Kérem tisztelettel, közismert tény, miszerint Álmos atyja Ügyek volt, és rá való tekintettel magyar közélet máig elképzelhetetlen ügyek nélkül. Ügyek húzódnak végig vörös fonalként történelmünkön, kisebb-nagyobb ügyek teszik tönkre az életünket nap, mint nap, és ügyekbe fogunk belepusztulni is egyszer majd. Nem csak mi, a dédunokáink is. Amint vitézlő eleink úgyszintén.

Az azért viszont mégis túlzás, hogy a jó Hunyadi Jánosnak még manapság is vannak ügyei. Persze nem neki vannak, hanem nekünk, romlásnak indult, hajdan erőseknek, de látjuk is a bosszús egeknek ostorait nyomorult hazánkon, ahogy Berzsenyi Dániel írná. Most például teljes a köd a Hunyadi-film ügyében: a Pesti Srácok szerint leállították a „magyarellenes” film forgatását (https://pestisracok.hu/breking-leallitottak-a-hunyadi-film-elokeszuleteit/?fbclid=IwAR2vYKAyrhuFv8pYTpRV69I9Lpsm2kZzLQVCM-K4dthHzeQPMKU7H8DHUm8), a Magyar Nemzeti Filmalap szerint dehogy állították, folynak az előkészületek a maguk medrében, mármost egy produkció esetében azt a kérdést nyugodtan nevezhetjük kardinálisnak, hogy lesz-e belőle valami, avagy mégsem? Kérem tisztelettel, az ezer dologtól függ, de leginkább az udvaroncok intrikáitól.

Megpróbálom megmagyarázni.

Szóval, ezzel a filmmel az a helyzet, hogy már szervezték a forgatást, amikor a Pesti Srácok – és az ő nyomukban a teljes kormánymédia, ideértve az Origo topcsi agáit és a 888 irreguláris szpáhi martalócait is – frontális támadást indított a produkció ellen, mondván (mit mondván, hujjogatván!): ez a film meggyalázza Hunyadi emlékét, van benne egy beszéd, ami „héber tüzéreket, lovári pattantyúsokat, horvát huszárokat” emleget, és babgulyást főznek benne, ami abban a korban lehetetlenség. Ezt aztán állandóan felemlegették, mígnem tegnap reggel a Pesti Srácok szerint leállt a forgatás, de sehol máshol nem állt le. Akkor most mi az igazság?

Az igazság esetünkben – meglátásom szerint – még nem dőlt el. A Pesti Srácokban morgolódó Stefka István érvei nevetségesek: Hunyadinak nagy serege volt, ha a töröknek négyszer nagyobb is, elképzelhetetlen, hogy akár egyik, akár másik ármádia nemzeti szempontból homogén lett volna. Sőt, tudjuk, hogy nem is volt egynyelvű, nemzetiségű a magyar sereg, mert a török Szeád-ed Din leírása szerint:

„A több mint öt órás harcban döntő fordulatot hozott, hogy Szilágyi Mihály a negyven naszádot válogatott – elsősorban hajózáshoz értő, rác nemzetiségű – harcosaival útnak indította a magyar hajóhad megsegítésére. Az így már két oldalról szorongatott törökökkel szemben a magyarok számbeli fölénye és nagyobb mozgásszabadsága lassan éreztetni kezdte hatását.”

Az más kérdés, hogy abban az időben a nemzeti hovatartozás harmadlagos kérdésnek számított, lévén, hogy nem voltak valódi nemzetállamok: már bocsánat, de magát a végvári rendszert is az olasz Filippo di Stephano Scolari vagyis Ozorai Pipó építtette ki, Zsigmond király utasítására, akit ezért Zsigmond temesi ispánná nevezett ki. Márpedig ez akkoriban az ország egyik legnagyobb méltóságát jelentette. Hát elképzelhető ilyesmi egy homogén nemzetállamban? Arról nem is szólva, hogy maga Zsigmond király is másodállásban német és cseh király, valamint német-római császár volt, ami azért szintén nem mutat kizárólag nemzetállami elkötelezettségre.

Lehet mondani, és igaz is lenne, hogy Hunyadi János nem volt római, nem volt egy Iulius Caesar, és csaták előtt nem szórakoztatta a katonáit sem esztrádműsorral, sem beszédekkel, mert nem is volt ideje efféle szamárságokra: egy filmben attól még mondhat fiktív beszédet, ennek semmi akadálya, ha a valóságban nem is az orátori képességei miatt szerették.

No, eddig a filmet ellenzők érvei és azok cáfolata, a babgulyást most kihagynám, ugyanis szerintem annak kulcsszerepe nincs, sem az alkotásban, sem a vitában, az csak erősíteni hivatott a forgatókönyv körül támadt szélvihart.

De akkor most leáll a produkció vagy nem áll le?

A helyes válasz az, hogy a kormánymédia valóságában leáll, a reális valóságban vagy igen, vagy nem, vagy kisnyúl.

Ez az ügy részévé vált a Magyar Kulturális Forradalomnak, éspedig nagyon jellemző részévé: pillanatnyilag Búvár Kund kezeiben van, aki vagy megfúrja, vagy nem. Minden attól függ, ki szól Kundhoz, hogy szól Kundhoz, és épp kit neveznek ki Búvár Kundnak.

Sajnos a sok havi kultúrkampfot részleteiben is elemezve életemben először igazat kell adnom Stumpf Andrásnak, aki a Válasz online-ban január 28-án tette közzé saját ismereteit erről a különös és borzalmas folyamatról (https://www.valaszonline.hu/2019/01/28/szakacs-arpad-kulturharc-prohle-ojd/?fbclid=IwAR1Pl2UZQ5RpcDx_WmOayJk8MLyyy3mriUPgimSRwgXTspXforbD949FYnc).

Hát kérem, ha ez igaz – és nagyon annak látszik – akkor itt nincs sem központi stratégia a magyar kultúra és tudomány elfojtására, nincs előre elkészített kormánykoncepció az „új, nemzeti kultúráról”, akkor sincs, ha ők maguk mondják, sőt, akkor sem, ha mi magunk is logikai úton erre a következtetésre jutunk. A helyzet ennél sokkal rosszabb: ugyanis a szervezett támadás helyett egyéni martalóc-seregek jutottak pénzhez, paripához, fegyverhez, hatalomhoz és most logikátlanul, kaotikusan folytatják aszimmetrikus háborújukat az általuk gyűlölt alkotók és kulturális vezetők ellen. De adjuk át a szót Stumpfnak:

„A Válasz tucatnyi minisztériumi és múzeumi dolgozóval, az íróakadémia életében résztvevőkkel folytatott háttérbeszélgetést, hogy kibogozza, ki fújja a kultúrkampf passzátszelét. Az eredmény hasonló ahhoz, amit a Magyarságkutató Intézet hátterénél fedeztünk fel: pontos ideológiai terv helyett pulzáló erőviszonyok, alkalmi szövetségek, személyes sértettségek, sőt szakadásközeli helyzetek a kívülről monolitnak tetsző rendszeren belül. Tapasztalataink szerint tehát leginkább Lackfi János találta fején a szöget, amikor lapunknak a következőket mondta: „Lehet, hogy minden úgy történik, hogy fölébred reggel az ördög és azt mondja, most jól megnyomom ezt a gombot, lerombolom ezt vagy azt. Mégsem hiszem, hogy így megy ez. Sokkal inkább úgy, hogy adott egy szakma, ahol mindenki tele van sértettséggel, indulatoktól fűtve háborog. Ezeket a fortyogásokat valaki kihangosítja, és máris indulhat a listázós kulturális lobbiharc, a kiszorítósdi, az iszapbirkózás.”

 A „baráti tűz” első nagy áldozatának, Prőhle Gergelynek kényszerű távozása mögött is feltűnik a személyes motívum. A „Keresd a nőt!” ősi jó tanácsa ebben az esetben Vastag Andreáig vezet minket, aki Csinszka-kutató irodalomtörténészként ugyan nem emelkedett Rockenbauer Zoltán-féle magasságokba, ám a Prőhle-időszak alatt összerúgta a port a PIM-mel. „Képeket kért az új kötetéhez, mi pedig nem adtuk őket. Nem volt ebben semmi elfogultság, csupán annyi, hogy a kiadója az előző kötet képeiért sem fizetett még. A borítóra szánt képet sem támogattuk, mert pont azzal az illusztrációval nem sokkal korábban jelent meg kötet” – idézi fel a múzeum egyik dolgozója a történteket. Vastag mindenesetre mellre szívta az esetet. „A Petőfi Irodalmi Múzeum több alkalommal megtagadta tőlem a közlési engedélyt. Ez a tudományos kutatás szabadságának megsértését jelenti. Harmadik, Szendrey Júlia összes költeményeit tartalmazó kötetemhez írtam hat elemző tanulmányt, valamint egy hetediket, melyben éppen annak történetét írom le, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum hogyan akadályozta munkámat és azzal együtt könyveim megjelenését.” Mindez még nem is mutatott volna túl a személyes purparlén – ha Vastag Andreában nem tisztelhetnénk tavaly óta egyúttal a hetvenéves Raffay Ernő ifjú feleségét is.”

Sőt, Vastag Andrea követte el a Magyar Időkben az Ady Endrét gyalázó, nagy port felvert programcikket.

Raffay hozta Szakács Árpádot, ő a Magyar Időket, Apátit, Bayert, de hozta Takaró Mihályt is, akivel együtt publikáltak a Trianoni Szemle című világlapban egykoron. Miért fontos ez a lap? Mert ugyanide írt-írogatott hobbitörténészként Kásler Miklós emberminiszter is, aki ily módon saját körének érezte a szerkesztőség világát.

„Olyannyira, hogy amikor 2017. június 4-én a Magyar Művészeti Akadémián (MMA) a lapot kiadó Trianon Kutatóintézet tízéves fennállását ünnepelték, a kutatóintézet és a folyóirat munkájáról az akkor még messze nem miniszter, hanem a „hobbitörténész” onkológiai vezető Kásler Miklós és Raffay Ernő beszélt. Miniszterként Kásler aztán az első adandó alkalommal kitüntette Takaró Mihályt: tavaly nyáron, a pedagógusnap alkalmából, a gyerekek harmonikus személyiségformálásában kiemelkedő munkáért.” (Válasz)

Lehetséges volna? Ennyin múlott az egész, ezer hajó indult volna Trójába Heléna illusztrációi miatt? Persze, ez csak a casus belli volt, az ürügy, ami elindította a háborút, a tehetségtelenek Nagy Bosszúhadjáratát a tehetségesek ellen – mindig mondtam, hogy mivel az ilyen embernek fogalma sincs a tehetségről, szent meggyőződése, hogy a siker csak pozíció, helyezkedés kérdése, épp ezért ahelyett hogy tanulna és fejlesztené a meglévő képességeit, minden erejével talpat és alfeleket nyal, helyezkedik, szövetségeket köt, összeesküszik, lefelé rúg nagyokat, míg el nem éri azt a polcot, amire saját véleménye szerint hívatott, és amelyen magára ragaszthatja a „Befőtt” címkét. Míg ki nem nevezteti magát a megfelelő helyre.

Baj akkor lesz, ha teszem azt, operaénekesi vagy hegedűművészi ambíciói vannak, ugyanis ha netán egyszer énekelni vagy játszani kell, mindjárt kiderül róla, a nagy nyilvánosság előtt is, hogy nem befőtt.

Hogy most ez a kis illusztráció-affér kiváltója volt-e a kultúkampfnak, elszabadítója a jól beágyazott dilettánsok pusztító indulatának, mint Gavrilo Princip golyója Szarajevóban, vagy egy mellékes affér, arról nem kívánok vitatkozni, ugyanis egyszerűen még zajlanak az események, folyamatok, korai még a konty és a következtetés. Annyit mondok csak, hogy ez van olyan valószínű, mint a többi, erősen konteós elmélet az ügyben.

Az is mond valamit, hogy a írása megjelenése után Stumpf Andrást – pont őt! - megtámadta az Origo és „az elvtelen újságíró mintaszobrának” nevezte a 888. Nem mondták, melyik írásáért, abba is belékötöttek, hogy a pozsonyi Új Szóban (is) publikál – de hát sapienti sat, elég fájós tyúkszemre léphetett valamelyik anyagával.

Lehet, hogy pont az idézett anyaggal. Meg az is lehet, hogy mással.

Kérem, röviden: a magyar kulturális forradalom pont olyan kaotikus, mint a kínai volt. Csak kevesebben halnak bele.

Egyelőre.

Nem a kultúrharcosokon múlik.

Káosz van, ügyek vannak.

Szele Tamás

Majdnem megfeledkeztem róla, zajlott az élet, de még nem késő: három napja lett tizenöt éves a Facebook. Kinek örömére, kinek bánatára – és nagyon látszik a srácon, hogy serdülő. Sőt, az is, hogy a hibáit egyhamar nem fogja kinőni. Hát akkor lássuk, mit adtak nekünk a rómaiak, illetve mit adott Mark Zuckerberg?

És mit vett el?

Én a magam részéről eleinte – körülbelül tíz éves a fiókom, tehát a valódi előidőkből kimaradtam – el voltam ragadtatva a közösségi oldaltól. Egyrészt valóban összehozott évek óta nem látott, régi ismerősökkel, mikor elkezdtem használni, másrészt pillanatok alatt nem csak megjavult, de ki is épült, meg is erősödött a kapcsolatrendszerem, ami azért volt akkor nekem nagyon fontos, mert épp munkanélküli voltam, és reményem sem nagyon volt valamiféle állásra. Igaz, külsősként dolgoztam egy online női lapnak (míg tulajdonost nem váltott) és az Indóháznak is írtam, de ebből nem igazán lehetett megélni, maximum az éhenhalást kerültem el. Ráadásul akkortájt volt a kormányváltás is, aminek – korábbi rossz tapasztalataim miatt – nem örültem. Igazam is lett, de nem ez a fontos. Viszont pár hónap alatt lett munkám, egy év után már fizetésem is. Tehát igen, nagy hasznom volt belőle: a Facebook kapcsolatokat ad az embernek.

Ad, de el is vesz.

A gyermekkori, kamaszkori ismerősök, iskolatársak, fiatalkori kollégák jelentős részéről derült ki, hogy nem is volt olyan nagy kár velük évtizedekig nem találkozni: most már számomra vállalhatatlan elveket vallanak. Hiába töltöttünk együtt valamikor szép és izgalmas időket, ha mára - mondjuk – kizárólag politikai szélsőségekkel vagy például repülő csészealjakkal hajlandóak foglalkozni. Sok illúzió foszlott szét: igaz, sok új ismeretség is született. Tehát a Facebook nem csak ad és elvesz kapcsolatokat, hanem voltaképpen bizonyos formában az ismeretségeket karbantartó rendszerként is működik.

Volt idő – úgy 2010 és 2014 között – mikor a magyar nyelvű Facebook tűnt az honi ellenzéki politika legfőbb platformjának. Ez már elmúlt, főleg azért, mert kiderült: mindenki mást ért ellenzéki politikán és senki sem hajlandó semmiféle kompromisszumra. Tulajdonképpen az első átütő sikert a Milla érte el a közösségi oldalt kihasználva, csak akkor még sok mindent nem tudtunk. Egyrészt nem tudtuk, hogyan kezeljük egy esemény részvételi adatait. Ha háromszáz ember jelezte, hogy elmegy egy flashmobra (milyen csodafegyvernek hangzott ez a szó akkoriban), az nem azt jelenti, hogy ott lesznek háromszázan – az azt jelenti, hogy jó, ha harmincan odamennek. De inkább kevesebben. Viszont aki nem jut el a helyszínre, gyorsan meg is ideologizálja, miért tette jól, hogy nem ment. Aztán az, hogy valakik Facebook-csoportot alakítanak valamilyen politikai gondolkodás mentén, nem jelenti azt, hogy valóban egyet is értenek egymással vagy a csoport vezetőjével – az csak annyit jelent, hogy van egy társaságuk. Ami szét fog esni, ahogy használni akarják, addig marad egyben, amíg nem kezdenek vele semmit. Csak ez már nem a közösségi oldal, hanem a felhasználók hibája. Egyszóval: nagyot téved az – főként kormánypárti körökben gyakori ez a rögeszme – aki a Facebookot titkos, ilyen-amolyan szervezetek által pénzelt politikai csapatok alakulóterének tartja. Lehetséges az oldalon politikai közösséget kialakítani, ahogy bármilyen másfélét is, csak nem érdemes.

Össze is hozza az embereket, de szét is ugrasztja az állandó kommunikáció.

Igen, a kommunikációs kényszer nagyon nagy baja ennek az oldalnak. Régen az ember ült a kocsmában valakikkel és beszélgettek. Néha érdekes volt, néha nem. Most viszont a teljes ismeretségi köre ott ül az asztalnál egész nap, és mindegyik beszél, mindegyik arról, amit fontosnak érez éppen abban a pillanatban! Sőt, a dolgok fontossága is változó, lehet örök harag olyasmiből is, amire már holnap sem emlékezünk. De ha mindenkire mindig odafigyelnénk – pedig mindenki elvárja ezt! - akkor megőrülnénk. Nekem magamnak rengeteg elfoglaltságot ad a munkám, és nagy szerencse, hogy nem hallják a kedves, drága ismerőseim, miket mondok, mikor az írás közepén be-beesik egy Messenger-üzenet olyan világrengetően fontos ügyben, hogy olvastam-e egy tegnapelőtti újságcikket vagy hogy van a Micike néni. Persze: nem látjuk a másikat, de beszélünk hozzá, éspedig mindenki egyszerre mondja a magáét. Nem csoda, hogy bolondokháza lesz belőle.

Mit adott a sajtónak Zuckerberg és mit vett el tőle? Ezen a téren történt a legtöbb változás. Az elmúlt harminc évben négy hatalmas átrendeződés zajlott le a magyar médiában. Az első maga a rendszerváltás volt, ami médiumok tömegét dobta felszínre és néhányat el is sodort. Lapok, műsorok indultak, lapok, műsorok szűntek meg, végük lett a stabil, megkövesedett viszonyoknak. A második a kilencvenes évek végén a tömeges és színvonaltalan bulvársajtó megjelenése volt (ide sorolnám a kereskedelmi tévéket és rádiókat is). Elkezdtek ugyan hatalmas pénzek forogni ebben az üzletágban, de nem a munkatársak kapták őket... a tulajdonosok pedig egy hamis rentabilitás jegyében kezdték átrendezni a rovatrendszert. Régebben nagyjából egyenrangúan volt minden médiumban – ha nem szaklapról beszélünk – külpol, belpol, sport, bűnügy, színes hír, vezércikk. És tematikus oldalak, mellékletek. Ennek vége lett, a befektetők felfedezték maguknak a marketinget és elkezdték leépíteni vagy átalakítani a máshol kevésbé olvasott rovatokat. Így tűnt el majdnem teljesen a magyar sajtóból a külpolitikai újságírás, hiszen állítólag nem volt a legkeresettebb (bár ezt nem hiszem), sőt, sok helyen átalakították a külpolitikai rovatot „sztárvilággá”. Hiba volt, de óriási. A politikai lapokban eltolódott az egyensúly a belpolitika felé, a bulvárlapokban a színes hírek felé, tudok olyan orgánumról, ahol a közölhető anyagok méretének felső határa tizenöt sor volt, ugyanis azt mondták: az olvasó ennél többet nem ért meg. Ez lehetett a mai tl:dr elődje.

A harmadik átalakulás az online sajtó megjelenése volt: csodás lehetőségek nyíltak meg, nem volt többet papírköltség, nyomdaköltség, mindenféle jogi hercehurca, terjedelmi határ – az arany szabadság azonban mégsem jött el, ugyanis az online sajtó nálunk nagyon rossz gazdasági struktúrában működik. Elvben ingyenes és a hirdetések tartják el, mint Hearst és Pulitzer lapjait a huszadik század elején, csakhogy a 2010-es kormányváltás teljesen átrendezte a hirdetési piacot, ma már az hirdet, akinek engedik és ott, ahol szabad neki. Törvény még nem írja elő, hol reklámozhatja magát vagy a cégét a kedves ügyfél, de tudja azt mindenki magától is, melyik lappal ne tárgyaljon, ha szeretne állami megrendelést és nem szeretne adóellenőrzést.

Közben megjelent a negyedik nagy átalakító faktor, a Facebook is, és teljesen a fejére állított mindent. Ugyanis azonnali visszajelzésre ad lehetőséget. Persze az online lapokban korábban is volt számláló, kommentlehetőség (bár ne lett volna), csak a Facebook ezt felnagyította ezerszeresére, hiszen az oldal maga a terjesztési felület. 2012 óta tudjuk a magyar sajtóban, hogy aki nincs a közösségi oldalon, az nincs is. És a mérőszámok teljesen elszabadultak. Valós olvasottságot mérni szinte lehetetlen, vagy hatalmas számok jönnek ki, vagy szabad szemmel alig láthatóak – de az elmondható volt, hogy a 2010-es évek első felében bármelyik médium képes volt megtízszerezni az olvasottságát, ha megjelent a Facebookon. Ami nagyon szép (és egybevágott Mark Zuckerberg akkori terveivel is) csak nálunk felesleges. A világ minden más országában az emelkedő olvasottság emelkedő reklámbevételt jelentene, nálunk nem így van. Illetve, az álhírsajtó pont ebből él: de náluk egy-egy anyag mellett van negyven-hatvan reklám is, amikor meg tetszenek osztani valami hazugságot, átlagosan olyan ezer forintot tesznek az álhírlapírók zsebébe. Ezt a valódi sajtó nem tudja utánuk csinálni, egyrészt, mert a reklámoktól megcsömörlött olvasók otthagynák, másrészt, mert sosem fogják annyian osztogatni, mint az ötlábú borjakat, harmadrészt, mert nem névtelen. Az álhírlap is azért lehet nyereséges, mert adót is csal: hiszen, ha az írások szignálva volnának, nem csak a perekből nem látszanának ki, de az adóellenőrzésekből sem.

És az azonnali visszajelzésnek más baja is van. Elmosta a különbséget ugyanis a tények és a vélemények között. Teszem azt, írok egy anyagot a gőzmozdonyokról. Erről más lesz a véleménye Mici néninek, aki arra emlékszik, hogy kislánykorában még füstölt a vasút és a pernye rászállt a fehér ruhácskájára - és más egy nyugalmazott mozdonyvezetőnek. A maga módján mindkét fél tényekre alapozza a véleményét – Mici néni a pernyére, a mozdonyvezető a tapasztalataira – de az írás alatt úgy össze fognak veszni egymással is, a szerzővel is, mint a vakok. Ez pedig azért van, mert ha minden vélemény elmondható (hiszen nincs fizikai akadálya), minden kimondott vélemény egyenrangúnak is tűnik. Holott nagy különbség van még a logikai értékük között is. Akinek nincs igaza, rendszerint agresszivitással pótolja, Ha az oldal kezelője rászól, elkezd szólás- és sajtószabadságot emlegetni, bár egyikhez sincs köze. Mi több, a magyar felhasználók egy jelentős része szentül hiszi, hogy az online sajtó azért ingyenes, mert az ő adójából fizeti azt az állam, sőt, azt is hiszik, hogy a Facebook egy önálló sajtótermék, főszerkesztővel, „magyar szekcióval”, országos központtal... és nekiáll rendeléseket feladni. Ezt tessék írni, azt tessék írni, de ne így, hanem amúgy. Akinek ilyen igényei vannak, írja meg maga, de nem, én nem kapok az ő adójából egy fillért sem, ahogy Zuckerberg sem.

Ha még politika is van a vitában, akkor elindul egymás körkörös jelentgetése és beáll a szuronyroham.

Igen, a politika: világméretű gond, hogy a Facebook eredetileg célzott hirdetésekre kifejlesztett adatgyűjtő rendszerét elkezdték politikai célokra használni, éspedig sajnos komoly sikerrel. Trump megválasztása vagy a Brexit már ennek volt köszönhető. Összemosódik a hír a véleménnyel és a vágyakkal, bárki mondhatja bármire, hogy álhír, közben a valódi álhírek tort ülnek a közösségi oldalon, és a zavarosban halászó politikusok valósággal lubickolnak a mindent elöntő mocsokban. Megjelentek minden magyar politikai táborból a manipulatív, hazug írások, amiknek közük nincs a valósághoz – kérem szépen tessenek már kritikával olvasni... Nem elég, hogy jól hangzik, igaznak is kéne lennie!

Elmondhatjuk tehát, hogy a Facebook adott is, el is vett.

Felemelte a világsajtót és épp most ejti el (ugyanis bevezették a vállalati tartalmakat az ismerősök posztjaihoz képest a hírfolyamban hátrébb soroló algoritmust, minek következtében minden írás olvasottsága legalább a harmadára csökkent), adott közösségi teret az önszerveződésnek, de ezt veszekedésre és csalásra is épp úgy fel lehet használni, fejlesztette a kapcsolatrendszerünket de le is építette egy részét (jó kérdés: ha valaki letiltott az oldalon, de szembejön az utcán, akkor köszönünk egymásnak vagy sem?), teret biztosít a szabad véleménynyilvánításnak, csak sok vélemény lehet szabad, ám attól még nem biztos, hogy értékes. És, nem mellesleg, tökéletes terepe a megfigyelésünknek is.

A szellemet már nem lehet visszadugni a palackba, a citromot sem lehet visszalapátolni a lóba, ha holnap betiltanák vagy elkezdenék államilag szabályozni, csődbe menne a fél világ és összeomlana a társadalmunk, most már muszáj együtt élnünk vele – csak meg kéne tanulnunk használni.

Mert ez egy szerszám, amihez körülbelül annyira értünk, mint pápua varázsló a reptéri radarhoz, nézzük, próbáljuk használni erre, arra, de mivel nem tudjuk kezelni, kudarc kudarcot követ.

Eszköz, szerszám, nem cél: nem uralhatja az életünket, de megkönnyítheti vagy megnehezítheti azt.

Tulajdonképpen a Facebook egy nagyon jó dolog lenne – felhasználók nélkül.

Ha senki sem használná, ki kéne találni, olyan jó ötlet.

Csak hát használjuk.

Így már nem is olyan kellemes játék.

No, majd csak jó lesz valamire.

Vagy rossz.

Szele Tamás

Hát meghalt Gizi néni, meghalt, vagy mégsem, vagy mégis... úgy halt meg, ahogy élt. Az életéről sem tudtunk semmi biztosat, a halála is gyanús portéka volt, magam is csak azért hiszem el, mert az még furcsább volna, ha életben marad. Igen, persze, hogy Repülős Gizi néniről van szó, a tolvajkirálynőről, Isten nyugosztalja.

Kosztor Sándorné Bodnár Gizella volt a neve igazából, de hát mi a név? „Mit rózsának hívunk mi, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.” - mondta a Bárd, és tényleg, a Repülős Gizi mégis jobban hangzik. Pedig úgy kapta, hogy kiemelkedő szellemi képességekről tett tanúbizonyságot. Alkalmazkodókészség, ötletesség, agilitás...

Arról van szó, hogy a negyvenes évek végén (és még később is) volt Magyarországon belföldi légiközlekedés. A jó Ég se tudja, minek volt egy ekkora országban, illetve hát lehet tudni: azért, mert a nagy és baráti Szojetuniónak volt egy Maszovlet nevű légitársasága, és annak kellett csinálni valamit azért a pénzért, amibe került. Végső soron bajnak nem nevezném, hogy minimális idő alatt el lehetett ugrani Debrecenbe vagy Miskolcra Pestről, csak piaci alapon nem élt volna meg a cég. Na, ez szúrt szemet Gizi néninek, aki akkor még Gizike volt, és valami oknál fogva a betöréses valamint besurranó tolvajlást választotta életpályául, habár elvileg irodalom szakot végzett Kassán. Vagy nem: vele kapcsolatban semmi sem biztos.

A srenk egyik fő gyenge pontja az alibi. No, ő kitalálta a tökéletes alibit: itt lakott akkoriban, valahol a nyóckerben, reggel átszaladt a szomszédasszonyhoz és kért tőle kölcsön egy kis sót, hagymát, paprikát, mert pörköltet főz. Aztán beült egy taxiba, és irány a repülőtér, elment a célállomásra – mindig retúrjeggyel! - kora délutánra már otthon is volt a cuccal. És visszaadta, amit kért. Hát hogy lophatott volna ő Miskolcon, mikor egész nap Pesten főzte a pörköltet, tanúsítja a szomszédasszony is! A nyomozók tudták, hogy ő lehet, ismerték már, de arra nem bírtak rájönni, hogyan lehet egyszerre két helyen – aztán valakinek beugrott, hogy mindig olyan nagyvárosokban történnek a kiemelt értékre elkövetett betöréses-besurranásos lopások, ahol van repülőtér. Innentől kezdve már csak a jegyrendeléseket kellett összehasonlítani az időpontokkal.

Persze, Gizi néni élete végéig tagadta ezt, azt mondta, soha nem ült repülőgépen, sőt, egyrészt soha nem lopott, másrészt ő a körülmények ártatlan áldozata, egy gyermekkori agyhártyagyulladás szövődménye miatt kleptomán, és különben is rangrejtett grófnő. Valamint Párizsban nótaénekesként hódította meg az éjszakát. Természetesen csakis így lehetett, sehogy másként, azt szerénységből kihagyta, amikor leszállt a Holdon egymaga és ott felfedezte Amerikát.

Ne szépítsük: kemény bűnöző volt, és csak azt nem lopta el, amit nem akart. Ehhez volt tehetsége, vannak ilyen különös adottságok az életben. A kleptomániát sem nagyon lehet elhinni, hiába mondogatta, hogy „különösen vonzzák a fényes tárgyak”, a hetvenes évek elején már álkulccsal dolgozott, akkor egy harmincháromszoros széria végén kapták el.

Bár végső soron az álkulcs is egy fényes tárgy.

Mondom én, hogy tolvajkirálynő volt: a szakma valódi mestere, a bagdadi tolvaj hozzá képest ipari tanuló. Még tavalyelőtt is sikerült megbuknia egy vidéki házban, ahol épp az ékszereket leltározta... Hiába, a hivatás az hivatás. De miért lett belőle legenda?

Azért mert ötletes volt. A repülőgépes cselt még szellemesnek is mondhatjuk, és valljuk meg: mindannyiunkban él egy kis csibész, mélyen elrejtve, aki ilyen történetek hallatán önfeledten tapsol. Aztán azt se feledjük el, hogy szegény embertől sosem lopott, csak épp nem azért, mert olyan fejlett lett volna az erkölcsi érzéke, hanem azért, mert nem érdemes. A tolvajnak elemi érdeke, hogy minél kisebb és minél értékesebb tárgyakat vegyen magához, ékszert, aranyat, gyémántot, ilyesmi szegény embereknél nem szokott heverni a fiókban, tehát tőlük nem is érdemes lopni. Mit tudna elvinni, húsz deka párizsit?

Meg hát azért ez nem is olyan nagyon gonosz dolog. Mégsem emberölés, nem is erőszakos, egy-két gyűrűcske, láncocska vándorútra indult, de senkiben nem esett kár. Hajszál sem görbült, csak időnként egy-egy sikeres széria után lejjebb ment az arany ára a zaciban, mert túlkínálat mutatkozott a piacon.

Hanem a leginkább mégis azért lett belőle pesti legenda, mert – érthető volt. Nincs azon mit nem érteni vagy boncolgatni, hogy valaki gyűrűt lop. És hát épp elég bonyolult volt az elmúlt száz évünk, tele érthetetlen, bonyolult mozzanatokkal, holott tulajdonképpen az ember nem kódfejtésre van kitalálva, hanem egy egyszerűbb, polgáribb, kávéházibb létre. Amiben megérthető a szomszéd, megérthető a pörkölt vagy az, hogy valaki ellop egy aranygyűrűt – de nem érthető meg teszem azt a Rajk-per (máig magyarázzuk).

Ezért lesz legenda Repülős Giziből, Strasznov Ignácból, Hamrák Jánosból, aki egy laza mozdulattal eladta a Rottenbiller utcát – hogyne, hiszen a Rottenbiller utca látható, kézzel is fogható, ha hasra esünk benne, nincs azon semmi bonyolult, és titokban megemeljük a kalapunkat, ha valaki sikeresen ellopja.

Olvasom itt az újságban ma reggel, hogy három milliárddal drágult a Szeged-Csanádi Egyházmegye nyolcezer férőhelyes stadionja, melyben a biztonság kedvéért kápolna is található lesz. Tekintve a magyar foci állapotát, szerintem elég lett volna a kápolna, sőt elég lenne némi imádság és sűrű sóhaj, de ez a stadion – amiről azt mondta Kiss-Rigó László püspök, hogy egyetlen célja az örömszerzés – már 12,7 milliárd forintunkba került.

Na, ez az, ami megérthetetlen.

Azt értem, ha valaki ellop egy smukkot.

Olyan van.

Azt is, ha ellop egy cirkálót, mert éppen magánál felejti, loptak már mozdonyt is (az amerikai polgárháborúban).

De mi az Isten csodájára kell egy egyházmegyének egy nyolcezer férőhelyes stadion, apart kis kápolnával, a biztonság kedvéért? Hogy egy klasszikust idézzek, odatűzik egy teniszütőhöz a gumikesztyű mellé, biztosítótűvel, mint a Láthatatlan Légió? Tessék mondani, felviszünk majd egy torpedónaszádot is a Mecsekbe, amit e célból átköltöztetünk az Alföldre? És a kicsi lila elefántok mikor vonulnak be a pályaudvar kettes vágányára hosszú, tömött sorokban, hátukon paszományos gémeskúttal?

Elmebaj ez, kérem.

Gizi néni legalább stadiont nem lopott.

Meg kápolnát sem.

Őt értjük.

A többit nem.

Béke poraira.

Legalább Szent Péternek nem kell sokat nyitogatnia a kaput, mikor Gizi néni felér.

Bemegy ő a kulcslyukon is.

Szele Tamás

Küleidoszkóp, nem kaleidoszkóp, mert külpolitikával fogunk foglalkozni. Nyissuk ki az ablakot és nézzünk ki rajta – sőt nyissunk ki minden ablakot és nézzünk körbe a világban, elvégre valóságos betegségünk nekünk, hogy csak a mi kis honi dolgainkat látjuk, csak azokon keresztül szemléljük a világot, pedig brit tudósok már rég megállapították, hogy a bolygó nem a budapesti Kossuth tér körül forog.

Apropó brit tudósok. Nagyon úgy néz ki, hogy március 29. után ilyenekről már nem beszélhetünk, csak angol, ír, skót és/vagy walesi tudósokról, ugyanis Theresa May legutóbbi bejelentése szerint akkor is lesz ebben az időpontban Brexit, ha nem lesz. Valaki szólhatna neki, hogy ez most nem egy folytatásos szappanopera, nem az Onedin családot forgatják, ez most élesben megy.

Persze vannak változtatások: May legújabb verziója – a minél gyorsabb kilépés érdekében – az, hogy felveti Brüsszelnek: hajlandó az ír-északír határ újbóli fizikai ellenőrzésének elkerülésére kidolgozott készenléti mechanizmuson némiképp változtatni, oly módon, hogy időhatárt szabna az új határátlépést és vámokat érintő szabályok alkalmazhatóságának (magyarul: nem azonnal kéne megegye Pistike, illetve Paddie O'Sullivan a spenótot, hanem csak később, de mindenképpen meg kéne egye). Hát, ehhez nem tudom, mit fog szólni Ulster edzett, és a tűzijátékokat módfelett kedvelő, szorgos népe, de vannak sejtéseim, miszerint semmi jót. A helyi társaságok szerintem rövidesen fel is mondják az ingatlanok robbantás elleni biztosításait, de May tudja, mit akar.

Az az ötlete már érdekesebben hangzik, hogy lehetővé tenné London egyoldalú kilépését az új határátlépést és vámokat érintő szabályrendszerből, tehát azt jelentené, hogy London az uniós polgárok számára ugyanolyan könnyen látogatható lenne, és a vámunióban is bent maradna az angol főváros. Esetleg ezt meg kéne próbálni kiterjeszteni az egész szigetországra is, kérem.

De nem terjesztik, minek következtében biztos, ami biztos, elővették a királyi család evakuációjáról szóló hidegháborús terveket, arra az esetre, ha Londonban zavargások törnének ki a Brexit miatt kialakuló éhínség miatt. Ha valaki nekem pár éve azt mondja, hogy Londonban reális veszély lesz az éhínség, magam hívom hozzá a mentőket, nem bízom másra: de ennek most valós a lehetősége. Külön oldala van a tartalékokat felhalmozóknak, a BrexitPrepping.com (https://brexitprepping.com/), amelyen azt tudhatjuk meg (és vásárolhatjuk is be!), mi szükséges három havi túléléshez. A készletben tallózva újfent meg kell állapítanom, különös népség a britek. A mennyiségeket most nem is vizsgálván, a szárított halat valamint a szardínia- és a tonhalkonzervet értem, a rizset és a babkonzervet is, a meglepően sok csicseriborsót már kevésbé, az még talán rendben van, hogy cukor szükséges, de miért kell a háromhavi túlélőtartalékba eperdzsem, vodka, abszint és tizenkét üveg fehér, valamint ugyanannyi palack vörösbor? És tizenkét kiló csokoládérúd? (Jó, ez utóbbi magas energiatartalmú, csak hát ennyi?)

No, de reméljük nem lesz szükség ezekre a bevásárlásokra. Ezt látjuk Nyugaton, mit látunk Keleten?

Ha Kelet felé nézünk, muszáj lesz előbb délnyugatra vetnünk pillantásunkat. Venezuelára. Keleten ugyanis Erdogan szultán hőbörög, rázza a jatagánját, kiabál irgalmatlanul, nem tetszik neki, hogy a világ kezdi elfogadni ideiglenes venezuelai elnöknek Guaidót. Mondjuk ez Pekingnek és Moszkvának sem tetszik, csak éppen más megoldás nem nagyon kínálkozik: Maduro folyamatosan veszít a mozgásteréből, tegnap már a pápának is levelet írt, hogy az segítsen közvetíteni a válságban. Már ő is válságot emleget, nem amerikai finanszírozású puccsot, egyszóval rosszul állhat a szénája. Az Európai Unió vezető hatalmai hétfőn egységesen elismerték Guaidót, az Egyesült Államok legelsőként (naná!), ebből következően az Ankara-Moszkva-Peking-tengely Madurót támogatja, most már csak az a kérdés, mennyire, mert az dönti el, lesz-e háborús góc Venezuelában vagy sem.

Mi – érdekes módon – az Unió oldalára kerültünk ebben a kérdésben, szembehelyezkedvén Moszkvával, ami, ha nem parancsra tettük, csakis véletlen lehet, esetleg olyan kényszer váltotta ki, melynek természetét nem ismerjük. Mindenképpen, Orbán Viktor maga szögezte le: Magyarország a spanyol Néppárt álláspontját osztja. Hogy ez az álláspont történetesen Macroné és Merkelé is? Vannak szerencsétlen véletlenek az életben, kérem.

Erdogan azonban megverette a harci dobokat, és beszédet mondott, az Európai Uniónak címezve:

„Venezuela hozzád tartozik? Hogy mondhatod, hogy „tűnj el!” egy olyan embernek, aki választott vezető? Hogy adhatod át az államfői jogköröket valakinek, aki választáson még meg se mérettette magát? Hol a demokrácia? Úgy volt, hogy demokraták vagytok. Egyfelől azt hangoztatjátok, hogy demokrácia, demokrácia, demokrácia, másrészről pedig erővel és csalással megdöntitek a (venezuelai) kormányt. Ez az Európai Unió! Törökország határozottan ellene van ennek az imperialista felfogásnak.”

Efendi, ön fogalmi zavarban szenved. Az Unió egy szóval sem mondta Madurónak, hogy „tűnjön el”, legfeljebb nem támogatta. Támogatja viszont az ellenfelét, de ez nem beavatkozás. A demokrácia nem arról szól, hogy doktriner módon kötelesek vagyunk még szeretni és támogatni is minden pojácát és zsarnokot, aki választási csalás útján hatalomra kerül.

Erdogan tehát dühöng de mit tesz Moszkva? Amit egy fegyverkovács Cordelia tenne a Lear királyból: hallgat és szerel. Pontosabban a venéz ügyekben nem olyan hangos, mint korábban.

Viszont szerel, barkácsol. Szóval, már korábban bejelentették, hogy vadonatúj csodafegyverekkel készülnek meglepni a világot, meg is lepődtem, hogy Tesla halálsugarát még nem porolták le, de most, hogy szombaton a pozíciójára mérsékelten alkalmas Trump elnöknek köszönhetően az Egyesült Államok kilépett a közepes hatótávolságú atomrakéták leszereléséről szóló több évtizedes amerikai-orosz megállapodásból, Putyin elérkezettnek látja a pillanatot, hogy eljátssza a sértett spanyol grandot és végre nyíltan nukleáris fegyverkezésbe kezdjen.Szóljatok, fanfárok, hírrel hirdessétek a világnak: a cár atyuska elrendelte a hiperszonikus РС–28 Сармат (Szarmat) rakéták fejlesztését! Két év múlva már kész is lehet – mármint a fejlesztés. Aztán jönnek a tesztek, a rendszerbe állítás, a sorozatgyártás... csak ezt általában nem szokták átgondolni az olvasók, megijednek a ritka kifejezéstől. Az, hogy rakéta, már önmagában elég ijesztő, de ez még hiperszonikus is!

Hát kérem, az csak annyit jelent, hogy igen gyors. A hangsebességnél ötször gyorsabb. Hű, az már valami, tetszenének mondani, de nem az - nem is új dolog. Minden rakéta sokkal gyorsabb ennél, ami képes elérni az első kozmikus sebességet, az ugyanis tengerszinten, levegőben 7,5 km/s, vagyis 22,06 Mach. Már a Szputnyik-1 hordozórakétája is több, mint négyszer gyorsabb volt a rettegett Szarmatnál!

De akkor mi benne a pláne? Hát van, de csak annyi, hogy a Szarmat ezt nem függőlegesen tudja, hanem vízszintesen. Tehát cirkálórakétával van dolgunk, amit igen nagy sebességének és manőverezőképességének köszönhetően nehezebb elhárítani. Nem lehetetlen, hanem nehéz.

Akkor is, új orosz csodafegyver!

Hát, annyira új, amennyire csoda. Itt van előttem a Honvédelem.hu egy 2008-as írása. Lássuk csak, mit mond? (https://honvedelem.hu/cikk/raketa_saab)

„A Saab kifejlesztett és sikeres indítási kísérletet hajtott végre három, hangsebesség feletti sebesség elérésére képes rakétával, annak demonstrálására, hogy ilyen extrém sebességtartományban is lehetséges a rakéták irányítása. A teszt során elindított rakéta sebessége meghaladta az 5,5 Mach (a hang terjedési sebességének 5,5-szerese) sebességet. A Saab Bofors Dynamics a Svéd Honvédelmi Eszközgazdálkodási Hivatal (Swedish Defence Material Administration/FMV) finanszírozásával futó technikai programja keretében fejleszti a szóban forgó rakétát. A rakéta sebessége, amelyből ez idáig három darabot készítettek, a tesztek során meghaladta az 5,5 Machot, amely megközelítőleg 6500 km/h-s sebességnek felel meg. A teszt sikeres volt, ezáltal a Saab az első cég, amely megmutatta, hogy hiperszonikus sebességtartományban is lehetséges irányítani egy rakétát.” (Honvedelem.hu)

Jé, nahát... a 2008-as svéd kísérleti rakéta pont annyit tud, mint a vadonatúj Szarmat! Nyilván nem tudott annyit, nincsenek részletes adataink, de a legfontosabb műszaki mutató, a sebesség tizedesjegyre egyezik a Szarmatéval.

Akkor mi ebben az új?

Az, hogy meg vagyunk tőle ijedve. Ha komoly nóvum volna, az elmúlt tizenegy évet merő egy pánikban kellett volna töltenünk.

Ennyit a verhetetlen Vörös Hadsereg vadonatúj csodafegyvereiről.

Mit is mondott Churchill az olasz diktátorról?

„Mussolini az egész világot egy töltetlen revolverrel fenyegette”

Ez a mostani Szarmat ugyan nem töltetlen, de nem veszélyesebb az összes többi revolvernél.

Így is elég veszélyes a helyzet, ha félni kezdünk annál rosszabb lesz.

Akkor tehát mit mond a mai küleidoszkóp az értő elemzőnek?

A külpolitikai helyzet reménytelen, de nem súlyos.

Viszont fokozódik.

Szele Tamás

Még mindig nehezen jutok szóhoz. Baján valaki épített egy időgépet, és most abban ül, boszorkányperesdit játszik, inkvizitorosat, ráadásul névtelenül, remekül szórakozik és azt hiszi, hogy az aljas, nemtelen (igen: ugyanis minden nemes gondolatot nélkülöző), mocskos zsarolgatásával hű, de nagy hasznot hajtott a kormánynak.

Holott most fordította ellene Magyarország (és ezen belül Baja) lakosságának jóérzésű részét. Azokat, akik undorodnak a spicliktől, vamzeroktól, zsarolóktól, akik nem sápítoznak a repülősó után, ha egy ismerősükről kiderül, hogy véletlenül nem heteroszexuális, akiknek van véleményük és el is mondják – sőt, elfogadják azt a tényt, miszerint másoknak is van véleménye, amivel azonban nem kötelességük egyetérteni. Szóval, akiknek kettőnél több életképes agysejtje van.

De lássuk, mi történt.

Él Baja városában egy lángossütő. Vallásos ember is, jótékony ember is, politizáló ember is. Nem épp a kormány híve, el-eljár tüntetni ellenük. Eddig ez a vélemény kategóriájába tartozik, és maximum vitatkozni lehet vele. Azt lehet, de véleményt büntetni – egyelőre még – nem.

Aztán van Baja városában – bár meglehet, nem is ott készül, csak a nevében bajai – egy erősen kormánypárti portál, úgy hívják, Bajai Nemzeti Oldal. No, ez tavaly választások előtt nagyon élt, nagyon aktív volt, aztán nagyot is győzött, zúgott, mint az éji bogár, nekiment a falnak, nagyot koppant, elhallgatott. El, mert választási termék volt, kampánycélra létrehozott médium. Mostanság, a decemberi tüntetések hatására elővették a naftalinból, leporolták, aktiválták, átemelték egy másik felületre, hogy azt mondhassák: új, és a bajai, ellenzékinek ismert emberek lejáratásán iparkodik.

Mondjuk igen szerény szellemi képességekkel megáldott ember szerkesztheti, ugyanis kétpólusú agya van: nála valaki vagy kormánypárti, és akkor üvöltsön vele, vagy gonosz ellenzéki, és akkor vesszen. Aki hallgat, az is gyanús. Ezzel a gondolkodással az a baj, hogy erősen kényelmetlenné válhat, mivel az olvasók többsége hallgat, nem fog megrendelésre lelkesedni: és utálja, ha állásfoglalásra kényszerítik.

No, ez a mi bajai nemzeti oldalasunk – hiszen a nemzeti oldalt csakis egy nemzeti oldalas szerkesztheti, ez bizony következik a magyar nyelv logikájából – többeket támadott már meg névtelenül, a kormánymédia legjobbb hagyományai szerint ugyanis tartózkodik minden szignótól, impresszuma sincs, senki sem felelős érte. Írja a Korszellem és az Ismeretlen Katona meg a Semptei Névtelen, ugyanis egy munkatárs neve nem sok, annyi sem fordul elő benne. Mondjuk egynél több munkatársa nem is nagyon lehet, annak is megterhelés, hogy egyedül ilyen hülye.

Többeket támadott már a maga sajátos modorában, engedelmükkel idéznék egy-két korábbi írásukból, csak hogy lássák, kivel van dolgunk. Első példánkban Nyirati Klára tanárnő elbocsátásáért lobbizik a kis téglácska. (https://bajainemzetioldal.wordpress.com/2019/01/21/csak-egy-rovid-momentum/)

„Nyirati Klára a bajai Szent László ÁMK pedagógusa. A keresztény elveket valló iskola tanára az „Orbán egy geci” tüntetéssorozat aktív résztvevője. Hitvallása a Momentum nevű belpesti ficsúrokból álló szánkógyújtogató bandához áll közel.
Egy nagy múltú katolikus intézmény pedagógusa aktívan hirdeti a szocialista-liberális holdudvar tüntetéseit. A facebook oldala szerint a momentumos-liberális-szocialista elvekkel szimpatizál. Mit is képviselnek ezek az alakok? A baloldaliak támogatják a bevándorlást, Isten- és magyarellenesek, drogliberalizációért küzdenek, többségük szerint az abortuszt nem kell elítélni, és támogatják a melegházasságot, hogy csak a fő vonalakról beszéljünk.
Mit keres egy ilyen alak a Szent László ÁMK-ban lejáratva az intézmény hírnevét, romba döntve kollégái áldozatos, értékteremtő munkáját? Vajon mi folyik a tanóráin egy olyan pedagógusnak, aki szerint Orbán egy geci, vagy aki Soros által finanszírozott tüntetéseken illegeti magát?
A szentlászlós szülők helyében elgondolkodnék azon, hogy ha a gyermekemet szilárd gerincű, egészséges gondolkodású emberré szeretném nevelni, – márpedig valószínűleg ezért választotta a szülő ezt az intézményt, mert köztudomású az iskola magas színvonala és eszmeisége – szóval, elgondolkodnék, ha biztos alapokat szeretnék a gyermekemnek, akkor Nyirati Klára „tanárnő” közelébe engedném-e?

Sokkal inkább való a belpesti értelmiség füvezős-migránssimogatós-melegbáros mocskába a tanárnő, mint egy békés kisváros iskolájának a katedrájára.”

A másodikban a Jelky András gimnázium tagintézmény-vezető helyettesét próbálja lejáratni. (https://bajainemzetioldal.wordpress.com/2019/01/18/tul-domeny/)

„No, lássuk csak, ki az, aki manapság felelős Baján a szakemberek képzéséért? Az egyik Dömény János igazgató-helyettes úr a Jelky András Szakközépiskolából. Saját állításuk szerint köznevelési feladatuk a szakközépiskolai oktatás-nevelés. Ennek egyik vezetője Dömény úr. Igazgatóhelyettes úr bemutatkozó képe és személyes hitvallása: Orbán egy geci.
Dömény úr politikai állásfoglalást tett. Ez nem való katedrára! Mindig ezt rikácsolják a liberális-szocialista oldalról is. Ilyenkor mélyen hallgatnak – ha a jobboldalt szidják, elfogadható. Igazgató-helyettes úr politikai állásfoglalása trágár. Szerinte ez méltó egy pedagógushoz. Szerintünk meg nem. És ha ezt a stílust megengedi az interneten, akkor mit tehet a tanóráin, a négy fal között?
A stílus maga az ember, tartja a mondás. Dömény úr trágárkodásával tanítja a fiatalokat. Persze amikor arról lesz szó, hogy milyen neveletlenek a mai fiatalok, akkor Dömény az első sorban fogja szidni a vezetőket. Magában nem fog hibát keresni. A szakemberek oktatásáról, képzéséről már ne is beszéljünk… Nem ő fogja a diákokat szépre-jóra tanítani. És nem is tőle fog gyarapodni a társadalom képzett szakemberekkel. Pedig ez lenne a dolga.

És közben jószándékú pedagógusok százai állnak csatarendben Baján is: küzdenek gyermekeinkért, tudást adnak nekik, nevelik – sokszor a szülők helyett – a gyermekeket, iskolaidőn túl is számtalan szakmai ügyet intéznek, átrágják magukat az oktatási bürokrácián. Teszik a dolgukat. Tisztelet és köszönet nekik ezért!

Dömény úr viszont szégyelje magát! Méltatlan a katedrához!”

A harmadik írást már nem is idézem meg a negyediket sem, azokban azon méltatlankodik, hogy a megtámadottak védekezni mernek.

Hogy az micsoda szemtelenség.

Hm, kedves Watsonom, a jelek arra utalnak, hogy ha egyszer majd, valamikor lesz vizsgálat ebben az ügyben, nem fog nagyon tévedni az, aki a szerzőt a bajai pedagógusok körében keresi. Ugyanis feltűnően szívén viseli a tanintézmények sorsát a Névtelen, sőt, épp, hogy be nem jelentkezett gimnáziumigazgatónak. Igaz, azt anonim módon nehéz lett volna. Szóval, tanügyi néninek vagy bácsinak gyanítom.

Hanem tegnap szintet lépett.

Most már zsarol, névtelen levében, a legaljasabb módon – igaz, nem várt eredménnyel.

A korábban említett lángossütő úr ugyanis munkából hazatérvén egészen komoly kis zsarolólevelet talált a postaládájában, mely szerint ha nem hagy fel azonnal az aktív ellenzéki politizálással, mindenki meg fogja tudni, hogy homoszexuális.

Jól tetszettek olvasni.

Hősünk valószínűleg leülhetett gondolkodni, osztott, szorzott, és úgy döntött: aki még nem tudja, hát tudja meg tőle! Tőle és nem mástól, nem aljas, sötétben bújkáló, zsaroló, éjjelbátor gazemberektől. A következőket tette közzé a FB-oldalán (https://www.facebook.com/mindenamiszeret/videos/796615147363604/):

„Idáig jutottunk?
Sziasztok!
Szabó Richárd vagyok. 40 éves bajai vállalkozó, Lángosos Ricsi - ahogy sokan ismernek. Apa, barát, társ, kolléga.. és homoszexuális. Úgy gondolom, magánügy - ahogyan sok minden más, például a vallási hovatartozás is. Nem kérkedem vele, nem járok melegfelvonulásra, ámbár egyszer kiváncsiságképpen elmentem., Nem küzdök azért, hogy a melegek is házasodhassanak. Tudom, hogy sok, egyébként tiszteletreméltó ismerősöm-barátom számára ez ma még tabutéma... Ilyen vagyok, ilyennek teremtett az Isten. Igyekszem becsületesen élni, hogy a gyerekeimnek ne kelljen szemlesütve beszélni rólam, hogy ne kelljen az apjuk miatt szégyenkezniük.
Ma ezt a figyelmeztetést kaptam. Bedobták a postaládámba...persze névtelenül megint. BNO csak nem a bajai nemzeti oldal?
Megfenyegettek… megzsaroltak azok, akik szerint ma a Fidesz a záloga annak, hogy hazánk a keresztény erkölcsök szerint működjön. Kedves hívő és nem hívő honfitársaim! Tényleg az az igaz magyar és igaz keresztény, aki másokat eltipor, megzsarol, bemocskol? Meddig tűrjük még ezt a gyűlölködést, uszítást?
Ma én kerültem sorra, holnap te fogsz... ha más vagy, ha van önálló véleményed, ha nem akarsz eltiport rabszolga lenni!
Egyet ígérhetek: nem tud ez az aljas hatalom megfélemlíteni. Nem hagyom magam - mert tudom, hogy igazam van. És nem vagyok egyedül.”

Kérem, ez szerintem bátor, gerinces és – függetlenül attól, ki kivel bújik ágyba – igenis férfias szembenézés egy árnyékban lappangó, jellemtelen orvtámadóval. Nem a szexualitás teszi a férfit, de az embert sem: Szabó Richárd megmutatta, hogy nem fél. Vállalja a felelősséget magáért, életéért, minden tettéért, nincs félnivalója, mert tisztességesen él.

A nemi habitusához – amit nem tilt törvény! - meg senkinek semmi köze. Legfőképpen nincs köze olyan valakinek, aki még a saját írásait sem meri aláírni. Ő vajon mitől fél? Rátörnek a Soros-bérencek és meleggé teszik egy varázspálcával? Rászoktatják a marihuánára? Vagy mégis, miért nem szignál?

Több, mint harminc éve írok újságot, blogot, mindenfélét, még soha nem fordult elő, hogy valamiképpen ne írtam volna alá a cikkeimet. Teszem ezt részben szakmai érdekből (a minőségük az én reklámom), részben anyagiból, hiszen aki nem szignál, honoráriumot sem biztos, hogy kap, részben pedig azért, mert nincs mit szégyellnem azon, amit írok.

Én vállalom, a Bajai Névtelen miért szégyenkezik?

Talán nem ért egyet saját magával, de már nem fiatal és kell a pénz?

Vagy ingyen teszi, aljasságból, karrierizmusból? Az is könnyen meglehet.

Egy biztos. Szabó Richárdot nem tudja zsarolni.

Ha mindenki olyan bátor és egyenes volna, mint ő, egy embert sem lehetne fenyegetni, rettegésben tartani, manipulálni.

Tanuljunk Szabó Richárd példájából.

Vállaljuk magunkat, vállaljuk az életünket, a tetteinket, nézzünk szembe bátran az ellenfelekkel.

Ja, a Bajai Névtelennel nem lehet.

Ő nem vállalja a szembenézést.

Még a tulajdon nevét is szégyelli.

Akkor bújjék be az első egérlyukba, és ott csináljon maga alá a félelemtől addig is, amíg ki nem derül, kicsoda.

Az írásait pedig eszerint kell értékelni.

Zsaroló, hitvány, besúgó selymák véleménye senkit se érdekeljen, senkinek se számítson.

Szele Tamás

Hétfő reggel van, ilyenkor ha nem volt vasárnap tüntetés, nincsenek belpolitikai hírek, az azokat mozgató kis sátánocskák és rosszlelkek még csak most ébredeznek, kávéznak, egyedül az újságíró ül hosszú, méla lesben, várja, hogy jöjjön a hír. Ha belföldről, ha külföldről, mindegy. Hát jött, csak kicsit követni kellett a nyomát, míg levadásztam, de kapitális, annyit mondhatok.

Ajánlanám különben Semjén doktornak is, hogy inkább hírre vadásszon, mint állatra, egyrészt sokkal olcsóbb, másrészt izgalmasabb foglalatosság. De lássuk, mit küldött ma reggel elénk a Sors vagy Artemisz istennő?

Behrouz Boochani történetét. Ja, tetszik mondani, életükben nem hallottak felőle. Eddig én sem, pedig kiváló író és újságíró – reménytelen helyzetben. Annyira reménytelen a helyzete Manus szigetén, hogy még a pénz sem segít rajta, pedig most nyerte meg a legnagyobb anyagi elismeréssel járó ausztrál irodalmi díjat, a Victorian Premier's Literary Awardot, amelyet Victoria állam miniszterelnöke alapított és az állami könyvtár adományoz. A hat kategória győztesei 25.000 ausztrál dollárt, a fődíj nyertese pedig ezen felül még 100 ezret, vagyis összesen mintegy 25 millió forintot kap kézhez.

Díjat nyerhet ugyan, de attól még száműzött, deportált menekült marad, Pápua-Új Guineában, illetve annak partjai mellett, Manus szigetén, ami közjogilag nem is ausztrál felségterület: kies hely, az őslakosság a múlt század húszas-harmincas éveiben még gyakorló emberevő volt, őket többek között egy magyar misszionáriusnő, Molnár Mária próbálta lebeszélni erről a szép, régi szokásukról (azért tudunk erről egyáltalán), csak 1943. március 16-án benéztek a japánok, és a misszió teljes személyzetét, valamint híveiket is kivégezték az Akikaze nevű torpedóromboló fedélzetén. Akik megmaradtak az emberevésnél, azokat természetesen békén hagyták. Annyit még érdemes tudni, hogy a sziget fő terméke a smaragdzöld csiga (Papuina pulcherrima), melynek házát ékszerként árulják, csak mostanság már fű alatt, mert védett faj. A lakosság lélekszáma 50 321. Területe körülbelül akkora, mint Komárom-Esztergom megyéé. Egyebekben valódi trópusi pokol.

Ennyit egyelőre Manus zöld pokláról. Lássuk, mit tudunk Behrouz Boochaniról.

1983. július 23-án született az iráni Ilamban. Méghozzá kurdnak, ami nem a legszerencsésebb helyzet – tulajdonképpen a világon sehol sem kellemes kurdnak születni. Vagyunk így pár származással, melyek nem szerencsések. Ő azonban nem érte be ennyi balsorssal, elvégezte a Tarbiat Modares egyetemet, ahol politikai földrajzból és geopolitikából diplomázott: utána, hogy tetézze a pechet, szabadúszó újságíróként helyezkedett el több lapnál is, általában a Közel-Kelet politikai folyamatairól írt vagy a kurd kultúra túlélési esélyeiről. A kurd Werya magazin egyik alapítója is volt. 2013 februárjában az iráni Forradalmi Gárda rátört a szerkesztőségre, tizenegy újságírót bebörtönöztek, ők azóta is raboskodnak tudtommal – Boochaninak sikerült elrejtőznie. Három hónapig bujkált, míg végül május 23-án sikerült kijutnia az országból.

Csak éppen hajón. Mikor menekülni kell, az ember nem válogat: és a legritkább az az eset, amikor magával viheti a hivatalos iratokat, melyek bizonyítják, hogy politikai üldözött. Mikor nekem kellett futni, én is úgy sikerült bizonyítsam, miszerint van érettségim, hogy – a mechanikus fényképezőgépek korában vagyunk, 1987-ben – lefotóztam az érettségi bizonyítványomat, de nem hívtam elő a filmet. Benne hagytam a gépben. Ha a határőr kinyitja, fényt kap, nincs bizonyíték – ha ki nem nyitja, megmarad és később elő lehet hívni. Akinél akkor végzettséget bizonyító iratokat találtak a magyar–román határon, azt szedték is le a vonatról, zárták is be. No, de most nem rólam beszélünk.

Különben is, szegény Boochani hova menekült volna gyalogszerrel? Irán körül csupa olyan állam fekszik, ami nem a demokratikus berendezkedéséről és a kurdok iránti jóindulatáról híres: lehetett volna választani Türkmenisztán, Törökország, Azerbajdzsán, Afganisztán, Pakisztán és Irak között. Egyik jobb hely, mint a másik, főleg egy kurdnak. Kurd újságírónak még inkább. Örült, hogy feljutott a hajóra – és hát ne feledjük, neki az volt az egyetlen bűne, hogy volt, megszületett és dolgozott.

A hajó Indonéziába vitte, mely igen szép ország, és éghajlata is számottevő, ám egy nem maláj anyanyelvű újságíró leginkább éhen halni tud benne – meg is próbált átjutni Ausztráliába, hiszen angolul is tud ő írni, ha kell. Nagyon is tud: most kapott díjat érte. Annál mindenképpen jobban megy neki, mintha malájul próbálná, lévén, hogy nem beszéli ezt az igen szép nyelvet.

És akkor letartóztatták az ausztrál hatóságok. Az idő tájt már érvényben volt a szigorú törvény: aki beutazási vízum nélkül és hajón próbál meg partra szállni, azt azonnal letartóztatják és menekülttáborba kerül. Nem tudom, hogy képzelték: a Forradalmi Gárda majd szépen, udvariasan leül és kivárja, míg az általa üldözött személy megkapja az ausztrál vízumot, alig évek kérdése az egész?

Mármost ezek a táborok nem ausztrál területen vannak, hanem Naurun és Pápua-Új Guinea partjai mentén. Vannak az országban is, azokból épp most zártak be kettőt, a Melbourne-ben található, vitatott maribyrnongi létesítményt azonnali hatállyal, a sydneyi Blaxland Központot pedig májusig számolják fel. A külországi táborokkal azonban érdekes helyzet áll elő: aki elhagyhatja őket, az sem hagyhatja el, iratok híján. Mert minden iratot elvesznek, már az eljárás kezdetekor. Hol is láttunk ilyent? Ja, az Ördög-szigeten, amit a szabaduló fegyencek nem hagyhattak el, ott kellett maradjanak telepesnek.

Igen, Ausztrália őrzi kultúráját: ha egy kicsit utána számolunk, a kontinensnek van 24,6 millió lakosa, a naurui és manusi táborokban mintegy ezren raboskodhatnak, rajtuk kívül 1250 embert tartanak fogva Ausztrália területén fokozott biztonságú létesítményekben. Nehezen hinném, hogy ez a 2250 fő komoly veszélyt jelentene a huszonnégy és félmillió lakos fehér, angolszász és protestáns kultúrájára – aztán meg, hogy miféle veszélyt jelenthet pont a kultúrára egy minap ausztrál irodalmi díjjal kitüntetett író, azt végképp nem vagyok képes megfejteni. Csak használna, nem ártana, ha kiengednék, minden törvény alól van kivétel. Épp nem egy militáns iszlám harcosról van szó, hanem ellenkezőleg, azok áldozatáról.

De Ausztrália őrzi kultúráját, így Boochani nem mehetett el a manusi táborból átvenni a díját sem, amit pedig Victoria államtól, illetve annak könyvtárától kapott – csak Skype-on jelentkezhetett be, élőben a Pokolból. A nagyestélyis és szmokingos ünneplők épülésére. Mintha egy Szolzsenyicin jelentkezett volna be Szolovkáról.

Különben a díjnyertes kötetet is (No Friend But the Mountains – Nincs barátod, csak a hegyek) a telefonján írta, és nem véletlenül. Az őrség ugyanis rendszeresen razziázik a foglyok szállásán, és, mint a szerző a Guardian Australianak elmondta, „ha papírra írtam volna, már rég megsemmisítették volna”. Telefonon írta, WhatsApp-on küldte el a fordítójának, minden nap egy-egy részletet, amivel épp elkészült. Korábban a tábori életről egy holland-iráni rendezővel közösen dokumentumfilmet is forgatott, azt is telefonnal.

Aki most azon pampogna, hogy milyen liberálisak az ausztrál szervek, hiszen lehet telefonja a foglyoknak, az korábban, évekkel ezelőtt is pampogott, hogy miért van telefonjuk a menekülőknek – az ilyen embernek őszintén kívánom, hogy menjen el ne menekültnek, csak turistának idegen országba, telefon, térkép és szótár nélkül. Különben pedig ne játsszuk a hülyét, a magyar börtönökben is elvileg tilos a mobil, a gyakorlatban pedig nagyobb választék van belőlük a kaptárban, mint a kisebb pesti boltokban.

Mellesleg, Ausztrália korábban is őrizte a kultúráját. Már 1901-től, akkor azért, hogy a nem angolszász országokból érkezőket ki lehessen rekeszteni, a friss bevándorlóknak diktálásalapú nyelvvizsgán kellett átesniük, amelynek nyelvét a hatóságok tetszés szerint választhatták ki. Az öt nyelven beszélő, náciellenes tevékenysége miatt üldözött cseh újságíró, Egon Erwin Kisch például azért nem telepedhetett le, mert elbukott a skót gael nyelvi teszten. Ezt a rendszert 1947-ben törölték el, a mostani szigorításokat 2013-ban vezették be.

És tovább is szigorították az intézkedéseket. A 24.hu szerint aki egyszer hajón megpróbál illegálisan Ausztráliába jutni, azt élete végéig kitiltják az országból. Ez alól nincs felmentés, tehát ha az illetőnek rendeződik később az élete máshol, még turistaként, üzleti út miatt vagy ha ausztrál házastársa lesz, se jöhet be az országba. (https://24.hu/kulfold/2016/10/30/ausztralia-durvan-bekemenyit-a-menekultekkel-szemben/)

Hogy milyen világ van a táborokban? Megtudhatjuk Boochanitól, én itt inkább egy évekkel ezelőtt tanúvallomást idéznék, melyet Marianne Evers tett 2013-ban, aki nővérként szolgált a naurui táborban. (https://index.hu/kulfold/2013/02/09/koncentracios_tabor_a_koverek_orszagaban/)

„Naurun forró, párás környezetben él 400 férfi, akiknek több mint a fele Srí Lanka-i, és mint mondta, egy sátorra 16 menekült jut. Sokan az öngyilkosságba menekülnek, a nővér hetente látott magukat felakasztó férfiakat. Egy börtönhöz hasonlóan sok fiatal férfit csoportokban erőszakolnak meg. „Láttam embereket állatokként kúszni a földön, akik azt mondták, hogy: Kérem, hagyjanak meghalni!” – mondta Evers.” (Index)

Ilyen az élet ezekben a csendes-óceáni paradicsomokban, kérem. Nincsenek fűszoknyás lányok meg luau hulatánccal.

Hogy Boochanival mi lesz?

Nem tudni. Valószínűleg most ő a leggazdagabb fogoly Manuson, már a puszta élete védelmében is ki kéne emelni onnan, de a törvény világos, marad, ahol van, éspedig élete végéig, mert iratok nélkül nem mozdulhat. Tekintve a klímát és anyagi helyzetét, könnyen meglehet, hogy ez az élet nem lesz hosszú.

Ausztrália megvédte kultúráját attól, aki a legnagyobb ausztrál írók közé emelkedhetett volna, ha a hatóságok egy pillanatig is humánusan tekintik a helyzetét.

És belegondolni sem merek, hogy Magyarország hány olyan embertől védte meg a sajátját, aki nagy javunkra válhatott volna.

Írótól, orvostól, tudóstól.

Ne tessék hisztériázni, hogy „ezek harcosok voltak”. Tessék belenézni egy akármilyen híradóba. Ha harcosok lettek volna, égett volna a fél ország. Civilek voltak, polgárok, sokan értelmiségiek is.

Megvédtük a kultúránkat. Ahogy az ausztrálok is a magukét.

Gratulálok mindkét államnak.

Szele Tamás

Kérem, három nap múlva feltámadás várható. Ha nem is a testnek feltámadása, de legalább a léleké sem – inkább valami gonosz tréfája a reinkarnációnak, kis pokolcsoda, Durumó meg jókat kuncog, ahogy látja majd a közönség megnyúlt képét. Újraindul a Magyar Nemzet, de nem azért, mert eloszlottak a fellegek a magyar sajtó egéről, sőt, most gomolyognak csak igazán.

Meg nem is a Magyar Nemzet indul újra. Csak ez lesz a neve. De aki lelkesen csapna le szerdán az újságosnál az „új” lapra, annak csalódnia kell majd, mikor belelapoz: ő egy Magyar Időket vett. Igen, ugyanis a Magyar Időket, ezt a kísérleti célokra létrehozott, de sikeresnek bizonyult fejlesztést, ezt a mutáns harci kiborgot nevezik át Magyar Nemzetre.

A hang Jákobé lesz, még ha a kéz Ézsaué is - de ez mire jó?

Azt nem mondanám, hogy nem tudtunk róla. A szándék már hónapok óta ismert volt a szakmában, volt, aki mert róla beszélni, volt, aki nem: egy volt kollégámnak említettem vagy nyolc hete, akit a rossz sors a kormánymédiához sodort, ő csak rejtelmesen hallgatott – már amennyire lehet Messengeren hallgatni, bár persze lehet – de tudtam, hogy tudja, hogy tudom (becsületére váljék: amint a hír nyilvánossá vált és már nem kockáztatta a kiadásával a mindennapi kenyerét, elsőként küldte el nekem, mert rendes ember ő, csak ennie is kell – szerencsére politikamentes területen dolgozik). Szóval, olyan volt az egész mint egy olasz operában a titok. Sok száz ember előtt énekli a hőstenor torka szakadtából a színpad közepén, hogy „Itt senki sem hall engem, senki sem lát”. Segreto di Pulcinella volt ez, a szép olasz kifejezéssel, titok, amit mindenki tud, csak nem beszélünk róla.

Ha a többi bizalmas értesüléseim is ilyen pontosak, cudar egy betyár világ jön, annyit mondhatok – csak éppen nem árulom el, amit tudok, bár szerintem tudják, hogy tudom.

Vagy hogy is van ez.

Egyszóval, szinte mindenki számított erre a nem túl meglepő húzásra. Még a dátumot is ki lehetett ókumlálni. Hát hogyne lehetett volna.

Hiszen február hatodikán nevezik át a lapot, a G-nap évfordulóján.

Aki meg nem tudja, mi az a G-nap, az az elmúlt négy évet valami thébai barlangban töltötte remeteként, szárított sáskán és pergelt mézen tengetve napjait. Nagyon irigylem az illetőt – de azért elmondom: 2015. február hatodikán választotta le és fordította szembe részben Simicska Lajos médiabirodalmát a kormánypártról. Az akkori eseményeket számosan elemezték már, még számosabban fogják, a jövő történészeinek tömege fogja ebből írni a diplomamunkáját, ideális téma, ugyanis senki sem biztos abban, mi a jófene történt akkor. Még én is foglalkoztam volt vele, körülbelül azzal az eredménnyel, miszerint valószínűleg gazdasági érdekek ütközhettek frontálisan politikai érdekekkel. 

Orbán gecinek nevezése tényleg csak egy szimbolikus gesztus volt a történetben, gyakorlati jelentősége maximum annyi, hogy „nevet adott a gyereknek”, erről nevezték el az egész jelenséget. Ecsetelhetném, hogy lett a kőkemény és semmiféle eszköztől vissza nem riadó üzletember Simicskából, aki korábban a korrupció és a mutyi jelképe volt a köztudatban egyes egyszerű lelkek számára dacos magyar demokrata Messiás, ellenzéki Krőzus ettől az egy négybetűs szótól, mesélhetnék az alfeléhez járuló zarándokseregről, akik levett kalappal érkeztek hozzá – nem csak a tisztelet okából, hanem azért is, mert azt remélték: tesz valamit abba a kalapba. Nem tett, illetve, akinek tett, az sem járt túl jól vele. A Jobbik épp most vacillál, hogy feloszoljék-e magától vagy megvárja a felszámolóbiztosokat.

De minket most a sajtó érdekel. Simicska médiumainak munkatársai döntés elé kerültek: vagy a kormányt szolgálják a jövőben, vagy a munkaadójukat. Volt, aki felállt, volt, aki maradt. A felállók segítségével kezdett el alakulni az a kormánypárti médiabirodalom, ami mostanság a Közép-európai Sajtó és Média Alapítványban teljesül ki, akkor indították – illetve fél évvel később – a Magyar Időket is, a Napi Gazdaság még füstölgő romjain. A tulajdonos Liszkay Gábor volt, a Magyar Nemzet volt főszerkesztője. 2015. szeptember elsején jelent meg először.

Hát akkor most megint Liszkay lesz a Magyar Nemzet főszerkesztője, kérem. Közben a Nemzet próbált minőségi újságírást űzni az ott maradt munkatársakkal, gyakran sikerült is, bár tudták, hogy az életükért menetelnek, ha a kormány nem bukik meg a választásokon, nekik végük.

A kormány maradt, és Simicska fénysebességgel szüntette meg a lapját. Maga a név, a „Magyar Nemzet” valamiképpen mégis a kormány tulajdonába került, és most lám, fel is használják, a lehető leggazdaságosabb módon: egyszerűen ráírják a Magyar Idők fejlécére, volt egy lapjuk, lett egy lapjuk, semmi több nem történt.

Akik olyan öregek, mint én, és még emlékeznek azokra a korokra, mikor dinoszauruszok mászkáltak a Körúton, Matuzsálem kamasz legényke volt, Orbán Viktor meg népszerű, fiatal politikus, azok azt is tudják, hogy a Magyar Nemzet történetében nem ez az első gyökeres változás. A lap a rendszerváltás tájékán – főként Bodor Pál (Diurnus) napi jegyzeteinek köszönhetően - mértékadó és hiteles, kiváló orgánum volt, egyike a legjobbaknak. Aztán a kilencvenes évek harcaiban és a privatizáció dzsungelében Bodor Pál is elkerült onnan, a lap is a Postabank sajtóportfóliójába került, akkor mérsékelt, független jobboldali napilapnak tartották (bár az elhunyt Kristóf Attila munkásságát erős finomkodás mérsékeltnek nevezni). A Postabank-csőd után, 1998-ban a sajtóportfólió az első Fidesz-kormány kezébe került, ekkor szüntették meg a nyereséges Kurírt és tartották meg helyette a veszteséges Magyar Nemzetet, nem kis részben pont az említett Kristóf Attila választási kampány alatt tanúsított propaganda-munkásságának köszönhetően. De az életben maradt szerkesztőség munkatársai sem örülhettek sokáig – 2000-ben egyesítették őket a Napi Magyarországgal, mármint oly módon, hogy minden régi embert elbocsátottak és helyére egy Napi Magyarországos került. Tulajdonképpen ez volt a Magyar Nemzet első nagy színe változása, a mostani csak a második.

És aztán tudjuk, mi történt: tizenöt évig szolgálták híven a mai kormányt, ellenzékből is, míg el nem jött a G-nap. Volt, aki vakon hitt, volt, aki pénzért, olyan is, aki egyáltalán nem, csak nem kapott más munkát. És a G-nap után olyanok is voltak, akik igazán újságot csináltak ebben a pár évben.

Rendben, itt tartunk ma, de mire jó ez az egész? Értem, hogy villamos, de mi hajtja?

Az átnevezős komédiának összesen két célja van.

Egyrészt a kormány látványosan kitűzi a „visszahódított” vár ormára a lobogóját. Ez szimbolikus politizálás, haszna semmi, de jól néz ki. Másrészt, az, hogy „újból megjelenik a Magyar Nemzet” rengeteg világszintű szakmai-politikai fórumon lehet érv. Azért a világszintűeken, mert azok nem ismerik annyira a magyar viszonyokat, hogy átlássák: ez puszta színjáték. Egy nemzetközi szervezet – mondjuk, médiaszervezet – beérheti azzal a magyarázattal, hogy „anyagi gondjai voltak az orgánumnak, de már újra a piacon van” és könnyen juthat arra a megállapításra: Magyarországon nincs is baj a sajtószabadsággal, vagy legalábbis akkora baj nincs, hiszen lám, a kormány megmentette azt a lapot, ami az ellenzékét képviselte.

Ahhoz már, hogy lássák: ez a lap nem az a lap, tudni kéne magyarul is.

Aki Magyar Nemzetet akar olvasni, keresse szerdától is a Magyar Hangot, aki Magyar Időket, az meg a Magyar Nemzetet, nincs itt semmi látnivaló, álarcot cseréltek a karneválban a táncosok.

Egyszer majd eljön az éjfél, és lehull minden álarc. De az a pillanat még messze van.

És, hogy miképpen fog kinézni a sajtópiac az olvasó szempontjából?

Mint a régi viccben. Ordít a rikkancs a Nyugatinál:

- Óriási szélhámosság a Belvárosban! Kétszázhatvan áldozat! Megjelent a Magyar Nemzet!
- Na adjon egyet, fiam...
- Óriási szélhámosság a Belvárosban! Megjelent a Magyar Nemzet! Kétszázhatvanegy áldozat!

És tényleg az.

Szélhámosság.

Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, most bemutatom, hogyan olvassuk félre a híreket. Az is igaz, hogy kell hozzá némi akarat és szándék a félreértésre, csőlátásra, valamint nem kevés felületesség: ezek nélkül talán még meg is értenénk, miről van szó és miért. Csak akkor kiderülhetne, hogy magának a hírnek semmi köze hozzánk, sőt, ebben a formájában nem is igaz.

És az olyan kellemetlen.

Tegnap végigsöpört a magyar sajtón a Blikktől a Mandineren keresztül a HVG-ig és a 24.hu-ig az információ, miszerint Orbán Viktor fogadhatja Ferenc pápát Csíksomlyón: ez aztán kavart némi indulatokat is, ki így, ki amúgy horgadt fel rajta, pártállás és világnézet függvényében. Hivatalossá akkor vált a híresztelés, amikor az MTI is kiadta hírként, sőt, azóta már frissítette is.

Hű, mekkora haraszt nem zörög, ha nem fújja a szél...

Én magam kétkedve csóváltam a fejemet. Hivatalosan ez elképzelhetetlen, ugyanis Orbán Viktor nem fogadhatja a pápát sem Csíksomlyón, sem máshol ezen a kerek világon, Budapestet kivéve, ami a bejelentett telephelye. Bárhol máshol maximum a pápa fogadhatja Orbán Viktort, ha olyan kedve van: a pápa Isten földi helytartója nominálisan, Orbán meg még az ellenkező hatalmat sem képviseli: mint tudjuk a Sötétség Fejedelme nemes ember, nem áll szóba akárkivel. Bár ez teológiai kérdés. Diplomáciai szempontból Orbán, mint szimpla, mezei kormányfő nem fogadhatja a pápát, aki nála sokkal magasabb rangú a nemzetközi diplomáciában. Még fordított esetben is kérnie kell az audienciát, találkozót, aztán vagy fogadják, vagy nem.

Tehát maximum akkor kezdeményezhetne találkozót Csíksomlyón, ha pápaváltozás lenne Csíkban, éspedig oly módon, hogy Orbán lenne azontúl a pápa, Ferenc pedig a magyar miniszterelnök. Én benne volnék a cserében, csak sokan mások nem örülnének. Arról már nem is szólva, hogy Csíkban eddig csak ördögváltozás volt, az is Tamási Áron egyik novellájában, másként nem.

No, akkor most, hogy tisztáztuk: nem lesz sem hivatalos találkozó, sem fogadás, sem pápaváltozás, lássuk csak, miből indult el ez az egész szamárság?

Vegyük az alaphírt, éspedig vegyük az MTI-ből, mert az a hivatalos.

„Bukarest, 2019. február 1., péntek (MTI) - Az Adevarul című román napilap blogrovatában George Simion aktivista azt írja, hogy június elején Orbán Viktor magyar miniszterelnök fogja fogadni Ferenc pápát Csíksomlyón. Havasi Bertalan, a kormányfő sajtófőnöke az MTI megkeresésére úgy reagált: ez „sajtókacsa”, amivel „nem foglalkoznak”.

George Simion - aki Románia és Moldova egyesülését szorgalmazza és jelöltként akar indulni a májusi európai parlamenti választáson - a székelyföldi románok egy szombati találkozójára hivatkozik, ahol ortodox püspökük, Andrei Moldovan azt állította: tudomása szerint sem Klaus Iohannis román államelnök, sem Viorica Dancila miniszterelnök nem vesz részt a csíksomlyói eseményen, így Orbán Viktor fogadja majd a pápát.

A blogger felszólította a román hatóságokat, hogy a pápa romániai látogatásának valamennyi helyszínén a román állam kompetens vezetői fogadják a római katolikus egyházfőt.

A Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Civil Fóruma elnevezésű szervezet hétvégi ülésén - ahol a blogger szerint a román püspök nyilatkozata elhangzott - egy nyílt levelet is közzétettek.

Ebben a részt vevő székelyföldi román szervezetek azt kérték a román államtól, hozzon olyan konkrét intézkedéseket, amelyek gátat szabnak Magyarország törekvésének, hogy kiterjessze szuverenitását Székelyföldre a Budapest által finanszírozott erdélyi beruházások révén.

bszg \ bpt

MTI 2019. február 1., péntek 20:41”

Kérem, ebben minden fontos információ benne foglaltatik, ami csak szükséges a történet valódi természetének megismeréséhez, csak éppen a legtöbb ember oda sem figyel rá. Vegyük sorban.

Azt mondja, „az Adevarul című román napilap blogrovatában” jelent meg a hír. Nem a lapban – a blogrovatában! Körülbelül annyit jelent ez, mintha nálunk az Origo vagy másik oldalról az Index blogrovatában jelent volna meg: az ilyenekbe ír boldog és boldogtalan, amit akar, az már a szerkesztő felelőssége, mit válogat be a lapban megjelenő anyagok közé. Esetünkben a szerkesztőnek ez a blogbejegyzés volt érdekes. Nem biztos, hogy fontos, még kevésbé, hogy igaz is: de érdekes.

Aztán ott van maga a szerző, George Simion. Nem egy elfogulatlan publicista, sőt: ha kicsit utánajár az ember, két dolgot azonnal megtud róla. Az első, hogy jelölt az idei uniós választásokon, a második, hogy életének egy fő célja van, és ez Moldova, valamint Besszarábia egyesítése Romániával. Már 2004 óta erre az egy pillérre építi a politikai karrierjét, elannyira, hogy az idei választási jelszava az EP-kampányban is az, miszerint: „Nagy-Románia Európában”. Egyszóval nem egy fénylő tekintetű fiatal és idealista liberálissal van dolgunk, akárhogyan is ábrázolja saját magát megafonba kiabáló aktivistaként a blogja fejlécén, hanem egy számító és nem kicsit nacionalista, profi politikussal. Akinek lehet hosszú távú célja ez a bizonyos határrevízió (csak elég sokáig kell élnie ahhoz, hogy az oroszok egy gyenge pillanatukban ebbe belemenjenek, de pár száz év alatt még ez is megeshet), azonban rövid távú célja mindenképpen a zsíros brüsszeli állás és fizetés.

Utána vegyük csak a nagyszentségű (preasfintit) püspök esetét. Még csak nem is Simion beszél a blogbejegyzésben arról, hogy Orbán fogadná a pápát, hanem ő. Szó szerint:

„Este inadmisibil într-un Stat Român de unde toţi politicienii iau salariu, să-l întâmpine pe Papa Francisc prim-ministrul Ungariei. Marea ruşine a românilor! Marea ruşine a românilor!” - P.S. Andrei, Episcopul Covasnei şi al Harghitei.”

Magyarul:

„Megengedhetetlen a román államban, amelytől az összes politikus kapja a fizetését, hogy Ferenc pápát a magyar miniszterelnök fogadja. Ez a románok nagy szégyene! A románok nagy szégyene!”

Hát kétségtelen, hogy különös helyzet volna, csak éppen ilyesmiről szó sincs, nem is lehet, tehát nincs mit szégyellni. Még tán megbeszélés sem lesz a résztvevők között, maximum találkoznak, de annak nem lesz diplomáciai jellege vagy fontossága. De miért háborog ennyire a püspök? Honnét veszi egyáltalán a „fogadás” hírét?

Úgy áll a helyzet, hogy nem kapott hivatalos értesítést az egyházmegye sem Iohannis elnök, sem Viorica Dancila miniszterelnök közelgő látogatásáról. Mondjuk nem kötelező nekik odamenni, de a püspöknek az fáj, hogy szerinte nem is fognak, nem jön hozzá magas vendég Bukarestből. Ezért bocsátotta útjára ezt a – nem nevezhetjük egyébnek – vélelmet. Amelynek annyi a realitása, mintha húsevő kenguruk támadásától tartana az éji homályban.

Ezt aztán már könnyű volt meglovagolnia, szétkürtölnie az éppen kampányoló Simion mesternek, akinek jól jött ez így, választások előtt, mint egy falat kenyér, olyan jól. Nincs itt egyébről szó, mint egy sértődött püspökről és egy kampányoló nacionalista politikusról.

Hogy Orbán Viktor sajtófőnöke nem foglalkozik a dologgal, az igencsak érthető: jobban is teszi, ugyanis ha foglalkozna, be kéne látnia nyilvánosan a magyar kormányfő diplomáciai jelentéktelenségét Ferenc pápához képest. Az meg kényelmetlen volna.

Mármost, láthatjuk: az MTI-hírben voltaképp minden információ megvan a maga módján, ellenben egy sor magyarázat nem sok, annyi sincs melléje. Ami nem is volna kötelessége különben a hírügynökségnek: a kedves felhasználó értelmezze, ahogy akarja vagy tudja, ők a hírt adják, nem a hátterét.

Képzelhető, hogy micsoda indulatokat sikerült kiváltani aztán vele, jobboldaltól baloldalig. És nem először esik bele a magyar sajtó abba a csapdába, hogy egy román nacionalista politikus szavait félreérti, csak, mert az Orbán Viktorról beszél: pár évvel ezelőtt az ultranacionalista Bogdan Diaconu lett néhány napra hős Budapesten, mert volt pár keresetlen szava a magyar kormányfőről. Már akkor is kár volt az írásának csak az első felét idézni, amiben Orbánt bírálta: ugyanis a második feléből már látszott, miféle szélsőjobboldali figurával van dolgunk. Akkor komoly sajtóviták kerekedtek abból, hogy akik tudtak románul, figyelmezettek a veszélyre, akik meg nem – és ez a sajtó munkatársainak, valamint a közönségnek a nagyobbik része – nem értették, mi a baj ezzel a jó emberrel, aki olyan szép csúnyákat mond az Orbánról? Hát csak az, hogy például 2016-ban megalapította a Vlad Tepes-gárdát. Az igaz: akkora közömbösség övezte ezt az alakulatot, hogy érdeklődés hiányában meg is szűnt. De lám, Budapest valamikori hőse micsoda alak volt valójában...

Száz szónak is egy a vége: Csíksomlyón senki nem fog hivatalosan fogadni senkit, maximum találkozhatnak a búcsúban a pápával mindazon politikusok, akik odamennek: ha Orbán odamegy, ő is, ha Iohannis odamegy, ő is, ha Viorica Dancila odamegy, ő is, és ha megjelenne Hatodik Tupou tongai uralkodó őfelsége egyenesen Nuku'alofából, akkor ő is.

Nincs szó semmi egyébről a nagy harasztzörgés közepette, mint egy uniós választási kampánycselről.

De végső soron ez akkor is egy búcsú lesz, nem egy konferencia.

És nem lesz Csíkban pápaváltozás sem.

Szóval, nyugodjunk meg: újból nem történt semmi.

Szele Tamás

Max Otto von Stirlitz SS-Standartenführer gondterhelten ráncolta homlokát és rágyújtott egy Belomorkanalra. Ezt a cigarettát már alig lehetett beszerezi Berlinben. Stirlitz ideges volt. Ezt a baromságot! Ezt sikerült úgy elcseszni, hogy most már csak röhögni lehet a megállíthatatlanul zajló eseményeken.

Még jó, ha nem írja meg őket valaki filmsorozatnak.

Mondjuk erre nem túl sok az esély – gondolta Stirlitz – ez annyira valószínűtlen történet, hogy a közönség sem fogadná el. Maximum a sajtó poénkodhat rajta, azt meg úgyis mindenki elfelejti: Stirlitz tudta, hogy az átlag újságolvasó politikai emlékezete az írás befejezése után három percig terjed.

És Stirlitz ezúttal sem tévedett.

De egyáltalán, ki bolondult meg az FSzB-nél?

Két lengyel neonáci felgyújt Ukrajnában egy magyar kulturális központot Moszkva utasítására, ám a parancsot és a pénzt egy német AfD-közeli újságírótól kapják rá. Stirlitz fájón hiányolta a történetből az albán tengeralattjárós egységeket és a Tibeti Idegenlégió ejtőernyős szahariánjait, ponyárral, bár lássuk be, semmi sem tökéletes. De hogy sikerült idáig jutni?

Hát igen, a Primakov-elv.

Még Jevgenyij Primakov orosz miniszterelnök (egyben volt KGB-főnök és Vlagyimir Putyin hajdani mentora) idején dolgozták ki azt a stratégiát, miszerint Magyarországot kell használni kísérleti terepként az orosz törekvések szondázására. Ez azon a felismerésen alapult, hogy mind Oroszországot, mind Magyarországot egykori önmaga veszi körül, és mindkét esetben „homogén tömbökben élnek többé-kevésbé politikai, nyelvi, kulturális jogaiktól megfosztott népelemei”. Persze, a teljes jogfosztás ritka, sőt, elő sem fordul, tehát törekedni kell az ideális laboratóriumi körülmények megvalósítására. Mondjuk így. Különben is, kinek kellett az a nyavalyás kultúrház? Maximum a magyaroknak. Őket meg magyar ügyekben Moszkva nem kérdezi.

Az van, amit Moszkva mond, ezt Stirlitz nagyon alaposan megtanulta. Moszkva meg most ukrán neonáci támadást igényelt. De miért amatőrökkel szervezték meg, hiszen van a Központnak annyi profi neonácija, amennyit csak akar?

Esetleg bele akarták kódolni az akcióba a bukást is?

Lássuk a tényeket.

Az ügy már a krakkói bíróság előtt van, az iratai szerint Manuel Ochsenreiter, a szélsőjobbos Zuerst újság munkatársa rendelte meg az akciót, és ő fizette ki a három, Kreml-barát szélsőjobboldali csoporthoz köthető lengyelt. A megrendelés szerint a provokatív akciót úgy kellett végrehajtani, hogy az ukrán szélsőségesek támadásának tűnjön a magyar kisebbség ellen. A német újságíró azt kérte a lengyelektől, hogy küldjenek neki bizonyító erejű videót a felgyújtott irodáról a Telegram nevű anonim üzenetküldő alkalmazáson keresztül. Amikor megkapta a videót a kiégett iroda kormos homlokzatáról, válaszul ezt írta vissza: „Több mint elegendő”. Három nappal később a német újságíró a berlini repülőtéren találkozott az egyik lengyellel, Michal Prokopowiczcsal akinek egy könyvben 1000 eurót adott át (500 eurót már korábban elküldött neki Lengyelországba szintén egy könyvbe rejtve). Aprópénz, kopejkák, gondolta Stirlitz.

Na igen, csakhogy. Csakhogy a pénzből a két valódi elkövető, Adrian M. és Tomasz S. összesen csak kétszáz-kétszáz eurót látott, ugyanis a dörzsölt Prokopowicz lenyelte a többit, ráadásul Prokopowicz ezzel a két marhával, akik még az arcukat sem takarták el a térfigyelő kamerák elől (azért is buktak meg) a Falanga nevű lengyel szélsőjobboldali szervezetben találkozott.

Mármost, ha egy lengyel nacionalista, akkor kiket utál a legjobban?

Első sorban az oroszokat és a németeket.

Ezért tűnhetett bombabiztos tervnek, hogy Moszkva utasításait a német Ochsenreiter közvetítse, aki ráadásul az egyik AfD-s képviselő, Markus Frohnmaier asszisztense volt. A Bundestagban csak nem fognak nyomozni...

Csak de.

Különben Ochsenreitert a lengyel Mateusz Piskorski hozta össze Prokopowiczcsal, márpedig Piskorski és Ochsenreiter közös érdekeltsége az „Eurázsiai Tanulmányok Németországi Központja” nevű szervezet, amit 2016-ban alapítottak, és ami egyenes összeköttetésben áll az eurázsiai gondolat főatyuskájával, Alekszandr Duginnal.

Kezd összeállni a kép, gondolta Stirlitz. Valahol a Kremlben egy rohadt íróasztal mögött valaki alkalmazni kezdte a Primakov-doktrínát, épp hasznos lett volna, hogy felgyújtsanak egy magyar kulturális központot Kárpátalján, aminek a stratégiai jelentősége nulla ugyan, de a politikai játszmához kellett egy ilyen incidens. Minden ment is a maga útján, terv szerint, Magyarország tiltakozott, Ukrajna tagadott, Washington közeledett, az Egyesült Államok megpróbálta elérni, hogy Budapest ne blokkolja tovább Ukrajna NATO- és EU-csatlakozását az ukrán oktatási törvény szigorítására hivatkozva. Wess Mitchell amerikai külügyi államtitkár ezért cserébe még egy Trump–Orbán-tárgyalást és közös fotót is felajánlott a júliusi NATO-csúcson, sőt, egy mézeskalács huszárt is kilátásba helyezett Szijjártó Péterkének, de a magyarok ezt az ajánlatot (moszkvai nyomásra talán) visszautasították.

Szóval éleződött a helyzet, ahogy azt kigondolták abban a Kreml-béli dolgozószobában, mikor ezek a marhák lebuktak. Tökéletesen vissza lehetett követni az utasítás szolgálati útját, alulról felfelé: Adrian M. és Tomasz S. kapták Prokopowicztól, Prokopowicz kapta Ochsenreitertől, Ochsenreiter meg az eurázsiai vonalon Moszkvától. Az egész akció azon bukott meg, hogy két idióta közkatona lusta volt símaszkot húzni munka közben. Régen az ilyent szó nélkül távolították el a Szervezet soraiból – szó nélkül távoztak, de lábbal előre.

Azok a boldog, szép napok... nosztalgiázott Max Otto von Stirlitz SS-Standartenführer úgy is, mint Makszim Makszimovics Iszajev ezredes. Aztán visszazökkent a mába. Tehát akkor mi történt?

Diverzáns akciót hajtottunk végre saját barátaink ellen.

Miért hajtottuk végre?

Mert az ellenségeink nem voltak olyan hülyék, hogy maguktól megtámadják őket.

Mi volt a célja?

Az, hogy rontsuk meg a közöttük fennálló viszonyt.

Milyen volt előzőleg az ő viszonyuk?

Rossz.

Milyen lesz ezek után?

Ugyanolyan rossz.

Volt értelme az akciónak?

Nem volt.

Mi várható?

A helyzet továbbra is éleződni fog. Éspedig ugyanúgy, mintha sor sem került volna az akcióra.

Akkor mi szükség volt erre az egészre?

Az égvilágon semmi.

Hogy hajtottuk végre az akciót?

Rosszul, amatőr módon. Meg is bukott.

Stirlitz keserűt szippantott Belomorkanaljának kartonvégéből és elnyomta a csikket. Már ez sem a régi. És milyen nehéz mostanság hozzájutni!

„Az idő soha-soha meg nem áll,
az órák róják szüntelen az útjukat,
a pillanat úgy illan, tovaszáll,
mint gyors folyón suhanó hab, épp annyi csak...
...a pillanat”

 - dudorászta magában, miközben végtelennek tűnő köreit rótta cellája kőpadlóján a berlini Moabit-börtönben.

 Őt egy korábbi akció után felejtették ott.

 Még 1945-ben.

Szele Tamás

Kérem, előre szólok, hogy botrányos ügy következik. Hosszú lesz és mocskos. Megint álhírek, igen. Meglehet, hogy kicsúszik a billentyűzetből pár átok is: utálom a vérszívó vámpírokat, nehezen tűröm, ha gyermekeknek esik bántódása, éri őket kár, esetleg kerülnek veszélybe néhány amúgy is velejéig jellemtelen felnőtt anyagi haszna kedvéért.

Márpedig most erről van szó – ha ugyan nem többről.

Néhány hete vált közismertté a kétegyházi Dicsa Noémi esete: kisgyerekről van szó, a hat éves kislány egy ritka betegségben, gerincvelői izomsorvadásban szenved. Az orvosok legfeljebb 10-12 éves kort jósolnak neki, édesanyja azonban nem adja fel: minden nap tornáztatja, és új lehetőségek után kutat. Nem is lenne anya, ha nem tenné, ha feladná. Most elvben kínálkozik egy új terápia: egy, az Egyesült Államokban kifejlesztett gyógyszer, a Spinraza, amely segítené a kislány szervezetét, hogy feldolgozza és izommá alakítsa a fehérjét. A kezelést már alkalmazzák itthon, azt azonban tavaly is csupán tíz gyereknek fizette a biztosító, de Noémi nem volt köztük. A család így önerőből próbálja összegyűjteni a 68 milliós forintos terápia árát. Illetve gyűjtést indítottak, a sajtó és a közösségi média segítségével.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Ebben az írásban nem, azaz NEM fogom elemezni, mennyire lenne hatásos vagy nem hatásos a kezelés. Azt sem, hogy a TB azért nem fizet-e, mert már késő lenne alkalmazni a Spinrazát, avagy takarékosságból. Nem vagyok orvos, olvastam több szakvéleményt pro és kontra, és az a meggyőződésem, hogy ebben a kérdésben csak szakorvos mondhatna véleményt. Szeretném még a látszatát is kerülni annak, hogy bármelyik álláspontot képviselem: munkahipotézisként egyelőre fogadjuk el, hogy a terápia lehet sikeres.

Tegyük ezt azért, mert ez nem orvosi szakcikk, hanem – akármennyire is különös – médiaügyi írás lesz. Tehát: mondjuk, hogy lehet sikeres talán a kezelés. (Etikai kérdés az is, hogy mivel nem vagyok szakértő, nem kívánok senkiben sem reményeket kelteni, sem azokat porrá zúzni). Tehát tételezzük fel, hogy van értelme és haszna a gyűjtésnek. Egy próbát mindenképpen megér.

A gyűjtés haladt is szépen, a maga útján, össze kezdett jönni valamennyi pénz, most olyan 16 millió körül stagnál az összeg. Stagnál bizony: ugyanis hiába a jó szándék, a segíteni akarás, az átkozott magyar álhír-sajtó, az álmédia felfedezte magának a halálos beteg kislányt, rátelepedett és meglehet, tönkre is teszi a kezdeményezést.

Azzal, hogy hírt ad róla – hírt, csak éppen hamisat!

Az egész botránykrónika – nyomon követtem, amennyire lehetséges – azzal kezdődött, hogy beszámoltak a saját szemétdombjukon is a gyűjtésről. Az álmédia, álsajtó imádja az érzelmekre ható híreket, gyártanak is sokat, ezt le sem kellett gyártani, adta magát. Gondolnánk, hogy a híradással nem is ártottak, hiszen sokan csak így szereztek tudomást az esetről.

Ha így gondolnánk, rosszul gondolnánk: nem ismerik maguk a hír sorsát az álhírlapokban. Még ha van is valamiben igazságmag, azt azonnal betemetik mocsokkal, hazugsággal, ismert emberekhez kötik, körbemaszlagolják, hogy aztán folytathassák a nagyipari felhasználását.

Így történt itt is.

Ebben a botrányban szemmel láthatóan az ismerős piros-sárga fejléccel virító ma-reggel.me vitte a prímet (a fejléc azért ismerős, mert az álhírlapok egyik családja, hálózata ezt használja, lusták lecserélni, ez már a hazugság védjegye kezd lenni magyar nyelvterületen). Ők első körben, miután beszámoltak az alaphírról, azt közölték (http://www.ma-reggel.me/2019/01/bamulatos-amit-tesz-bogdan-laszlo.html?fbclid=IwAR1YBv-OiJF1igWys1Howrmw2Anx4GR5Aq4pZXKulIfHfzz3LAqsuEV05OU):

„BÁMULATOS, AMIT TESZ BOGDÁN LÁSZLÓ TELEPÜLÉSE AZ ÉLETVESZÉLYBEN LÉVŐ 6 ÉVES NOÉMIÉRT! MI CSAK EGYSZERŰ CIGÁNY EMBEREK VAGYUNK, DE ÍGY TUDUNK SEGÍTENI”

Bogdán Lászlóról vitázhatnánk napestig, de nem itt és most: annyi azonban biztos, hogy ő ilyent sem nem írt, sem nem mondott. Nem is tette volna: ez a cím (és a szöveg is) egy alsó középosztálybeli, feltehetően aluliskolázott és életidegen környezetben élő ember elképzelése arról, hogyan is beszélnek egymás között az „egyszerű cigány emberek”. Mellesleg ilyenek nem léteznek, a cigányok épp úgy, mint bárki más, emberek, és mint ilyenek, pont olyan bonyolultak, mint a szerző. Illetve, a szerző náluk valamivel egyszerűbb működésű élőlény, főleg központi idegrendszerének fejlettségét tekintve.

Mi szükség volt erre a hazugságra? Annyi, hogy a már létező hírt úgy lehetett megismételni, hogy valamilyen ismert ember nevéhez kötötték.

De lépjünk tovább.

Másnap indult el a hírtorpedó, ami telibe találta a gyűjtőakciót (http://www.ma-reggel.me/2019/01/cristiano-ronaldot-lehet-szeretni-vagy.html?fbclid=IwAR1bDWkP8OOgOGjn6Y7dtZvnGyPe_SyprJw9W2vuBkX7vAYWetDAEXqqsaE):

„CRISTIANO RONALDOT LEHET SZERETNI VAGY SEM, DE ÍGY MENTI MEG A 6 ÉVES BETEG NOÉMI ÉLETÉT”

Mint láthatjuk, a régi receptet követik: megható történet + ismert ember. Hát mit mond Ronaldo, mit mond CR7? Mármint állítólag?

„Szomorúsággal töltött el a 6 éves Noémi betegsége.
Ritkán lehet találkozni ilyen megható történettel és őszinte leszek teljes szívemből megsajnáltam a kislányt, hisz nekem is van gyermekem.
Borzalmas látni, hogy Magyarországon ilyen negatívan áll hozzá az egészségbiztosító, sőt amint hallottam a kormány is.
Mondhatják azt,hogy könnyen teszem, hisz van pénzem.
Ez igaz, de higgyék el engem a pénz önmagában nem boldogít, azonban annál inkább igen, ha nemes célra fordíthatom.
Úgy határoztam kifizetem Noémi kezelésének teljes költségét, sőt utána is támogatom az egész családot.
Szeretem Magyarországot, ezért szívesen fogadom, ha bármiféle segítséget adhatok az ott élő beteg gyermekeknek.
Tiszta szívből szurkolok Noémi gyógyulásáért.”

Az egy dolog, hogy Ronaldo pont úgy fogalmaz magyarul, mint állítólag fogalmazott Bogdán László, és mint általában egy nem túl gyakorlott tanítónő valamely alsó népiskolából, az a nagyobbik baj, hogy

Tény, hogy közismert jótékony tevékenységéről, de most nem, azaz nem tett semmit, hiszen fogalma sincs Dicsa Noéminek egyáltalán a létezéséről sem. A jó magyar olvasó azonban mit mond? „Kifizette? Na, akkor jól van...” és nem küldi el az alapítványnak szánt pénzt. Nem küldi, mert „fizessenek a gazdagok”, mert olyan magyar embert még nem láttam, aki magát gazdagnak (vagy elég gazdagnak) tekintette, és nem küldi – mert az a pénzeszsák Ronaldo már úgyis rendezett mindent.

Hát ezért akadt el a gyűjtés, kérem tisztelettel.

Aki azt hiszi, az álmédia azok után, hogy ennyi kárt okozott, leáll: az nagyot téved. Ezek után jött még a politika beleráncigálása az ügybe.

Mert mit közöl a ma-reggel.me másnap? (http://www.ma-reggel.me/2019/01/botrany-ilyen-megveto-szavakkal-illette.html?fbclid=IwAR0ZTwKg62PfByEWZoUs_n6mjybabiMYTfiUAAAn0jUWwNC2PYy8LehGtpg)

„BOTRÁNY! ILYEN MEGVETŐ SZAVAKKAL ILLETTE A 6 ÉVES NOÉMIN SEGÍTŐ CRISTIANO RONALDOT A KORMÁNY:

Elismerjük, hogy Ronaldo kiváló focista, de semmiképpen nem őszinte ember.
Bár felajánlotta a millióit a beteg kislány gyógyítására, de ezzel semmit nem old meg.
Neki is tudnia kell, hogy ez a betegség jelen pillanatban még gyógyíthatatlan, hisz a kísérletezés stádiumában van még külföldön is.

Ezzel a tettével csak népszerűsíteni akarja magát, azaz számára csak egy jó reklám fogás, amivel lejáratja a magyar egészségbiztosítót, sőt az egész kormányt.
Számtalan hasonló betegséggel küzdő gyermek van Magyarországon, akik hozzá fognak ezután menni segítségért.
Ő, ha csak a lábát lógatja a reklámjaiból már akkor is milliókat keres, fogalma sincs arról milyen nehéz gondokkal küzd a kormány.
Mindenki maradjon a hazájában és ott tündököljön a millióival!
Felháborítónak véljük, hogy ellenünk hergeli a magyar embereket!”

Ahogy Ronaldo nem írta az előző levelet, Bogdán a még előbbit, úgy a kormány sem írta emezt. Az álhír szintet lépett: most már „megható történet + ismert ember + lebutított politikai propaganda” a recept. Ez a kormány nem a legnépszerűbb, és ennek bizony oka van: hamarjában nem is tudnék olyan döntést mondani, amit ők hoztak és jó lenne. Megértek a bukásra, de semmi szükség arra, hogy hazudjanak róluk. Tesznek ők eleget a valóságban is saját maguk meg az egész nép ellen. De ez a hazugság nem is ellenük szól igazából: hanem az álmédia kattintásszámát hivatott növelni. Ha népszerűek volnának, azt hazudnák, hogy segítettek – ez, kérem, nem politika, ez zsebre megy.

Különben pedig: erről a kormányról hazudni nem ellenzékiség, hanem álellenzékiség, és pont az ő malmukra hajtja a vizet.

És Háry ő beszédét tovább is folytatá: egy másik álhírlap (reszvetel.blogspot.com) már a sorosozást is belékeveri az ügybe (https://reszvetel.blogspot.com/2019/01/a-kormany-allitja-cristiano-ronaldo.html?fbclid=IwAR1J5y7OrSfPWQahndSconlZJ-T3rtF46_PvDzLf1pr61n-Wobhim5gkvDI):

„A KORMÁNY ÁLLÍTJA, CRISTIANO RONALDO NOÉMINAK TETT ADOMÁNYA, NEM MÁS MINT SOROS GYÖRGY ÚJABB... - OSSZA MEG LEGYEN KEDVES, AKI NEM ÉRT EGYET!”

Anyukátok piros viganója, az. Sorosozik nálunk boldog és boldogtalan épp eleget, a Postától a Volánig, a kormány más szót lassan nem is ismer, Soros az alfa és Soros az ómega, Soros a Kezdet és Soros a Vég - könnyen hihető a hazugság: csak épp ez sem igaz. Ez is a kattintásért megy.

Körülbelül itt tartunk most. Akkor összegezzünk. Mit látunk?

Látunk egy szomorú esetet, egy kisgyerek betegségét, amin vagy lehetne, vagy talán nem lehetne pénzzel segíteni, de megpróbálni mindenképpen érdemes volna.

Látunk egy gyűjtést, ami megindult.

És látjuk a gyilkos indulatú álmédiát, ahogy a reklámbevételekből származó júdáspénzecske, mondhatjuk, júdásfillér kedvéért tönkreteszi, széthazudja, megtorpedózza a gyűjtést. Csak, hogy jobban forogjon a körömgomba-hirdetésük.

Azt írom, hogy gyilkos indulatú, mert így is van.

Akár gyógyítható a betegség, akár nem, felelősség igenis terheli az álhír-oldalakat: ugyanis ők úgy tudják és olvasóiknak is úgy mondják, az a legjobb tudomásuk, hogy a terápia hatásos - csak megfúrták. Tehát a bűnelkövetés szándéka és kísérlete fennáll: és ez is büntetendő. Ők úgy tudják és azt is állítják, hogy a kislány gyógyítható - csak belenyúltak, pár fityingért.

Ennek a fordítottja lenne az, ha rálőnének valakire. Azt gyilkossági kísérletnek hívjuk, akár vaktöltény van a pisztolyban, akár éles.

Most azt akadályozzák meg, hogy Noémi meggyógyuljon, illetve annak esélyét veszik el tőle - és nem számít, mennyire hatásos a terápia vagy sem. Szerintük ugyanis hatásos.

Akkor bizony ez is gyilkossági kísérlet, méghozzá sajtó útján, ami a jogtörténelemben egyedülálló.

Hiába a HVG kiváló írása (https://hvg.hu/tudomany/20190129_alhir_valotlansag_hazugsag_dicsa_noemi_ketegyhaza_izomsorvadas_gyujtes_kezeles?fbclid=IwAR3x2BNx8ixlFhztIFif0a_IN0esQYfDgsORU-CBfhekgepIpINzIzrSIAQ), hiába az RTL Klub híradójának videója (https://rtl.hu/rtlklub/hirek/azt-allitottak-christiano-ronaldo-segitett-a-beteg-gyereken), a méreg már közénk hatolt és hatni kezdett.

Nem tudom, hogyan fognak elszámolni az álhírlapok tulajdonosai a lelkiismeretükkel, ha van nekik olyan, de remélem, a Pokolban külön bugyor várja őket.

Aki mégis megpróbálna segíteni, annak álljanak itt a szükséges adatok:

Együtt a Kisangyalokkal Mozgáskorlátozott gyermekeket támogató Alapítvány

Bankszámlaszám: OTP 11733027-28360616
IBAN: HU77 1173 3027 2836 0616 0000 0000
BIC(SWIFT)Code: OTPVHUHB

Nem tudom, hatásos-e a terápia, nem vagyok orvos és nem is tisztem ítéletet hozni ez ügyben.

Döntsön mindenki maga ebben a kérdésben.

Én csak azt tudom, hogy ezerszer legyenek átkozottak a haldokló gyerek kínjain élősködő vámpírok.

És most faragok egy karót nekik.

Szólítsatok Van Helsingnek.

Szele Tamás