Kérem, mikor már kora reggel is rekordokat kezd dönteni a középhőmérséklet, a Baross térre beáll a monszun és a szomszéd építkezésen inkább hajnalban használják a légkalapácsot, ugyanis nap közben nem, hogy légkalapácsolni, de egyáltalán dolgozni is lehetetlen, igen üdvös Vlagyimir Putyin interjúit olvasgatni.

Kérem, van, hogy hálátlan az utókor, van, hogy a világ még nem érett meg a halott géniusz alkotásának értékelésére, van, hogy landsknechtek metszik ki az arcokat reneszánsz festményekből, maszknak a karneválra. Meg olyan is van, hogy maga az életmű előzi meg századokkal korát. Sőt, olyan is, hogy lekési azt. Szintén évszázadokkal.

(Fotó: 444)

Tegnapelőtt azzal kezdtem, hogy nem értem Budaházy Györgyöt. Kellett egy nap, hogy megértsem, az már biztos: de kezd világossá válni, miért is van akkora szükség a Pride rendezvényeinek megzavarására, hogy amiatt akár utcára is megy, családostól, követőstől, sőt, ha kell, kővetőstől. Most próbálják megmenteni a Mi Hazánk nevű egyletet, mely egyébként érdeklődés hiányában szétoszlana lassan.

A magyar sajtóban már több, mint ötven éve kulcsszó a „deviza”, a hatvanas években a devizahiányt emlegették, a hetvenesekben szintén, a nyolcvanasokban a valutakeretet, most meg ha leírom, mindenkinek a devizahitel jut az eszébe. Kényes, hektikus kérdés ez, sokan érintettek benne, sokan is akarták meglovagolni politikai szempontból: most épp változik valami, de teljes megoldás még mindig nem várható.

Nem értem én ezt a Budaházy Györgyöt, komolyan mondom, nem értem. Szerintem nem jó az ügyvédje – vagy ha jó, akkor nem hallgat rá. Márpedig az öreg hiba. Ha nekem lógna a fejem fölött tizenhárom év fegyház terrorcselekmény miatt, nem a Pride rendezvényeit zargatnám, hanem, míg el nem dől az ügyem, nagyon csendesen viselném magamat. Esetleg jótékonykodnék is.

(Fotó: Index, 2018)

Mit csináljak, ha ezzel álmodtam. Ugyebár, akadémiai dolgokkal kellett foglalkozni, vagyis kéjbarlangokkal, mivel eredetileg mégiscsak filológus volnék, ez álmomban átcsúszott először kínaiba, aztán óangolba, a vége felé már latinba, az arameus szint előtt felébredtem... na, szóval mégis volt valamiféle szoba, amiben volt egy ágy, de már nincs, sőt.

Csak azért nem nevezem magát az egész kormánypárti orgánumot nyilvánosháznak, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, mert életem folyamán jártam már ilyen intézményekben, ha nem is sokat vagy rendszeresen, és mindegyik általam megismert kupleráj jól, szigorúan és előrelátóan igazgatott, tisztán tartott és ellenőrzött intézmény volt.

Vannak dolgok, amiket enyhén szólva sem ért az ember. Az például világos, hogy sok pénzt miért dob ki a kormány az ablakon: azért, hogy jó emberek megtalálják és gazdagok legyenek aztán. De miért kell kidobni kis pénzeket? Most az agrárminisztérium szerződésösszesítőjét találtam meg véletlenül, és csak ámulok: reális összegek szerepelnek benne, csak éppen enyhén fura dolgokat támogatnak.

Szóval Donald Trump újra elindul az Egyesült Államok elnöki székéért. Persze, hogy elindul, mégis, mit vártunk? Sőt, ahogy elnézem az Orlandóban tett bejelentéseit, újból remekül fogunk szórakozni a kampány alatt, már amikor épp nem a klímaváltozás következményei elől menekülünk. De nagy show lesz az a kampány, akárki meglássa.

(Grafika: Mauricio Pampin)

Bonyolult ám ez az egyszerű dolog, kérem, és kell némi fejtörés, míg megtalálja az ember a velejét. Arról van ugyanis szó, hogy tulajdonképpen ki kicsoda, és ki mennyire lehet manapság saját maga. És ki más lehet még az ember, sőt, ki lehet helyettünk saját magunk, vagy hogy is van ez. Ne tessék agyonütni, mindjárt megmagyarázom. Lényegében Nagy Imre miatt van az egész.