Ma komoly meglepetést fogok okozni az olvasóknak, ugyanis nem a hatvanezres honoráriumú egyetemistákkal fogok foglalkozni. Nagy volt a kísértés, természetesen, de ellenálltam neki: nem, én ma a boszorkányüldözés természetrajzát elemzem. Illetve, most nem boszorkányt üldöznek, hanem gimnáziumot, de a módszer nagyjából azonos.

Kérem, lesznek ősszel ezek az önkormányzati választások, készül is rájuk mindenki, pártállás szerint, az emberek összefognak és szétválnak, mindenféle koalíciókat kötnek, amiket aztán vagy betartanak, és akkor büszkék lesznek arra, hogy milyen becsületesek, vagy nem és akkor arra lesznek büszkék, hogy mekkora reálpolitikusok, szóval forr az ellenzék, mint egy teáskanna, csak éppen – ma nem velük fogunk foglalkozni.

(Fotó: 444)

No, akkor most rendet csinálunk, de alaposan, mert mindenki meg van keveredve a Nemzeti Alaptanterv körül. Jobban mondva Takaró Mihály körül, akit elvileg azzal bízott vagy nem bízott meg az emberminisztérium, hogy „hazafiasítsa” az irodalom és egyéb humán tárgyak oktatását. Ha megbízta, az nagy tévedés, ha nem bízta meg: akkor még nagyobb a baj.

Akinek Facebookja van, az nem ismeri az unalmat. Ez a közösségi oldal reklámszlogenje is lehetne, lehet, el is adom nekik, de történetesen nem dicséret akar lenni – az utóbbi idők egyre nagyobb mérvű meghibásodásai, zavarai arra utalnak, hogy a világ egyik legnagyobb techvállalkozásának háza táján piszok nagy bajok kezdenek lenni. Tegnap például beállt a képtelenség.

Még szárad a hant az Akadémia sírján, még frissek rajta a rögök, de már van újabb rossz hírünk. Mert arról tett ugyan pártunk és kormányunk, hogy a mostani tudós embereknek ne érjen sokat Hunniában a tudományuk, arról viszont most tesz épp, hogy a jövőben ne is legyenek tudós emberek, csak olyanok, akik az ő emleiken nevelkedtek – és sovány az ő tejük, nincs benne egyéb, csak rikító, tizenkilencedik századi vulgárnacionalizmus.

(Fotó: 24.hu)

Mikor ezt az írást ma reggel elkezdtem, még nem tudtam, hogy békaemberekkel fogok találkozni, bár mondjuk pont ők nem jöttek, de minden más igen. Arról szándékoztam ironizálni, hogy a Ripost és az Origo milyen vehemenciával keresik a 2012 óta nem létező kéjtanyát vagy bordélyházat a SZTAKI épületében és mennyire be akarnak jutni oda – aminek csak az az akadálya, hogy hosszú évek óta nem létezik.

Kánikula, dögmeleg, uborkaszezon, nincs hír. Illetve van hír, de az meg kit érdekel? Engem. Mást se. Nem választották meg a Timmermanst, az hír, csak már megírták. Jó. Háromszorosára nőtt a Médiahatóság vezetőjének, Karas Mónikának a fizetése, most négymillió havonta, Schmidt Mária is kétszer annyit keres, mint tavaly? Ez is hír, csak na és?

Van, hogy az embernek elege lesz a nagypolitikából, elege még a kicsiből is, súlyos túladagolásában már csak az állatos hírek bírják lekötni, de azokból is lehet politika, ha olyannak olvassák őket... szóval, most hírolvasási és -értelmezési tanfolyam következik, oroszlánokkal és medvékkel.

Valljuk meg, bajok vannak a vasútközlekedéssel, nem kis bajok, de miért pont azzal ne lennének? Ha a MÁV tökéletesen működne a körülötte lassan nem nullára, hanem mínusz egyre amortizálódó országban, az lenne csak az igazán gyanús. És különben is: mindig bajok voltak vele. Már 1977-ben erről írta Moldova György az egyik legsikeresebb riportkötetét.

(Fotó: IHO.hu)

Kérem, mikor már kora reggel is rekordokat kezd dönteni a középhőmérséklet, a Baross térre beáll a monszun és a szomszéd építkezésen inkább hajnalban használják a légkalapácsot, ugyanis nap közben nem, hogy légkalapácsolni, de egyáltalán dolgozni is lehetetlen, igen üdvös Vlagyimir Putyin interjúit olvasgatni.