Nem egészen friss a hír, amivel ma foglalkozunk, sőt, nem is teljesen hír. Voltaképpen egyáltalán nem az, ellenben egy szép, nagy, felfújt hólyag. De nem is az igazságtartalma érdekel minket – olyan nincs neki – hanem az, hogy hol röppent fel a kacsamadár, illetve hol szállt be a hivatalos, magyar állam által támogatott kormánysajtóba, annak ugyanis van egy sajátos bája.

(Fotó: többek között Pesti Srácok)

Minél többet nézem én ezt az álhír-terjesztési történetet, annál kevésbé értem. Nagyon arra hajaz az egész, hogy itt valaki(k)nek egyszerűen elment az esze, valami elszabadult. Ez azért nem jó, mert az épelméjű gazembereket terveit ki lehet számítani, az őrületet és a káoszt viszont egyáltalán nem – márpedig a szemünk előtt lejátszódó eseményeknek vagy semmi logikája, vagy csak minimálisat láthatunk beléjük.

Mikor tegnap megláttam a meglehetősen szűkszavú rendőri hírt, már tudtam, hogy mérföldkőhöz érkeztünk. Mérföldkőhöz, mely ízlés szerint inkább sírhalom vagy trágyadomb, kinek hogyan tetszik jobban: de mindenképpen fontos helyet jelöl a legújabb kori magyar történelemben. Innentől büntethető a vélemény – egészen pontosan tegnap reggel hattól.

Nem szeretnék ebből sportágat teremteni, ha csak nem lesz muszáj, de újfent jeleznem kell, hogy Stefka István blogjának címe: „Az Öreg – Aki mindenre emlékszik” nem teljesen a valós állapotokat tükrözi. Én azt elhiszem, hogy mindenre emlékszik, azt viszont nem hiszem, hanem tudom, hogy mindenre nagyon rosszul. Tudom, mert én is ott voltam.

Azért most már meg kéne kicsit állni és összeszedni azokat, amiket Szijjártó Péter gondolatoknak nevez, ugyanis lassan már senki sem érti, miről van szó, azon kívül, hogy hadat üzenünk Skandináviának, mert idősebbek vagyunk náluk, de legalábbis a Szijjártó idősebb. És ha nem az, akkor is annak kell tekinteni. Egyúttal megvalósította az Egyesült Északot is, a kalmari unió óta először.

Régen foglalkoztam ennyire rövid hírrel, de ez magában hordozza mindannyiunk kesernyés sorsát, a káeurópai reménytelenséget, sőt, még házmesterünket is, aki olyan szép mosolyokat kap – azzal együtt, hogy kicsit sem erről szól, csak egy statisztikai adatról. Viszont az az adat beszédes, mármint, ha szóba állunk vele és megszólaltatjuk.

Megkerült hát Kim Dzsongun, illetve hogy mennyire került meg és mennyire nem, illetve mennyire van vele dolgunk és mennyire inkább egy hasonmásával, azt csak a szent Pektu hegyen tudják az ősök szellemei, ők pedig nem beszédesek. De működik, tevékenykedik és azért attól, akiről úgy tudtuk, hogy vegetatív kómában van, ez sem mindennapi sportteljesítmény.

Kellemetlen kötelességemnek kell eleget tennem – kellemetlen, mert ki az a bolond, aki szeret takarítani a trágyadombon? – de valakinek most már szót kell emelni, ugyanis, hogy finoman fogalmazzak, bajok vannak Stefka István memóriájával, mint azt látni fogják önök és bizonyítani fogom én. Méghozzá komoly bajok, melyeken nem segít a hangos, agresszív kiabálás.

Az alaphír maga nem meglepő, a környezete annál inkább, ha meg még kicsit körül is nézünk a kriminális krónikákban, igencsak furcsa következtetésekre jutunk: egyelőre annyit mondanék, hogy Magyarországon elég sajátos állapotok uralkodnak a köztudatban a politikusokkal kapcsolatban, én a helyükben odafigyelnék erre.

És akkor most, kedves gyerekek, itt, ebben a kényelmes barlangban, ahol még medve, sőt, kardfogú tigris sincsen, a tűzben csendesen pattogó petpalackok meghitt lángjai mellett elmesélem, hogyan lett vége a világnak. Az nem úgy volt, ahogy a szomszéd törzsben mesélik, az mind hazugság, hanem teljesen másképp, tudom, mert ott voltam és láttam.