisztán.

Ahogy egymást is képtelenek elengedni.

Ilyenformán tehát nem az a kérdés, lesz-e háború a Himalájában: az a kérdés, mikor lesz?

És gondoljunk bele: az egész válsággóc annak köszönheti a létét egyáltalán, hogy a britek kivonulásakor rosszul oldottak meg egy vallási-társadalmi ellentétet.

Ennél még az is jobb lett volna, ha meg sem oldják.

Szele Tamás

Első sorban a svéd bakter szerepét kell tisztázzuk a hanoi tárgyalások megszakadásában, ugyanis van neki, nem is kicsi. A közismert vagy kevésbé közismert vicc szerint ugyanis az érdemes skandináv váltóőr, midőn a stockholmi gyors tőből – és tévedésből – levágta mindkét lábát, így fakadt fel: „Hát a másodlagos nemi jellegem nem kéne?” Csak ő rövidebben fogalmazta meg a nemes testrész nevét.

(Kép: China Daily)

Nos, Hanoiban a jelek szerint követőre talált, csak még az nem világos, ki a történetben a bakter, ki a gyorsvonat, annyi azonban biztos, hogy Hanoi városa, abban is a Metropole hotel a vasúti pálya, úgy is, mint helyszín. De maradjunk a tényeknél: váratlanul félbeszakadtak Donald Trump amerikai elnök és Kim Dzsongun észak-koreai diktátor tárgyalásai második csúcstalálkozójuk második napján, Hanoiban, aminek a végén az eredeti tervek szerint közös nyilatkozatot írtak volna alá. Azonban ehelyett a két vezető külön hagyta el a tárgyalásoknak helyet adó Metropole hotelt. Az amerikai fél hivatalos kommünikéje szerint „jó és konstruktív tárgyalások voltak”, de Trumpnak és Kimnek nem sikerült megállapodnia a második csúcson. Mike Pompeo külügyminiszter kicsit sarkosabban fogalmaz, bár múltját ismervén – a CIA igazgatója volt korábban – ő még udvarias és eufemizmusokkal él:

„Nem értünk el semmit, aminek értelme lett volna az Amerikai Egyesült Államok számára. Azt gondolom Kim abban bízott, hogy elérnénk. Mi azt kértük, tegyen többet érte. Nem volt felkészülve arra, hogy ezt tegye. Mégis, még optimista vagyok. Úgy gondolom a következő napokban és hetekben folytathatjuk a munkát és haladást érhetünk el – elérhetjük, amit a világ akar, vagyis Észak-Korea atommentesítését és ezzel az Amerika és a világ lakosságát fenyegető veszély csökkentését.”

Na, akkor most fordítsuk le magyarra ezt a diplomáciai nyelven fogalmazott kijelentést:

„A világon semmire sem mentünk. Hülyékkel nem lehet tárgyalni, márpedig Kim olyan hülye, mint tíz pár rendőrcsizma ugyanannyi tál esővízben. Sükettel beszéltünk. De mégsem adjuk fel, ha magához tér, újra megpróbáljuk, mert a franc akar háborúzni pont most.”

Egyszóval, míg a világ arra számított, hogy a hanoi tárgyalások végén lesz egy semmitmondó, nyilvánosságnak szánt álegyezmény, amit aztán senki sem tart be, de a két mákvirág kaphat érte egy-egy béke-Nobelt, még idáig sem sikerült eljutni, mert már menet közben összevesztek és az a csoda, hogy verekedés nem lett a dologból.

Mi történhetett?

Ha végignézzük a találkozó programját, azt látjuk, hogy a csúcstalálkozó szerda este egy tolmácsokkal jelenlétében tartott négyszemközti megbeszéléssel, jó hangulatban kezdődött, majd Trump és Kim egy vacsorán két-két emberük, köztük a külügyminiszterek társaságában folytatták a tárgyalásokat a hanoi Metropole hotelben. Ezeken természetesen nem született semmiféle megállapodás, azt mára halasztották, valószínűleg mindenki elmondta, mire számítana, mit vár, aztán aludtak rá egyet és ma kellett volna eldönteni, ki enged, mennyit és miben. Ha ugyan enged. Mindenképpen, Trump tegnap este elealvás előtt még azt nyilatkozta:

„Nagyon sűrű napunk lesz holnap.”

Sűrű is lett, csak nem úgy, ahogy gondolta. A mai tárgyalások kezdetekor még bizakodó volt, Észak-Korea fényes gazdasági jövőjéről beszélt és azt mondta, nem kell elsietni semmit:

„Kezdettől elmondtam, hogy nem a gyorsaság a lényeg, hanem hogy a megfelelő megállapodást kössük.”

Ezek után következett a kritikus pillanat. A CNN értesülései szerint a két vezető négyszemközti sétára indult a szálloda kertjében, a medence körül, de ez nagyon rövidre sikerült, vagy a 93%-os páratartalom miatt, vagy azért, mert ott hangzott el az a pár gondolat, amelyek megakadályoztak mindenféle megegyezést. Az nem kérdés, hogy milyen nyelven: Kim Svájcban tanult, kiválóan beszél angolul, a tárgyalásokon sem lenne szüksége tolmácsra, kizárólag a diplomáciai protokoll miatt alkalmazza őket (meg, hogy szükség esetén legyen tanú, másféle szükség esetén pedig legyen kit főbe lövetni).

Az andalgás végén még mindketten nyilatkoztak, némi óvatos optimizmussal, Kim azt mondta, hogy

„Ha nem lennék kész az atommentesítésre, nem lennék itt a csúcson.”

Trump pedig úgy reagált, miszerint:

„Ez egy jó válasz, talán a legjobb, amit hallhatunk.”

Lehet, hogy csak én érzek némi feszültséget ebben a két mondatban, de az is lehet, hogy ez a perceken belüli konfliktus előrevetülő árnyéka... mindenképpen, visszaültek a tárgyalóasztalhoz, majd nagyon rövid időn belül mindkét fél elhagyta a szállodát, ellenkező irányokban és a delegációk viharos gyorsasággal kezdtek csomagolni. Még a munkaebédet sem várták meg. Kim Dzsongun egy szót sem nyilatkozott a sajtónak, Trump tartott egy sajtótájékoztatót, amelyen körülbelül azt mondta:

„Néha fel kell állni az asztaltól, ez most egy ilyen pillanat volt.”

Ugyanakkor biztosította a kedves mindenkit, a világot is beleértve, hogy a párbeszéd nem szakad meg, csak most kicsit szünetel. Hogy mennyi az a kicsi, azt még nem tudni.

Hát mi az Isten csodája kerülhetett szóba a medence mellett?

Azért sok találgatásra nincs lehetőség. Valószínűleg Trump elővezette Kimnek a minden épeszű ember által egyedül lehetségesnek talált „élelmet robbanófejért” verziót, ami az észak-koreai atomarzenál valódi leszerelésével járna, és nem mellesleg az ország életszínvonalának ugrásszerű emelkedésével – Kim pedig úgy gondolhatja, hogy nem lesz bolond lemondani az egyetlen adujáról, a meglévő nukleáris fegyvereiről (ha ugyan vannak még, bár lehetnek) pár falat ételért, melyet kis láboskában hazahoz kegyelmeséktől, maximum annyira hajlandó, hogy nem fejleszt újabbakat, legalábbis nukleárisakat nem. Biológiaiakat meg esetleg igen.

Ebben a pillanatban láthatta be Trump, hogy az ő kedves Kimje, akivel annyi forró levélkét váltottak álmatlan, fülledt éjszakáikon, őt teljesen és tökéletesen hülyének nézi. Még az a csoda, amilyen vérmes ember, hogy bele nem lökte abba az ominózus medencébe.

Hát, itt tartunk most. Mi lesz ebből?

Azt, hogy mi lesz, csak a Jóisten tudja, azon, hogy mi lehet, töprenghetünk mi is.

Baj mindenképpen lesz, ha háború talán nem is.

Én Trump és Pompeo helyében most visszaküldeném az összes kivont csapatot Délre és gondoskodnék arról, hogy a phenjani légtérben gyakran jelenjenek meg „eltévedt” amerikai drónok, ha lehet, az elnöki rezidenciák közvetlen közelében, ez nagyon üdvösen befolyásolná Kim idegrendszerét és belátását, kompromisszumkészségét.

Flottaösszevonást és -demonstrációt azért nem javaslok, mert még a végén valamelyik ideges észak-koreai, akinek viszket az ujja a ravaszon odapörköl, és onnantól nincs visszaút, meg kell vívni a háborút, amihez senkinek sincs kedve és hatalmas hiba is volna.

A dél-koreai tőzsdeindex már most akkorát zuhant, hogy a Niagara ahhoz képest nyugodt, békanyálas halastó, az amerikai tőzsdei mutatók egyelőre tartják magukat, de ha belegondolunk abba, hogy a dél-koreai gazdaság milyen komoly tényező – elég csak azt szem előtt tartanunk, hogy csak Magyarországon hány dél-koreai gyár, érdekeltség, multicég van jelen – beláthatjuk, hogy akkor is összedőlhet a világgazdaság kényes egyensúlya, ha senki el nem süt semmit. Nem kell ehhez háború. Amúgy is nagyon nagy válság elébe nézünk, érezni a vihar közeledtét, annyira, hogy még a Matolcsy is érzi, ez a megingás éppen elegendő lehet ahhoz, hogy elindítsa az összeomlást. Reméljük, ezt megússzuk.

A fegyveres konfliktust pedig minden áron meg kell úszni, ugyanis sem Oroszország, sem Kína nem fogja szó nélkül tűrni, hogy a határai mentén nagyobb létszámú amerikai csapatok lövöldözzenek. Ha emellé tekintetbe vesszük a most kirobbanni készülő indiai-pakisztáni konfliktust (aminek a fő oka az örök haragon kívül az, hogy India szép csendben befejezte azokat a vízműveket, melyek segítségével lezárhatja az Indus felső folyásának mellékfolyóit, így aztán akkor zárja el Pakisztánt minden ivóvíztől, amikor épp akarja), és ha feltételezzük az amerikai beavatkozást Venezuelában, melyet mindenképpen orosz beavatkozás követne, akkor láthatjuk: a szír polgárháború ugyan elmúlt, de helyette nem egy, hanem három mérhetetlenül veszélyes világpolitikai válsággóc, háborús zóna élesedett.

Ami Kimet és Trumpot illeti: ha nem két egoista bohóc tárgyalt volna egymással és nem nézték volna egymást kölcsönösen hülyének, most a fejük sem fájna. Jobb lenne a világpolitikát felnőttekre bízni.

De akkor is, elképzelem a jelenetet, amint Kim elővezeti az ajánlatát a medence mellett, Trump hallgatja, egyre vörösebb a feje, kidagadnak a nyakán az erek, kiguvad a szeme és egyszer csak elbődül, elhagyja az elnöki ajkakat a svéd bakter klasszikus mondata:

- Micsoda? Hát a f...om nem kéne?

                                                                                                 Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, most, mikor ezeket a sorokat írom, alig pár óra választ el minket a Nagy Hanoi Humbugtól, mely két napig fog tartani, és a világpolitika két kulcsszereplője, Donald Trump és Kim Dzsongun lesz a főszereplője. A versenyzők már megérkeztek, ünnepélyes külsőségek között fogadták őket és az utolsó edzéseket tartják a mérkőzés előtt.

Az még kérdéses, milyen sportágban mérkőznek meg az említett politikusok, de nézetem szerint wrestling lesz az, ugyanis kizárólag abban fordul elő, hogy mindenki drukkol, az elvetemültebbek fogadnak is, holott mindenki előre tudja az eredményt és senkinek nem görbül meg a haja szála sem a rettentő viadal során. A hanoi tárgyalások alkalmából egészen pontosan ez várható, és ezt a világ érettebb gondolkodású része tudja is, sajnos azonban ez egy kisebbség, a nagy többség lélegzetét visszafojtva drukkol, holott világos, hogy döntetlen várható.

Mégpedig olyan döntetlen, amit mindkét fél elsöprő győzelemként mutat majd be. Trump – bármi is legyen a holnap este aláírásra kerülő záróokmányban – közölni fogja, hogy újfent megmentette a világot, és végre már szólítsa őt mindenki Captain Americának, Kim Dzsongun hazatér majd egy pekingi kitérővel, és ő is győztes lesz, ő Észak-Koreát és a dzsucse eszméjét menti majd meg, szóval nem lesznek itt vesztesek, kérem.

Mivel a tárgyalások még nem kezdődtek meg, azok tartalmáról nehezen bírnék tudósítani, legfeljebb prognózist adhatnék, ami kockázatos játék volna, mert mi van, ha tévedek – lássuk azonban azt az ezer apróságot, ami a pattanásig feszült hangulatot meghatározza!

Trump rövid edzőtárgyalást tartott Vietnam miniszterelnökével. Nguyen Xuan Phuc kiváló edzőpartnernek bizonyult, bár majdnem összecsuklott, mikor Trump száján kicsúszott egy valószínűleg történelmi méretű baromság, méghozzá Ho Si Minh hatalmas mellszobra előtt:

„Vietnam kiváló példája annak, mi történhet Észak-Koreával.”

Itt álljunk meg egy pillanatra.

Mire gondolt a költő?

Mi történt Vietnammal?

Mi történhet Észak-Koreával?

Megnyer egy hosszú, véres és értelmetlen háborút az Egyesült Államok ellen Trump szerint? Majd háborúba keveredik Kambodzsával, némiképp Kínával, utána meg sosem látott lendületű gazdasági fejlődésbe kezd? Azután – mint a CNN két perce érkezett híre mondja – a legyőzött Egyesült Államok legközelebbi politikai és kereskedelmi partnerei közé emelkedik? Mert erre érkezett vietnami javaslat Trumphoz, és én legyek Texas sárga rózsája, ha mostani hevületében bele nem egyezik ez az okos ember.

Vagy lehet, tényleg lehet, hogy Trump nem tud arról, miszerint az Egyesült Államok elvesztette a vietnami háborút? Pedzegettem én már ezt a gondolatot korábbi írásomban is, de azt hittem, marháskodok. Hát, van rá lehetőség, hogy nem vicc. Óh, az én próféta lelkem... Mindenesetre elmélázik az ember azon, mi lett volna, ha a Republikánus Párt annak idején nem Trumpot, hanem John McCaint jelöli elnöknek és ő nyeri meg a választásokat (és életben is marad máig)? Először is, a vietnami miniszterelnököt vietnami nyelven üdvözölte volna, ugyanis ő öt és fél évet töltött észak-vietnami hadifogságban, mert harci pilóta volt és lelőtték a gépét. Annak idején felajánlották, hogy szabadon engedik, de ő ezt visszautasította azzal, hogy csak akkor akar kiszabadulni, ha már az összes őt megelőzően foglyul ejtett amerikait szabadon engedték. Szóval, viszonylag képben lenne Vietnam nyelvével, történelmével de még hegy- és vízrajzával kapcsolatban is, Trump elnökkel ellentétben.

De ez a „mi lett volna ha...” világa, Trump az elnök sajnos, tehát neki van joga, alkalma és lehetősége egetverő marhaságokat beszélni.

Trump elnöknek elnök ugyan, de kicsit sem képviselőház: ez a testület valamiért nem rajong felakadt szemmel a POTUS különböző rohamaiban meghozott döntéseiért, így alig húzta ki a lábát Washingtonból, semmisnek mondták ki az elnök által február 15-én kihirdetett rendkívüli állapotot. A képviselőház 245:182 arányban utasította el Trump deklarációját .A szavazáson 13 republikánus képviselő a demokratákkal együtt voksolt, ám nem sikerült a határozatot kétharmados arányban megszavazni, amely felülírta volna az esetleges elnöki vétót. Trump elnök már korábban jelezte: élni fog vétójogával.

A határozati javaslatot előterjesztő demokrata párti politikusok azzal érveltek, hogy az elnök állításával ellentétben a déli határokon nincs rendkívüli állapot, és egyoldalúan hozott döntésével az elnök elindult a diktatúra felé vezető úton.

„Legyen demokrata párti vagy republikánus, de egyetlen elnöknek sem adunk kitöltetlen csekket az Egyesült Államok alkotmányának összezúzásához” - nyilatkozta a szavazás megkezdése előtt Nancy Pelosi demokrata párti házelnök. Az amerikai alkotmány egyik zsebkönyv méretű kiadását felmutatva Pelosi azzal fordult a republikánus képviselőkhöz: el kell dönteniük, hogy Donald Trumpra vagy az amerikai alkotmányra esküdtek fel.

Akkor ahogy hazaér majd, mehet is vétózni. Csak össze ne tévessze a mosdóval.

Bár oda illő lesz a vétó is.

Rendben, az amerikai környezetet és hátteret látjuk, de mi a helyzet az észak-koreaival? Audiatur et altera pars!

Hát kérem, azzal kapcsolatban zavarban vagyunk. A tárgyalások alkalmából – vagy más okból, nem vagyok megmondhatója – lekapcsolták az észak-koreai KCNA hírügynökség központi angol nyelvű oldalát, szerencsére azonban a KCNA angol nyelvű hírösszefoglalója hozzáférhető. Akkor lássuk, mik a vezető hírek Phenjanban?

Nem, nem a hanoi csúcstalálkozó. A legfontosabb hír az, miszerint:

„Bangladesben megünnepelték Kim Dzsongil születésének évfordulóját”

Tetszik tudni, a mostani rakétás srác apjáét. És mi a második, harmadik legfontosabb?

„A Fidel Castro Ruzról elnevezett iskolába tankönyvek érkeztek”

Ezek szerint korábban nem voltak, mondja bennem a kaján Kína-figyelő.

„Ma öt éve jelent meg Kim Dzsongun elnök írása „Gyorsítsuk meg Végső Győzelmünk elérését Forradalmi Ideológiai Offenzívánkkal” címen és ez rámutat az ideológiai munka fontosságára”

Hol van a hanoi találkozó?

Az bizony az utolsó hír az oldalon. De nem is találkozóról írnak.

„Kim Dzsongun Legfelsőbb Vezető meglátogatja a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság hanoi követségét”

Tetszik érteni? Szó nincs amerikai elnökről, nukleáris leszerelésről, egyéb úri huncutságról: a hanoi követséget látogatja meg.

Hát körülbelül it tartunk a Nagy Szemfényvesztés kezdete előtt pár órával.

Ha lenne pénzem (de most nincs), hajlandó lennék komolyabb összegbe fogadni, hogy a világon semmiféle érdemi megegyezés nem születik majd, ellenben mindkét fél elsöprő győzelemről számol be otthon. Volna ugyan lehetőség a teljes leszerelés kikényszerítésére, ha Trump rájönne, hogy Észak-Koreában éhínség van és mindenre hajlandóak volnának elegendő élelemért – de Trumpnak nem az az érdeke, hogy gyorsan és egyszerűen megoldja a helyzetet, Trumpnak az az érdeke, hogy minél tovább húzza a folyamatot, mert úgy tud sorozatosan sikereket felmutatni. Ha egyből megnyeri, azzal le is vágta az aranytojást tojó tyúkot.

Kim Dzsongun meg valószínűleg pont emiatt fog kapni minden leszerelés nélkül is segélyszállítmányokat, hiszen nélküle nincsenek tárgyalások, ha mindenki éhen hal, akkor sincsenek, és akkor elmarad a trumpi sikerszéria is.

No, mindegy.

Egyelőre figyeljük a fejleményeket és majd be is számolunk róluk.

Magánvéleményem azonban az, hogy igen ócska cirkusz lett ez a világpolitika, amióta a bohócok igazgatják.

De ez a hanoi fellépés valóságos világszám lesz, az biztos.

Bohóctréfa kategóriában.

Szele Tamás

Kérem szépen, ne tévessze meg magukat a látszat, nem álltam be tihanyi visszhangnak. Pedig elég sok visszhangszerű dolog lesz ebben az írásban, kezdjük azzal, hogy olyasmit dolgozok fel, amit eredetileg az Abcúg írt meg, azt másodközölte némely kommentárokkal a 444, most én foglalkozom vele. Nem, nem olcsó ismétlést tetszenek látni: ugyanis a téma megérdemli, hogy elemezzék.

Szóval, adott ez a mi sajtóhelyzetünk. Áldatlan, ilyen pocsék még sosem volt. Az én szempontomból úgy tűnik, csöppnyi Dávidként harcol az életben maradásért a maroknyi – lassan valóban maroknyi, egy kézen megszámolható! – független orgánum a kormánymédia Góliátjával. Mi nyomorgunk, ők dúskálnak, mi betegre dolgozzuk magunkat (nem túlzás: havonta körülbelül 400 gépelt oldalnyi anyagot adok le és meg is jelenik, sőt, ha tehetném, vállalnék még plusz munkát, mert nagyon kevés a bevétel), ők dúskálnak és a napi tíz sorokért, amiket nem is minden nap írnak meg, még a gyakornokok is havi nettó háromszázezret visznek haza. Én ennyit harminc év szakmai múlttal sem kapok, sőt, még a közelében sem járok, soha nem is jártam – akkor sem, amikor négy lapnak dolgoztam egyszerre. Most kettőnek dolgozom, ugyanis „átalakult a médiapiac”.

A tartalom? Épp most zongorázom a különbséget, igaz, nem hangszeren, hanem billentyűzeten. Arra még majd külön kitérünk, miért a legnagyobb baj a tartalom, illetve annak lényegtelensége: de azt azért körülbelül mindenki tudja, mennyire hihet a kormánymédiának.

Szóval lehet, hogy valamennyit dolgoznak ezek az ifjú titánok és titániák, csak az nem újságírás, hanem - akárhogyan is tiltakoznak ellene – propaganda, ők nem szerkesztőségbe járnak, hanem hivatalba és nem újságírók, hanem híripari szakmunkások és hivatalnokok. Tulajdonképpen betanított munkások. És ahogy a Wartburg-gyárban sem készül Maybach, pedig elvben az is gyár, ott is munkások dolgoznak, csak éppen, hm, kicsit másképp, úgy ők sem lesznek soha képesek rendes sajtót írni. Élvezhetőt. Gurul ez is, „sajtónak látszó tárgy”, ahogy a Trabant meg autónak látszott, de azért nem szabad versenyen indulni vele. Legalábbis nem bölcs gondolat.

Rendben van, magyar narancs, papírjaguár, azt azért már régóta tudjuk, hogy ez a kor Kádár időszakát másolná, csak éppen a lényeges dolgokban, mint például az életszínvonal vagy a termelési mutatók, nem megy neki, de a kutyamindenségit, legalább ne neveznék magukat újságírónak! Nevezzék magukat sajtómunkásnak, az közelebb áll a valósághoz és nem sérti annyira a szakma hírnevét.

Ezt az egészet azért írom, mert az Abcúg írása, amivel foglalkozom (https://abcug.hu/folyton-magyarazkodnom-kell-hogy-nem-vagyok-propagandista/) érdekes címmel jelent meg:

„Folyton magyarázkodnom kell, hogy nem vagyok propagandista”

Hát, úgy látom, akárminek is tartják magukat, itt már minden magyarázat felesleges. Hozzá kell tennem, hogy az Abcúg anyaga kiváló, interjú-alapú, kevés magyarázattal, kiválóan, feszesen szerkesztett, az olvasóra hagyja a következtetések levonását, így gondolkodásra készteti őt, bár mondjuk megnézem, hányan lesznek hajlandóak is erre – képesek sokan lennének, hajlandóak kevesen. De épp, mivel már kétszer megjelent, nem érdemes másod- illetve harmadközölni, jobban járunk, ha kiszemezgetünk belőle pár gondolatot – arról szól, mi motiválja a kormánymédiában dolgozókat. Közülük is elsősorban a fiatalokat, mert az öregeket tudjuk mi: a pénz.

Hát részben a fiatalokat is az.

Meg a megszólalás lehetősége – ami ugyan adott mindenki számára, de ó jaj, aki pocsékul, tehetségtelenül ír, annak a blogját senki sem fogja olvasni, hiszen sem nem érdekes, sem nem kellemes. Viszont egy kormánylapnál más a helyzet, a Nagy Szennyvízcsatornában rengeteg kis trágya elfér... az egyik megszólalóról írják:

„Mint elmondta, jól esett neki, hogy hívták, és pályakezdőként is kapóra jött a munkalehetőség. Főleg, hogy a fizetés sem volt rossz; kezdőként 250-300 ezer forintot keresett.”

Ha ennyit kap egy kezdő, akkor nem túlzás bayerzsoca milliós honoráriuma: hogy ezek hogy fognak sírni egy politikai váltás után... Mint a fürdősök. De nem csak sírni, ennyi pénzért akár ölni is érdemes lenne, persze, csak ha szükséges.

„Ami azonban Izabellának nagyon imponál, az nem is a nettó 300 ezer forint körüli fizetés, hanem a gyors szakmai előrelépés: ötéves újságírói tapasztalattal a háta mögött már szerkeszt. Emellett külpolitikával foglalkozó újságíróként fontos neki, hogy gond nélkül kijuthat olyan fontos eseményekre, mint a Brexit referendum vagy a katalán függetlenségi népszavazás.”

Mi, anyagi okok miatt – akkoriban többek között egy minden párttól és politikától független sportlapnak is dolgoztam – még a vizes VB eseményeire sem juthattunk be, mert kértük ugyan az akkreditációt, csak nem kaptuk meg. Talán, mert párttól függetlenek voltunk, pedig ez lett volna az első világesemény, amire villamossal mehettem volna. Jártam én is külföldi kiküldetésben, csak még a kilencvenes években, és háborúban, nem békében, szóval azt nem sorolnám a kellemes utak közé – utoljára öt éve kaptam kiküldetést Velencébe, egy reklámcikk miatt, kemény tizenkét órát tölthettem ott. Mentünk, láttunk, jöttünk. Azóta hivatalos útra nem jutott pénz egyik lapnál sem, pedig dolgoztam néhánynál. Nem is az a bajom, hogy neki jut, az a bajom, hogy nekem nem – és ő meg úgy írja meg, hogy ahhoz nem is kellene kimozdulnia nem, hogy Pestről, de még otthonról sem. Viszont menjünk tovább, most jön a feketeleves.

„Petra nem tartja összeférhetetlennek, hogy Fidelitas-aktivistaként újságírással foglalkozzon. „Miért ne vihetnéd be, hogy szimpatizálsz a kormánnyal egy olyan sajtóorgánumba, ahol tudod, hogy mi az üzenet?” Szerkesztője sokszor belenyúlt a szövegeibe, de mivel alapvetően egyetért a kormány politikájával, ezért ebből nem volt probléma. Ezért tévednek, akik azt hiszik, hogy a kormánypárti sajtómunkásoknak folyamatosan hazudniuk kell, mondta. Mi hiszünk abban, amit írunk. Hiszek például a Soros-tervben, különben nem dolgoztam volna ennél az újságnál.”

Egyébként sem létezik már olyan, hogy független újságírás, a narratívamesélés átvette a tényszerűen tálalt hírek helyét, magyarázta. Azt pedig az újságírás velejárójának tartja, hogy időnként helyreigazításra kötelezik az újságot. Ezért nincs semmi különös abban, hogy 2018-ban összesen 109-ben perben marasztalta el a bíróság a propagandasajtót.”

Itt a baj. Itt van a nagy, kardinális baj, mindeneknek megrontója. Elsőként a hit. Az újságírásban annak helye nincs. Nem mesélem el, hány és hány szenzációs és roppant valószerű, sőt, talán igaz történet ment már a szemetesbe, csak tőlem, azért mert hinni lehetett, de bizonyítani nem. Hiszel a Soros-tervben, szép húgom? Higgyél felőlem a Kozmikus Spagettiszörnyben is, de amíg be nem mutatod, be nem bizonyítod, addig a lapba nem mehet!

Ennek a hit- és érzelemvezérelt eszmevilágnak a következménye az, ami a kegyelemdöfést adhatja a sajtónak. Magyarnak, nemzetközinek egyaránt. Azt mondja: „Egyébként sem létezik már olyan, hogy független újságírás, a narratívamesélés átvette a tényszerűen tálalt hírek helyét.”

Micsoda? Igen, jól tetszettek olvasni: mindegy, igaz-e vagy sem, csak jól legyen elmesélve (más kérdés, hogy ahhoz sem értenek). A valódi sajtó hihetetlen erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a tényeket derítse ki, oknyomoz, iratokat szerez, információkat kerget árkon-bokron-réztrombitán át, ügyelve arra, hogy teljesen törvényesen tegye, és ez minden, csak nem olcsó – ezek meg jönnek, és hazudnak valamit, hasból, majdnem mindegy, hogy mit, ingyen van, csak a honoráriumukat kell érte kifizetni. Hát költséghatékonyabb eljárás, annyi szent, csak – és ezt hiába magyarázom évtizedek óta a laptulajdonosoknak – megöli a sajtót. Ugyanis ha senki sem fog hinni a lapoknak, és ettől már most sem járunk messze, ha mindenki tudni fogja, hogy a leírtaknak nincs közük a tényekhez, csak a véleményekhez, ráadásul nincs is jól, élvezetesen megírva, akkor előbb vagy utóbb, de inkább előbb eljön a nap, amikor senki nem is fogja olvasni az újságot. Mert minek tenné? Véleménye neki is van, őt az érdekli, mi történt, nem az, hogy mit álmodoztunk össze.

És következik a másik sajtógyilkos mentalitást sugárzó idézet:

„Petrához hasonlóan Izabella is teljesen természetesnek veszi, hogy a sajtótermékek politikai oldalak, sőt pártok kommunikációs csatornái. Ahogyan egy kormánypárti médium „a kormányzat politikai kommunikációját jeleníti meg”, úgy az „ellenzéki sajtó” is az ellenzék szócsöve. A lánynak ez az igazodási pont, ebben a keretben végzi a munkáját, viszont kikéri magának, ha bárki propagandistának nevezi.”

Napi harcokat vívok kollégáktól politikusokig és pártokig mindenkivel, aki „meg akarja szerezni” a lapot, aki diktálni akar a médiumnak, és ebben a kérdésben abszolút érdektelen, hogy az illető párt vagy politikus szimpatikus-e nekem. Ha sokat piszkál, amúgy is ellenszenves lesz, de maga a törekvés is szamárság: a lap értéke a hitelében rejlik, ha elkezd állandóan pártpropagandát közölni, azt veszíti el. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyik vagy másik kollégának ne legyen rokon- vagy ellenszenves egyik vagy másik irányzat, személy vagy eszme: de azt igenis akarom mondani, hogy a lap nem köteleződhet el. Ugyanis ez azt jelentené, hogy elszakad a valóságtól.

Néhány évvel ezelőtt két vezető ellenzéki politikus felszólította az ellenzéki és független sajtót, hogy ötszáz napig ne írjanak róluk semmi egyebet, csak jót, hogy ezzel is segítsék a választási eredményt. Volt, aki letette a hűségesküt, én magam nem – de ártani sem akartam nekik, így aztán a választásokig nem írtam le sem a nevüket, sem a pártjuk nevét, és azóta is csak egy alkalommal, indokolt esetben. Ugyanis ha belemegy a független sajtó ebbe az alkuba, az valóságos biankó csekk, onnantól kezdve tehetnek bármit, be van fogva a szánk – tudom, nem tesznek épp bármit, de annak a lehetősége sincs kizárva, hogy valamelyikük megbolondul vagy megzsarolják, sok minden megeshet itt, Vadkeleten. Inkább nem írtam, nem írok róluk. Ez is mutatja: létezik független újságírás. Ha belemenne mindenki az ilyen alkukba, valóban már csak pártsajtó létezne.

Létezik, de meddig?

Ha ezeken a tányérnyalókon múlik, nem sokáig. Meg ha a kenyéradó gazdáikon, akkor se lenne okos már tartós tejet vennünk. Szerencsére nem így áll a helyzet: ők maguk is azt mondják, „még mindig az ellenzékinek vagy balliberálisnak titulált újságokat olvassák a legtöbben”, innen is ered a „balliberális médiatúlsúly” rögeszméje – no, hát igen. Kiadhatsz te negyvenezer sajtpapírt, ha mindben ugyanaz van, mert más nem is lehet, és mert a tartalmakat ilyen betanított szakmunkások állítják elő, szalagmunkával. Hölgyeim és uraim, „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”, mondta Berzsenyi. Ezt kéne megjegyezni valahogy.

Tetszik tudni, az a nagyobb baj, hogy független újságíró már kevés van, ilyen elkötelezett sajtóhivatalnok meg sok. Ha lenne gyerekem, azt is tőlem telhetően igyekeznék távol tartani a szakmától, mert manapság az a helyzet, hogy ha jól csinálja az ember, nyomorogni fog, ha rosszul, dőzsölni, és ez magát a szakmát fogja kiirtani.

Másik baj, hogy ezekből egy esetleges váltás után sem lesz már soha újságíró, ezeknek már elrontották a képzését, ezek – akármennyire is utálják, ha annak nevezi őket az ember – valóban propaganda-ipari munkások maradnak.

Igaz, volt már ilyen korszak a magyar sajtó történetében, az ötvenes évek. De az – egyszerű naptári okok miatt – csak tíz évig tartott.

Erről nem tudjuk, meddig tart még.

Nem a börtön fogja megsemmisíteni a magyar sajtót. Nem is a zúzda vagy a betiltás. Hanem a jól fizetett, szorgos és tehetségtelen amatőrök.

Egyelőre nem hagyjuk.

Aztán meglátjuk.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, amondó lennék, hogy ez a Theresa May optimista. Ő még bízik a fényes jövőben, ragyogó egek felé tekint, dalos madárkák csicsergik körül ártatlan lelkét, míg a pagonyban andalog, kezében rózsaszállal. Azt mondja ugyanis, hogy nem szavaz az Alsóház február 27-én a Brexit módjáról, hanem majd március 12-én fognak szavazni.

Hát honnan veszi azt egyáltalán, hogy ő március 12-én még hivatalban lesz? Vagy hogy azt, ami mindeddig eldönthetetlennek bizonyult, azt két hét alatt képesek lesznek eldönteni a képviselők? Esetleg abban bizakodhat még, hogy addig megtámadják Angliát a földönkívüliek, és lesz más bajuk is az embereknek, mint a Brexit, esetleg kitör egy pestisjárvány, legrosszabb esetben felgyújtja Londont, és megint lehet halasztást kérni az előre nem látott események miatt.

Mondjuk annak azért van oka, hogy senki sem tud és nem is akar dönteni a Brexit kérdésében. Arról van szó, hogy az ellenzék, de a kormánypárt egy része is azt szeretné, ha új népszavazást írnának ki az ügyben, mert álláspontjuk szerint a döntés elhamarkodott volt és mostani formájában kivihetetlen is. Mármost az ellenzék és a kormánypárt másik része pedig élesen tiltakozik mindenféle újabb népszavazás ellen, mondván, az már egyszer megvolt, a döntés megszületett, éljen a népfenség.

Láthatjuk, hogy a törésvonal – mint máshol is – az események következtében nem a pártok között alakult ki, hanem mintegy merőlegesen az eddigi frontvonalakra, így magukat a pártokat is kettészakítja. Az ember azt hinné, hogy a helyzet kaotikus voltát kihasználva a Munkáspárt áll majd a Brexit-ellenes erők élére, szembehelyezkedve a kiválás-párti, jelenleg kormányzó konzervatívokkal, de erről szó sincs, sőt, Jeremy Corbyn, a Munkáspárt vezetője úgy nyilatkozott a Guardiannak még decemberben, hogy az Egyesült Királyság akkor is kilépne az Európai Unióból, ha jövőre előrehozott választásokat tartanának és azt a Munkáspárt megnyerné. A baloldali párt vezetője azt mondta, ha ő lenne a brit miniszterelnök, akkor megpróbálna kialkudni egy jobb brexit-alkut, mint amit Theresa May konzervatív miniszterelnöknek sikerült, és igyekezné kiharcolni, hogy az Egyesült Királyság vámunióba kerüljön az Európai Unióval.

Tehát akkor az ellenzék nem használja ki a helyzetet. Az ám, de a Munkáspárton belül is sok az elégedetlen, épp múlt hétfőn lépett ki a pártból hét képviselő, változatos indokokkal, de az közös volt bennük, hogy mintegy mellesleg, újabb népszavazást is szerettek volna.

És mi a helyzet a konzervatívoknál? Ugyanaz, kérem, majdhogynem ugyanaz. Sőt: egyes képviselőik komoly terveket forraltak a kormány ellen, és lehet, hogy erről is szól May halogató döntése: mivelhogy azért semmi erőszak, angolok vagyunk, csakis parlamentáris puccs kerülhet szóba, ily módon két héttel kevesebb idejük marad a szervezésre, amire pedig okvetlenül szükség van, mert kell hozzá az ellenzék segítsége is.

Mindeközben a Munkáspárt szerdán beterjeszti azt a határozatjavaslatot, mely szerint el kell halasztani a Brexitet, ha nem sikerül megegyezésre jutni az Unióval, vagyis „no-deal” Brexit esetén. Ezt viszont minden józan ész ellenére a konzervatívok nem igazán akarják megszavazni.

Ezalatt Theresa May Egyiptomban andalog, piramisok és pálmafák árnyékában, Sarm-es-Sejkben tevegel az Európai Unió – Arab Liga csúcson, többek között Orbán Viktor társaságában is. De ott van mindenki, aki csak számít. (Itt jegyezném meg, hogy vétkes hanyagság a diplomáciai találkozókat kellemes helyeken megrendezni, ahol még jól is főznek, ugyanis ez valóságos garancia arra, hogy senki se kívánkozzon haza egyhamar – ha egy fűtetlen csőszkunyhóban tartanák őket, január közepén, Novocserkasszktól északra, sré vizavi a sztyeppén, akkor sokkal gyorsabban érnének véget). Persze Maynek is szembe kéne néznie azzal, hogy most más politikai súlya van Nagy-Britanniának, mint április elején lesz.

De hát miért nem lehet dűlőre jutni?

Egyrészt azért, mert már magát a Brexitet sem nagy többséggel szavazták meg, hanem minimálissal, egy mostani referendum könnyen hozhatná a korábbi eredmény ellenkezőjét is. A lépés társadalmi támogatottsága távolról sem egyértelmű. Másrészt, a konzervatívok érthetetlenül ragaszkodnak az európai vámunió elhagyásához is – ez csak rossz lenne Britanniának, sőt, Theresa May tervezeteiben sem ez szerepel, de ragaszkodnak.

Itt kap szerepet az ír határ.

A legfőbb vitás pont az ír-északír határellenőrzés visszaállításának elkerülését célzó készenléti mechanizmus (backstop), mert a keményvonalas brexit-tábor attól tart, hogy ez a záradék – ha alkalmazása szükségesé válik – az Egyesült Királyságot végleg vámuniós viszonyrendszerben tartaná az EU-val. Ami különben annyira nem a halál, hogy épp a vámunióból való esetleges kilépés miatt készül London várható közellátási gondokra. Mármint, nem arról van szó, hogy az Unió nem adna el a szigetországnak több élelmiszert és egyéb árut, mert dehogynem adna, hanem az a behozatali vámok – és a szállítási nehézségek – miatt olyan drága volna, hogy nem lehetne megfizetni. Az írek pedig elégedetlenül gondolnak arra, hogy a saját szigetükön újra határsorompót kell lássanak, vámot kell fizessenek – január közepén már el is durrant egy bomba Derry városában, mintegy emlékeztetve a Királyi Gárdát a régi szép napokra.

És mit szól ehhez az Unió?

Mint Cordélia: hallgat és szeret. Vagyis szeretne. Elsősorban dűlőre jutni a Brexittel, bár akárhogyan is. Szintén a Guardian írja, hogy az Európai Unió legfelsőbb tisztségviselői vizsgálják annak lehetőségét, hogy 2021-ig elhalasszák a brexitet.

„A lapnak nyilatkozó források szerint az uniós vezetőknek is kezd elegük lenni abból, hogy May javaslata makacs elutasításra talál odahaza, miközben a miniszterelnök nem tud mit kezdeni pártja keményvonalas brexit-párti táborával, és az ellenzék felé se nyit. Ezért az uniós vezetők egyre inkább hajlanak arra, hogy ha szükség lesz hosszabbításra, akkor ne rövid határidejű, mindössze néhány hónapos haladékot adjanak, amely csak elodázná a problémák valós feloldását, hanem egészen 2021-ig tolják ki a brexitet, hogy legyen idő valódi megállapodást kötni.” (Index) (https://index.hu/kulfold/2019/02/24/brexit_halasztas_2021_theresa_may/?fbclid=IwAR2XXEBYhc6nQYDl1iAUcUc2K1tDqYkb54QwvLEEpTa94xOsVxMYX9cfnMs)

Hát igen – szülessen inkább később meg az az alku, de sikerüljön, az idő most, főleg az uniós választások előtt, Brüsszelnek dolgozik. Különben – tekintetbe véve, hogy mi hajlamosak vagyunk kizárólag magyar szempontból nézni a dolgokat, ha nincs alku, ha hard Brexit lesz, akkor nem lévén megegyezés a munkavállalás és a kereskedelem ügyében sem, ígérhet bárki bármit, semmi garancia nincs arra, hogy Angliában élő és dolgozó honfitársaink ott maradhatnak. Ahogy a többi ott élő uniós polgár sorsa is kérdéses. Persze minden második héten megígérik, hogy nem lesz semmi baj, nem kell félni, nem fog fájni – de arra sincs garancia, hogy akik megígérik, akkor is hivatalban lesznek-e, amikor mégis baj lesz.

De végső soron az sincs kizárva, hogy ez a halogató taktika May részéről azt célozza, hogy vonják már meg tőle a bizalmat – ő magánemberként és politikusként is ellenezte annak idején a Brexitet – és kínlódjon ezzel az egész szemétdombbal valaki más. Mondjuk a legnagyobb hiba az lenne, ha a valóban excentrikus Corbyn kezébe kerülne a kormányzás, de hirtelenjében nem is lehetne alkalmas embert mondani az egész szigeten, aki képes lenne kezelni ezt a helyzetet. Churchillnek pedig nincsenek élő leszármazottai.

Tehát lássuk, mi a helyzet végső soron!

May halogatja a döntést, hogy miért, az kérdéses.

A brit politikusok legnagyobb része rövidlátó módon helyezkedésre, pártstratégiára használja fel a válságot, kisebb részük pedig véget vetne annak egy újabb népszavazással, amire viszont nincs valódi esély.

Nagy-Britannia hosszú – sőt, rövid! - távú gazdasági és diplomáciai érdekei háttérbe szorulnak a hatalmi harcban.

Komoly ellátási nehézségekre is fel kell készülni a közeljövőben, ha a legrosszabb forgatókönyv valósulna meg.

Anglia egy elkerülhetetlen balvégzet felé sodródik, melyből még lenne menekvés, de vezetői nem kérnek belőle.

Legalább halasztás legyen: aki időt nyer, az most életet nyerhet.

Szele Tamás

Hát, érdekes lesz ez a hanoi találkozó, annyit mondhatok. Persze tudom, hogy ez a téma Budapesten nem tarthat számot akkora érdeklődésre, mintha mondjuk valamelyik oligarcha keresztanyja térde kalácsa új fülbevalót vagy sertéstelepet vásárol, ismerjük be, az az igazi hír. Ez maximum egy eljövendő atomháborúról szól, az meg kit érdekel – de azért erről is kell beszélni.

(Képünkön a két elnök hasonmásai láthatóak)

Szóval megint találkozik ez a két szép és okos ember, mármint Trump és Kim Dzsongun, e hó 27-28-án, a nagyobb izgalom kedvéért Hanoiban, a vietnami kormány vendégházában. Trump helyében én nem mentem volna el tárgyalni Amerika egyik történelmi kudarcának helyszínére, de elképzelhetőnek tartom, hogy Trumpnak a vietnami háborúról, sőt, magáról Vietnam államról is csak érintőleges fogalmai vannak, jó eséllyel azok sem. Kim Dzsongun nagyon jól tudta, hogy hova kell hívni az amerikaiakat: ha Trumpra nem is lesz hatással a környezet, hiszen valószínű, hogy azt sem fogja tudni, hol jár, vagy ha igen, azt hiszi majd, hogy az Egyesült Államok megnyerte azt a háborút – ha Trumpra nem is hat majd semmi, azért a diplomáciai kar érezni fogja a nyomást.

Nyakunkon a Nagy Találkozó, melyen hivatalos megfogalmazás szerint szó lesz a Koreai-félsziget atomfegyver-mentesítéséről, és annak tisztázásáról, hogy ez mit jelent. Az Egyesült Államok követeli, hogy Phenjan hagyjon fel atomfegyverprogramjával, amely fenyegeti őt, Észak-Korea viszont azt akarja elérni, hogy oldják fel az ellene szóló büntetőintézkedéseket.

Hát azt tényleg nem fog ártani, ha tisztázzák, mit is jelent az atomfegyverek leszerelése, mert Szingapúrban világosan látszott, hogy mindkét tárgyaló elnök úgy gondolja: ez abból áll, hogy aláírnak egy papírt, ami egészen másról szól. Akkor egy világ hitte, hogy a részletekben majd utólag egyeznek meg a szakpolitikusok, de mint kiderült, senki nem egyezett meg semmiben, sőt, erre csak bátortalan kísérletek történtek, melyeket az észak-koreai fél erélyesen visszautasított.

Aztán ennyiben maradtak.

Most éppenséggel volna lehetőség egy leszerelés kikényszerítésére, nagyon is volna: ugyanis Észak-Korea még annál is komolyabb bajban van, mint eddig. 1,4 millió tonna élelem hiányzik a lakossági ellátásból, és a már eddig is szűkös fejadagokat kénytelenek a felére csökkenteni. Nem nehéz megjósolni, hogy ez milliók éhhalálához vezet: még Kim Dzsongun is belátta, hogy ebben a helyzetben azonnal cselekednie kell. Egyelőre a nemzetközi szervezetekhez könyörög, élelmiszersegélyért, bár ennél radikálisabb megoldásra lenne szükség – de mi történt?

Az ország ENSZ-nagykövete a világszervezetnek írt levele szerint az ENSZ-szankciók is hozzájárulnak ehhez a súlyos helyzethez, de súlyos természeti katasztrófák is állnak a háttérben.

Hát, magyarra fordítva ez két dolgot jelenthet: vagy addig babráltak a fegyverkísérletekkel, míg össze nem hoztak egy kis, helyi klímakatasztrófát, vagy... jól jön Kimnek az éhínség, hogy feloldathassa a szankciókat. Ez utóbbit kevésbé hinném, ugyanis tőle szokatlan módon elvben beleegyezett abba, hogy visszaengedje a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőreit az országba a nukleáris leszerelés ellenőrzésének céljából.

Nofene. Akkor tényleg nagy lehet a baj.

Ugyan ez a hír eredetileg a The Korea Times című angol nyelvű dél-koreai napilapban jelent meg, és az orgánum „nevét elhallgató hivatalos forrásra hivatkozva” tudósít, ami már nem garancia semmire, hiszen ha hamisnak bizonyul az információ, nincs kit felelősségre vonni (dehogy nincs: a szerkesztőt), de mégis, úgy tudják, hogy Phenjan és Washington megegyezésre jutott az ellenőröknek Észak-Koreába való visszatéréséről. A megállapodás keretében az ellenőrök beléphetnének a nukleáris és rakétakísérleti telepekre, az érkezés idejéről és az ellenőrzés pontos folyamatáról pedig a legközelebbi tárgyalások fognak dönteni.

Tehát a hanoi találkozó.

Hátha... de lássuk az álláspontokat! Stephen Biegun, az amerikai külügyminisztérium észak-koreai különmegbízottja nem sokkal korábban hangsúlyozta: Washington Észak-Koreával kapcsolatos álláspontja nem változott, és továbbra is a teljes és ellenőrzött nukleáris leszerelést várja el Phenjantól. Ezzel szemben dél-koreai elemzők szerint Hanoiban mind Donald Trump amerikai elnök, mind pedig Kim Dzsongun észak-koreai vezető részéről viszonylagos rugalmasság és engedményekre való hajlam várható.

Akkor most ragaszkodunk vagy rugalmasok vagyunk?

Meglátjuk. Ha én most amerikai elnök lennék, azonnal hatalmas mennyiségű élelmiszersegélyt ígérnék, ámde – csakis valódi nukleáris robbanófejekért cserébe. Egy robbanófej – egy hajórakomány étel. A hordozórakétákat is beáraznám, a biológiai fegyvereket is (mert ezekből is sokat tart a csizmaszárában Phenjan), egyáltalán, minden fegyvernek látszó tárgyat. Egyébként egy falatot sem: de fegyverért mindent. Így tényleg meg lehetne oldani a leszerelést, a leadott holmik valódiságát, minőségét már ellenőrizhetnék a beengedett szakértők – de sajnos Trump lehet kiváló üzletember (szakértők szerint nem is igazán az), ez a megoldás nem fogja érdekelni.

Nem fogja, mert neki nem azért fontosak ezek a tárgyalások, sem a hanoi, sem az azt megelőző szingapúri, hogy béke legyen, ő el sem tudja képzelni a háborút. Vagy ha igen, akkor valahol messze. Neki azért kellenek a látványos külsőségek között megrendezett találkozók, hogy régi álmához közelebb segítsék. Ez az álom a béke Nobel-díj. Hát... mondanám, hogy valódi eredmény nélkül erre esélye sincs, de nem lenne igazam: Arafat is kapott, szóval nem akkora dicsőség ezt a kitüntetést megkapni.

A találkozót különben különös gonddal rendezik: a csúcstalálkozóra eddig 2600 újságírót akkreditáltak. A kormányfő helyettese elpanaszolta, hogy mióta megnevezték a helyszínt, csak 20 napjuk maradt a felkészülésre, miközben a tavalyi, első csúcstalálkozó vendéglátó államának, Szingapúrnak két hónapja volt ugyanerre. A helyszín a vietnami kormány vendégháza lesz, mint említettem, tartalék helyszín a hanoi Metropol szálloda. Kim feltehetően a Melia szállodában lakik majd a látogatása alatt. A vietnami külügyminisztérium megtiltotta az élő közvetítést a Melia hotelből és a Hanoi központjában fekvő, turistalátványosságnak számító Hoan Kiem tótól, valamint a Mariott szállodából, ahol Donald Trump szállása lesz. Maximum a tárgyalásokat szabad élőben adni – ott lesz tehát a fél világsajtó, holott bőven elég lenne egy stáb, két kamerával... a többiek addig ehetnének phó-levest valahol.

Ugyanakkor utasították a minisztériumokat és más intézményeket, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt a csúcstalálkozó biztonsága és sikeres megrendezése érdekében. Azok pedig tesznek is!

Sikeresen letartóztatták Kim és Trump hasonmásait, Howard X.-et és Russel White-ot, akik poénból Hanoiba utaztak, és a helyi sajtónak nyilatkozgattak, fotózták őket, stúdióbeszélgetéseken vettek részt. Egyelőre őrizetben vannak, ugyanis nem voltak hajlandóak beleegyezni abba, hogy felfüggesztik a médiaszerepléseket (hiszen ebből élnek), épp kiutasításukat várják az indiai NDTV szerint.

Kim Dzsongun pedig felkapott legendás, még nagyapjától örökölt páncélozott vonatára, és elindult Hanoiba, tegnap dél körül a kínai Tatungnál látták az semmi mással össze nem téveszthető szerelvényt.

Izgalmas találkozónak nézünk elébe, ugyanis ha Donald Trump valóban békét akar a Koreai-félszigeten, azt most elérheti.

De ha nem ér el semmit, az annak lesz a jele, hogy nem békét akar, hanem Nobelt.

És ha bármelyik fél közli, hogy a tárgyalások elhúzódnak február huszonkilencedikéig, sőt, talán harmincadikáig is: tudjuk, mit gondoljunk róluk.

Kár, hogy sok millió ember élete a tét ebben a groteszk diplomáciai játszmában.

Szele Tamás

Vagy amit akartok. Szóval itt a hétvége, kinek végre, kinek valahára, a dolgos nép megpihen, csak a sajtómunkás rója a sorokat, mint barázdákat a fehér képernyőn, jó szántóvető módjára, veti a betűt, majd csak kikel belőle valami, főleg, ha meg is trágyázzák. Legalábbis féldisznó mindenképpen kikel a dolgos nép hűtőjében.

Jó, most ne akadjunk fenn azon, hogy a disznót tenyésztik, nem termesztik, és ő trágyáz, nem őt trágyázzák, ebben a mai álhíres világban szerintem már ebben sem biztos senki, másfelől meg ezt nem is kell tudnia Mészáros Lőrincnek. Azért neki, mert ő a Féldisznófejű Nagyúr, ő osztogatja ezeket a földi javakat. Mégpedig az alkalmazottainak, sőt, kezet sem mindig kell csókolni érte. No, de lássuk a hírt.

Levelet kaptak a Mátrai Erőmű dolgozói a minap, igazi levelet, a vezetőségtől – már ez önmagában megérne egy szocreál filmben legalább másfél percet, ahogy a traktoristanő vagy az esztergályos olajos kezét megtörli izzadt homlokába, megtudja, hogy levele jött, tekintete elborul, majd, midőn a feladóra pillant, felderül, megfürdik, ünneplőt ölt, és a fehér abroszos ebédlőasztalra teszi a borítékot, szerettei elé, ujját szája elé téve inti őket, kis mosollyal: „A Központi Négyszögtől jött!” a kis család csendes áhítattal figyeli, amint kibontja, majd mosolya szélesedik, míg kiszakad belőle: „Lesz féldisznónk, meglett a Terv!” A traktoristanő kebelére szorítja a levelet, az esztergályos gondosan összehajtva a fiókba teszi, majd megsimogatják serdületlen, úttörőnyakkendős gyermekük buksi fejét, mélyen a szemébe néznek, és megkérdik tőle: „Pistike, tudod te mi az a féldisznó...?”

Snitt vége, következőben majd elmagyarázzák Pistikének, hogy a féldisznó stabilitási alkatrésze a másik fél disznónak, ugyanis az tartja, hogy el ne dőljön az ólban, és viszont, így ez egységünk jelképe is. Pistike ujjongva el, a ragyogó napsütésben szalad csapongva a fényes jövő felé, trockista elhajlókat kergetve a rét virányain.

Tulajdonképpen nagy különbség nincs aközött a levél között, amit mondjuk a Rákosi Mátyás Művek küldött volna a proletariátusnak és a mostani között, legalábbis az elején nincs. Közlik hatalmas eredményeiket, az egyik bányát továbbnyitották, a második naperőművet üzembe helyezték, a pénzügyi egyensúlyt sikerült megteremteni. A kitűzött célokat elérték, a munkáltató pedig eredményességi prémiumot is osztott. A vezetőség megköszöni a dolgozók kiváló munkáját. Azonban a folytatás már csak elméletben hasonlít az ötvenes évekre, akkor ugyanis voltak bizonyos ellátási problémák, de bezzeg most!

„Ahogy önök is tudják, a Mátrai Erőmű 2018. május 8-tól a Mészáros csoport tagja, ahol több ezer munkavállaló dolgozik több területen: a mezőgazdaságtól az energiaiparon át a szállodaláncok fejlesztéséig. A tulajdonos – a menedzsment, az üzemi tanácsok és a munkavállalói érdekképviseletek együttműködésében – úgy döntött, hogy a csoport munkavállalói életvitelének javítása, a tavaszi ünnepekre (Húsvét, Pünkösd) való készülődés jegyében minden család asztalánál ott szeretne lenni, ezért a munkatársakat egy, a csoport termeléséből származó félsertéssel lepi meg. A félsertés súlya megközelítőleg 45-50 kg, félbe vágva (negyedelve), 2 db élelmiszeripari zsákba csomagolva. Kérem segítsék munkánkat, hogy a romlandó áru tervszerűen, minél gyorsabban az Önök birtokába kerüljön. Együttműködésüket előre is köszönjük!”

És a munkásosztály a paradicsomba megy. Csak előbb a háztartási gépboltba, ugyanis a mészárosi logika odáig nem terjedt, hogy tekintetbe vegye: nincs mindenkinek hűtőládája otthon, a kies másfél szobában (mondjuk én ekkora alapterületen lakom, azért írok ennyit). Márpedig a két negyedsertés, mely együtt egy fél, nem fog elférni az átlagos hűtőben. Lehetne mondani, hogy nekem semmi sem jó, de ez akkor is létező probléma. Az is, hogy mondjuk Pirike, a bérszámfejtésről, miután felmosták a nagy öröm okozta ájulásából, jól teszi, ha eltöpreng: hogyan viszi haza az ötven kilót? Kocsival, ha van, anélkül, ha nincs.

Esetleg, ha egy házaspár mindkét tagja a cégnél dolgozik, lehetne nekik kedvezményt adni, és nem két féldisznót kapnának, hanem egy egészet, élve, azt elég csak hazaterelni. Sőt, ezt be lehetne vezetni a többi dolgozónál is: a szállítási gondok elkerülése végett kapják élve, kettesével, úgy könnyebb elvinni, le sem kell vágni előre, ők majd otthon elfelezik, ahogy tudják.

Azért felezés előtt ajánlatos levágni, jegyzem meg járatlanok kedvéért.

Vannak ilyen járatlanok: az 1980-as években még magam is az voltam. Történt pedig, hogy abban a ragyogó korban én a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinát számítástechnikai részlegét erősítettem, mint operátor, DOS-os környezetben üzemeltettünk Novell irodai hálózatokat, de volt még C-64-es sertéstáp-optimalizáló rendszerünk is. Ne tessenek nevetni: ahol ezer disznó hízik, igenis szükséges optimalizálni a tápjukat, ha C-64 van kéznél, akkor azzal - komolyabb gondot okozott, hogy miképpen különböztesse meg a rendszer egyik sertést a másiktól? Mikor eljöttem onnan, ez a kérdés még nem volt megoldva, de nagyon dolgoztak rajta. No, ennél a cégnél (melynek valamikori, most már romos székháza a közelmúltban botrányosan korrupt adásvétel tárgya lett, de azt majd külön mesélem el) egyszer csak rám szóltak körülbelül ilyentájt, február végén:

- Akkor a húst meg a bort hogy viszed el?

- A mit?

- A darált húst, meg a zsírt, hájat, belet. Ötven kiló, gyalog nem fogod bírni. Jár neked, ötven liter borral együtt, alkalmazott vagy, a cég ajándéka.

- De mit csinálok vele? A bort megiszom, arra nem kell tanítani, de a többivel?

- Te mindig városi voltál?

- Mindig.

- Akkor azért nem tudod, hogy készül a kolbász meg a szalámi. Jó, akkor hozz holnapra fűszert, megtöltjük neked, de elvidd ám, ne romoljon ránk!

Megköszöntem, vittem, megtöltötték – taxival szállítottam haza, akkoriban egy garázsban voltam albérlő, a fél város rajtam röhögött. Viszont volt kaja, volt bor.

Szóval ez a Mészáros-féle gesztus is valahonnét abból a korból származik, érezni rajta a kései kádárizmus diszkrét odőrjét: ne értsük félre, semmi bajom azzal, ha ételt adnak az embereknek, Isten tartsa meg jó szokásukat. Bajom azzal van, amikor Mészáros kegyúr fogadja a jobbágyok háláját – és el is várja azt. Amint a nyolcvanas években a zöldbárók cselekedtek, bár ők legalább működtettek egy gazdaságot, nem kizsarolták azt.

Különben okos emberek kiszámolták, mennyibe is kerül ez a sertésosztás Mészárosnak. Kiszámoltam volna én is, csak lusta voltam és megelőztek. Hát lássuk.

Hát, az biza nem sok. Már csak az a kérdés, melyik több, mint két óráját szánja erre a feladatra, bár úgy hiszem, megizzadni nem fog a nagy munkában, nem fogja olajos kezét izzadt homlokába törölni a jól végzett munka után.

Továbbvíve a gondolatot elképzelem, amint Mészáros két ötvenkilós féldisznót nyújt át Kósa Lajos nyolcvankét éves édesanyjának, aki köszöni szépen és azonnal össze is hegeszti őket autogénnel, aztán betereli a szaporulatot a hízlaldába.

A jó gazda gondosságával.

Mert a szorgalmas asszony másodállásban martinász a Mátrai Erőműben. Kohó nincs, minek is lenne egy erőműben, de martinász és martinol. Közben az erőmű többi dolgozói vederben hordják haza a kedvezményes áramot frissen vásárolt hűtőládáikba.

És mindenki énekel:

„Sződd a selymet, elvtárs!”

Hát, így fogunk élni.

Ebben a ragyogó fridzsiderkapitalizmusban.

A kormánymédia meg majd vitát rendez a kesudióról.

Hiába: a jólét az jólét, akárki akármit mondjon.

Szele Tamás

Hogy a végén kezdjem: nagyon, nagyon szégyellem magam. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akik tegnap megszólaltak a venezuelai menekültek ügyében Magyarországon, és tisztességes dolgot mondtak. A mocskolódók nem szégyellik magukat, sőt, büszkék: hát szégyellem magam én helyettük, nehogy jöjjön egy tűzeső erre a Szodomára.

Szokás szerint senki sem tud semmi pontosat, de mindenki tudni véli, hogy tökéletesen ismeri a helyzetet – a magyar történelemben ezek azok a helyzetek, amikor ártatlanokat szoktak megkövezni és gazembereket trónra emelni, aztán mikor kiderül az igazság, szét szokás tárni a kezeket és azt mondani: „Nem volt honnan tudjuk...” Ez még a jó eset: a rosszabb és általánosabb az, hogy akár hazugság árán is, de kitartóan ragaszkodik a delikvens a tévedéséhez (erre alapul a teljes magyar szélsőjobboldali hagyomány is). Akkor most világítsuk meg, amit a venezuelai menekültekről tudunk, a lehető legerősebb jupiterlámpával, hátha beszökik egy kis fény a fejekbe is.

Tehát: tegnap, a reggeli órákban meglepetésként hatott az országra az Index riportja (https://index.hu/belfold/2019/02/21/venezuela_magyar_menekultek_befogadas_bevandorlas_bevandorlasi_kulonado_maduro_chavez_polgarhaboru/?fbclid=IwAR1pH108RCte26ErLKCYoevOsvh6knuP5739sKKrNwSjlC3SFZ2aWlpwtuQ), mely arról tudósít – különben pontosan és tisztességesen – hogy a kormány némi diszkréció mellett ugyan, de körülbelül háromszáz venezuelai menekültet fogadott be az elmúlt körülbelül egy év folyamán. Erről azonnal lett véleménye boldognak és boldogtalannak, én magam már a hír olvasásakor azt mondtam magamban: „ebből is magyar belpolitikát fognak csinálni”. Úgy is lett. Az utóbbi hónapokban sokat írtam a venéz helyzetről, nem kis keserűséggel látom, hogy hiába az akárhány olvasó, egy betű nem sok, annyi sem maradt meg az emlékezetükben. Én még egyszer falra hányom a borsót, de illenék végre tudomásul vennünk, hogy ez nem magyar belpolitikai kérdés, valamint Venezuela és a világ más országai Magyarországtól bizonyos függetlenségben léteznek. Mondjuk úgy, hogy semmi közük a magyar belügyekhez, továbbmennék, talán nem is annak okából hozta létre ezt az államot Simon Bolivar és Antonio José de Sucre, hogy egyszer majd, kései korokban legyen kit mocskolni a magyar politizáló úri közönség tagjainak. Lehet, nagyralátó elképzelés, de kitartok mellette.

De hát mi a baj Venezuelában, miért kell onnan menekülni?

Á, semmi, szórakozásból teszik (egészen komolyan mondom, hogy a közvéleményben ez egy általánosan elterjedt nézet). Ja, hogy igazából mi a baj? Nem több, mint annyi, hogy földi pokollá változott az ország és képtelenség élni benne. Egy régebbi, január 24-i írásomban (http://huppa.hu/szele-tamas-sziria-venezuelaban/) viszonylag pontosan leírtam az előzményeket Guaido felbukkanásáig. Arról van szó, hogy az ország a bolygó egyik legnagyobb olajtartalékán ül – és mégis éhezik. Hogy ezt hogyan tudták összehozni? Sokat köszönhetnek a néhai Chávez elnöknek ez ügyben, aki utópisztikus elképzelései alapján államosította az olajipart, elriasztotta a külföldi befektetőket, és gyakorlatilag az ország teljes potenciálját az olajiparra koncentrálta, mondván, hogy ami még kellhet nekik, megveszik külföldről. Ez igen szép idea, körülbelül így működnek az Emirátusok is, csak Venezuelában valahogy úgy alakult, hogy minimálisra csökkent a termelékenység, alig csurran-cseppen a korábbi hozam harmada az olajkutakból, finomítókból, közben 2015-ben hatalmasat zuhant is az olajár, és hát Venezuela, az egy lábon álló olajgigász erősen megtántorodott. A helyzet hónapról hónapra romlik, az elmaradt beruházások és karbantartások miatt a termelés csökkenése gyorsul. Az állami olajvállalat az exportvállalásainak a felét sem képes teljesíteni.

(Képünkön: égő tüntető menekül a karhatalom elől Caracasban. Forrás: Euronews)

Maduro elnök mindenben Chavez hagyományait követte azzal a nem kis különbséggel, hogy ő már egy válságban lévő államot örökölt, tehát vaskézzel kormányozott. A tüntetéseket is betiltotta – elvben – ami nem zavarta a jó venézeket abban, hogy állandóan demonstráljanak ellene. És sajnos a karhatalmat sem, hogy éleslövészetet tartsanak időnként a tüntetők ellen. Venezuela a világ talán legpocsékabb helyzetben lévő országa, Szíria és Észak-Korea után, de mindenképpen erős holtversenyben van velük, az infláció tavaly év végére elérte az egymillió százalékot, a nemzeti valuta, a bolivar végéből le kellett vágni öt nullát. Egy átlagbér körülbelül kétszázhatvan forintot érne, ha el lehetne költeni, de nincs mire, és Maduro elnök betiltotta a cserekereskedelmet is. 2,3-3 millióan menekültek el az országból.

Ami a sajtót illeti, Venezuelában tavaly december 18-án szűnt meg az utolsó független napilap, az El Nacional, papírhiányra hivatkozva zárták be – illetve, nem kapott speciális kormányzati engedélyt a papírimportra. Azóta online jelenik meg. Az újság helyzetét folyamatosan súlyosbította, hogy a kormány pereket, adóeljárásokat és hirdetési tiltásokat rendelt el velük szemben. A lap kiadójának vezérigazgatója, Miguel Otero már évekkel ezelőtt el kellett hagyja az országot, mivel vádat akartak emelni ellene. A többi sajtóorgánumok háromnegyede bezárt, a maradék egynegyed a Maduro-kormány szócsöve lett. Csak 2017-ben 40 rádióadót zártak be az országban adminisztratív hibákra hivatkozva. Közben a kormány szerint egyfelől rendben van a sajtószabadság az országban, másrészt Maduro elnök az újságírók napján arról beszélt, hogy az országban „már csak a burzsoá média romjai maradtak meg”. Balliberális médiatúlsúlyt nem emlegetett, mert ő maga baloldali – de ez ugyanazt jelenti, csak a másik oldalról.

Szóval, láthatjuk a hátteret: Venezuela teljesen élhetetlenné vált. Ide vezet a politikai és gazdasági illiberalizmus.

Guaido, a venezuelai parlament ellenzéki házelnöke ebben a helyzetben kiáltotta ki magát köztársasági elnöknek és ragadta meg a hatalmat: az Egyesült Államok azonnal mellé állt és elismerte, minek következtében Oroszország, Kína és Törökország ellene fordult, az országban válsághelyzet alakult ki (mely azért valamennyire enyhülni látszik, de olyan kevéssé, hogy az szinte szóra sem érdemes), az utcai harcok ezekben a pillanatokban is tartanak... Félő, hogy egy szíriai típusú háborús válsággóc alakul ki Venezuelában és a krízis évekig elhúzódik – ugyanis az ország elég közel van az Egyesült Államokhoz.

Innen menekülnek azok, akiket a magyar kormány „titokban” befogadott.

Miért az idézőjel?

Azért, mert nem volt ez nagy titok. Hétpecsétes főleg nem. De itt és most meg tudom magyarázni, miért nem dicsekedtek vele. A saját ideológiájuk miatt: hát hogyan nézne ki egy több évig tartó migrációellenes kampány alatt, ami lassan az állam főideológiájává vált, ha kiderülne: maga a kormány is befogad menekülőket? Pedig már kiderült, tavaly, csak senki nem találta fontosnak a hírt. De ez egy kis ország, lehetett róla tudni. A HVG 2018. április 13-án számolt be arról, hogy Balatonőszödön „migránspánik” tört ki, én három nappal később hivatkoztam erre a hírre (http://huppa.hu/szele-tamas-alhirlapszemle/?fbclid=IwAR0VHRjyaig_KLQjzfZOKXshZlArYs7C3UzpE4R_ZKHZwPUHglTAYFtyabo). Az történt ugyanis, hogy az érkező első harminc embert hirtelen nem tudták hol elhelyezni, hát a balatonőszödi kormányüdülőben szállásolták el őket, a helyi lakosság pedig megijedt a barnás bőrű, nem magyarul beszélő idegenek láttán és azonnal rohantak a rendőrségre jelenteni a „migránsokat”. Ne feledjük, akkor már az őcsényi botrány után voltunk, ahol egy egész falu lázadt fel pár menekült család tervezett, egy hetes nyaraltatása ellen, akkor már rendőrt hívtak kis falvakban a halottak napján mécsest gyújtókra is, mert „idegenek, tehát migránsok”, akkor már a fodrásztól kendőben kilépő fiatalasszonyt is lemigránsozták és a különböző kukoricásokban kergetőztek egymással a közmunkások és a geodéták, mert mindkét fél azt hitte a másikról, hogy „migráns”. Ez egyfelől a kormánypropaganda hatalmas sikerét jelentette, másfelől viszont a venezuelaiak esetében nem jött a legjobban. Ide vezethető vissza az, hogy a kormány az ő befogadásukat igyekezett „titkolni” de legalábbis diszkréten kezelni az őszödi affér után.

És ide vezethető vissza az a suta megoldás is, hogy „magyar származásúakat” fogadtunk be. Ugyanis ez volt közjogilag a legkönnyebben megindokolható, újrahonosítással. Persze az távolról sem igaz, hogy mindegyikük újdonsült magyar állampolgár lenne, forrásaim egyértelműen tagadják is ezt, abban azonban nem egyeznek meg, hányan kérték az állampolgárságot és milyen arányban, mert menedéket adni mellesleg enélkül is vígan lehet. Ez megint a kormány híveinek szóló maszlag és beléndek, ezzel magyarázzák, hogy „José a mi migránsunk, jó migráns, Ali az ő migránsuk, rossz migráns”. Nincs se jó se rossz, csak bajba jutott emberek vannak. De értelmetlenség az a közösségi oldalon fel-alá visszhangzó vélekedés, miszerint „behozták a venézeket, hogy megnyerjék velük az EP-választást”. Szép is lenne, ha azt háromszáz ember el tudná dönteni, de nem is akarják. Meg a legtöbben nem is kapták meg az állampolgárságot.

A magyar politikai élet – nem találok rá más szót – aljasul és méltatlanul reagált az esetre. Kivétel nélkül mindenki úgy viselkedett, mintha az Index írásából tudta volna meg a dolgot és lehet, hogy így is volt. Ez sokat elmond vezetőink és jövendő vezetőink ismereteiről az országot illetően – még én is tudtam a menekültekről, jóval előttük, ők miért nem? Ja, nem érdekelte őket. Tegnap vaskos dossziét raktam össze a mindkét oldalon elhangzó aljasságokból és butaságokból, azt illenék most elővennem, de annyira undorodom, hogy kérem, tekintsünk el a részletektől. Maradjunk annyiban, hogy a politikusok mindent kizárólag pillanatnyi propagandaérték szempontjából tekintenek, és fel sem merül bennük, hogy emberek sorsával játszanak.

A kialakuló tömeghisztériát fontosabb eloszlatni. Tehát: nem, ezek nem nácik vagy azok leszármazottai. Lehetnének akár, hiszen 1945 után kikerült Dél-Amerikába jó néhány magyar nyilas is, de ezek inkább Stroessner Paraguayába és Peron Argentínájába mentek. Akkortájt, úgy 1948-ig („fordulat éve”) elég nagy volt a népmozgás a világban a nácikat leszámítva is. De ezek inkább 1956-os menekültek távoli leszármazottai – különben szégyen, hogy a menedéket magyar származáshoz kötötték, elvileg mindenkit be kéne fogadni, ahogy azt tette nagyon helyesen Magyarország a Pinochet Chiléjéből menekülőkkel is – ez viszont már a kormányideológia hibája. Nem mellesleg, a tegnapi népharagban kiderült az is, hogy budapesti zsidó családoknak is élnek tagjai Caracasban...

Nem, nem kaptak lakást. Főleg nem „költöztették be őket a devizahitelesek házaiba”, ahogy azt a pletyka állítja. Szállást kaptak, egy évre, átmenetileg, a legtöbben a gárdonyi Sport Hotelben, aki marad, a maga emberségéből kell majd lakjon, éljen.

Nem, nem a kormány politikai ügynökei. Szerencsétlen menekültek, akik a harcok, a kínzások és az éhhalál elől futottak a világba, lehet, hogy a magyar szem úgy látja: hiba volt elfogadniuk ennek a kormánynak a segítségét, de bajban az ember nem válogathat. Szerintem ha Borneó fogadja be őket, oda is mentek volna, csak mehessenek.

Igen, kaptak repülőjegyet és lehetőséget nyelvtanfolyamon való részvételre. Onnan gyalog csak Kolumbiába lehet menekülni – több, mint egymillióan meg is tették már – Európába nem lehet átsétálni az óceánon át. Ez szükséges volt. A nyelvtanfolyam meg ahhoz kell, hogy tudjanak dolgozni (a legtöbben teszik is). Ez sem szórakozás, különben pedig Nyugat-Európában vagy Izraelben minden bevándorlónak jár alanyi jogon a nyelvi oktatás.

Nem, nincs olyan, hogy „jó” migráns és „rossz” migráns.

Migráns sincs.

Bajba jutott, végpusztulás elől menekülő emberek vannak, és aki azt kívánja nekik kicsinyességében, hogy inkább pusztultak volna el ott, ahol születtek, gondoljon arra, mi is nagyon könnyen kerülhetünk bajba, lehetünk hadszíntér. Elég, ha Moszkvában valaki pár szto grammal többet iszik a kelleténél. És már menekülhet ő is, ha tud.

Nem azért vannak itt, mert akarnak tőlünk bármit is, és nem azért kell őket befogadni, mert remélünk érte valamit cserébe. Hanem azért, mert ahol baj van, ott segíteni kell, minden viszonzás nélkül is.

Hibázott a kormány a titkolózással?

Óriásit hibázott, ha első pillanattól nyilvánosan cselekszik, még tán enyhült is volna a megítélése – de nem mehetett szembe a saját embertelen ideológiájával.

Lesz ennek az írásnak haszna?

Valószínűleg nem lesz semmi haszna. Mostanra már mindenki eldöntötte magában, mi a véleménye erről a szerencsétlen háromszáz emberről, és ahhoz fog ragaszkodni, érvekkel itt már senkit sem lehet meggyőzni.

Hibás a magyar politika a közhangulat hiszterzálásában? Hibás bizony, a leghibásabb. De aki a venezuelai menekültek befogadását pártpolitikai-etnicista kampányra használja fel bármelyik oldalon, az levizsgázott emberségből egy életre. Ez egy bonyolult helyzet, amiben csak egy kétségtelen van: az hogy be kell fogadnunk azokat a szerencsétleneket.

Háromszáz embertől a perzsa had megrokkanhatott Thermopülainél, mi nem fogunk.

Szele Tamás