Kérem, röviden vázolnunk kell az elmúlt pár nap eseményeit ahhoz, hogy bemutathassuk: Orbán Viktor halálos szerencsejátékot játszik az ország sorsával. Nem túlzunk, ha orosz rulettnek nevezzük azt, amibe belekezdett, mindenképpen dupla vagy semmire játszik az óriás brüsszeli ruletten, va banque játszmát látunk: csak éppen mindenképpen mi vesztünk.

(Fotó:444)

Ő még nyerhet, mi semmiképp.

Kezdjük azzal, hogy mikor megkérdezték Manfred Webert – még Frans Timmermans minapi, budapesti látogatása előtt – miért is nem zárja ki a Fideszt az Európai Néppárt, azt válaszolta, hogy épp elég válságos helyzetben van az Unió a Brexit miatt, nem kéne növelni a krízist, gyengíteni Európát pont ezekben a pillanatokban. Márpedig egy esetleges Huxit gyengítené.

Tehát nem azt mondta, hogy azért nem zárják ki a Fideszt, mert szeretik, tisztelik vagy egyetértenek vele – hanem azt érzékeltette, hogy a Fidesz kizárására még sor kerülhet, hanem Magyarországra szükség van, nélkülük is, sőt, főleg nélkülük, nem a magyar néppel van a baj, nem akarják a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni.

Ezt Budapesten ki értette, ki nem – a Kossuth és a Bem téren azt értenek meg, amit épp akarnak, a független sajtó értette, más kérdés, hogy sokra ment vele... aztán következett Frans Timmermans budapesti látogatása az MSZP kongresszusán. Ő szintén diplomatikusan nyilatkozott, de komoly dolgokat mondott.

„A tendenciák egy autoriter rendszer irányába mutatnak. Ő (Orbán Viktor) ezt illiberális demokráciának hívja, de ez csak egy szépítő kifejezés a Putyin-féle irányított demokráciára. Szerintem az Európai Unió olyan tagállamokat érdemel, amelyekben a demokrácia nyitott és szabad. Ahol a hatalmon lévők tisztelik az ellenzéket és a politikai ellenfeleket nem ellenségként, csak ellenfélként kezelik. Ahol azt is elfogadhatónak tartják a kormánypártok, hogy egyszer majd elveszíthetnek egy választást, és nincs semmi szégyen az ellenzéki politizálásban. Ahol a média szabadságát is tisztelik, és nem próbálják meg irányításuk alá vonni. Ezekben a kérdésekben van némi aggodalmam Magyarországgal kapcsolatban.”

Hát, látszólag ez a két megnyilatkozás bőszíthette fel a magyar kormányt annyira, hogy már Jean-Claude Juncker is felkerült a hét elején a „tájékoztató” plakátokra, Soros György mellé. Látszólag, mondom, ugyanis sokkal gonoszabb tervek kezdenek körvonalazódni, szó nincs itt indulatpolitizálásról. Itt már Európa forog veszélyben. De lássuk a plakát szövegét!

„Önnek is joga van tudni, mire készül Brüsszel!
Be akarják vezetni a kötelező betelepítési kvótát.
Gyengíteni akarják a tagállamok határvédelmi jogait.
Migránsvízummal könnyítenék a bevándorlást.”

Mondanom sem kell, egyfelől „Brüsszel” így, egységesen nem készül semmire, maximum arra, hogy megreggelizzen, de még az EP vagy az Európai Bizottság sem. Őszinte megdöbbenéssel vették tudomásul a budapesti vádakat – a korábbiakon is megdöbbentek volna, ha odafigyelnek, csak azokat meg sem tudták. Most azonban tétje van az EP-választásoknak, és ezért a korábbinál több tekintet szegeződik a magyar főváros lépéseire. Válaszul közzétették a saját plakátjukat a követező szöveggel:

„A magyar kormány kampányára válaszolva:

– Itt nincsenek „ők” – csak az Európai Unió, és az asztalnál ott ül Magyarország is.
– Az EU támogatja, nem gyengíti a tagállamok határvédelmét.
– Az EU nem tervezi ún. humanitárius vízumok bevezetését.
– A tagállamok döntenek arról, milyen mértékben kívánják elfogadni a jogszerű migrációt.

Önnek is joga van tudni, mi a TÉNY, és mi a FIKCIÓ.”

Mindemellé még nyilatkozott is, akit csak kérdeztek az ügyben, Juncker első megdöbbenésében egy kiváló mondattal válaszolt a hazug vádakra:

„A hazugság ellen nem lehet mit tenni”.

Valóban nem, hazudni könnyű, cáfolni, pláne jövőbeli eseményeket, szándékokat szinte lehetetlen. Ezért is van mindig lépéselőnyben a gazember a tisztességeshez képest. Annyit azért még hozzátett:

„Manfred Weber barátom is fel fogja tenni magának a kérdést, hogy szüksége van-e erre a hangra”.

És lám: ma hajnali hír, háromnegyed hét után két perccel érkezett, hogy az Európai Néppártban rendkívüli frakcióülést kezdeményezett Gunnar Hökmark, a svéd Mérsékelt Párt politikusa a magyar plakátkampány ügyében. Ennek megtartására ugyan nincs nagy esély, de ez is jele annak, hogy érik a Fidesz kizárása a néppárti frakcióból.

Mielőtt az egyszerűbb lelkek begyújtanák a tűzijátékot örömükben, és levágnák a hízott tulkot, szeretném jelezni: mindez a tervek szerint halad.

Éspedig Orbán Viktor tervei szerint.

Tessék?

Jól tetszett olvasni: Orbán Viktornak érdeke az, ami most zajlik, mégpedig kétféleképpen is. Lássuk csak, mit mondott Varga Judit, a Miniszterelnökség európai uniós kapcsolatokért felelős államtitkára szerdán a Kossuth Rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsorában?

„Az Európai Unió Általános Ügyek Tanácsának keddi ülése azt jelzi, hogy folytatódik a brüsszeli bevándorláspárti erők nyomásgyakorlása Magyarországra.”

Eddig a szokásos hablaty. Most jön a lényeg.

„Az államtitkár szerint Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke tanúbizonyságát adta, hogy képtelen elválasztani tisztségét a szocialista csúcsjelölti minőségétől, és kiforgatta a magyar kormány aznap megjelent tájékoztatási kampányát.
„Látszik, hogy fogy az idő, egyre hevesebbek az érzelmek, és egyre hevesebben követelik, hogy büntessék meg Magyarországot bevándorláspolitikája miatt” - tette hozzá.
Az államtitkár szerint elképesztő, hogy az ülésen az a Frans Timmermans képviseli az Európai Bizottságot, aki nyíltan kampányol a magyar „posztkommunista baloldallal”, és aki összefog az antiszemitákkal.
Ráadásul ez a kettős mérce nem üti meg az ingerküszöböt Brüsszelben – mondta Varga Judit.
A kormány tájékoztatási kampányára adott heves reakciók is azt bizonyítják, hogy igazak azok az információk, amelyeket a magyar emberekkel közölni szeretnének - tette hozzá.
Az EP-választások kampánya mostanra annyira felfokozottá vált, hogy józan vitára nincs lehetőség, így a 7-es cikkellyel kapcsolatos tárgyalást célszerű lenne a voksolás utánra tenni - válaszolta kérdésre az államtitkár.” (MTI)

Tehát, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, mit látunk? Igen, megfeledkeztünk arról, hogy Magyarország ellen élesítették már a hetes cikkelyt, azt kéne most tárgyalni, ámde a magyar kormány előbb felidegesítette Junckert (és mindenki mást is), azok kissé indignálódva, ám a jó modor keretei között, de válaszoltak, és a válaszok miatt most a magyar kormány elfogultságot kiált, azt kéri, hogy a hetes cikkely alkalmazásának tárgyalását halasszák a választások utánra. Amikor is reményei szerint egy már teljesen más összetételű Európa Parlament hozna döntést.

Ennek a tervnek csak az a hibája, hogy arra épül: úgy a Néppárt, mint a szocialisták és a liberálisok, de még a zöldek is egyaránt veszítenek a parlamenti pozícióikból, és a szélsőjobboldal aránytalanul nagyot nyer.

Hát honnan tudja ezt előre Orbán Viktor?

Vagy szerencsejátékot játszik, dupla vagy semmi, fej vagy írás?

Pedig léteznie kell valahol egy ilyen forgatókönyvnek, ha máshol nem, hát Moszkvában. Ara-Kovács Atila a ProKontrán (https://prokontra.hu/orban-a-kozellenseg/?fbclid=IwAR0DO3a1p3nk2J1NTgxv_YWQW00QNQKx766nMUu5YN2jSv28lgsK8jECZJ0) feltételezi a meglétét, „Bannon-kampánytervnek” hívja, idézném őt is, habár teljesen nem értek vele egyet:

„Másrészt Orbán komolyan reméli, hogy agresszív fellépése – ami egy sorozat mindössze első eleme – végül is meghozza számára a szabadulását az EPP-ből. Akkor indul csak meg igazán a gőzhenger a nyugati kereszténydemokraták-konzervatívok ellen, s akkor gyorsul fel az a – magyar diplomácia segítségével is csúcsra járatott – folyamat, melynek eredményeként az európai szélsőjobb, egyeztetett stratégiával megpróbálja majd elfoglalni a teljes jobboldalt, de legalábbis annyit abból, amennyit csak lehet.

A nagy stratégia mögött – önmagát nem is rejtegetve – felsejlik Steve Bannon kampányterve, arról nem is beszélve, hogy Putyinnak is megéri némi aprópénzt halmozni a vállalkozás mögé.” (ProKontra)

Lehetséges ez is. Sőt, az is elképzelhető, miszerint a nyílt konfrontáció azt a célt szolgálja, hogy a Fidesz egy, a választások után esetleg megerősödő új, szélsőjobboldali EP-frakció élére kerüljön, bár szerintem ehhez az AfD-nek és Salvininek is lenne pár szava. De ez amúgy is csak a választások után dől el.

Két célja azonban vitathatatlan a Fidesznek:

Mindkét cél megvalósulni látszik. Legalábbis reális lehetőség van a megvalósulásukra. Azonban, ha a hosszú távú tervek – tehát egy nagy, összeurópai szélsőjobb győzelem és a Nemzetek Európájának megvalósítása – is sikerrel járnak, akkor végünk.

Akkor jön az új középkor, kiskirályok szuverén és szuterén államszövetsége, szabad mozgás, munkavállalás, harmonizáló jog és általában emberi jogok nélkül.

Ez a játszma tétje végső soron.

És mindenképp mi fizetjük. Ha a Fidesz eléri célját, akkor egész Európa, ha nem éri el, majd a magyar szavazókkal fizetteti meg a vereségét.

Európa még segíthet azonban rajtunk, ha mi most segítünk Európának.

Fordítva ez nem lehetséges.

Szóval, így tessenek majd szavazni.

Nagy a tét, ne hazardírozzunk.

Szele Tamás

No, kérem, mozdulni látszik valami, kár, hogy nem túl sok, de mozog, ha nem egyéb, a közösségi oldalak lelkiismerete – a Facebook és a You Tube bejelentették, hogy fellépnek az álhírek ellen. Nosza, vigadjunk, vágjuk le a hízott tulkot, mondaná az ember, csakhogy igen kicsiny mértékű ám ez a hadjárat, és sajnos pusztán adott területeket érint. És ehhez is járvány kellett.

Szóval a Facebook le fogja tiltani az oltásellenes tartalmakat.

De legalábbis ritkítja majd őket.

Vagy némiképp ritkítja.

Esetleg felhívja a megosztók figyelmét arra, hogy tévednek, melytől a fanatikusok azonnal fejükre csapnak, magukba néznek és egyéb tornagyakorlatokat végeznek, aztán elrohannak beoltatni a gyermekeiket.

De az is elképzelhető, (láttunk már olyant), hogy a Facebook nem tesz majd a világon semmit, csak nyilatkozik, ellenben a valódi sajtót még hátrányosabb helyzetbe hozza az álhír-oldalakhoz képest (ez zajlik most, ugyanis a bejegyzett lapoktól származó tartalmakat az algoritmus leghátulra sorolja a hírfolyamban a magánemberek posztjaihoz képest, ha csak nem fizetnek sok pénzt a reklámért az oldalnak – az álhírek pedig, lévén, hogy nem bejegyzett sajtótermékből származnak, az algoritmus szerint magánjellegű posztok, így előre kerülnek). De nyilatkozat mindenképpen lesz, a közösségi oldal vezetői imádnak nagyokat mondani. Most is azt ígérik: (https://hvg.hu/tudomany/20190215_facebook_google_youtube_oltasellenesseg_dezinformacio_alhir?fbclid=IwAR3jhtxW6J-RdFT4mWhYwz4D1MqZQ-aBCbUjsCQZeFkQpBi0_YS-hdYvuLk):

„...lépni fognak az ügyben. Az oltással kapcsolatos téves információk számát megpróbálják csökkenteni, és az ajánlások közül is igyekeznek kigyomlálni azokat, az ilyen témával foglakozó csoportokkal egyaránt. Emellett a keresési eredmények között is kevesebbszer találkozhatunk majd ezekkel, miközben a hiteles információk megjelenését tovább erősítik az oldalon.” (HVG)

No, ez érdekesen hangzik, mert konkrétum nincs az ígéretben, de ha még nagyobb lesz a baj, akkor a Menlo Park-i központ van mire hivatkozzon. Viszont ehhez is az kellett, hogy Adam Schiff képviselő levelet írjon a Google-nek és a Facebooknak, ugyanis Washington államban felütötte a fejét a kanyaró. Erre már válaszolni kellett valamit.

Nem mellesleg, a kanyaró reális veszély Észak-Amerikában, Vancouverben például szintén kitört a járvány, csak a civilizált Kanadában sikerült visszakövetni a terjedését, és megtalálták a hibást. Igen, jól tetszenek sejteni: egy Emmanuel Bilodeau nevű oltásellenes úrról van szó, aki tizenkét évvel ezelőtt úgy döntött a neten szállongó álhírek hatására – ne feledjük, a Facebook is már tizenöt éves! - hogy nem oltatja be a gyermekeit MMR-oltással, ami a kanyarót, a mumpszot és a rubeolát hivatott megelőzni, mert az egyesek szerint autizmust okoz. Az elmaradása viszont kanyarót, mumpszot, netán rubeolát, mint a mellékelt ábra mutatja: a Bilodeau család idén Vietnamba utazott nyaralni, ott az egyik gyerek elkapta a kanyarót, és hazatérve végigfertőzte iskolatársait. Azok meg a fél várost. Mindez egy tizenkét évvel ezelőtti álhírnek köszönhető, még az a csoda, hogy eddig emberhalál nem esett, de hogy fog, az is biztos.

Különben az MMR-oltás autizmuskeltő hatásáról szóló rémhír egy Andrew Wakefield nevű, azóta az orvosi kamarából is kizárt professzortól ered, aki húsz évvel ezelőtt ezt azért kezdte terjeszteni, hogy eladhassa – saját kanyaró elleni oltását.

Jelezném, mintegy másodlagosan, hogy az oltásellenesség nem csak ezért nem ártatlan hóbort, nem véletlen, hogy imádják propagálni az orosz álhír-oldalak – tessenek már elképzelni egy biológiai háborút egy olyan ország ellen, aminek oltatlan a populációja. Oltatlan, mert a propaganda meggyőzte őket, hogy az oltás rossz dolog. Nem kéne oda anthrax, kiirtaná őket akármelyik gyermekbetegség is. A gyermekeket mindenképp.

Jó, mondja az oltásellenes hívő (és egy csomó európai ország), de akkor is a szülő demokratikus joga megengedni vagy megtiltani a gyermekei oltását. Hát, vagy igen, vagy nem: a demokrácia ugyebár mégiscsak az adott helyzetekben hozott kollektív döntésekre vonatkozik, amint a szabadságjogok sem mehetnek szembe a tényekkel: hogy sarkítsam a dolgot, azt mondjuk eldöntheti parlamenti szavazás vagy akár népszavazás is extrém esetben, hogy Magyarországnak lehessen-e gazdasági képviselete Kamerunban, mert módunkban áll eldönteni, létesítünk-e ilyent vagy sem. De azt nem áll módunkban semmiféle szavazással eldönteni, hogy Kamerun állam létezik-e, ugyanis tőlünk teljesen függetlenül létezik.

Így aztán akármilyen demokratikus is jogot adni valakinek arra, hogy mondjuk fényt egyen, a gyakorlatban egy ilyen jognak sok értelme nincs, mert szembeszáll a fizikai tényekkel. Az oltások gyógyhatása közismert, negatív hatásuk ellenben vitatott, sulykolják akárhogyan is, tudományosan semmiképp sem bizonyított (kivéve néhány, ritka esetet, amelyben hibás oltóanyag került forgalomba, de az nem releváns, ennyi erővel vizet se igyunk, mert lehet benne cián). Mivel logikai úton bizonyított, hogy az oltások nem károsak, nem hinném, hogy demokratikus jog a megtagadásukkal veszélyeztetni a társadalom többi tagját, ugyanis bizonyos oltatlansági szint fölött a csoport-immunitás már nem működik. Ez az a jelenség, hogy ha száz gyerek közül egy oltatlan, akkor az is biztonságban van, mert nincs kitől kanyarót kapjon. Igen, míg nem kerül más környezetbe... és ha tíz oltatlan, vagy mind a száz?

Ennyit az oltásellenességről, ha a Facebook fellép ellene, az tapasztalataim szerint valóságos garancia, hogy a következő nemzedékek körében is pusztítsanak a legegyszerűbb gyermekbetegségek... tessék már nekem egy, azaz egy dolgot mutatni, ami ellen fellépett a Facebook és utána eltűnt.

A Google is szépeket ígér – ők a kuruzslók és a lapos Föld-elmélet híveinek videóit akarják legyalulni a You Tube-ról. Most se nagyon vigadozzunk: nem tiltják őket, csak nem fogják ajánlani. Az ajánlórendszer ugyanis eddig minden témaszűrés nélkül a nézettségre alapult, ha valaki interjút közölt a jetivel vagy stúdióbeszélgetést a Loch Ness-i szörnnyel, azt is ajánlotta - ha elég sokan voltak rá kíváncsiak. Most annyi lesz a különbség, hogy a főoldal ajánlásaiban kevesebb ilyen „szürkezónás”, konteós videó lesz, illetve ha megnézünk egy ilyent, a rendszer nem ajánl fel nekünk még harmincezret.

Hát, ez se túl nagy haditett, ugyanis akit érdekel, beírja a keresőbe, hogy „flat Earth” és már élvezkedhet is.

Pedig ezeknek a videóknak komoly hatásuk van. Az Index írja (https://index.hu/techtud/2019/02/19/a_youtube_szaporitja_a_laposfold-hivoket/?fbclid=IwAR2OqCST5nsalZFmBe7AYARHvbp2RtzZljcGTC2VmlAkZP4VSCjdOVtwrcs), miszerint komoly tanulmányok bizonyítják: a lapos Föld-elméletet tényleg a You Tube terjeszti. Asheley Landum, a Texasi Műszaki Egyetem pszichológusa

„Harminc résztvevővel készített interjúkat szellemi fejlődésük folyamatáról, és ezekből teljesen egyöntetű mintázat rajzolódott ki: 29 válaszoló arról vallott, hogy két éve még gömbölyűföld-hívők voltak,

Amíg nem néztek meg pár összeesküvés-elméletes videót a You Tube-on.

Az egyetlen ember, aki nem ezt válaszolta, az a lányával és annak férjével jött a (két évvel ezelőtti, denveri) konferenciára, akik látták ezeket a videókat a YouTube-on, és meséltek róluk neki. A válaszokból az is kiderült, hogy a legtöbb beavatott nem túl válogatós a konspirációs teóriák tekintetében, mindent nagy érdeklődéssel fogyasztanak, ami szembejön a videómegosztón, a szeptember 11-i terrortámadások „alternatív” magyarázataitól a Sandy Hook iskolai vérengzésen át az örök klasszikus holdra szállásig.”

Hozzátenném, hogy a lapos Föld-elmélet minálunk, Magyarországon kifejezetten szélsőjobboldali körökben terjed, Budapesten a Polgári Mulatóban rendeznek róla magvas beszélgetéseket, olyan személyek vezetésével, akik leginkább Budaházy György köréhez köthetők – hát kérem, simile similis gaudet, de úgy is mondhatnám, simlis a simlishez.

Tehát a tervezett nagyívű és átfogó intézkedések arra lesznek jók, hogy az álhíreket összesen két témakörben (a többit békén hagyják) nehezebben tegyék hozzáférhetővé azok számára, akik amúgy is érdeklődnek irántuk. Valahogy nem várok átütő győzelmet...

De például élénk érdeklődéssel várom, mit tesznek a többi álhírrel? Tegnap került elém egy díszpéldány, esetünkben a Metropolita című vallási honlapról. (https://metropolita.hu/2017/10/lady-gaga-megbantam-hogy-sotet-illuminatus-eroknek-adtam-el-a-lelkem/?fbclid=IwAR0HN31Hq6JsB0R48D57Z9O-E5aO-UKR1W5e9iArFd6jKMR_YaUkEPKCZ-w) Ebben azt mondja Lady Gaga, miszerint:

„Megbántam, hogy sötét illuminátus erőknek adtam el a lelkem”

A sötét illuminátus erők is megbánhatták ezt, mert az írás szerint a művésznő súlyosan megbetegedett, és csak az egyházhoz való visszatérése tartja benne a lelket.

Akkor mégsem adta el? Hogy is van ez? Baromi rossz üzletemberek lennének ezek az illuminátusok, ha léteznének, de Weishaupt profeszsor fiai kivesztek már nagyon régen, és mikor éltek, akkor sem lelkekkel kufárkodtak.

Hanem a Metropolita még kezdő az álhír-piacon: megjelölte a forrását. Hiba, kérem, öreg hiba, ugyanis még rákeres az ember. Ez a Worldtruth.tv című amerikai álhír-oldal, amely egyebek között tagadja a globális felmelegedést, oltáselleneséget terjeszt és militánsan antiszemita. Hogy minden egyben legyen. Vagy mindenegyben. Bizonyos Eddie Levin vezeti, különben „méregtelenítő” diétákkal is üzletel. A történet már legalább tíz éves, természetesen egy szó sem igaz belőle, az ilyen orgánumnál ez a minimum – ha véletlenül egyszer becsúszna valami igazság is az anyagaik közé, azonnal összeülne náluk az Etikai Bizottság a Ku-Klux-Klan Nagy Sárkányának vezetésével. Különben a legfrissebb híreik között is kiváló címek vannak:

„Trump elnök utolsó figyelmeztetése a sötét illuminátus erők számára!”

„A bitcoin illuminátus csalás!” (Csalás most már, de nem illuminátus)

„A kemoterápia nem válasz a rákra!”

Folytatnám, de unnák. Többet tudnék mondani, mást nem.

Maradjunk annyiban, hogy a nagy techcégek nem fognak minket megvédeni a hazugságáradattól, mert ahhoz át kéne alakítsák a teljes működésüket. Legfeljebb enyhítik az álhírek áradatát, csökkentik a nyomást, ahogy tudják.

Ez esetben mi a teendő?

Ha ők nem védenek meg minket, védjük meg mi saját magunkat.

És az ép eszünket.

Ne tessék minden marhaságot elhinni.

Megosztás előtt ellenőrizzünk minden hírt.

A kibertér nem játszótér.

Szele Tamás

Érdekes egy törvény készülget nálunk, annyi szent – afelől semmi kétség, hogy meg fogják szavazni, főleg azért, mert a törvényhozók nem olvassák a törvényjavaslatokat, ha olvassák, nem értik, ha meg még értik is, nem érdekli őket. Nekünk meg majd főleg érdekes lesz betartani – a legszebb az, hogy a Munka Törvénykönyvét az uniós jogharmonizáció miatt módosítják.

(fotó: HVG)

De hogy alkalmazni miképpen lehet majd az új intézkedést, arról segédfogalmam sincs, maximum annyit mondhatok: sehogy. Aminek az lesz majd a nagy előnye, hogy ha valaki nem szereti a spenótot, amennyiben egyéb bűne nem lesz, legalább ezért meg lehet majd büntetni. De miről beszélek?

A T/4479. számú törvényjavaslatról, ami az Európai Unió adatvédelmi reformjának végrehajtása érdekében szükséges törvénymódosításokról szól. (http://www.parlament.hu/irom41/04479/04479.pdf) Egy szavam nincs az adatvédelmi reform, a GDPR ellen, kell az, nagyon – csak ez a példa is mutatja, mi lesz abból, ha magyar jogalkotó értelmezi. Ugyanis a mostani változtatások után tilos lesz a szolgálati, munkahelyi vagy munka céljára kapott gépen magánjellegű tevékenységet végezni.

Na bumm, tetszenének mondani, munkaidőben tessék dolgozni, csevegni, játszani meg szörfölni otthon is lehet.

Hát, körülbelül ezt mondják a jogalkotók is.

Ha ez ennyire egyszerű volna.

Az világos, hogy a közértben az eladó nem fog bősz magánlevelezésbe kezdeni a gépén, mikor dolgoznia kéne, hiszen egymásnak adják a kosarat a vevők, a könyvelő is könyvelni fog, nem játszani, ha munka van, csak éppen mondjuk az újságíró esetében nem válik el olyan élesen a magánszféra a munkától: ha nekem most ír egy üzenetet egy kolléga, mert megtudott valami fontosat (és ilyen azért minden nap van), akkor az most munka, vagy magánélet? Munka, mondanánk. És ha az a kolléga történetesen barátom?

Különben nem is a munkafegyelem miatt van erre szükség. A magyar munkafegyelem számítástechnikai téren abból áll, hogy a munkahelyi hálózatokról letiltják a közösségi oldalakat, a rendszergazda fél évente leszedi a játékokat a munkahelyi gépekről, két nap múlva úgyis rajtuk lesznek, és kész, megvolt a Nagy Irgumburgum, legfeljebb olyan esetek fordulnak még elő, amikor a féregvírust a munkavállaló pornóoldalról szerzi a szolgálati gépre és lebukik. Az kínos, de még a munkafegyelem körébe tartozik.

Nem, itt valóban adatvédelemről van szó. Pontosabban arról, hogy a munkaadó – amely a számítástechnikai eszközt biztosítja – felelős az adatkezelésért és emiatt bármikor ellenőrizheti az adatforgalmat. Számítástechnikai eszközt mondok, nem számítógépet, ugyanis a törvényjavaslatban is ez szerepel. Ami – majd meglátjuk – messzire vezethet.

Egyszóval, a törvényjavaslat indoklása világosan leírja, mi a bajuk:

„A munkáltató által biztosított számítástechnikai eszközökkel összefüggésben a hatályos rendelkezésekhez képest a változás abban mutatkozik meg, hogy a magánélet ellenőrzésének kizárása helyett a hangsúly arra kerül, hogy a munkavállaló a rendelkezésére bocsátott számítástechnikai eszközt kizárólag a munkaviszony teljesítése érdekében használhatja, mivel az Alaptörvényből és a Polgári Törvénykönyvről szóló törvényből is levezethető a munkáltató azon kötelezettsége, hogy a magánélet nem ellenőrizhető. A 11/A. § (4) bekezdése alapján tehát a munkáltató az átadott számítástechnikai eszközön tárolt adatba az ellenőrzés során addig tekinthet be, ameddig el nem tudja dönteni, hogy az adat magáncélú adat-e.”

Hát ez eddig érthető, csak mégsem igazán az. Ugyanis az nagyon is rendben van, miszerint a munkaadónak semmi köze a munkavállaló magánéletéhez, így is van, ne is legyen.

Azonban az adatvédelmi törvény miatt a munkaadónak ellenőriznie kell a cégnél zajló adatforgalmat, adatbiztonságot, és elvileg ez is jól van így, hiszen a mai világban az információ az új olaj vagy urán, megfelelő gépet feltörve a konkurencia vagyonokat szerezhet, fontos dolog ám az adatbiztonság.

Viszont ez a két alapvető jogi elv ütközik abban az esetben, ha a munkavállaló ír haza egy e-mailt a munkahelyi gépéről a párjának, hogy vegyen tejet és kenyeret, ugyanis a munkavállalónak ezt a forgalmat is ellenőriznie kell, csak épp joga nincs hozzá, mert ez nem az üzleti kommunikáció része, hanem az alkalmazott magánéletéhez tartozik.

Mit tesz ilyenkor a magyar jogalkotó?

Nem kivételeket képez a törvényen belül, nem eseteket határoz meg, az hosszú, munkával jár és értelmezni kell majd a jövendő eljárások folyamán. Nem: egyszerűen megtiltja a munkára adott készülék magánjellegű használatát. És ezzel meg is oldotta a problémát.

Teremtett ugyan harmincmillió másikat, például mi lesz a távmunkások munkavégzés céljából kiadott gépeivel, kettőt kell majd tartsanak otthon, egy sajátot, egy cégeset? Mi lesz a szolgálati okostelefonokkal, amik nagyon gyakoriak? Mi lesz az azokon található névjegyekkel, címlistákkal, telefonszámokkal, kapcsolati hálóval? Mindent végképp eltörlünk?

A névjegy-lista külön érdekes kérdés. Az elég fontos dolog és magánjellegű – de hát csak nem mentheti az ember az egyik helyre a hivatalos számait a másikra a családiakat? Én legalábbis ilyen embert nem ismerek. És igen, ha tehetik, lopják, a Big Data számára nagyon fontosak a kapcsolati hálók.

Annyira lopják, hogy a minap az enyémet is megpróbálta egy ismeretlen lenyúlni.

Becsületesen megmondom: fogalmam sincs, ki volt és miért tette, amivel próbálkozott. Az a helyzet, hogy nekem három okostelefonom van, egyik új, de olcsó, a másik kettő régi, ám olcsók voltak azok is a maguk idejében. Mindkettőt használtan kaptam. Mármost az újra át akartam másolni a régiekről a magánjellegű fotóimat, amikből rengeteg van, erre a legjobb módszer a Bluetooth-technika. Másoltam, másolgattam, elfelejtettem... tény, hogy pár hétig a Bluetooth bekapcsolva maradt a régi készülékeken is. Múlt héten épp dolgozom, mikor pendül az egyik régi készülék. SIM-kártya nincs benne, de az adatok, telefonszámok, képek mind rajta vannak. Ki az, mit akar? Bluetooth-párosodási kérelem érkezett. Honnan? A készülék neve: „JamesBond”. Párosodjon veled a miss Moneypenny... jó, nyilván maximum valamelyik szomszéd lakásból jöhetett a felkérés, nálam nincs több ilyen készülék, de minek? Az írja: „A névjegyekhez és a címlistához kér hozzáférést”.

Ej, a cifra mindenségit! A bluetootht azonnal kikapcsoltam (mindenen), és elgondolkodtam: ugyan a közvetlen közelben, tizen-huszon-valahány méteren belül is van mindenféle, zálogház, Airbnb-s lakás, szóval abban biztos lehetek, hogy nem a szomszéd akart kukucskálni, matatni a dolgaim között, inkább valami ismeretlen, de azért ez régebben nem volt divat – megy az utcán, a gangon az adathalász, és ahol nyitott Bluetootht talál, megpróbálkozik, mint egy digitális besurranó? Elég sok ember elérhetősége van meg az én telefonomon, olyanoké is, akik nem szeretik, ha zaklatják őket, fontos embereké is, kevésbé fontosaké úgyszintén.

Aranybánya is lehetne az a kis adatbázis, megfelelő kezekben.

Odafigyeltem, tehát nem lett az – de mi van, ha egy másik, a telefonhoz, számítástechnikához kicsit sem értő tulajdonos véletlenül „igent” nyom?

Baj. Szóval, tényleg nem kéne félvállról venni az adatvédelmet, azt én sem mondom.

De hogy a magánjellegű és céges adatforgalom szétválasztását (tényleg, mi lesz a családi cégekkel?) tilalommal oldjuk meg, az is hungarikum.

Egy megoldást tudnék javasolni az ellentmondásos helyzetbe kerülő cégeknek és munkavállalóknak: kössenek új szerződést, olyant, ami kitér ennek a problémának a kezelésére is.

Mert a mostani törvénnyel csak a számítástechnikai boltok keresnek, náluk kell megvenni a sok új, magáncélra használatos készüléket.

A szerződésekkel meg az ügyvédek keresnének.

De hogy valaki mindenképpen keres majd ezen a nagyon okos új törvényen, az biztos.

Szele Tamás

Keserű hangú interjút adott Pálinkás József akadémikus a felvidéki Pátria Rádióban Veiszer Alindának – keserű szavakat mondott, van is bennük igazság meg nincs is. Tudós embertől több logikát vártam volna, de amint látom, hiába – hát sebaj, gondoljuk tovább mi, amit ő elkezdett mondani, lássuk, mire jutunk, ha folytatjuk a gondolatmenetet?

Mindenekelőtt ismerni kell Pálinkás úr pályafutását, ez elengedhetetlen. Tudni kell, miszerint 2001 és 2002 között fideszes oktatási miniszter, 2008 és 2014 között az MTA elnöke, 2015-től tavalyig pedig a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal vezetője volt. Egyszóval, nem nevezhető a rendszer üldözöttjének, sokat próbált ember, még ha nem is viszontagságot próbált sokat. De ne is legyenek gondjai a tudósoknak, nem az az ő mércéjük. Hanem lássuk, mit mondott?

„Csalódott vagyok az egész magyar értelmiségben, hogy fél kiállni, hogy teljesítse értelmiségi feladatát, azaz megmondja, hogy miről mit gondol, kertelés nélkül.”

Pálinkás tehát úgy érzi, elárulták, őt is, a magyar tudományt is, mert kevesen védték az Akadémiát. Hát, de ki árulta el?

A magyar értelmiség?

A teljes?

Mindenki, Tamás Gáspár Miklóstól mondjuk a vasúti mérnöki karig?

Ez olyan egységét tételezné fel a magyar értelmiségnek, amire vérzivataros történelmünk folyamán sosem volt példa. Elképzelem, ahogy két értelmiségi találkozik, szokás szerint semmiben sem értenek egyet, vitatkoznak, polemizálnak, de a végén annyiban megegyeznek, hogy Pálinkást meg az MTA-t mindenesetre el kel árulni, a magyar tudomány ügyével együtt, bármi más képezheti vita tárgyát, de ez nem, ez axióma.

Meg aztán vagyunk egy csomóan, akik nem haboztunk soha kertelés nélkül elmondani a véleményünket. Nem egy jövedelmező foglalkozás, az igaz, de vagyunk: csak épp csodát tenni mi sem tudunk, főleg, mikor nem is lehet. És mi is ezer felé húzunk, amin keseregni szokás, pedig nem baj az: épp egy értelmiségi egység, egy „véleményfront” ártana a legtöbbet a magyar kormánnyal szemben állóknak, ugyanis a kórusban hangoztatott, kötelezőnek tekintett „közös” véleményt elég volna egyszer elsöpörni, és már száz évre előre be is lenne fogva mindenkinek a szája. Meg hát ez a rendszer sem tart örökké, ennek is vége lesz egyszer: ha elmúlt, az utódja ne legyen ugyanilyen vagy esetleg rosszabb, ne előre kialakított, közösségi vélemény alakítsa ki. Azt már nem is mondom, hogy géniusznak kéne lennie, aki kialakítja, nem is elsősorban azért, mert mindenkinek meg kéne feleljen valamennyire, hanem inkább azért, mert a helyzet pillanatonként változik, ezt kéne követnie, állandóan frissülve a „közös véleménynek”. Akkor már jobb a természetes állapot, ami szerint mindenkinek megvan a maga véleménye. És azt hangoztatja.

Na, de azzal az eggyel nem lehet vádolni a független magyar értelmiséget, hogy ne hangoztatná, amit gondol. Épp ezért kulcs a gondolathoz az interjú folytatása:

„Az, hogy kezd kialakulni egy kritika nélküliség, értelmiségiként rémülettel szemlélem. Elhiszem, hogy senki sem szereti a kritikát, de én mindig igyekeztem magam olyanokkal körbevenni, akik ha hülyeséget akarok csinálni, megmondják a szemembe.”

Így már érthetőbb: Pálinkás a kritika nélküliségre haragszik, arra bizony én is. Csak akkor nem kéne egy kalap alá vennie minden értelmiségit.

Különben is, ez az egy kalap alá vevés pont az, amit kedvenc pártunk és kormányunk el szokott várni tőlünk: ő szokta készen adni a skatulyákat, és kaján vigyorral szemléli, ahogy belétuszkoljuk polgár- és embertársainkat. Ugye, mindig akad ügyeletes ellenség, mármint, akit kineveznek annak, amint akad ugyanilyen kinevezett barát is (nem tudom, melyik kínosabb az illetők számára), mármost mivel általánosítani hiba, emberek sokaságára kényszerít rá társadalmi-politikai szerepeket a közvélemény skatulyás mivolta. Mondjuk azt mondják: „a közmunkások ilyenek és amolyanok, tehát erre vagy arra fognak szavazni”. Ez elhangzik pár nyilvános fórumon, elterjed a köztudatban, és hiába van sok tízezer közmunkás, hiába ahányan, annyifélék, mindenki el fogja várni tőlük, hogy ezt vagy amazt támogassák. (Ez csak egy példa, bármilyen más közösséget is mondhattam volna).

Ami nagyon kellemetlen, hogy még a támogatás tárgya is elvárja, és hát gyakran kell csalódnia.

Bizony, az általánosítás, a skatulyázás a kormány eszköze, és még ha az ellenfelei kezébe kerül, akkor is csak a kormány malmára hajtja a vizet. Tehát: nem, a magyar értelmiség nem árult el senkit és semmit, sem aktivitásával, sem passzivitásával. Egyes magyar értelmiségiek igen, mások pedig épp ellenkezőleg, védeni próbálták és próbálják az Akadémiát. Amit viszont – és ezt jól mondja Pálinkás – zsarolnak.

De hogyan jutottunk idáig? Értem, hogy Pálinkásnak nagy örömöt okozna egy dicsőséges forradalmi néptömeg, mely az Akadémia érdekében elsöpri akár a rendszert is, de ez a tömeg sosem fog összegyűlni, mert habár mostanra majdnem mindenki elégedetlen az állapotokkal, mindenkinek megvannak a saját bajai, saját egyéni- és csoportérdekei, amelyek egy újabb csoportérdektől nem íródhatnának felül. Igen, az Akadémia most van bajban, tehát most kéne és kell segíteni rajta, jogosan várja el ezt mindenkitől – ámde mikor más volt bajban, mikor mondjuk a filozófusokat vegzálták, a magánnyugdíjakat vágták zsebre, a mozgáskorlátozottakat, leszázalékoltakat semmizték ki – és folytathatnám napestig, nincs társadalmi csoport vagy réteg, amelyet nagy, valós sérelmek ne értek volna az elmúlt kilenc év folyamán – nos, akkor az Akadémia sem adott ki állásfoglalást a bajbajutottak mellett.

Erre lehetne mondani, hogy nem is dolga, csak az lenne rá a válasz, hogy másnak sem dolga megvédeni az Akadémiát, védje őket a Budapesti Ügyvédi Kamara meg a Coldstream Gárdaezred.

Ez lenne a válasz, és ez rossz válasz lenne.

Ugyanis ha jogtalanságot, zsarnoki döntést észlelünk, minden viszonosság nélkül kéne mindenkinek fellépnie ellene, nem volna szabad mérlegelni, hatáskörünk, dolgunk-e intézkedni, tiltakozni – legyen szó filozófusperről, netadóról, Akadémiáról, mindegy. Igen ám, de az elterjedt skatulyás gondolkodás, előítéletesség, önzés azt mondatja az átlagemberrel is, az értelmiségivel is, hogy „Segítsek? Mit kapok cserébe?”

Semmit. Ne azért segíts, mert kapsz valamit, azért segíts, mert ahol baj van, ott segíteni kell.

Ennek ennyire egyszerűnek kéne lennie. Azonban a „kaparj, kurta” mostani világában kevesek hajlandóak elvi állásfoglalás alapján tiltakozni, segíteni, kockáztatni – kevesen, de azért vannak!

Pálinkás úr, a szó, amit ön keres, amit olyan fájdalmasan hiányol, az, hogy „Szolidaritás”.

Valamint: „Erkölcsi alapvetés”.

És: „Szabadságszeretet”.

Ezek hiányában érzi ön elárultnak magát és az Akadémiát – bár nem történt igazából árulás. Csak a rendszer gyökerei sokkal mélyebbek, mint azt ön gondolná.

De árulás nem történt.

Csak baj van.

Jó nagy baj.

Segítsen, aki tud, és tudjon segíteni, aki akar – meg akarjanak sokan.

Na, ennek vannak rendszerszintű akadályai.

Szele Tamás

Hát, én ezt elmondom, de markoláb legyek, ha értem. Van, ami megérthetetlen, s akárhogy rakosgatja az ember a fejében, semmi polcra nem fér el. Kár, hogy van ilyen, de hát Platón óta tudjuk, hogy ez csak egy barlangmozi, és bennünk egy messzi-messzi galaxis omlik össze, mikor a Darth Vader beszámol a családi viszonyairól, egy mondatban.

Akkor menjünk szépen, sorjában. Mi az a markoláb? A meghatározás szerint

„Égitestevő lény a palóc néphitben. Azt hitték, hogy nap- vagy holdfogyatkozáskor ez a lény „eszi meg” a szóban forgó égitestet. Ezt általában nem kötötték alakhoz, de ha mégis, akkor kutyához hasonló, szőrös fekete állatként beszéltek róla, amely fogyatkozáskor megeszi a Napot, Holdat, majd kihányja.”

Amolyan Ráhu démon, csak az Indiában van, hol éjjel a vadak. De miről beszélek?

Előrebocsátanám, hogy mi itt a Baross téren, ahol pár évtizede van szerencsém rontani a levegőt, körülbelül úgy élünk, mint bárki más, ez egy kis falu. A régi Rómában a háztömböt insulának, szigetnek nevezték és van is ebben valami. Mindenki ismer mindenkit (vagy nem) és többnyire el tudjuk viselni egymást, van, akivel elég jól kijön az ember, akivel meg esetleg nem, azt kerüli.

Anatevka ez, csak egy világváros közepén.

És hát azért nyócker, ha a pereme is. Látjuk a szegénységet, van, mikor át is éljük, voltam én is munkanélküli, éheztem is, és biza megesett, hogy az ajtóm kilincsére akasztva találtam egy zsák ételt, mikor a legkevésbé volt nekem: máig nem tudom, kitől kaptam. Olyan is volt, hogy feljelentettek, de emlékezzünk inkább a szép dolgokra.

Megvannak a hajléktalanjaink is, én a magam részéről bizonyos rációval élve támogatom őket: naponta egyszer mindig adok két kétszázast, ha lehet, ismerősnek, akiről megbízhatóan tudom, hogy elissza, de kétszer már nem is tudnék, mert nem vagyok én sem Krőzus, sem Assisi Szent Ferenc. Vannak közöttük valódi fenoménok: ott van például a Dzsekis. Őt nagyon régóta ismerem, még munkanélküli koromból, csodás hazug, remek csaló és képes kilopni bárki szemét tévézés közben is akár, úgy, hogy csak a film végén vegye észre a károsult. Betyár egy legény, viszont jó haver és nagyon hálás tud lenni. Egyszer, sok éve el akartam adni egy régi rádiómat nagy nyomoromban, és felszólalt értem a neppernél: „Vegyétek meg, ismerem a Tamást, biztos, hogy rendesen lopta”. Nem voltam abban a helyzetben, hogy kiigazítsam, saját volt, vettem én azt, nem kellett lopjam – de a gesztus nemes volt.

Vagy a Laci, aki aktívabb korában bejárta fél Közép-Ázsiát, nem azért, mert ő egy Stein Aurél, vagy mert érdekelte volna, hanem azért, mert Tengizben dolgozott. És nála nagyobb fradista nincsen. Na, ő is rendszeres ügyfél. Vagy a Zsákos Frodó bácsi, aki kitalálta, hogy szerzett egy öreg biciklit, így ha felszólítják, hogy ne tartózkodjon életvitelszerűen, akkor teker egyet a pedálon és már nem is tartózkodik. Azért Zsákos mert zsákba gyűjti a sörösdobozokat, az is elfér a bringán.

Egyszóval, elvagyunk mi egymással, nem szokott baj lenni. Mindenkinek tisztelni kell az elmebaját, az a fontos.

De olyant még nem tapasztaltam, ami tegnap esett meg.

Jár erre mifelénk, ha nem is minden nap, egy hajléktalan bácsi, nevezzük Apókának. Nehéz ilyen helyzetben lévő ember életkorát megbecsülni, de hogy már túllépte a nyugdíjkorhatárt, az biztos. Biztos, mert mondta egyszer, hogy várja a nyugdíját. Valami műszaki dolgokban lehet járatos, iskolája is lehet, mert olvasni is szokott, még a múltkor én adtam neki pár könyvet, a szokásos apró mellé. Van neki szép, hosszú, ősz szakálla. Az életben még senkit sem bántott.

Tegnapig.

Jövök hazafelé a kisboltból, megrakodva, leteszem a szatyrot a tűzcsap mellett, és pipára gyújtanék. Huszonöt éve mindig ott gyújtok rá, mivel ha elszívtam, a tűzcsapon lehet kiverni a hamut a pipából. Pipa a kezemben, Apóka előttem terem:

- Te itt nem pipázol, takarodsz innét, azt a vonalat nem léped át, megöllek!

- Mi a baj, bátyám?

- Dögölj meg, megöllek, ha átléped azt a vonalat!

Igen, van most errefelé egy építkezés, kihúztak egy ideiglenes vízvezetéket, azt mutogatja – a hátam mögött.

- Nem tetszik megismerni, bátyám, hát én vagyok az, a Tamás!

- Nem ismerlek, büdös szakállas zsidó, megöllek, ha nem takarodsz!

Hát, ennek fele sem tréfa. Ez megőrült. És tíz centiről ordít az arcomba, szerencsére alulról felfelé, mert azért én mégis hat láb, három hüvelyk magas vagyok, és ha már át is léptem az ötvenet, attól még rendes szintidőn belül futom az ezer métert (ezt a trolival próbáltam ki, olyan két hetente pont ezer métert kell szaladnom az egyik megállóig, mikor este jövök haza, valóságos edzés, mert olyan nincs, hogy ne lássam, ahogy távolról befordul: na, akkor kell szaladni, hogy elkapja az ember).

Ordít, rázza az öklét. Érdekes, nincs italszaga. Akkor herbál lesz ez... de egyelőre mit csináljak vele?

Nehogy üssön, mert akkor vissza kell ütnöm, és többet nem tudnék tükörbe nézni, hát egy rendes pofontól csontja is törne, amilyen állapotban van szegény... lépjünk hátra, abból még baj nem lett.

Jön és ordít. Zsidózik, mint aki megveszett. Hát hiszen meg is veszett, csak tudnám, mitől?

Na jó, ezt így nem lehet, rágyújtani már amúgy is képtelenség, felcsavartam a hangerőt, és olyant ordítottam rá, hogy fésülködni lehetett a decibelben, hátra is ugrott, el tudtam menni.

De nem értem, akkor sem értem.

Én ezt az embert ismerem évek óta. Vagy azt hiszem, hogy ismerem.

De hát még pénzecskét, könyvecskét, kajácskát is szoktam neki adni, télen adtam régi pulóvert, kabátot is... ördög bújt bele? Csak az lelhette, mert érdekes, hogy azt ordítja: „szakállas zsidó”, és az ő szakálla hosszabb, mint az enyém. A zsidó különben anyai ágon stimmel, de nem beszéltünk emlékeim szerint soha származásról, felmenőkről. Meg hát apai ágon a törökverő is stimmelne, jó régi a kutyabőr.

Jó, hát törököt még verhetünk, de koldust nem.

De mi lesz ezzel az Apókával?

Bemegy a kisboltba és elkezdi horvátozni a tulajt? Nem kap tőle kenyeret, és akkor még jól járt.

Átmegy a másik közértbe, a Nguyenhez, és lemocskossárgázza? Nguyen vietnami, én inkább az édesapjával beszélgettem, mikor itt élt, az öreg százados volt a háború alatt Ho Shi Minh oldalán, műszaki alakulatnál, okos, találékony ember, mindenkinek minden elektronikus kütyüjét ő javította meg. Úgy beszélt angolul, mintha a Baker Street sarkán traccsolnánk. Igaz, oroszul is. Hát a Nguyen sem fogja keresztényi megbocsátással fogadni.

Megkeresi Alit, a kebabost? Én nem kötnék belé egy emberbe, akinek a kezében egy akkora kés van... persze, nem bántaná, de nagyon haragudna, ha learaboznák. Pláne, hogy perzsa.

A hegedűs Gazsitól kér pénzt az aluljáróban, aki ott játszik, és lecigányozza cserébe?

Kihez mehet a környéken ezentúl?

Jé, ahogy elnézem, itt, Anatevkában egy kicsit mindenki kisebbségi...

Ahogy az egész országban is.

Kicsit mindenki ilyen vagy olyan, vagy látszik rajta, vagy nem,

Kihez mehet az olyan koldus, aki megbolondult?

De hiszen ő is kisebbségi, méghozzá nagy bajban van: hajléktalan.

Hát, remélem, csak a herbál zavarta meg a fejét, az még elmúlhat neki.

Mert ha a politika, arra nem tudok orvosságot.

Markoláb legyek, ha értem.

Szele Tamás

Kérem, ez a Trump alapvetően kínai császárnak született. Ez akkor is megépíti a falat, ha a fene fenét eszik. Márpedig a fene feni már a fogát, és valamit mindenképpen meg fog enni – hogy mit, az még kérdéses, olyan gyanúm nincs, miszerint az amerikai demokráciát, az még neki is túl nagy falat volna, de Trump második elnöki ciklusát még megeheti.

(Kép: Sarah Sanders, The White House)

Pedig a minap még Orbán Viktor is kijelentette a kihelyezett frakcióülésen: „Az az érdekünk, hogy Trump újra nyerjen.” Ilyen támogatókkal én a Trump helyében már nagyobb összegben is hajlandó lennék fogadni az elnökválasztások eredményére. Bár, mondjuk a magyar miniszterelnök közismert külpolitikai éleslátása gyakran csap át negatívba – ha ő kiáll egy politikus mellett, azt nem ritkán rövid időn belül elsodorja a történelem, elsöpri egy felkelés vagy más módon viszi el az ördög. De hát miért ne fogadhatna Trump saját maga ellen? Így ha megválasztják, elnök marad, ha nem, megkapja a pénzt, és az orbáni kiállás amúgy is növeli az oddszokat.

Meg a rendkívüli állapot is, amit tegnap kihirdetett. Igen, kérem, rendkívüli állapot van az Egyesült Államokban, és ez még mindig kisebb szenzáció, mint a küszöbön álló anarchia az Egyesült Királyságban: tény, hogy Donald Trump elnök tegnap valóban aláírta a rendkívüli állapot kihirdetéséről szóló elnöki rendeletet.

Mit jelent ez?

Semmi esetre sem azt, hogy elkezdik lőni Fort Sumtert, az régen volt, habár azt sem nevezném rendes állapotnak. Azt sem találnám valószínűnek, hogy bevezetnék a jegyrendszert és az éjszakai kijárási tilalmat a Broadway-n, főleg, mert ez káros anyagi következménnyel járna a színházakra nézvést. Azonban azt jelenti, hogy Trump mégis megépítheti a falát a mexikói határra, annak ellenére, hogy többen vannak az intézkedés ellenzői, mint a támogatói.

Ugyebár, az egész azzal kezdődött, hogy Trump a fal finanszírozásához 5,7 milliárd dollárt kért a Kongresszustól, a képviselőházban azonban a félidős választáson többségbe került demokraták ezt nem adták meg neki – kaphatott volna határvédelmi célokra 1,3 milliárd dollárt, a mostani akadályok kijavítására, de egy vörös centtel sem többet.

Trump megharagudott – szangvinikus ember, ébren töltött ideje nagy részét haraggal tölti – és a fal nélkül nem írta alá a többek között a minisztériumok és kormányzati ügynökségek finanszírozásához is szükséges költségvetést. Emiatt aztán leállt három hétre az Egyesült Államok kormányzati rendszere harmincöt napra, ami megint nem jelent káoszt, de azt igen, hogy több, mint 800 ezer szövetségi dolgozó munkája esett ki kilenc minisztériumnál és több kormányzati ügynökségnél. (Mellesleg: az ilyen leállás nem példa nélküli, 1996-ban volt már egy huszonegy napig tartó hasonló eset). A nélkülözhetetlen feladatot végző szövetségi alkalmazottaknak így is dolgozniuk kellett, fizetés nélkül, több százezer embert pedig fizetés nélküli szabadságra küldtek országszerte, az állami intézmények nem, vagy csak csökkentett üzemmódban működtek. Most ott tart a leállás, hogy a vitázó felek január végén megegyeztek: három hétre újraindítják az államot, ha addig nem tudnak megegyezni, megint leállnak: és a mostani események fényében azt kell mondanom: nem jutnak majd konszenzusra.

Azonban a rendkívüli állapot valószínűleg lehetetlenné teszi az újabb leállást.

Ezért volt hát szükség rá?

Ezért és másért is. Az a helyzet, hogy Trump így sem kapja meg a Kongresszustól azt a potom kis összegecskét, azt az 5,7 milliárd dollárt, azonban rendkívüli állapot esetén belenyúlhat a Védelmi Minisztérium költségvetésébe, és hozzáfér a nemzeti vésztartalékokhoz is, amiket valódi katasztrófák esetére tettek félre. Sőt, utasíthatja a hadsereg megfelelő alakulatait is a fal megépítésére. Én azért javasolnám neki az imádságot és a sűrű sóhajt, mert ha most jön egy valódi hurrikán vagy földrengés, és jöhet, aztán kiderül, hogy a fal miatt nincs pénz a mentési és újjáépítési munkálatokra, a POTUS-t ledarálja a Kongresszus és hamburger formájában kisüt, majd elfogyasztja.

De egyelőre ott tartunk, hogy tegnap bejelentette, miszerint aláírja a rendkívüli állapot elrendelését. A Fehér Ház Rózsakertjében tartott sajtókonferencián azt mondta:

„Aláírom a rendkívüli állapotot, ilyet már korábban is sokszor aláírtak, 1977 óta más elnökök is hirdettek rendkívüli állapotot. Nem egyszerűen azért kell megépíteni a falat az amerikai-mexikói határon, mert ez szerepelt a választási ígéreteim között, hanem mert a déli határokon keresztül kábítószerek, emberkereskedők és bűnöző bandák ömlenek az országba. Nem ellenőrizzük a határainkat. Ahol nincsenek államhatárok, ott nincs állam sem. Nemzetbiztonsági válság van a déli határon. Ez nagyon egyszerű… Meg akarjuk állítani a bűnözőket és a bandákat, hogy ne jöjjenek az országunkba. Mindenki tudja, hogy a falak működnek.”

Ellenben az elnök sajtókonferenciája után percekkel a Demokrata Párt két kongresszusi vezetője, Nancy Pelosi házelnök és Chuck Schumer szenátusi frakcióvezető bejelentette: a kongresszusban és a bíróságokon „minden rendelkezésre álló” eszközt igénybe vesznek az elnök tervének megakadályozására. A két politikus úgy vélte, hogy a rendkívüli állapot „törvényellenes” és megfosztja a kongresszust a költségvetési kiadások ellenőrzésének jogától.

„A kongresszus nem hagyhatja, hogy az elnök megtépázza az alkotmányt”.

Hát akkor lássuk. Trump indoklása, gondolatai nekünk kellemetlenül ismerősök lehetnek, akár a magyar kormányfő is mondhatta volna őket, főleg, ha emlékezetünkbe idézzük azt a nem elhanyagolható tényt, miszerint Magyarországon jelen pillanatban is rendkívüli állapot van közjogi szempontból.

Hogy nem tetszenek tudni róla? Mert nem tetszettek odafigyelni, meg el tetszettek felejteni.

Tavaly szeptember harmadikán jelent meg a Magyar Közlönyben, hogy Orbán Viktor miniszterelnök szeptembertől márciusig, közel fél évvel meghosszabbítja a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet az ország egész területén. Ezt különben 2015 ősze óta hosszabbítgatják folyamatosan, fél évenként.

Arról, hogy „a falak működnek” nekem elég sok minden eszembe jut, például az, hogy az ősmintául szolgáló Kínai Nagy Fal igazából nagyon ritkán működött, akármi is terjedt róla el a köztudatban: tetszik tudni, azok a valóban nagyon látványos részek, amiket mutogatnak, Patalingnál, azok csak a legjobban restaurált szakaszai. Arról nem is szólva, hogy ez nem egy folyamatos fal, hanem egymás mellett, mögött, majdhogynem összevissza álló falszakaszok, erődítmények halmaza, mikor hol volt rájuk szükség vagy hol volt lehetőség építkezni, oda építették őket. És hát a Fal utolsó szakaszai a XVII. században épültek... tulajdonképpen a legnagyobb része nem is fal, hanem bizony döngölt földhányás, csak azokat a szakaszokat nem mutogatják a turistáknak, bár nem is titkolják – és különben is, messze esnek Pekingtől.

Kétezer évig épült.

Működött?

Hát, lehetne rajta vitatkozni. A hsziungnuk, zsuanzsuanok, egyéb nomád népek ellen kezdték építeni, csak azok egy idő után részben kínai fennhatóság alá kerültek – a Falon túl – részben meg emigráltak Közép-Ázsiába, ahol jobbak voltak a legelők, szóval a védművek okafogyottá váltak, a kínai határ átlépte őket. A mongolok úgy mentek át rajta, mint kés a vajon, hiszen hát nem volt összefüggő: a mandzsuk Vu Szan-kuj tábornok árulása révén még díszkíséretet is kaptak, mikor kopogtattak a kapuján.

Szóval: nem nagyon működött.

Hadrianus faláról sem sok jót mondhatunk, azon kívül, hogy fennmaradtak a maradványai: ideig-óráig megállította a kaledón törzseket, de ha azok minden áron Britannia provinciára akartak volna támadni, úgy megkerülték volna a tenger felől, hajóval, mint a huzat. Csak nem akartak, nem voltak sem elég sokan, sem elég erősek: más egy kis határ menti martalóckodás, fosztogatás és más egy hódító hadjárat.

Más védműveket – a Maginot-vonalat vagy az Atlanti Falat – azért nem említenék ebben az összefüggésben, mert azok kifejezetten katonai, harci létesítmények voltak, ez a fal meg lényegében véve civilek ellen épül majd (ha megépül), nem háborús erődítés.

De miért ennyire fontos Trumpnak ez a hóbort? Hiszen reálisan szembenézve a tényekkel „mi haszna sincs, csupán neve”.

A kulcs a becsvágy lehet. Minden politikusok rákfenéje. Olvashatta valahol azt a közkeletű tévedést, hogy a Kínai Nagy Fal látszik az űrből (nem, nem látszik, különben) és úgy gondolhatja, egy ekkora jel méltó emléket állíthatna az ő hatalmának is.

Az is túltengő becsvágyra utal, hogy ma reggeli hírek szerint azzal dicsekszik: jelölték a Nobel-békedíjra. Ez neki régi álma, nézetem szerint a tökéletesen felesleges és hasztalan, maximum PR-értékkel bíró szingapúri találkozóra is csak azért volt szüksége, hogy esélyessé váljon erre az elismerésre. Most elvileg Abe Sinzó japán miniszterelnök jelölte volna őt az Észak-Koreával való párbeszédért és a koreai-félszigeti feszültség csökkentéséért tett erőfeszítéseiért. Ebben azért érzek némi kétségbeesett kapkodást is Japán részéről, ugyanis a koreai rendezés során a szigetországot némi okkal bár, de szinte teljesen kihagyták az egyezkedésből, nem osztottak nekik lapot, maximum kibicelhettek, míg a nagyok kártyáztak. Az megint más kérdés, hogy Japán korábbi akcióival – a második világháború előtt és alatt – el is játszotta a Koreai-félsziget ügyeibe való beleszólás jogát.

Egyszóval: ez egy végtelenül hiú, becsvágyó ember. Láttunk már ilyeneket, kevésnek lett jó vége.

Fal, Nobel-díj... Piramist nem parancsol, elnök úr?

Az még olcsóbb is lenne.

Piramist talán még kaphat, ha siet a megépítésével és ha azt a hadsereggel végezteti: de hogy ebből nehezen lesz elnöki szék a második ciklusban, az is biztos.

Szele Tamás

Kérem, nehéz így figyelni, itt vagyunk a világ közepén, mely körülöttünk forog, a saját ragyogásunktól nem látjuk időnként, ha történik valami – ebben az esetben a jellemző honi mentalitásra gondolok, mely csak azokat az eseményeket veszi figyelembe, amik kiemelten magyar vonatkozásúak. Hát azért történnek más dolgok is, melyeken ugyan nincs trikolór, de azért fontosak.

Míg mi tegnap azzal voltunk elfoglalva, hogy kapirgáljunk a szemétdombon, Brüsszelben végre megszületett az a megállapodás, ami az európai internetszabadságot fogja meghatározni, erről szavaznak majd az Európa Parlamentben nemsokára. Igen, a mi internetszabadságunkról is szól, konkrétan a sokat vitatott szerzői jogi irányelv szövegéről állapodtak meg. Annak is a 11. és 13. cikkelyét fogalmazták át.

Na és akkor mi van, kérdené bárki, fogalmazzanak csak. Hát nem annyi az. Esetünkben arról van szó, hogy egyfelől kedves akárki megoszthat-e a jövőben bármit, amit nem ő maga írt vagy festett, rajzolt, szerzett, másfelől meg, hogy lesz-e egyáltalán online sajtó? A második kérdés még nem dőlt el véglegesen, az első viszont sokat szelídült. A 13. cikkely ugyanis

„azt mondja ki, hogy a nagy mennyiségű, felhasználók által feltöltött tartalomnak helyet adó internetes platformok, mint a Youtube, az Instagram vagy a Facebook, kötelesek a tartalmakat még azok közzététele előtt ellenőrizni, hogy megállapítsák és megelőzzék a szerzői jogsértést. Vagyis a platform lenne a felelős a felhasználók viselkedéséért.”

És ezzel mi a baj? Hát csak annyi, hogy az eddigi javaslat szerint a tartalmakat robotokkal ellenőriztetnék (könnyen belátható, hogy ekkora információözönt emberekkel lehetetlen is volna). De hát miért baj, hogy védik a szerzői jogokat? Azért, mert a robot nem válogat, minden idézetet, részletet felismer és tilt is. Ha mondjuk azt írom, hogy valami illanó, mint Csuang-ce lepkeálma, kell nekem jogdíjat fizetni Szabó Lőrinc örököseinek, csak, mert a költőnek volt egy ilyen című verse? Kell bizony, még ha csak pár szóról is van szó, a szoftver nem tesz különbséget a pár szavas és a pár oldalas idézet között. De ha rossz a kedvem, ezt jelzem a közösségi oldalon, és merő szadizmusból alája vágom a Dead Kennedys „Holiday in Cambodia” című virágénekét, akkor is vagy kell fizetnem a számért a szerzői jog birtokosainak, vagy kivágja a posztomat a rendszer. Különben ez a zseniális marhaság épp a zeneipari lobby fejéből pattant ki. És nincs több mém sem: hiába akarok én ráírni valamit Darth Vader képére, ha nincs papírom a Disneytől, hogy tehetem – és nem adnák olcsón! – akkor nincs mém sem.

Jé, nahát, nem lennének mémek? Nem ám, de semmi egyéb sem volna, kivéve a saját cicás, kutyás, főzéses képek és bölcsességek ennen kútfőnkből, márpedig nem mindenki egy-egy Caravaggio vizuális téren, és prózában is több a falmelléki Coelho, mint a Rejtő Jenő. Pokoli hely lenne így a Facebook, annyit mondok.

Nos, ezen enyhítettek.

A mostani változat szerint bizonyos feltöltött tartalomtípusokat, például mémeket vagy GIF-eket szabadon meg lehet majd osztani.

Na, akkor félre bánat, félre bú – de mi az a 11-es cikkely?

Az, kérem, a feketeleves. Az arról szól, miszerint

„az újságírói tartalmak snippetjeinek (általában cím, ajánló és egy kép) online platformokon való közlése a kiadótól megvásárolt licenszhez lenne kötve, a megjelenéstől számított 20 évig. Ilyen snippeteknek számítanak a Google hírei és keresőtalálatai, valamint a Facebookon vagy Twitteren megosztott cikkek előnézetei is.”

Tehát, mondjuk én írok egy cikket, azt odaadom a szerkesztőmnek, aki közli az online lapban. Ezt elolvassák páran, tegyük fel, hogy tetszik nekik: de megosztani már nem tudják, mert nem vették meg a licencet a kiadótól és nem is fogják, mert nem bolondok csak azért pénzt adni, hogy megoszthassanak valamit. Az írás nem terjed, a Google Hírekbe sem kerül ki, ott penészedik meg, ahol van – még a figyelmet sem szabad rá felhívni licenc nélkül! Az olvasottság a napi sok ezerről lezuhan pár százra. Ha olyan a lap, hogy a hirdetésekből élne, hát csődbe is megy: nincs az a bolond hirdető, amelyik ugyanannyi pénzt adna pár száz találatért, amennyit pár ezerért.

Hát ennek a javaslatnak a megfogalmazása is változott, de furmányosan ám. A mostani verzióban

De hát ez csak jó, nem? Lesz majd sok pénzecske. Gazdagok leszünk.

Vagy koldusok. Magyarra fordítva ez ugyanis azt jelenti, hogy a Google és a Facebook kellene fizessen a sajtójellegű tartalmak megosztásáért. Ami még elvileg rendben is volna jogi szempontból, hiszen én értéket teremtek alkotás útján (de nagyképűen mondom azt, hogy írok), és ha ők ezt a felületükön megosztják, azzal növekszik a forgalmuk, így a hirdetési bevételük is. No, de mégsem ennyire egyszerű a dolog: mert ők meg a felületet adják nekem ingyen. Olyan ez, mintha a nyomtatott újságot a papírgyár adná ki: én írok belé, ők adják a papírt, a nyomdát, aztán a reklámbevétel az övék, én meg tárgyaljam le a hirdetőkkel, hátha jut nekem is pár garas.

Nem fair, de ha nincs papír, nincs nyomda, újság sincs.

A fennkölt brüsszeli jogalkotás erről az egyszerű sajtóügyi tételről feledkezik most meg: ha abból indulunk ki, hogy a Google és a Facebook köteles nekem jogdíjat fizetni a munkámért, akkor én elvileg jól járok ugyan, de csak elvileg. Mert nem tudom, hány online sajtótermék létezik az Unió területén, de sok-sok tízezer. Azoknak mind vannak munkatársaik, mindegyiknek járna pénz. Minden munkavégzés után. Könnyű kiszámolni, szerintem Menlo Parkban már meg is tették, hogy ez naponta hány millió euró veszteséget jelentene a platformoknak: hagyjuk csak a lila ködöket, miszerint sajtószabadság meg információk szabad áramlása, nem ettől gazdagodtak meg, a valóságban ez nagyon komoly kiadást jelentene.

Meg hát mi a sajtó? Mit nevezünk annak? Ha Pistike ír egy napi blogot a kismacskája székelési szokásairól, és ezt rendszeresen teszi, megnézi minden nap a papája meg a mamája, könnyen minősülhet ez a blog is sajtónak, ha egy algoritmus vizsgálja. Most a honi piacot nem említem, mert egyik-másik algoritmus még az Origót is médiumnak tekintené... Na, ugye, hogy hatalmas anyagi tételről lenne szó?

Épp ezért, amennyiben a 11-es cikkelynek ezt a tetszetősen csalóka változatát megszavazzák, valószínűleg a Google is, a Facebook is, de minden egyéb platform is le fogja tiltani a médiamegjelenéseket a saját felületéről, és abba belepusztul a világsajtó. Az online azonnal éhenhal, az offline rövidesen követi (ugyanis a rövidlátó haszonlesés miatt nem látja, hogy online megjelenés nélkül őt sem fogják venni, az idő kerekét nem tudja visszaforgatni).

Az „egyedi szavak” és „rövid részletek” kitételt pedig a snippetek esetében nem lehet értelmezni. Melyik szó egyedi? Még az sem, hogy „hippokampelefantokamelosz”, mert azt is használta már előttem Rostand. És mennyire rövid a rövid? Jönnek az egymondatos leadek, ajánlók? Eddig az olvasók az ötsoros felvezető alapján küldték el a szerzőt mindenféle meleg éghajlatokra, mert elolvasni nem szokták azt, amiről markáns véleményük van, ezentúl egy-két mondat alapján fognak nem olvasni.

Már persze, ha lesz mit nem olvasni.

Jogi szempontból ezekkel a módosított cikkelyekkel a világon semmi baj nincs, csak helyeselni lehet az elvet, miszerint mindenkinek jár pénz a munkáért. Csak az az átkozott gyakorlat és valóság, az ne lenne – ugyanis a piac vastörvényei szerint ha drága egy gyárban bilifület termelni, akkor azt a gyárat bizony be fogják zárni. Akkor is, ha utána egy bilinek sem lesz füle.

Ki jár jól ezzel?

Hosszú távon senki. Rövid távon főleg a német nyomtatott sajtó egy része, akik azt hiszik, hogy az online tartalmak eltűnésével megnő a forgalmuk. Nem véletlen, hogy a döntő befolyású Németországban ennek a reformnak a fő protektora a néppárti Axel Voss képviselő, és rajta keresztül – hm, hát igen – az Axel Springer konszern, ami azért a német print média nagyon jelentős részét birtokolja.

És mi van, ha a techóriások mégis fizetnek?

Akkor tessék értesíteni a Vatikánt mert csoda történt és hitelesíteni kell.

Vegyük csak a Google-t. 5,1 milliárd dollárnyi bírságot fizetett be 2018-ban a Google-tulajdonos Alphabet, és ez több, mint az a 4,2 milliárd dollár, amelyet világszerte adózott. Még így is megéri nekik a működés, csak nem nagyon, ha ezt súlyosbítjuk a napi jogdíjfizetésekkel, érdemesebb bezárni a bazárt vagy kitiltani belőle a sajtót, mint tovább üzemeltetni.

Egyszóval: lehet örülni annak, hogy lesz némi bevétel, már amennyiben egyáltalán megszavazzák ezt a szerzői jogi irányelvet ilyen formában. Különben valószínűleg megszavazzák. De azért aki a holnapra és a holnaputánra is gondol, joggal tart az online sajtó európai méretű válságától.

Tény, hogy a mostani helyzet nem jó. De attól még nem kéne kidobni az ablakon mindenestől. Lehet mondani, hogy fizessenek a gazdagok, csak azok nem attól lettek gazdagok, hogy szeretnek fizetni.

Nem vagyok optimista.

Szele Tamás

Kérem, van ennek a hazának sok bölcse mostanság, egyik nagyobb, mint a másik, csak úgy lobog a sok lángelme szerteszét, mint pásztortűz ég őszi éjszakákon, de abban megegyezhetünk, hogy egyikük sem mérhető Simicskó István kormánybiztoshoz. Simicskó bölcsessége ugyanis olyan mértékű, hogy ahhoz képest még a műszer is gigászi és befolyásolja a mérést – de ez már kvantummechanika.

Egyelőre tehát ott tartunk, hogy Simicskó esze mérhetetlen, megfelelő eszköz híján. Eljövendő századok nanotechnológiája kéne hozzá, de mire alapozom ezt a kijelentésemet? A bölcs és megfontolt kormánybiztos interjút adott volt tegnap a Magyar Nemzetnek, és az azokban megfogalmazott gondolatok ütöttek szíven. (https://magyarnemzet.hu/belfold/honvedelmi-sportkozpontok-halozatat-akarjak-letrehozni-4347707/) Ő ugyanis most a KDNP dísze, a Honvédelmi Sportszövetség elnöke és nem mellesleg ő felel a hazafias és honvédelmi nevelés kidolgozásáért, mint kormánybiztos. Van is erre a célra tárcaközi bizottsága, mindjárt kettő is, az egyik hétköznapra, a másik vasár- és ünnepnapokra. Javasolnám, hogy utaljanak ki neki a hazafias nevelés népszerűsítése céljából láncos lobogót, valamint csicseri pacsirtát is, e kettő sosem árthat.

Annak elemzésébe, hogy mi is a hazafiság, itt és most nem mennék részletesebben bele, de hogy mi ketten, mármint a Simicskó meg én nagyon mást értünk alatta, az bizonyos – annál is inkább, mert engem már neveltek hazafiasan, mely kísérlet tökéletes kudarcnak bizonyult, de erről később, egyelőre lássuk, mit mond a bülbülszavú kormánybiztos.

„– A hazafias nevelés kialakítására létrehozott tárcaközi szakértői munkacsoport jelenleg stratégiát alkot, hogyan lehet a hazafias nevelést oktatás-módszertanilag kialakítani, igazodva a készülő új NAT-hoz.”

Stratégia, kérem, mindig kell, a stratégia nagyon fontos, anélkül tapodtat sem: komolyan meglepődnék, ha a bíbor csizmájú stratégoszok (ilyent viseltek a bizánci tábornokok) arra jutnának, hogy a hazafias nevelés összeegyeztethetetlen a Nemzeti Alaptantervvel, és valamelyiknek emiatt vesznie kell. Nyilván ez fel sem merül, szóval nem értem, miért a haditanács, illetve dehogy nem értem: napidíjért. Menjünk tovább.

„A hazafias és honvédelmi nevelésért felelős kormánybiztos szerint a gyermekek és fiatalok hazafias nevelése legeredményesebben a közismereti tantárgyakon keresztül oldható meg. A korábbi honvédelmi miniszter elmondta: általános iskolában elsősorban a történelem tantárgyon, a nép- és honismeret-, illetve az osztályfőnöki órákon hívnák fel a gyerekek figyelmét nemzeti értékeinkre.”

Hát igen, ugyanis a kézimunka-, kémia- és matematikaórák erre kevésbé alkalmasak. Habár, lehetetlen nincs, csak tehetetlen: Ceausescu Romániájában jártam iskolába, ott aztán minden tantárgyba tettek „hazafias” nevelést, bukott is akkorát a rendszer, hogy öröm volt nézni. De hát olyan ez, mint az akácméz: igen egészséges, csak ha mindenbe rakunk egy kicsit, krémestől a gulyáslevesig, undor és hányás lesz a vége.

„– A középiskolában honvédelmi alapismereteket is oktatnak, ebből érettségizni is lehet. Ehhez már elkészült a megfelelő tankönyv és munkafüzet is. A felsőoktatásban, felmenő rendszerben, önkéntesként katonai ismereteket is elsajátíthatnak a fiatalok, az ehhez szükséges jegyzetek elkészítésére a kormánybiztos felkérte a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet.”

Ó, hát persze. Oktattak nekem is, ott és akkor ilyesmit. Lőttünk is mindenfélével, AK 47-tel például összesen ötöt (nem ötször), mely lövészgyakorlatot ne becsüljünk le, ugyanis abban az időben a román (és a magyar) hadsereg átlagos gyalogosa is körülbelül ennyit lőtt teljes katonaideje alatt. Ez pont elég tudomány ahhoz, hogy az ember egy ütközetben összeszarja magát és ha van egy csepp esze, bebújjon az első egérlyukba, másra viszont nem való. Ezt meg onnan tudom, hogy kalandos életem folyamán láttam valódi háborút – a délszláv térségben – és nagyon sajnálom, hogy Simicskó úr nem látott, ugyanis például az aknatűz nagyon üdvös hatással lett volna harci szellemére. Aki ugyanis akár csak egyszer is lát ilyesmit, a saját szemével, annak gyökeresen megváltozik a véleménye minden háborúról és dicsőségről.

Örökre.

De most jön a szép:

„Simicskó István felhívta a figyelmet, hogy a hazafias nevelés erősítését a XXI. századi új kihívások, a hibrid háború lehetősége is megköveteli.

A szakma által negyedik generációsnak nevezett hadviselés lényege az információs háború, ez az ellenség a lakosság tudatára, lelkiállapotára okos hálózati eszközök segítségével nyomást gyakorol. Közösségi oldalakon toboroznak, félrevezetnek, destabilizálnak, irányított káoszt idéznek elő – sorolta fel a veszélyeket, amire a kidolgozás alatt álló hazafias, illetve honvédelmi nevelési program is választ ad.”

Államtitkár úr, ön meglep. „Ellenség”? Hadban állunk? Kivel? Mióta? Mi okból? Az igaz, hogy zajlik a harmadik világháború a virtuális térben, de ebben a konfliktusban Magyarország csak szemlélő és néha csatatér, nem kellünk mi senkinek az észak-koreai, kínai, orosz és más titkosszolgálati hackerek csatájában, bár maga nem is a hackerekre gondol. Azt mondja: az ellenség a lakosság tudatára, lelkiállapotára okos hálózati eszközök segítségével nyomást gyakorol.

Valóban: ezt a célt szolgálják például az orosz eredetű álhírek és a káoszgép-doktrína, melyről tegnap volt szerencsém írni. (http://huppa.hu/szele-tamas-a-kaoszgep/) De maga azt is mondja: „közösségi oldalakon toboroznak, félrevezetnek, destabilizálnak, irányított káoszt idéznek elő”.

Akkor fordítsuk meg: tehát az az ellenség, aki a közösségi oldalon szervez bármit is? Maga szerint az. Ebbe márpedig beletartozik minden ellenzéki megmozdulás, mert olyant ritkán láttam, hogy egy tüntetést a Magyar Nemzet vagy az Origo hasábjain szervezzenek meg.

Illetve: láttam. A Békemenetet.

De biza az is ellenség, ugyanis a Békemenet és a CÖF is nagyrészt online szervezkedik.

Uram, maga sem állhatott nagyon elöl, mikor az észt osztották: vigasztalja az a tudat, miszerint a hazafias neveléssel foglalkozó emberek közül csak kettőt tudnék mondani, akik éles elméjükről voltak híresek, az egyik Rudyard Kipling, ő a maga idejében írt egy történelemkönyvet a fiúiskolák számára, de utána közölte: ilyesmivel soha többé nem foglalkozik. A másik meg Móra Ferenc, aki nagy anyagi nyomorában és politikai üldöztetésében elkezdett 1848-as történeteket írni az ifjúságnak, de becsületére váljék: ennél tovább nem ment és ezek sem uszítottak senki ellen.

„Arról is beszámolt, hogy egy másik tárcaközi munkacsoport a Honvédelmi Sportközpontok hálózatának kialakításán dolgozik. A járásonként épülő központok technikai és küzdősportoknak, illetve a sportlövészetnek adnak helyet.”

Ó, hát itt van benne a pénz! Azokat a központokat fel kell építeni, az beruházás, ahhoz kell kivitelező, megannyi kis forrás, amiből csurran-cseppen a pénz, ha ugyan nem ömlik majd. A lövészet különben igen üdvös foglalkozás, de, mint láthatjuk, értéke nem hadászati, hanem gazdasági.

Összegezve: ennek a hazafias nevelésnek pont annyi haszna és értelme lesz, mint a romániai aranykor hasonló törekvésének, úgy is néz ki, annyi is a veleje.

A srácok lőnek majd párat a méregdrága lőtéren és lógnak majd nagyokat a hazafiság-óráról. Ha megfegyelmezik őket, és nem lógnak, akkor meg úgy megutálják a torkukon leerőltetett, tizenkilencedik századi, álromantikus maszlagot, hogy ki tetszenek majd nevelni egy nemzedék pacifista anarchistát. Ami cseppet sem baj, csak nem ez a maguk célja. Tapasztalatból mondom: a legtotálisabban terjesztett állami propagandát sem hiszik el többen, mint a lakosság 18-20 százaléka, mindenki más émelygést kap tőle – éspedig minél jobban erőltetik, annál inkább.

Simicskó úr, maga, mint nemzeti szellemű politikus, pontosan tudja, hogy ősi közmondásunk szerint a nagy akarásnak szarás a vége.

Baráti tanácsom: ne erőltesse ezt a láncos lobogót, még soha, sehol nem lett jó vége.

Sőt: ez ügyben a csicseri pacsirtával se menne sokkal többre.

Javaslom továbbá a hazafias nevelés indulójának a Jaburek tüzérről szóló dalt, a Svejkből.

„Az ágyút odafenn csak tölti szünte- szünte...

az ágyút odafenn csak tölti szüntelen.

Jön egy bősz golyó sivítva,

mindkét karját leszakítja.

de ő nem pihen, csak tölti szünte-szüntelen,

az ágyút odafenn, csak tölti szüntelen...”

Ez ugyanis megmutatja minden hangos és harcias, kakaskodó hazafiaskodás végső értelmét.

Szele Tamás

Ma megint kicsit az álhírekről lesz szó csak ma kicsit oroszosan. Meg egy kis külpolitikáról. Meg úgy egy kicsit mindenről, hiszen Vlagyiszlav Szurkovnak, aki az orosz álhír-rendszer – és mellesleg a mai orosz politikai rendszer – egyik feltalálója, főideológusa beláthatjuk, hogy mindenhez van köze.

Most például a putyinizmus százéves fennmaradását jósolta meg.

Azt nem értem, miért nem mindjárt ezer években számol? A módszer akármeddig hatékony maradhat, ha nem változik meg az emberi természet, és az nem igazán változékony: illetve, pont az az egyetlen reményünk, hogy marad, amilyen mindig is volt, és egyszer csak odacsap az asztalra, a harmincmilliomodik hazugság után. De mielőtt a mostani tézisekre térünk, lássuk Szurkov rendszerének alapvetéseit!

Ő egyébként ezt a rendszert „szuverén demokráciának” nevezi és az egyik fó tulajdonsága a bizonytalanság.

Bárki bármikor lehet liliomos szűz, ezüst páncélos Grál-lovag, emberevő sátánista vagy gyilkos útonálló, ugyanis semmi sem állandó, nincsenek tények, nincs bizonyosság, csak vélemény és hit van: valakinek vagy valaminek a minőségét nem a valós tulajdonságai döntik el, hanem az, mit hisznek el róla. És hányan. Az információáradat befogadói ne mérlegeljenek, hanem fogadják el, amit kapnak: nyilván azt fogják elfogadni, amit többször hallanak egybehangzóan. Itt nyer értelmet a KESMA létrehozása is. A propagandagépezet lényeges eleme azonban a Káoszgép, ami összevissza, értelmezhetetlen, szenzációs, elbizonytalanító tartalmakat, álhíreket ont magából, így aztán az olvasó belefárad a bonyolult igazság fáradságos keresésébe, és elfogadja a koherensen fogalmazó média hazugságait, ugyanis azokat legalább érti.

Szurkov álellenzéki pártokat alapít és szüntet meg Oroszországban, a pillanatnyi érdekek mentén, tulajdonképpen egy globális méretű Kerényi Imreként rendezi a rendszer politikáját, ami így már tényleg nem más, mint egy valóságshow a tömegek számára.

Kavargó káoszt teremt, és megmutatja benne az egyetlen biztos pontot – Putyint.

Goebbels kisinas sem lehetne mellette.

Bár Goebbels is gonosz célokat szolgált – ilyen eszközökkel jókat nem is lehet. Hiszen ez manipuláció.

Tulajdonképpen ez a második nagy iskolája a tömegmanipulációnak az utóbbi száz évben, illetve a harmadik: Goebbels a vezérkultusz és a nemzetvesztő veszély hazug sulykolására alapozta a magáét, ahogy Sztálin emberei is, Finkelstein az ellenfél totális megrágalmazására, Szurkov pedig viharos örvényekbe dobja az alanyát, aztán mentőövet mutat neki, amin Putyin neve áll. Nem dobja oda azt a mentőövet, ugyanis nem a kimentés a cél, hanem az alany benntartása a kavargó árban, de úgy, hogy higgyen benne: egyedül Putyin segíthet rajta, egyedül ő a stabilitás.

Más országokban persze más a Nagy Megmentő. Bármilyen nevet fel lehet írni bármilyen mentőövre. Olyanra főleg, ami nincs.

Marionett-színház ez, amiben a néző a bábu, őt mozgatják a zsinórokon keresztül.

Nos, ennek fényében tekintsük, hogy Szurkov már tavaly áprilisban azt írta a Global Affairs magazinban megjelent cikkében:

„Oroszország feladta azt a több évszázados törekvését, hogy egyesüljön Nyugat-Európával és új korszakot nyit a történelmében. Ezt a geopolitikai magány időszakának nevezhetjük. Oroszország hősies utazása a Nyugat felé véget ért, ezzel lezárul az a négy évszázados korszak, amelyben az oroszok többször megpróbáltak a nyugati civilizáció részévé válni – hiába. Oroszország kereskedelmi kapcsolatokat tart majd más országokkal, amelyekből befektetések érkezhetnek, a felek know-how-t cserélhetnek vagy háborúzhatnak, kooperálhatnak és félhetnek egymástól, utálhatják vagy csodálhatják egymást, de az oroszok nem tűznek maguk elé hamis célokat. Nem tagadják meg önmagukat, hogy olyanok próbáljanak lenni, mint a nyugatiak.”

Ezt ne úgy tessék olvasni, hogy egy csalódott értelmiségi pesszimista véleménye: ez a Kreml főideológusának optimista nézete!

És ezt a gondolatmenetet folytatta a Nyezaviszimaja Gazeta című napilapban hétfőn megjelent cikkében. Szerinte a demokrácia illúzió, Oroszország pedig, amelyben új típusú állam van kialakulóban, az évszázad végéig a putyinizmus útján fog fejlődni.

Mielőtt alaposabban is idéznénk, felhívnám a figyelmet egy elég fontos ténykörülményre: ezt a cikket a magyar sajtó az MTI híreiből ismeri, ami annyit jelent, hogy államilag terjesztett információról van szó. Így értékeljük tehát.

„Az orosz állam (a Szovjetunió széthullása után) tovább él és most már ez egy olyan új állam, amilyen sohasem volt nálunk”

Ez mindenképpen igaz, ugyanis ha már előbb is lett volna ilyen állam, akkor a mostani másféle lenne. Valamint kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, mert másképp lesz vizes a lábad – mondta Hérakleitosz, vagy valami hasonlót emlegetett.

„A politikus szerint a terhelési próbák azt bizonyítják, hogy éppen ez a szervesen kialakult modell jelenti az orosz nemzet túlélésének és felemelkedésének hatékony eszközét, nemcsak az elkövetkező évekre, hanem évtizedekre és az a legvalószínűbb, hogy az egész előttünk álló évszázadra. Úgy vélekedett, hogy az orosz történelemben négy olyan alapvető államszervezési modell ismert, amelyet az alapítójukról neveztek el: III. Iváné, Nagy Péteré, Leniné és Putyiné. Ez utóbbi nagy politikai gépezete felpörög, és Oroszország még sokáig Putyin állama marad, mint ahogy a jelenlegi Franciaország de Gaulle ötödik köztársaságának tekinti magát, Törökország továbbra is Atatürk hat nyíl ideológiájára támaszkodik, az Egyesült Államok pedig az alapító atyák értékeire.”

Ahogy vesszük. A modell, a rendszer „szervesen alakult ki”? Mint mindegyik a világon, olyan rendszer ugyanis nincs, amelyik ne hivatkozna tömegek akaratára, nemzeti érdekre, Magasztos Lócitromra, történelmi szükségszerűségre vagy a Gondviselésre: még Kádár egypárt-rendszere is „történelmileg alakult így”. Minden véres mészárlásra vagy aljas hazugságra, kétszínű cselre mondhatjuk utólag hogy „de hiszen ez természetes volt”, „ennek így kellett történnie”, amit az is bizonyít, hogy nem történt másképp. Putyin államisága is vagy fennmarad, vagy jön egy még szervesebb valami, és még természetesebben átveszi a helyét. És akkor az lesz az egyedüli és magától értetődő államrend – mármint a befogadók számára.

Itt két fontos dolgot ne feledjünk: az egyik, hogy Szurkov befogadókban gondolkodik, közönségben, nem választókban. A másik, hogy az államrend magától értetődik és természetes, ez legitimitásának forrása.

„Oroszországban nincs mély állam, az teljességében látható, de van mély nép. A mély nép mindig észnél van, a szociológiai felmérések, az agitáció, a fenyegetések, valamint a közvetlen tanulmányozás és hatásgyakorlás egyéb eszközei nem érnek el hozzá.”

Nem a fenét. Ez az írás sem egyéb, mint hatásgyakorlás. A „mély állam” konteós kifejezés az állami tisztviselők, hivatalnokok, intézmények és az állami médiumok által alkotott rendszerre, ami „állam az államban” - no, az ugyan még Oroszországban van csak igazán, galambocskám! A „mély nép” kifejezésnek meg semmi értelme, hiszen a nép halmaza tartalmazza a rendszer híveinek és a rendszer ellenzőinek halmazát egyaránt.

„Az orosz rendszer becsületesebb a nyugatinál, mert Oroszországban hagyományosan nem rejtik él, hanem épp ellenkezőleg, demonstrálják a katonai és a rendőri funkciókat, és ott a legfontosabb az államfő és a nép közötti bizalom.”

Nyugaton sem rejtik el: legfeljebb azért nem találjátok őket, mert nincsenek is. Nyugaton nem „ravaszabb a cenzúra”, nem „megfoghatatlan”, nincsenek világösszeesküvések: hanem nincs cenzúra, a rendőr nem azért van, hogy téged fegyelmezzen, és a katona nem veheti el a karórádat, mert nem. És kész. Oroszország rendszere nem „becsületes”” hanem leplezetlen. Mert hát minek ott már bármit is leplezni?

„Putyin államának egyedi és fő erénye a nép meghallgatásának és megértésének, valamint a vele összhangban való cselekvésnek a képessége. A lényeget tekintve, a társadalom megbízik az első számú vezetőben, ami azonban nem azonos a jó cárba vetett hittel.”

Nem hát. Csak épp egyforma. A nép meghallgatása és megértése? Mikor is jön a nép kihallgatásra, jövő héten valamelyik csütörtökön? Kár, hogy akkor fog Putyin antilopra vadászni a sarkkörön túl. Hogy ott nincs antilop? Te csak ne aggódj, népecském, lesz, kívánj inkább jó vadászatot.

„Az orosz állam korszerű modellje a bizalomból ered és a bizalomra támaszkodik, ez a gyökeres eltérés közte, valamint a bizalmatlanságot és a kritikát kultiváló nyugati modell között.”

„Az orosz politikai rendszer jelentős exportpotenciállal is rendelkezik, egyes elemeit külföldön is tanulmányozzák és alkalmazzák.”

Bizalom? Hiszen próbálnál csak bizalmatlan lenni és ennek hangot is adni... a nyugati rendszer erőssége épp a kritika szabadsága, ugyanis ha léket kap a hajó, azon nem az segít, ha vízbe dobjuk a hajósinast, aki észrevette, hanem az, ha betömjük. És mindegy, milyen büszkék vagyunk a mi hajónkra, mennyire állítjuk, hogy nem kaphat léket. Bízni? Politikusban? Majd, ha piros hó esik. Előbb veszek telket a Marson és vetem be hibrid kukoricával.

Igen, az orosz rendszer elemeinek külföldi alkalmazása tagadhatatlan, mi is egy ilyen kísérlet alanyai vagyunk.

Voltunk is.

De most vált kritikussá a helyzet. Az állam – ha csak a sajtó világát nézem – megengedte egy ellenőrizhetetlen álhír-birodalom létrejöttét, sokszor tíz vagy akár több száz elemmel, nem tartom kizártnak, hogy nem csak engedi a hamis hírek terjesztését, mintegy hallgatólagosan, hanem néha be is segít a szervezésbe. Aztán létrehozott egy hatalmas, monolitként álló, vezényszóra működő sajtóbirodalmat, ami a központi véleményt mutatja. Ahhoz lehet igazodni az álhírek dzsungelében, ugyanis az jut el mindenkihez. Ezzel a két óriással szemben áll a maroknyi független sajtóorgánum Dávidként a maga kis parittyájával – de bocsánat, még a Bibliában sem volt szó két Góliátról! Itt meg annyit kéne legyőzni, pénz nélkül, hátrányból indulva, mondhatni egy szál csavarhúzóval két óriás csatahajó ellen.

A magyar állam ezen a területen – is – sikeresen alkalmazza a Szurkov-doktrínát.

Az már kissé tragikomikus, hogy minden jel arra mutat: annak érdekében teszi, hogy egy bezárkózó Oroszország határai mentén lehessünk vazallus ütközőállam, amely felfogja az esetleges nyugati csapást.

Ennél többet nem kaphatunk a Kremltől.

De hiszen megkaptuk tőlük a Káoszgépet.

És most dolgozik!

Szele Tamás

Most miért? Csak annak az elítélt Ivan Gyenyiszovicsnak lehet, Orbán Viktornak nem? Csak, mert miniszterelnök? Igenis lehet, kérem. Neki is meg kell írni egy napját, jár neki annyi, amennyi egy akármilyen orosz fegyencnek! Időben is, elbánásban is. Megérdemli a törődést, azt hogy foglalkozzanak már egyszer vele is. Úgy istenigazából, a lelkével, a világával.

Viktor Győzovics, bocsánat, Orbán Viktor korán kelt. Korán, mert tudta, aznap sok dolga lesz, de azért is, mert már évek óta alvászavarral küszködik. A gondok, kérem, a gondok... galambocskáim, el sem tudjátok képzelni, mennyi mindennel kell törődnie egy miniszterelnöknek. Felkelt, töltött egy féldecit – az erős ital biztonsággal, önbizalommal töltötte el, és nem utolsósorban megakadályozta, hogy borotválkozás közben megvágja magát. Hiába, meg-megrezdül a kéz, a rengeteg munka, stressz... Azért a reggeli kávét sem hagyta ki, és utána, rántotta közben belenézett a sajtószemlébe.

Na, igen, a vasárnapi országértékelő. Orbán kicsit elmosolyodott: ha valamit, hát ezt csakis sikernek lehet nevezni. Ez a hét pont mindent megold, aki elégedetlenkedni mer, az ezentúl már nem csak az ő ellensége lesz, hanem a népé, sőt, az emberiségé is. Valóságos sztálini alkotmány, Betartani őket? Majd meglátjuk. Annyira csak, amennyire épp lehet. Vagy semennyire. Hát nem elég az, hogy elhangzottak? Mikor a sajtószemlében az Indexhez ért – hamar odaért, a saját sajtója olvasatlanul került a papírkosárba, olvasható kormánypárti médium épp úgy nincs, mint proletár humor, Lenin elvtársnak igaza volt ebben, csak rohadt burzsuj firkászok vannak – először elégedetten bólogatott: jó az összefoglaló. Pontosnak mondható. Adjon Isten ezer ilyen becsületes ellenséget. Aztán kiszólt a komornyiknak, aki ellátja a titkári teendőket is:

- Aljosa! Nézd már meg nekem az interneten, mi volt a gyermekszülési világrekord?

- Azonnal, Viktor Győzovics, ki is nyomtassam?

- Nyomtasd, galambocskám, utálom a képernyőt.

Két perc múlva előtte volt az írás, az is az Indexről, de négy évvel ezelőtti. (https://index.hu/tudomany/til/2015/01/21/fergeteges_fertilitas/?fbclid=IwAR2OXLtgU5Qn9RW-HKCz4aAxNv87Nw1F5SHWYuUlXcr2xq0lamsy0QzbdLQ)

„A – vitatott – rekordtartó egy Feodor Vasziljev nevű férfi és egyes források szerint Valentyina, más források szerint ismeretlen nevű felesége, aki összesen 69 gyereket szült. Ez szinte lehetetlennek tűnik, mivel egy gyerekkel számolva több mint 51 éven keresztül kellett volna folyamatosan terhesnek lennie.

A brutális szám úgy jött ki, hogy az asszony

16 ikret;

7 hármas ikret;

és 4 négyes ikret

szült 1725 és 1765 között, azaz negyven év alatt. A 69 gyerekből 67 élte túl a csecsemőkort. És ez csak Vasziljev úr első felesége volt. Az ikrek nemzését elősegítő génekkel ellátott férfinak második feleségétől hat ikre, és két hármas ikre született, 18 gyereke nyolc szülésből. Ezzel összesen 87 gyereknek lett az apja.”

Elsápadt. Nyolcvanhét gyerek is lehetséges! Persze, Oroszországban, a Nagy Földön minden van, ez is megeshet. Csak rendszer ne legyen belőle, mert az maga lenne az államcsőd. Persze, így is államcsődöt jelentene a hét pont betartása, de ki tartja be? Mindenesetre feljegyezte magának a szalvétára: „Index bedarálása után az archívumát töröltetni, mint a többit!”

Akkor mi van mára? - morfondírozott a Tisza íróasztala mögött. Ja igen, fontos a Lőrinc búzahízlaldája. Vagy gabonapetrencélője. Vagy amit a búzával csinálnak, na, feldolgozzák. Rég volt már, mikor ráért ő ilyeneket tudni. Annak lesz a megnyitója, az fontos, nagyon fontos. És délután?

Ja, délután meg este jön a Pompeo. Az meg kellemetlen lesz, ha nem is olyan fontos, mint a gabonaistálló vagy mi. Azokban az ügyekben egyedül nem is dönthet, előtte telefonálni kell. Utálta ezeket a moszkvai hívásokat. Mindig úgy érezte magát, mint mezítlábas muzsik, kezében a kucsmájával, amint a bojárt instállja, de hát ha nem akar bajt, így kell viselkedni. No, de előbb jön a Lőrinc pajtája, és az tényleg fontosabb, abban pénz van.

Elmerengett: még egy féldeci? Nem, mégsem: emberek előtt kell beszélnie. Észrevennék talán.

A kocsiban már kezdett magára találni. Nem lesz itt semmi baj, lezavarja ezt a megnyitót, ahogy az összes többit is, mit neki egy nyamvadt siló! A nemzetiszínű szalagot egy mozdulattal vágta át, a pódiumon meg már eszébe jutott a pontos kifejezés is. Gabonakeményítő-üzem! Ez az! De minek kell a gabonát keményíteni? Nem mindegy? Annak, hogy pénz legyen belőle. A beszédet már hiba és röhögés nélkül mondta el: (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/magyarorszag-epul-ujabb-merfoldko-az-elelmiszeriparban)

„A magyar élelmiszeripar újabb mérföldköve... egy teljesen más dimenzióba léphet a gabonafeldolgozás az országban... Jó, ha nem csak számokból tudom, de láthatom is, ahogy épül Magyarország... sok ilyen vállalatra lesz szükségünk a jövőben, bátor és vállalkozó szellemű cégekre... adnánk az ország más városaiba és más falvaiba is, ha lenne több terv és több vállalkozószellem”.

Naná, az is hozzám kerülne végül, amit máshova adnánk, ahogy ez is – gondolta, de nem mondta ki. Még jó, hogy Visontán meg tudtak ebédelni, az sem rabolta az időt Budán. Az irodájába lépve jókedvűen szólt oda Aljosának:

- Ljosenyka, rakj ki egy búzás fotót a Facebook-oldalamra a népnek, mert igen jó kedvem van, aztán hívd fel nekem a Gazdát!

Amint leült, elpárolgott a jó kedély. Nem lesz ez egy sima hívás. De tévedett: a Gazda jó kedvében volt.

- Vlagyimir Vlagyimirovics, elnézésedért esdeklek, hogy drága idődet rabolom, de bátyuska, ma jön hozzám az az átok amerikai Pompeo.

- Tudom én azt, Viktor Győzovics, hogyne tudnám, galambocskám, itt van nekem a naptáramban, ezer szerencséd, hogy magad hívtál, ha én kellett volna rád csörögjek, szorulnál, tudom, Istenem! No, mit akarsz?

- Vlagyimir Vlagyimirovics, az a kérdés, ő mit akar éntőlem.

- De Viktor Győzovics, ennyire hülye nem lehetsz, meg is küldte neked a kérdéseket, nem olvastad el? Pedig angolul küldte!

- Rég volt az már, goszpogyin, mikor én Oxfordban inaskodtam, meg aztán minek is olvastam volna, nem elég, ha te olvasod? Látsz te mindent, ezer szemed van tenéked - égen, földön, föld alatt!

- Az már igaz, Viktor Győzovics. Akkor figyelj, mologyec, mert csak egyszer mondom el. Mindent megígérsz neki, amit csak szeretne.

- A gázvételt is?

- Azt is, galambocskám, legfeljebb majd nem tartjuk be. De nagyon szép amerikai rakétarendszereket vehetsz majd nekem tőlük. A Huaweiről meg mondjál, amit akarsz, úgyis az lesz, amit akarok.

- Értem, goszpogyin. És a civilek? Előttem civilekkel találkozik!

- Szard le a civileket, Vityenka, Pompeo elmegy, ők ott maradnak, akkor csukod le őket, amikor akarom, annyit sem számít a szavuk, mint farkasordítás a tajgában.

- Akkor így lesz, goszpogyin.

- Így legyen, Vityenka, csak ügyesen, ahogy szoktad.

- Örömest igyekszünk! - adta meg a cári fenségnek kijáró tiszteletet a hagyományos köszöntéssel.

Aztán megtörölte a homlokát. Ezektől a beszélgetésektől mindig kiveri a hideg veríték. Muszáj volt innia valamit:

- Ljosenyka, hozz valami erőset!

- Parancsolj, Viktor Győzovics.

- Mi volt ez? - kérdezte, miután egyből felhajtotta.

- Szto gram vodka, Viktor Győzovics. Serkenti az emlékezetedet!

Végső soron a tárgyalások simán lementek, hiszen csak mosolyogni és bólogatni kellett. Meg a végén vacsorázni, a Petikére előrelátóan felkötötték a partedlit, úgyhogy nem ette le magát nagyon, Pompeo is sietett, nem volt semmi baj.

Még egy erős ital, és irány az ágy. Azért most már maga töltötte ki a kisüstit, és elmerengett: sokkal biztosabb a keze, mint délben vagy reggel volt. Kiszólt:

- Ljosenyka, lefekszem. Halál fia, aki felkölt.

- Várj csak, Viktor Győzovics, elalvás előtt még olvasok egy kicsit neked.

- Olvass, Ljosenyka, azt mindig szeretem. Ma mit olvasol?

- Ma Alekszandr Szolzsenyicintől olvassuk az „Ivan Gyenyiszovics egy napja” című történetet.

- Miért ezt?

- Emlékeztetőül, Viktor Győzovics, emlékeztetőül ezt is. Nehogy még megfeledkezz a Gulágról...

Szele Tamás