Keserű hangú interjút adott Pálinkás József akadémikus a felvidéki Pátria Rádióban Veiszer Alindának – keserű szavakat mondott, van is bennük igazság meg nincs is. Tudós embertől több logikát vártam volna, de amint látom, hiába – hát sebaj, gondoljuk tovább mi, amit ő elkezdett mondani, lássuk, mire jutunk, ha folytatjuk a gondolatmenetet?

Mindenekelőtt ismerni kell Pálinkás úr pályafutását, ez elengedhetetlen. Tudni kell, miszerint 2001 és 2002 között fideszes oktatási miniszter, 2008 és 2014 között az MTA elnöke, 2015-től tavalyig pedig a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal vezetője volt. Egyszóval, nem nevezhető a rendszer üldözöttjének, sokat próbált ember, még ha nem is viszontagságot próbált sokat. De ne is legyenek gondjai a tudósoknak, nem az az ő mércéjük. Hanem lássuk, mit mondott?

„Csalódott vagyok az egész magyar értelmiségben, hogy fél kiállni, hogy teljesítse értelmiségi feladatát, azaz megmondja, hogy miről mit gondol, kertelés nélkül.”

Pálinkás tehát úgy érzi, elárulták, őt is, a magyar tudományt is, mert kevesen védték az Akadémiát. Hát, de ki árulta el?

A magyar értelmiség?

A teljes?

Mindenki, Tamás Gáspár Miklóstól mondjuk a vasúti mérnöki karig?

Ez olyan egységét tételezné fel a magyar értelmiségnek, amire vérzivataros történelmünk folyamán sosem volt példa. Elképzelem, ahogy két értelmiségi találkozik, szokás szerint semmiben sem értenek egyet, vitatkoznak, polemizálnak, de a végén annyiban megegyeznek, hogy Pálinkást meg az MTA-t mindenesetre el kel árulni, a magyar tudomány ügyével együtt, bármi más képezheti vita tárgyát, de ez nem, ez axióma.

Meg aztán vagyunk egy csomóan, akik nem haboztunk soha kertelés nélkül elmondani a véleményünket. Nem egy jövedelmező foglalkozás, az igaz, de vagyunk: csak épp csodát tenni mi sem tudunk, főleg, mikor nem is lehet. És mi is ezer felé húzunk, amin keseregni szokás, pedig nem baj az: épp egy értelmiségi egység, egy „véleményfront” ártana a legtöbbet a magyar kormánnyal szemben állóknak, ugyanis a kórusban hangoztatott, kötelezőnek tekintett „közös” véleményt elég volna egyszer elsöpörni, és már száz évre előre be is lenne fogva mindenkinek a szája. Meg hát ez a rendszer sem tart örökké, ennek is vége lesz egyszer: ha elmúlt, az utódja ne legyen ugyanilyen vagy esetleg rosszabb, ne előre kialakított, közösségi vélemény alakítsa ki. Azt már nem is mondom, hogy géniusznak kéne lennie, aki kialakítja, nem is elsősorban azért, mert mindenkinek meg kéne feleljen valamennyire, hanem inkább azért, mert a helyzet pillanatonként változik, ezt kéne követnie, állandóan frissülve a „közös véleménynek”. Akkor már jobb a természetes állapot, ami szerint mindenkinek megvan a maga véleménye. És azt hangoztatja.

Na, de azzal az eggyel nem lehet vádolni a független magyar értelmiséget, hogy ne hangoztatná, amit gondol. Épp ezért kulcs a gondolathoz az interjú folytatása:

„Az, hogy kezd kialakulni egy kritika nélküliség, értelmiségiként rémülettel szemlélem. Elhiszem, hogy senki sem szereti a kritikát, de én mindig igyekeztem magam olyanokkal körbevenni, akik ha hülyeséget akarok csinálni, megmondják a szemembe.”

Így már érthetőbb: Pálinkás a kritika nélküliségre haragszik, arra bizony én is. Csak akkor nem kéne egy kalap alá vennie minden értelmiségit.

Különben is, ez az egy kalap alá vevés pont az, amit kedvenc pártunk és kormányunk el szokott várni tőlünk: ő szokta készen adni a skatulyákat, és kaján vigyorral szemléli, ahogy belétuszkoljuk polgár- és embertársainkat. Ugye, mindig akad ügyeletes ellenség, mármint, akit kineveznek annak, amint akad ugyanilyen kinevezett barát is (nem tudom, melyik kínosabb az illetők számára), mármost mivel általánosítani hiba, emberek sokaságára kényszerít rá társadalmi-politikai szerepeket a közvélemény skatulyás mivolta. Mondjuk azt mondják: „a közmunkások ilyenek és amolyanok, tehát erre vagy arra fognak szavazni”. Ez elhangzik pár nyilvános fórumon, elterjed a köztudatban, és hiába van sok tízezer közmunkás, hiába ahányan, annyifélék, mindenki el fogja várni tőlük, hogy ezt vagy amazt támogassák. (Ez csak egy példa, bármilyen más közösséget is mondhattam volna).

Ami nagyon kellemetlen, hogy még a támogatás tárgya is elvárja, és hát gyakran kell csalódnia.

Bizony, az általánosítás, a skatulyázás a kormány eszköze, és még ha az ellenfelei kezébe kerül, akkor is csak a kormány malmára hajtja a vizet. Tehát: nem, a magyar értelmiség nem árult el senkit és semmit, sem aktivitásával, sem passzivitásával. Egyes magyar értelmiségiek igen, mások pedig épp ellenkezőleg, védeni próbálták és próbálják az Akadémiát. Amit viszont – és ezt jól mondja Pálinkás – zsarolnak.

De hogyan jutottunk idáig? Értem, hogy Pálinkásnak nagy örömöt okozna egy dicsőséges forradalmi néptömeg, mely az Akadémia érdekében elsöpri akár a rendszert is, de ez a tömeg sosem fog összegyűlni, mert habár mostanra majdnem mindenki elégedetlen az állapotokkal, mindenkinek megvannak a saját bajai, saját egyéni- és csoportérdekei, amelyek egy újabb csoportérdektől nem íródhatnának felül. Igen, az Akadémia most van bajban, tehát most kéne és kell segíteni rajta, jogosan várja el ezt mindenkitől – ámde mikor más volt bajban, mikor mondjuk a filozófusokat vegzálták, a magánnyugdíjakat vágták zsebre, a mozgáskorlátozottakat, leszázalékoltakat semmizték ki – és folytathatnám napestig, nincs társadalmi csoport vagy réteg, amelyet nagy, valós sérelmek ne értek volna az elmúlt kilenc év folyamán – nos, akkor az Akadémia sem adott ki állásfoglalást a bajbajutottak mellett.

Erre lehetne mondani, hogy nem is dolga, csak az lenne rá a válasz, hogy másnak sem dolga megvédeni az Akadémiát, védje őket a Budapesti Ügyvédi Kamara meg a Coldstream Gárdaezred.

Ez lenne a válasz, és ez rossz válasz lenne.

Ugyanis ha jogtalanságot, zsarnoki döntést észlelünk, minden viszonosság nélkül kéne mindenkinek fellépnie ellene, nem volna szabad mérlegelni, hatáskörünk, dolgunk-e intézkedni, tiltakozni – legyen szó filozófusperről, netadóról, Akadémiáról, mindegy. Igen ám, de az elterjedt skatulyás gondolkodás, előítéletesség, önzés azt mondatja az átlagemberrel is, az értelmiségivel is, hogy „Segítsek? Mit kapok cserébe?”

Semmit. Ne azért segíts, mert kapsz valamit, azért segíts, mert ahol baj van, ott segíteni kell.

Ennek ennyire egyszerűnek kéne lennie. Azonban a „kaparj, kurta” mostani világában kevesek hajlandóak elvi állásfoglalás alapján tiltakozni, segíteni, kockáztatni – kevesen, de azért vannak!

Pálinkás úr, a szó, amit ön keres, amit olyan fájdalmasan hiányol, az, hogy „Szolidaritás”.

Valamint: „Erkölcsi alapvetés”.

És: „Szabadságszeretet”.

Ezek hiányában érzi ön elárultnak magát és az Akadémiát – bár nem történt igazából árulás. Csak a rendszer gyökerei sokkal mélyebbek, mint azt ön gondolná.

De árulás nem történt.

Csak baj van.

Jó nagy baj.

Segítsen, aki tud, és tudjon segíteni, aki akar – meg akarjanak sokan.

Na, ennek vannak rendszerszintű akadályai.

Szele Tamás

Hát, én ezt elmondom, de markoláb legyek, ha értem. Van, ami megérthetetlen, s akárhogy rakosgatja az ember a fejében, semmi polcra nem fér el. Kár, hogy van ilyen, de hát Platón óta tudjuk, hogy ez csak egy barlangmozi, és bennünk egy messzi-messzi galaxis omlik össze, mikor a Darth Vader beszámol a családi viszonyairól, egy mondatban.

Akkor menjünk szépen, sorjában. Mi az a markoláb? A meghatározás szerint

„Égitestevő lény a palóc néphitben. Azt hitték, hogy nap- vagy holdfogyatkozáskor ez a lény „eszi meg” a szóban forgó égitestet. Ezt általában nem kötötték alakhoz, de ha mégis, akkor kutyához hasonló, szőrös fekete állatként beszéltek róla, amely fogyatkozáskor megeszi a Napot, Holdat, majd kihányja.”

Amolyan Ráhu démon, csak az Indiában van, hol éjjel a vadak. De miről beszélek?

Előrebocsátanám, hogy mi itt a Baross téren, ahol pár évtizede van szerencsém rontani a levegőt, körülbelül úgy élünk, mint bárki más, ez egy kis falu. A régi Rómában a háztömböt insulának, szigetnek nevezték és van is ebben valami. Mindenki ismer mindenkit (vagy nem) és többnyire el tudjuk viselni egymást, van, akivel elég jól kijön az ember, akivel meg esetleg nem, azt kerüli.

Anatevka ez, csak egy világváros közepén.

És hát azért nyócker, ha a pereme is. Látjuk a szegénységet, van, mikor át is éljük, voltam én is munkanélküli, éheztem is, és biza megesett, hogy az ajtóm kilincsére akasztva találtam egy zsák ételt, mikor a legkevésbé volt nekem: máig nem tudom, kitől kaptam. Olyan is volt, hogy feljelentettek, de emlékezzünk inkább a szép dolgokra.

Megvannak a hajléktalanjaink is, én a magam részéről bizonyos rációval élve támogatom őket: naponta egyszer mindig adok két kétszázast, ha lehet, ismerősnek, akiről megbízhatóan tudom, hogy elissza, de kétszer már nem is tudnék, mert nem vagyok én sem Krőzus, sem Assisi Szent Ferenc. Vannak közöttük valódi fenoménok: ott van például a Dzsekis. Őt nagyon régóta ismerem, még munkanélküli koromból, csodás hazug, remek csaló és képes kilopni bárki szemét tévézés közben is akár, úgy, hogy csak a film végén vegye észre a károsult. Betyár egy legény, viszont jó haver és nagyon hálás tud lenni. Egyszer, sok éve el akartam adni egy régi rádiómat nagy nyomoromban, és felszólalt értem a neppernél: „Vegyétek meg, ismerem a Tamást, biztos, hogy rendesen lopta”. Nem voltam abban a helyzetben, hogy kiigazítsam, saját volt, vettem én azt, nem kellett lopjam – de a gesztus nemes volt.

Vagy a Laci, aki aktívabb korában bejárta fél Közép-Ázsiát, nem azért, mert ő egy Stein Aurél, vagy mert érdekelte volna, hanem azért, mert Tengizben dolgozott. És nála nagyobb fradista nincsen. Na, ő is rendszeres ügyfél. Vagy a Zsákos Frodó bácsi, aki kitalálta, hogy szerzett egy öreg biciklit, így ha felszólítják, hogy ne tartózkodjon életvitelszerűen, akkor teker egyet a pedálon és már nem is tartózkodik. Azért Zsákos mert zsákba gyűjti a sörösdobozokat, az is elfér a bringán.

Egyszóval, elvagyunk mi egymással, nem szokott baj lenni. Mindenkinek tisztelni kell az elmebaját, az a fontos.

De olyant még nem tapasztaltam, ami tegnap esett meg.

Jár erre mifelénk, ha nem is minden nap, egy hajléktalan bácsi, nevezzük Apókának. Nehéz ilyen helyzetben lévő ember életkorát megbecsülni, de hogy már túllépte a nyugdíjkorhatárt, az biztos. Biztos, mert mondta egyszer, hogy várja a nyugdíját. Valami műszaki dolgokban lehet járatos, iskolája is lehet, mert olvasni is szokott, még a múltkor én adtam neki pár könyvet, a szokásos apró mellé. Van neki szép, hosszú, ősz szakálla. Az életben még senkit sem bántott.

Tegnapig.

Jövök hazafelé a kisboltból, megrakodva, leteszem a szatyrot a tűzcsap mellett, és pipára gyújtanék. Huszonöt éve mindig ott gyújtok rá, mivel ha elszívtam, a tűzcsapon lehet kiverni a hamut a pipából. Pipa a kezemben, Apóka előttem terem:

- Te itt nem pipázol, takarodsz innét, azt a vonalat nem léped át, megöllek!

- Mi a baj, bátyám?

- Dögölj meg, megöllek, ha átléped azt a vonalat!

Igen, van most errefelé egy építkezés, kihúztak egy ideiglenes vízvezetéket, azt mutogatja – a hátam mögött.

- Nem tetszik megismerni, bátyám, hát én vagyok az, a Tamás!

- Nem ismerlek, büdös szakállas zsidó, megöllek, ha nem takarodsz!

Hát, ennek fele sem tréfa. Ez megőrült. És tíz centiről ordít az arcomba, szerencsére alulról felfelé, mert azért én mégis hat láb, három hüvelyk magas vagyok, és ha már át is léptem az ötvenet, attól még rendes szintidőn belül futom az ezer métert (ezt a trolival próbáltam ki, olyan két hetente pont ezer métert kell szaladnom az egyik megállóig, mikor este jövök haza, valóságos edzés, mert olyan nincs, hogy ne lássam, ahogy távolról befordul: na, akkor kell szaladni, hogy elkapja az ember).

Ordít, rázza az öklét. Érdekes, nincs italszaga. Akkor herbál lesz ez... de egyelőre mit csináljak vele?

Nehogy üssön, mert akkor vissza kell ütnöm, és többet nem tudnék tükörbe nézni, hát egy rendes pofontól csontja is törne, amilyen állapotban van szegény... lépjünk hátra, abból még baj nem lett.

Jön és ordít. Zsidózik, mint aki megveszett. Hát hiszen meg is veszett, csak tudnám, mitől?

Na jó, ezt így nem lehet, rágyújtani már amúgy is képtelenség, felcsavartam a hangerőt, és olyant ordítottam rá, hogy fésülködni lehetett a decibelben, hátra is ugrott, el tudtam menni.

De nem értem, akkor sem értem.

Én ezt az embert ismerem évek óta. Vagy azt hiszem, hogy ismerem.

De hát még pénzecskét, könyvecskét, kajácskát is szoktam neki adni, télen adtam régi pulóvert, kabátot is... ördög bújt bele? Csak az lelhette, mert érdekes, hogy azt ordítja: „szakállas zsidó”, és az ő szakálla hosszabb, mint az enyém. A zsidó különben anyai ágon stimmel, de nem beszéltünk emlékeim szerint soha származásról, felmenőkről. Meg hát apai ágon a törökverő is stimmelne, jó régi a kutyabőr.

Jó, hát törököt még verhetünk, de koldust nem.

De mi lesz ezzel az Apókával?

Bemegy a kisboltba és elkezdi horvátozni a tulajt? Nem kap tőle kenyeret, és akkor még jól járt.

Átmegy a másik közértbe, a Nguyenhez, és lemocskossárgázza? Nguyen vietnami, én inkább az édesapjával beszélgettem, mikor itt élt, az öreg százados volt a háború alatt Ho Shi Minh oldalán, műszaki alakulatnál, okos, találékony ember, mindenkinek minden elektronikus kütyüjét ő javította meg. Úgy beszélt angolul, mintha a Baker Street sarkán traccsolnánk. Igaz, oroszul is. Hát a Nguyen sem fogja keresztényi megbocsátással fogadni.

Megkeresi Alit, a kebabost? Én nem kötnék belé egy emberbe, akinek a kezében egy akkora kés van... persze, nem bántaná, de nagyon haragudna, ha learaboznák. Pláne, hogy perzsa.

A hegedűs Gazsitól kér pénzt az aluljáróban, aki ott játszik, és lecigányozza cserébe?

Kihez mehet a környéken ezentúl?

Jé, ahogy elnézem, itt, Anatevkában egy kicsit mindenki kisebbségi...

Ahogy az egész országban is.

Kicsit mindenki ilyen vagy olyan, vagy látszik rajta, vagy nem,

Kihez mehet az olyan koldus, aki megbolondult?

De hiszen ő is kisebbségi, méghozzá nagy bajban van: hajléktalan.

Hát, remélem, csak a herbál zavarta meg a fejét, az még elmúlhat neki.

Mert ha a politika, arra nem tudok orvosságot.

Markoláb legyek, ha értem.

Szele Tamás

Kérem, ez a Trump alapvetően kínai császárnak született. Ez akkor is megépíti a falat, ha a fene fenét eszik. Márpedig a fene feni már a fogát, és valamit mindenképpen meg fog enni – hogy mit, az még kérdéses, olyan gyanúm nincs, miszerint az amerikai demokráciát, az még neki is túl nagy falat volna, de Trump második elnöki ciklusát még megeheti.

(Kép: Sarah Sanders, The White House)

Pedig a minap még Orbán Viktor is kijelentette a kihelyezett frakcióülésen: „Az az érdekünk, hogy Trump újra nyerjen.” Ilyen támogatókkal én a Trump helyében már nagyobb összegben is hajlandó lennék fogadni az elnökválasztások eredményére. Bár, mondjuk a magyar miniszterelnök közismert külpolitikai éleslátása gyakran csap át negatívba – ha ő kiáll egy politikus mellett, azt nem ritkán rövid időn belül elsodorja a történelem, elsöpri egy felkelés vagy más módon viszi el az ördög. De hát miért ne fogadhatna Trump saját maga ellen? Így ha megválasztják, elnök marad, ha nem, megkapja a pénzt, és az orbáni kiállás amúgy is növeli az oddszokat.

Meg a rendkívüli állapot is, amit tegnap kihirdetett. Igen, kérem, rendkívüli állapot van az Egyesült Államokban, és ez még mindig kisebb szenzáció, mint a küszöbön álló anarchia az Egyesült Királyságban: tény, hogy Donald Trump elnök tegnap valóban aláírta a rendkívüli állapot kihirdetéséről szóló elnöki rendeletet.

Mit jelent ez?

Semmi esetre sem azt, hogy elkezdik lőni Fort Sumtert, az régen volt, habár azt sem nevezném rendes állapotnak. Azt sem találnám valószínűnek, hogy bevezetnék a jegyrendszert és az éjszakai kijárási tilalmat a Broadway-n, főleg, mert ez káros anyagi következménnyel járna a színházakra nézvést. Azonban azt jelenti, hogy Trump mégis megépítheti a falát a mexikói határra, annak ellenére, hogy többen vannak az intézkedés ellenzői, mint a támogatói.

Ugyebár, az egész azzal kezdődött, hogy Trump a fal finanszírozásához 5,7 milliárd dollárt kért a Kongresszustól, a képviselőházban azonban a félidős választáson többségbe került demokraták ezt nem adták meg neki – kaphatott volna határvédelmi célokra 1,3 milliárd dollárt, a mostani akadályok kijavítására, de egy vörös centtel sem többet.

Trump megharagudott – szangvinikus ember, ébren töltött ideje nagy részét haraggal tölti – és a fal nélkül nem írta alá a többek között a minisztériumok és kormányzati ügynökségek finanszírozásához is szükséges költségvetést. Emiatt aztán leállt három hétre az Egyesült Államok kormányzati rendszere harmincöt napra, ami megint nem jelent káoszt, de azt igen, hogy több, mint 800 ezer szövetségi dolgozó munkája esett ki kilenc minisztériumnál és több kormányzati ügynökségnél. (Mellesleg: az ilyen leállás nem példa nélküli, 1996-ban volt már egy huszonegy napig tartó hasonló eset). A nélkülözhetetlen feladatot végző szövetségi alkalmazottaknak így is dolgozniuk kellett, fizetés nélkül, több százezer embert pedig fizetés nélküli szabadságra küldtek országszerte, az állami intézmények nem, vagy csak csökkentett üzemmódban működtek. Most ott tart a leállás, hogy a vitázó felek január végén megegyeztek: három hétre újraindítják az államot, ha addig nem tudnak megegyezni, megint leállnak: és a mostani események fényében azt kell mondanom: nem jutnak majd konszenzusra.

Azonban a rendkívüli állapot valószínűleg lehetetlenné teszi az újabb leállást.

Ezért volt hát szükség rá?

Ezért és másért is. Az a helyzet, hogy Trump így sem kapja meg a Kongresszustól azt a potom kis összegecskét, azt az 5,7 milliárd dollárt, azonban rendkívüli állapot esetén belenyúlhat a Védelmi Minisztérium költségvetésébe, és hozzáfér a nemzeti vésztartalékokhoz is, amiket valódi katasztrófák esetére tettek félre. Sőt, utasíthatja a hadsereg megfelelő alakulatait is a fal megépítésére. Én azért javasolnám neki az imádságot és a sűrű sóhajt, mert ha most jön egy valódi hurrikán vagy földrengés, és jöhet, aztán kiderül, hogy a fal miatt nincs pénz a mentési és újjáépítési munkálatokra, a POTUS-t ledarálja a Kongresszus és hamburger formájában kisüt, majd elfogyasztja.

De egyelőre ott tartunk, hogy tegnap bejelentette, miszerint aláírja a rendkívüli állapot elrendelését. A Fehér Ház Rózsakertjében tartott sajtókonferencián azt mondta:

„Aláírom a rendkívüli állapotot, ilyet már korábban is sokszor aláírtak, 1977 óta más elnökök is hirdettek rendkívüli állapotot. Nem egyszerűen azért kell megépíteni a falat az amerikai-mexikói határon, mert ez szerepelt a választási ígéreteim között, hanem mert a déli határokon keresztül kábítószerek, emberkereskedők és bűnöző bandák ömlenek az országba. Nem ellenőrizzük a határainkat. Ahol nincsenek államhatárok, ott nincs állam sem. Nemzetbiztonsági válság van a déli határon. Ez nagyon egyszerű… Meg akarjuk állítani a bűnözőket és a bandákat, hogy ne jöjjenek az országunkba. Mindenki tudja, hogy a falak működnek.”

Ellenben az elnök sajtókonferenciája után percekkel a Demokrata Párt két kongresszusi vezetője, Nancy Pelosi házelnök és Chuck Schumer szenátusi frakcióvezető bejelentette: a kongresszusban és a bíróságokon „minden rendelkezésre álló” eszközt igénybe vesznek az elnök tervének megakadályozására. A két politikus úgy vélte, hogy a rendkívüli állapot „törvényellenes” és megfosztja a kongresszust a költségvetési kiadások ellenőrzésének jogától.

„A kongresszus nem hagyhatja, hogy az elnök megtépázza az alkotmányt”.

Hát akkor lássuk. Trump indoklása, gondolatai nekünk kellemetlenül ismerősök lehetnek, akár a magyar kormányfő is mondhatta volna őket, főleg, ha emlékezetünkbe idézzük azt a nem elhanyagolható tényt, miszerint Magyarországon jelen pillanatban is rendkívüli állapot van közjogi szempontból.

Hogy nem tetszenek tudni róla? Mert nem tetszettek odafigyelni, meg el tetszettek felejteni.

Tavaly szeptember harmadikán jelent meg a Magyar Közlönyben, hogy Orbán Viktor miniszterelnök szeptembertől márciusig, közel fél évvel meghosszabbítja a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet az ország egész területén. Ezt különben 2015 ősze óta hosszabbítgatják folyamatosan, fél évenként.

Arról, hogy „a falak működnek” nekem elég sok minden eszembe jut, például az, hogy az ősmintául szolgáló Kínai Nagy Fal igazából nagyon ritkán működött, akármi is terjedt róla el a köztudatban: tetszik tudni, azok a valóban nagyon látványos részek, amiket mutogatnak, Patalingnál, azok csak a legjobban restaurált szakaszai. Arról nem is szólva, hogy ez nem egy folyamatos fal, hanem egymás mellett, mögött, majdhogynem összevissza álló falszakaszok, erődítmények halmaza, mikor hol volt rájuk szükség vagy hol volt lehetőség építkezni, oda építették őket. És hát a Fal utolsó szakaszai a XVII. században épültek... tulajdonképpen a legnagyobb része nem is fal, hanem bizony döngölt földhányás, csak azokat a szakaszokat nem mutogatják a turistáknak, bár nem is titkolják – és különben is, messze esnek Pekingtől.

Kétezer évig épült.

Működött?

Hát, lehetne rajta vitatkozni. A hsziungnuk, zsuanzsuanok, egyéb nomád népek ellen kezdték építeni, csak azok egy idő után részben kínai fennhatóság alá kerültek – a Falon túl – részben meg emigráltak Közép-Ázsiába, ahol jobbak voltak a legelők, szóval a védművek okafogyottá váltak, a kínai határ átlépte őket. A mongolok úgy mentek át rajta, mint kés a vajon, hiszen hát nem volt összefüggő: a mandzsuk Vu Szan-kuj tábornok árulása révén még díszkíséretet is kaptak, mikor kopogtattak a kapuján.

Szóval: nem nagyon működött.

Hadrianus faláról sem sok jót mondhatunk, azon kívül, hogy fennmaradtak a maradványai: ideig-óráig megállította a kaledón törzseket, de ha azok minden áron Britannia provinciára akartak volna támadni, úgy megkerülték volna a tenger felől, hajóval, mint a huzat. Csak nem akartak, nem voltak sem elég sokan, sem elég erősek: más egy kis határ menti martalóckodás, fosztogatás és más egy hódító hadjárat.

Más védműveket – a Maginot-vonalat vagy az Atlanti Falat – azért nem említenék ebben az összefüggésben, mert azok kifejezetten katonai, harci létesítmények voltak, ez a fal meg lényegében véve civilek ellen épül majd (ha megépül), nem háborús erődítés.

De miért ennyire fontos Trumpnak ez a hóbort? Hiszen reálisan szembenézve a tényekkel „mi haszna sincs, csupán neve”.

A kulcs a becsvágy lehet. Minden politikusok rákfenéje. Olvashatta valahol azt a közkeletű tévedést, hogy a Kínai Nagy Fal látszik az űrből (nem, nem látszik, különben) és úgy gondolhatja, egy ekkora jel méltó emléket állíthatna az ő hatalmának is.

Az is túltengő becsvágyra utal, hogy ma reggeli hírek szerint azzal dicsekszik: jelölték a Nobel-békedíjra. Ez neki régi álma, nézetem szerint a tökéletesen felesleges és hasztalan, maximum PR-értékkel bíró szingapúri találkozóra is csak azért volt szüksége, hogy esélyessé váljon erre az elismerésre. Most elvileg Abe Sinzó japán miniszterelnök jelölte volna őt az Észak-Koreával való párbeszédért és a koreai-félszigeti feszültség csökkentéséért tett erőfeszítéseiért. Ebben azért érzek némi kétségbeesett kapkodást is Japán részéről, ugyanis a koreai rendezés során a szigetországot némi okkal bár, de szinte teljesen kihagyták az egyezkedésből, nem osztottak nekik lapot, maximum kibicelhettek, míg a nagyok kártyáztak. Az megint más kérdés, hogy Japán korábbi akcióival – a második világháború előtt és alatt – el is játszotta a Koreai-félsziget ügyeibe való beleszólás jogát.

Egyszóval: ez egy végtelenül hiú, becsvágyó ember. Láttunk már ilyeneket, kevésnek lett jó vége.

Fal, Nobel-díj... Piramist nem parancsol, elnök úr?

Az még olcsóbb is lenne.

Piramist talán még kaphat, ha siet a megépítésével és ha azt a hadsereggel végezteti: de hogy ebből nehezen lesz elnöki szék a második ciklusban, az is biztos.

Szele Tamás

Kérem, nehéz így figyelni, itt vagyunk a világ közepén, mely körülöttünk forog, a saját ragyogásunktól nem látjuk időnként, ha történik valami – ebben az esetben a jellemző honi mentalitásra gondolok, mely csak azokat az eseményeket veszi figyelembe, amik kiemelten magyar vonatkozásúak. Hát azért történnek más dolgok is, melyeken ugyan nincs trikolór, de azért fontosak.

Míg mi tegnap azzal voltunk elfoglalva, hogy kapirgáljunk a szemétdombon, Brüsszelben végre megszületett az a megállapodás, ami az európai internetszabadságot fogja meghatározni, erről szavaznak majd az Európa Parlamentben nemsokára. Igen, a mi internetszabadságunkról is szól, konkrétan a sokat vitatott szerzői jogi irányelv szövegéről állapodtak meg. Annak is a 11. és 13. cikkelyét fogalmazták át.

Na és akkor mi van, kérdené bárki, fogalmazzanak csak. Hát nem annyi az. Esetünkben arról van szó, hogy egyfelől kedves akárki megoszthat-e a jövőben bármit, amit nem ő maga írt vagy festett, rajzolt, szerzett, másfelől meg, hogy lesz-e egyáltalán online sajtó? A második kérdés még nem dőlt el véglegesen, az első viszont sokat szelídült. A 13. cikkely ugyanis

„azt mondja ki, hogy a nagy mennyiségű, felhasználók által feltöltött tartalomnak helyet adó internetes platformok, mint a Youtube, az Instagram vagy a Facebook, kötelesek a tartalmakat még azok közzététele előtt ellenőrizni, hogy megállapítsák és megelőzzék a szerzői jogsértést. Vagyis a platform lenne a felelős a felhasználók viselkedéséért.”

És ezzel mi a baj? Hát csak annyi, hogy az eddigi javaslat szerint a tartalmakat robotokkal ellenőriztetnék (könnyen belátható, hogy ekkora információözönt emberekkel lehetetlen is volna). De hát miért baj, hogy védik a szerzői jogokat? Azért, mert a robot nem válogat, minden idézetet, részletet felismer és tilt is. Ha mondjuk azt írom, hogy valami illanó, mint Csuang-ce lepkeálma, kell nekem jogdíjat fizetni Szabó Lőrinc örököseinek, csak, mert a költőnek volt egy ilyen című verse? Kell bizony, még ha csak pár szóról is van szó, a szoftver nem tesz különbséget a pár szavas és a pár oldalas idézet között. De ha rossz a kedvem, ezt jelzem a közösségi oldalon, és merő szadizmusból alája vágom a Dead Kennedys „Holiday in Cambodia” című virágénekét, akkor is vagy kell fizetnem a számért a szerzői jog birtokosainak, vagy kivágja a posztomat a rendszer. Különben ez a zseniális marhaság épp a zeneipari lobby fejéből pattant ki. És nincs több mém sem: hiába akarok én ráírni valamit Darth Vader képére, ha nincs papírom a Disneytől, hogy tehetem – és nem adnák olcsón! – akkor nincs mém sem.

Jé, nahát, nem lennének mémek? Nem ám, de semmi egyéb sem volna, kivéve a saját cicás, kutyás, főzéses képek és bölcsességek ennen kútfőnkből, márpedig nem mindenki egy-egy Caravaggio vizuális téren, és prózában is több a falmelléki Coelho, mint a Rejtő Jenő. Pokoli hely lenne így a Facebook, annyit mondok.

Nos, ezen enyhítettek.

A mostani változat szerint bizonyos feltöltött tartalomtípusokat, például mémeket vagy GIF-eket szabadon meg lehet majd osztani.

Na, akkor félre bánat, félre bú – de mi az a 11-es cikkely?

Az, kérem, a feketeleves. Az arról szól, miszerint

„az újságírói tartalmak snippetjeinek (általában cím, ajánló és egy kép) online platformokon való közlése a kiadótól megvásárolt licenszhez lenne kötve, a megjelenéstől számított 20 évig. Ilyen snippeteknek számítanak a Google hírei és keresőtalálatai, valamint a Facebookon vagy Twitteren megosztott cikkek előnézetei is.”

Tehát, mondjuk én írok egy cikket, azt odaadom a szerkesztőmnek, aki közli az online lapban. Ezt elolvassák páran, tegyük fel, hogy tetszik nekik: de megosztani már nem tudják, mert nem vették meg a licencet a kiadótól és nem is fogják, mert nem bolondok csak azért pénzt adni, hogy megoszthassanak valamit. Az írás nem terjed, a Google Hírekbe sem kerül ki, ott penészedik meg, ahol van – még a figyelmet sem szabad rá felhívni licenc nélkül! Az olvasottság a napi sok ezerről lezuhan pár százra. Ha olyan a lap, hogy a hirdetésekből élne, hát csődbe is megy: nincs az a bolond hirdető, amelyik ugyanannyi pénzt adna pár száz találatért, amennyit pár ezerért.

Hát ennek a javaslatnak a megfogalmazása is változott, de furmányosan ám. A mostani verzióban

De hát ez csak jó, nem? Lesz majd sok pénzecske. Gazdagok leszünk.

Vagy koldusok. Magyarra fordítva ez ugyanis azt jelenti, hogy a Google és a Facebook kellene fizessen a sajtójellegű tartalmak megosztásáért. Ami még elvileg rendben is volna jogi szempontból, hiszen én értéket teremtek alkotás útján (de nagyképűen mondom azt, hogy írok), és ha ők ezt a felületükön megosztják, azzal növekszik a forgalmuk, így a hirdetési bevételük is. No, de mégsem ennyire egyszerű a dolog: mert ők meg a felületet adják nekem ingyen. Olyan ez, mintha a nyomtatott újságot a papírgyár adná ki: én írok belé, ők adják a papírt, a nyomdát, aztán a reklámbevétel az övék, én meg tárgyaljam le a hirdetőkkel, hátha jut nekem is pár garas.

Nem fair, de ha nincs papír, nincs nyomda, újság sincs.

A fennkölt brüsszeli jogalkotás erről az egyszerű sajtóügyi tételről feledkezik most meg: ha abból indulunk ki, hogy a Google és a Facebook köteles nekem jogdíjat fizetni a munkámért, akkor én elvileg jól járok ugyan, de csak elvileg. Mert nem tudom, hány online sajtótermék létezik az Unió területén, de sok-sok tízezer. Azoknak mind vannak munkatársaik, mindegyiknek járna pénz. Minden munkavégzés után. Könnyű kiszámolni, szerintem Menlo Parkban már meg is tették, hogy ez naponta hány millió euró veszteséget jelentene a platformoknak: hagyjuk csak a lila ködöket, miszerint sajtószabadság meg információk szabad áramlása, nem ettől gazdagodtak meg, a valóságban ez nagyon komoly kiadást jelentene.

Meg hát mi a sajtó? Mit nevezünk annak? Ha Pistike ír egy napi blogot a kismacskája székelési szokásairól, és ezt rendszeresen teszi, megnézi minden nap a papája meg a mamája, könnyen minősülhet ez a blog is sajtónak, ha egy algoritmus vizsgálja. Most a honi piacot nem említem, mert egyik-másik algoritmus még az Origót is médiumnak tekintené... Na, ugye, hogy hatalmas anyagi tételről lenne szó?

Épp ezért, amennyiben a 11-es cikkelynek ezt a tetszetősen csalóka változatát megszavazzák, valószínűleg a Google is, a Facebook is, de minden egyéb platform is le fogja tiltani a médiamegjelenéseket a saját felületéről, és abba belepusztul a világsajtó. Az online azonnal éhenhal, az offline rövidesen követi (ugyanis a rövidlátó haszonlesés miatt nem látja, hogy online megjelenés nélkül őt sem fogják venni, az idő kerekét nem tudja visszaforgatni).

Az „egyedi szavak” és „rövid részletek” kitételt pedig a snippetek esetében nem lehet értelmezni. Melyik szó egyedi? Még az sem, hogy „hippokampelefantokamelosz”, mert azt is használta már előttem Rostand. És mennyire rövid a rövid? Jönnek az egymondatos leadek, ajánlók? Eddig az olvasók az ötsoros felvezető alapján küldték el a szerzőt mindenféle meleg éghajlatokra, mert elolvasni nem szokták azt, amiről markáns véleményük van, ezentúl egy-két mondat alapján fognak nem olvasni.

Már persze, ha lesz mit nem olvasni.

Jogi szempontból ezekkel a módosított cikkelyekkel a világon semmi baj nincs, csak helyeselni lehet az elvet, miszerint mindenkinek jár pénz a munkáért. Csak az az átkozott gyakorlat és valóság, az ne lenne – ugyanis a piac vastörvényei szerint ha drága egy gyárban bilifület termelni, akkor azt a gyárat bizony be fogják zárni. Akkor is, ha utána egy bilinek sem lesz füle.

Ki jár jól ezzel?

Hosszú távon senki. Rövid távon főleg a német nyomtatott sajtó egy része, akik azt hiszik, hogy az online tartalmak eltűnésével megnő a forgalmuk. Nem véletlen, hogy a döntő befolyású Németországban ennek a reformnak a fő protektora a néppárti Axel Voss képviselő, és rajta keresztül – hm, hát igen – az Axel Springer konszern, ami azért a német print média nagyon jelentős részét birtokolja.

És mi van, ha a techóriások mégis fizetnek?

Akkor tessék értesíteni a Vatikánt mert csoda történt és hitelesíteni kell.

Vegyük csak a Google-t. 5,1 milliárd dollárnyi bírságot fizetett be 2018-ban a Google-tulajdonos Alphabet, és ez több, mint az a 4,2 milliárd dollár, amelyet világszerte adózott. Még így is megéri nekik a működés, csak nem nagyon, ha ezt súlyosbítjuk a napi jogdíjfizetésekkel, érdemesebb bezárni a bazárt vagy kitiltani belőle a sajtót, mint tovább üzemeltetni.

Egyszóval: lehet örülni annak, hogy lesz némi bevétel, már amennyiben egyáltalán megszavazzák ezt a szerzői jogi irányelvet ilyen formában. Különben valószínűleg megszavazzák. De azért aki a holnapra és a holnaputánra is gondol, joggal tart az online sajtó európai méretű válságától.

Tény, hogy a mostani helyzet nem jó. De attól még nem kéne kidobni az ablakon mindenestől. Lehet mondani, hogy fizessenek a gazdagok, csak azok nem attól lettek gazdagok, hogy szeretnek fizetni.

Nem vagyok optimista.

Szele Tamás

Kérem, van ennek a hazának sok bölcse mostanság, egyik nagyobb, mint a másik, csak úgy lobog a sok lángelme szerteszét, mint pásztortűz ég őszi éjszakákon, de abban megegyezhetünk, hogy egyikük sem mérhető Simicskó István kormánybiztoshoz. Simicskó bölcsessége ugyanis olyan mértékű, hogy ahhoz képest még a műszer is gigászi és befolyásolja a mérést – de ez már kvantummechanika.

Egyelőre tehát ott tartunk, hogy Simicskó esze mérhetetlen, megfelelő eszköz híján. Eljövendő századok nanotechnológiája kéne hozzá, de mire alapozom ezt a kijelentésemet? A bölcs és megfontolt kormánybiztos interjút adott volt tegnap a Magyar Nemzetnek, és az azokban megfogalmazott gondolatok ütöttek szíven. (https://magyarnemzet.hu/belfold/honvedelmi-sportkozpontok-halozatat-akarjak-letrehozni-4347707/) Ő ugyanis most a KDNP dísze, a Honvédelmi Sportszövetség elnöke és nem mellesleg ő felel a hazafias és honvédelmi nevelés kidolgozásáért, mint kormánybiztos. Van is erre a célra tárcaközi bizottsága, mindjárt kettő is, az egyik hétköznapra, a másik vasár- és ünnepnapokra. Javasolnám, hogy utaljanak ki neki a hazafias nevelés népszerűsítése céljából láncos lobogót, valamint csicseri pacsirtát is, e kettő sosem árthat.

Annak elemzésébe, hogy mi is a hazafiság, itt és most nem mennék részletesebben bele, de hogy mi ketten, mármint a Simicskó meg én nagyon mást értünk alatta, az bizonyos – annál is inkább, mert engem már neveltek hazafiasan, mely kísérlet tökéletes kudarcnak bizonyult, de erről később, egyelőre lássuk, mit mond a bülbülszavú kormánybiztos.

„– A hazafias nevelés kialakítására létrehozott tárcaközi szakértői munkacsoport jelenleg stratégiát alkot, hogyan lehet a hazafias nevelést oktatás-módszertanilag kialakítani, igazodva a készülő új NAT-hoz.”

Stratégia, kérem, mindig kell, a stratégia nagyon fontos, anélkül tapodtat sem: komolyan meglepődnék, ha a bíbor csizmájú stratégoszok (ilyent viseltek a bizánci tábornokok) arra jutnának, hogy a hazafias nevelés összeegyeztethetetlen a Nemzeti Alaptantervvel, és valamelyiknek emiatt vesznie kell. Nyilván ez fel sem merül, szóval nem értem, miért a haditanács, illetve dehogy nem értem: napidíjért. Menjünk tovább.

„A hazafias és honvédelmi nevelésért felelős kormánybiztos szerint a gyermekek és fiatalok hazafias nevelése legeredményesebben a közismereti tantárgyakon keresztül oldható meg. A korábbi honvédelmi miniszter elmondta: általános iskolában elsősorban a történelem tantárgyon, a nép- és honismeret-, illetve az osztályfőnöki órákon hívnák fel a gyerekek figyelmét nemzeti értékeinkre.”

Hát igen, ugyanis a kézimunka-, kémia- és matematikaórák erre kevésbé alkalmasak. Habár, lehetetlen nincs, csak tehetetlen: Ceausescu Romániájában jártam iskolába, ott aztán minden tantárgyba tettek „hazafias” nevelést, bukott is akkorát a rendszer, hogy öröm volt nézni. De hát olyan ez, mint az akácméz: igen egészséges, csak ha mindenbe rakunk egy kicsit, krémestől a gulyáslevesig, undor és hányás lesz a vége.

„– A középiskolában honvédelmi alapismereteket is oktatnak, ebből érettségizni is lehet. Ehhez már elkészült a megfelelő tankönyv és munkafüzet is. A felsőoktatásban, felmenő rendszerben, önkéntesként katonai ismereteket is elsajátíthatnak a fiatalok, az ehhez szükséges jegyzetek elkészítésére a kormánybiztos felkérte a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet.”

Ó, hát persze. Oktattak nekem is, ott és akkor ilyesmit. Lőttünk is mindenfélével, AK 47-tel például összesen ötöt (nem ötször), mely lövészgyakorlatot ne becsüljünk le, ugyanis abban az időben a román (és a magyar) hadsereg átlagos gyalogosa is körülbelül ennyit lőtt teljes katonaideje alatt. Ez pont elég tudomány ahhoz, hogy az ember egy ütközetben összeszarja magát és ha van egy csepp esze, bebújjon az első egérlyukba, másra viszont nem való. Ezt meg onnan tudom, hogy kalandos életem folyamán láttam valódi háborút – a délszláv térségben – és nagyon sajnálom, hogy Simicskó úr nem látott, ugyanis például az aknatűz nagyon üdvös hatással lett volna harci szellemére. Aki ugyanis akár csak egyszer is lát ilyesmit, a saját szemével, annak gyökeresen megváltozik a véleménye minden háborúról és dicsőségről.

Örökre.

De most jön a szép:

„Simicskó István felhívta a figyelmet, hogy a hazafias nevelés erősítését a XXI. századi új kihívások, a hibrid háború lehetősége is megköveteli.

A szakma által negyedik generációsnak nevezett hadviselés lényege az információs háború, ez az ellenség a lakosság tudatára, lelkiállapotára okos hálózati eszközök segítségével nyomást gyakorol. Közösségi oldalakon toboroznak, félrevezetnek, destabilizálnak, irányított káoszt idéznek elő – sorolta fel a veszélyeket, amire a kidolgozás alatt álló hazafias, illetve honvédelmi nevelési program is választ ad.”

Államtitkár úr, ön meglep. „Ellenség”? Hadban állunk? Kivel? Mióta? Mi okból? Az igaz, hogy zajlik a harmadik világháború a virtuális térben, de ebben a konfliktusban Magyarország csak szemlélő és néha csatatér, nem kellünk mi senkinek az észak-koreai, kínai, orosz és más titkosszolgálati hackerek csatájában, bár maga nem is a hackerekre gondol. Azt mondja: az ellenség a lakosság tudatára, lelkiállapotára okos hálózati eszközök segítségével nyomást gyakorol.

Valóban: ezt a célt szolgálják például az orosz eredetű álhírek és a káoszgép-doktrína, melyről tegnap volt szerencsém írni. (http://huppa.hu/szele-tamas-a-kaoszgep/) De maga azt is mondja: „közösségi oldalakon toboroznak, félrevezetnek, destabilizálnak, irányított káoszt idéznek elő”.

Akkor fordítsuk meg: tehát az az ellenség, aki a közösségi oldalon szervez bármit is? Maga szerint az. Ebbe márpedig beletartozik minden ellenzéki megmozdulás, mert olyant ritkán láttam, hogy egy tüntetést a Magyar Nemzet vagy az Origo hasábjain szervezzenek meg.

Illetve: láttam. A Békemenetet.

De biza az is ellenség, ugyanis a Békemenet és a CÖF is nagyrészt online szervezkedik.

Uram, maga sem állhatott nagyon elöl, mikor az észt osztották: vigasztalja az a tudat, miszerint a hazafias neveléssel foglalkozó emberek közül csak kettőt tudnék mondani, akik éles elméjükről voltak híresek, az egyik Rudyard Kipling, ő a maga idejében írt egy történelemkönyvet a fiúiskolák számára, de utána közölte: ilyesmivel soha többé nem foglalkozik. A másik meg Móra Ferenc, aki nagy anyagi nyomorában és politikai üldöztetésében elkezdett 1848-as történeteket írni az ifjúságnak, de becsületére váljék: ennél tovább nem ment és ezek sem uszítottak senki ellen.

„Arról is beszámolt, hogy egy másik tárcaközi munkacsoport a Honvédelmi Sportközpontok hálózatának kialakításán dolgozik. A járásonként épülő központok technikai és küzdősportoknak, illetve a sportlövészetnek adnak helyet.”

Ó, hát itt van benne a pénz! Azokat a központokat fel kell építeni, az beruházás, ahhoz kell kivitelező, megannyi kis forrás, amiből csurran-cseppen a pénz, ha ugyan nem ömlik majd. A lövészet különben igen üdvös foglalkozás, de, mint láthatjuk, értéke nem hadászati, hanem gazdasági.

Összegezve: ennek a hazafias nevelésnek pont annyi haszna és értelme lesz, mint a romániai aranykor hasonló törekvésének, úgy is néz ki, annyi is a veleje.

A srácok lőnek majd párat a méregdrága lőtéren és lógnak majd nagyokat a hazafiság-óráról. Ha megfegyelmezik őket, és nem lógnak, akkor meg úgy megutálják a torkukon leerőltetett, tizenkilencedik századi, álromantikus maszlagot, hogy ki tetszenek majd nevelni egy nemzedék pacifista anarchistát. Ami cseppet sem baj, csak nem ez a maguk célja. Tapasztalatból mondom: a legtotálisabban terjesztett állami propagandát sem hiszik el többen, mint a lakosság 18-20 százaléka, mindenki más émelygést kap tőle – éspedig minél jobban erőltetik, annál inkább.

Simicskó úr, maga, mint nemzeti szellemű politikus, pontosan tudja, hogy ősi közmondásunk szerint a nagy akarásnak szarás a vége.

Baráti tanácsom: ne erőltesse ezt a láncos lobogót, még soha, sehol nem lett jó vége.

Sőt: ez ügyben a csicseri pacsirtával se menne sokkal többre.

Javaslom továbbá a hazafias nevelés indulójának a Jaburek tüzérről szóló dalt, a Svejkből.

„Az ágyút odafenn csak tölti szünte- szünte...

az ágyút odafenn csak tölti szüntelen.

Jön egy bősz golyó sivítva,

mindkét karját leszakítja.

de ő nem pihen, csak tölti szünte-szüntelen,

az ágyút odafenn, csak tölti szüntelen...”

Ez ugyanis megmutatja minden hangos és harcias, kakaskodó hazafiaskodás végső értelmét.

Szele Tamás

Ma megint kicsit az álhírekről lesz szó csak ma kicsit oroszosan. Meg egy kis külpolitikáról. Meg úgy egy kicsit mindenről, hiszen Vlagyiszlav Szurkovnak, aki az orosz álhír-rendszer – és mellesleg a mai orosz politikai rendszer – egyik feltalálója, főideológusa beláthatjuk, hogy mindenhez van köze.

Most például a putyinizmus százéves fennmaradását jósolta meg.

Azt nem értem, miért nem mindjárt ezer években számol? A módszer akármeddig hatékony maradhat, ha nem változik meg az emberi természet, és az nem igazán változékony: illetve, pont az az egyetlen reményünk, hogy marad, amilyen mindig is volt, és egyszer csak odacsap az asztalra, a harmincmilliomodik hazugság után. De mielőtt a mostani tézisekre térünk, lássuk Szurkov rendszerének alapvetéseit!

Ő egyébként ezt a rendszert „szuverén demokráciának” nevezi és az egyik fó tulajdonsága a bizonytalanság.

Bárki bármikor lehet liliomos szűz, ezüst páncélos Grál-lovag, emberevő sátánista vagy gyilkos útonálló, ugyanis semmi sem állandó, nincsenek tények, nincs bizonyosság, csak vélemény és hit van: valakinek vagy valaminek a minőségét nem a valós tulajdonságai döntik el, hanem az, mit hisznek el róla. És hányan. Az információáradat befogadói ne mérlegeljenek, hanem fogadják el, amit kapnak: nyilván azt fogják elfogadni, amit többször hallanak egybehangzóan. Itt nyer értelmet a KESMA létrehozása is. A propagandagépezet lényeges eleme azonban a Káoszgép, ami összevissza, értelmezhetetlen, szenzációs, elbizonytalanító tartalmakat, álhíreket ont magából, így aztán az olvasó belefárad a bonyolult igazság fáradságos keresésébe, és elfogadja a koherensen fogalmazó média hazugságait, ugyanis azokat legalább érti.

Szurkov álellenzéki pártokat alapít és szüntet meg Oroszországban, a pillanatnyi érdekek mentén, tulajdonképpen egy globális méretű Kerényi Imreként rendezi a rendszer politikáját, ami így már tényleg nem más, mint egy valóságshow a tömegek számára.

Kavargó káoszt teremt, és megmutatja benne az egyetlen biztos pontot – Putyint.

Goebbels kisinas sem lehetne mellette.

Bár Goebbels is gonosz célokat szolgált – ilyen eszközökkel jókat nem is lehet. Hiszen ez manipuláció.

Tulajdonképpen ez a második nagy iskolája a tömegmanipulációnak az utóbbi száz évben, illetve a harmadik: Goebbels a vezérkultusz és a nemzetvesztő veszély hazug sulykolására alapozta a magáét, ahogy Sztálin emberei is, Finkelstein az ellenfél totális megrágalmazására, Szurkov pedig viharos örvényekbe dobja az alanyát, aztán mentőövet mutat neki, amin Putyin neve áll. Nem dobja oda azt a mentőövet, ugyanis nem a kimentés a cél, hanem az alany benntartása a kavargó árban, de úgy, hogy higgyen benne: egyedül Putyin segíthet rajta, egyedül ő a stabilitás.

Más országokban persze más a Nagy Megmentő. Bármilyen nevet fel lehet írni bármilyen mentőövre. Olyanra főleg, ami nincs.

Marionett-színház ez, amiben a néző a bábu, őt mozgatják a zsinórokon keresztül.

Nos, ennek fényében tekintsük, hogy Szurkov már tavaly áprilisban azt írta a Global Affairs magazinban megjelent cikkében:

„Oroszország feladta azt a több évszázados törekvését, hogy egyesüljön Nyugat-Európával és új korszakot nyit a történelmében. Ezt a geopolitikai magány időszakának nevezhetjük. Oroszország hősies utazása a Nyugat felé véget ért, ezzel lezárul az a négy évszázados korszak, amelyben az oroszok többször megpróbáltak a nyugati civilizáció részévé válni – hiába. Oroszország kereskedelmi kapcsolatokat tart majd más országokkal, amelyekből befektetések érkezhetnek, a felek know-how-t cserélhetnek vagy háborúzhatnak, kooperálhatnak és félhetnek egymástól, utálhatják vagy csodálhatják egymást, de az oroszok nem tűznek maguk elé hamis célokat. Nem tagadják meg önmagukat, hogy olyanok próbáljanak lenni, mint a nyugatiak.”

Ezt ne úgy tessék olvasni, hogy egy csalódott értelmiségi pesszimista véleménye: ez a Kreml főideológusának optimista nézete!

És ezt a gondolatmenetet folytatta a Nyezaviszimaja Gazeta című napilapban hétfőn megjelent cikkében. Szerinte a demokrácia illúzió, Oroszország pedig, amelyben új típusú állam van kialakulóban, az évszázad végéig a putyinizmus útján fog fejlődni.

Mielőtt alaposabban is idéznénk, felhívnám a figyelmet egy elég fontos ténykörülményre: ezt a cikket a magyar sajtó az MTI híreiből ismeri, ami annyit jelent, hogy államilag terjesztett információról van szó. Így értékeljük tehát.

„Az orosz állam (a Szovjetunió széthullása után) tovább él és most már ez egy olyan új állam, amilyen sohasem volt nálunk”

Ez mindenképpen igaz, ugyanis ha már előbb is lett volna ilyen állam, akkor a mostani másféle lenne. Valamint kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, mert másképp lesz vizes a lábad – mondta Hérakleitosz, vagy valami hasonlót emlegetett.

„A politikus szerint a terhelési próbák azt bizonyítják, hogy éppen ez a szervesen kialakult modell jelenti az orosz nemzet túlélésének és felemelkedésének hatékony eszközét, nemcsak az elkövetkező évekre, hanem évtizedekre és az a legvalószínűbb, hogy az egész előttünk álló évszázadra. Úgy vélekedett, hogy az orosz történelemben négy olyan alapvető államszervezési modell ismert, amelyet az alapítójukról neveztek el: III. Iváné, Nagy Péteré, Leniné és Putyiné. Ez utóbbi nagy politikai gépezete felpörög, és Oroszország még sokáig Putyin állama marad, mint ahogy a jelenlegi Franciaország de Gaulle ötödik köztársaságának tekinti magát, Törökország továbbra is Atatürk hat nyíl ideológiájára támaszkodik, az Egyesült Államok pedig az alapító atyák értékeire.”

Ahogy vesszük. A modell, a rendszer „szervesen alakult ki”? Mint mindegyik a világon, olyan rendszer ugyanis nincs, amelyik ne hivatkozna tömegek akaratára, nemzeti érdekre, Magasztos Lócitromra, történelmi szükségszerűségre vagy a Gondviselésre: még Kádár egypárt-rendszere is „történelmileg alakult így”. Minden véres mészárlásra vagy aljas hazugságra, kétszínű cselre mondhatjuk utólag hogy „de hiszen ez természetes volt”, „ennek így kellett történnie”, amit az is bizonyít, hogy nem történt másképp. Putyin államisága is vagy fennmarad, vagy jön egy még szervesebb valami, és még természetesebben átveszi a helyét. És akkor az lesz az egyedüli és magától értetődő államrend – mármint a befogadók számára.

Itt két fontos dolgot ne feledjünk: az egyik, hogy Szurkov befogadókban gondolkodik, közönségben, nem választókban. A másik, hogy az államrend magától értetődik és természetes, ez legitimitásának forrása.

„Oroszországban nincs mély állam, az teljességében látható, de van mély nép. A mély nép mindig észnél van, a szociológiai felmérések, az agitáció, a fenyegetések, valamint a közvetlen tanulmányozás és hatásgyakorlás egyéb eszközei nem érnek el hozzá.”

Nem a fenét. Ez az írás sem egyéb, mint hatásgyakorlás. A „mély állam” konteós kifejezés az állami tisztviselők, hivatalnokok, intézmények és az állami médiumok által alkotott rendszerre, ami „állam az államban” - no, az ugyan még Oroszországban van csak igazán, galambocskám! A „mély nép” kifejezésnek meg semmi értelme, hiszen a nép halmaza tartalmazza a rendszer híveinek és a rendszer ellenzőinek halmazát egyaránt.

„Az orosz rendszer becsületesebb a nyugatinál, mert Oroszországban hagyományosan nem rejtik él, hanem épp ellenkezőleg, demonstrálják a katonai és a rendőri funkciókat, és ott a legfontosabb az államfő és a nép közötti bizalom.”

Nyugaton sem rejtik el: legfeljebb azért nem találjátok őket, mert nincsenek is. Nyugaton nem „ravaszabb a cenzúra”, nem „megfoghatatlan”, nincsenek világösszeesküvések: hanem nincs cenzúra, a rendőr nem azért van, hogy téged fegyelmezzen, és a katona nem veheti el a karórádat, mert nem. És kész. Oroszország rendszere nem „becsületes”” hanem leplezetlen. Mert hát minek ott már bármit is leplezni?

„Putyin államának egyedi és fő erénye a nép meghallgatásának és megértésének, valamint a vele összhangban való cselekvésnek a képessége. A lényeget tekintve, a társadalom megbízik az első számú vezetőben, ami azonban nem azonos a jó cárba vetett hittel.”

Nem hát. Csak épp egyforma. A nép meghallgatása és megértése? Mikor is jön a nép kihallgatásra, jövő héten valamelyik csütörtökön? Kár, hogy akkor fog Putyin antilopra vadászni a sarkkörön túl. Hogy ott nincs antilop? Te csak ne aggódj, népecském, lesz, kívánj inkább jó vadászatot.

„Az orosz állam korszerű modellje a bizalomból ered és a bizalomra támaszkodik, ez a gyökeres eltérés közte, valamint a bizalmatlanságot és a kritikát kultiváló nyugati modell között.”

„Az orosz politikai rendszer jelentős exportpotenciállal is rendelkezik, egyes elemeit külföldön is tanulmányozzák és alkalmazzák.”

Bizalom? Hiszen próbálnál csak bizalmatlan lenni és ennek hangot is adni... a nyugati rendszer erőssége épp a kritika szabadsága, ugyanis ha léket kap a hajó, azon nem az segít, ha vízbe dobjuk a hajósinast, aki észrevette, hanem az, ha betömjük. És mindegy, milyen büszkék vagyunk a mi hajónkra, mennyire állítjuk, hogy nem kaphat léket. Bízni? Politikusban? Majd, ha piros hó esik. Előbb veszek telket a Marson és vetem be hibrid kukoricával.

Igen, az orosz rendszer elemeinek külföldi alkalmazása tagadhatatlan, mi is egy ilyen kísérlet alanyai vagyunk.

Voltunk is.

De most vált kritikussá a helyzet. Az állam – ha csak a sajtó világát nézem – megengedte egy ellenőrizhetetlen álhír-birodalom létrejöttét, sokszor tíz vagy akár több száz elemmel, nem tartom kizártnak, hogy nem csak engedi a hamis hírek terjesztését, mintegy hallgatólagosan, hanem néha be is segít a szervezésbe. Aztán létrehozott egy hatalmas, monolitként álló, vezényszóra működő sajtóbirodalmat, ami a központi véleményt mutatja. Ahhoz lehet igazodni az álhírek dzsungelében, ugyanis az jut el mindenkihez. Ezzel a két óriással szemben áll a maroknyi független sajtóorgánum Dávidként a maga kis parittyájával – de bocsánat, még a Bibliában sem volt szó két Góliátról! Itt meg annyit kéne legyőzni, pénz nélkül, hátrányból indulva, mondhatni egy szál csavarhúzóval két óriás csatahajó ellen.

A magyar állam ezen a területen – is – sikeresen alkalmazza a Szurkov-doktrínát.

Az már kissé tragikomikus, hogy minden jel arra mutat: annak érdekében teszi, hogy egy bezárkózó Oroszország határai mentén lehessünk vazallus ütközőállam, amely felfogja az esetleges nyugati csapást.

Ennél többet nem kaphatunk a Kremltől.

De hiszen megkaptuk tőlük a Káoszgépet.

És most dolgozik!

Szele Tamás

Most miért? Csak annak az elítélt Ivan Gyenyiszovicsnak lehet, Orbán Viktornak nem? Csak, mert miniszterelnök? Igenis lehet, kérem. Neki is meg kell írni egy napját, jár neki annyi, amennyi egy akármilyen orosz fegyencnek! Időben is, elbánásban is. Megérdemli a törődést, azt hogy foglalkozzanak már egyszer vele is. Úgy istenigazából, a lelkével, a világával.

Viktor Győzovics, bocsánat, Orbán Viktor korán kelt. Korán, mert tudta, aznap sok dolga lesz, de azért is, mert már évek óta alvászavarral küszködik. A gondok, kérem, a gondok... galambocskáim, el sem tudjátok képzelni, mennyi mindennel kell törődnie egy miniszterelnöknek. Felkelt, töltött egy féldecit – az erős ital biztonsággal, önbizalommal töltötte el, és nem utolsósorban megakadályozta, hogy borotválkozás közben megvágja magát. Hiába, meg-megrezdül a kéz, a rengeteg munka, stressz... Azért a reggeli kávét sem hagyta ki, és utána, rántotta közben belenézett a sajtószemlébe.

Na, igen, a vasárnapi országértékelő. Orbán kicsit elmosolyodott: ha valamit, hát ezt csakis sikernek lehet nevezni. Ez a hét pont mindent megold, aki elégedetlenkedni mer, az ezentúl már nem csak az ő ellensége lesz, hanem a népé, sőt, az emberiségé is. Valóságos sztálini alkotmány, Betartani őket? Majd meglátjuk. Annyira csak, amennyire épp lehet. Vagy semennyire. Hát nem elég az, hogy elhangzottak? Mikor a sajtószemlében az Indexhez ért – hamar odaért, a saját sajtója olvasatlanul került a papírkosárba, olvasható kormánypárti médium épp úgy nincs, mint proletár humor, Lenin elvtársnak igaza volt ebben, csak rohadt burzsuj firkászok vannak – először elégedetten bólogatott: jó az összefoglaló. Pontosnak mondható. Adjon Isten ezer ilyen becsületes ellenséget. Aztán kiszólt a komornyiknak, aki ellátja a titkári teendőket is:

- Aljosa! Nézd már meg nekem az interneten, mi volt a gyermekszülési világrekord?

- Azonnal, Viktor Győzovics, ki is nyomtassam?

- Nyomtasd, galambocskám, utálom a képernyőt.

Két perc múlva előtte volt az írás, az is az Indexről, de négy évvel ezelőtti. (https://index.hu/tudomany/til/2015/01/21/fergeteges_fertilitas/?fbclid=IwAR2OXLtgU5Qn9RW-HKCz4aAxNv87Nw1F5SHWYuUlXcr2xq0lamsy0QzbdLQ)

„A – vitatott – rekordtartó egy Feodor Vasziljev nevű férfi és egyes források szerint Valentyina, más források szerint ismeretlen nevű felesége, aki összesen 69 gyereket szült. Ez szinte lehetetlennek tűnik, mivel egy gyerekkel számolva több mint 51 éven keresztül kellett volna folyamatosan terhesnek lennie.

A brutális szám úgy jött ki, hogy az asszony

16 ikret;

7 hármas ikret;

és 4 négyes ikret

szült 1725 és 1765 között, azaz negyven év alatt. A 69 gyerekből 67 élte túl a csecsemőkort. És ez csak Vasziljev úr első felesége volt. Az ikrek nemzését elősegítő génekkel ellátott férfinak második feleségétől hat ikre, és két hármas ikre született, 18 gyereke nyolc szülésből. Ezzel összesen 87 gyereknek lett az apja.”

Elsápadt. Nyolcvanhét gyerek is lehetséges! Persze, Oroszországban, a Nagy Földön minden van, ez is megeshet. Csak rendszer ne legyen belőle, mert az maga lenne az államcsőd. Persze, így is államcsődöt jelentene a hét pont betartása, de ki tartja be? Mindenesetre feljegyezte magának a szalvétára: „Index bedarálása után az archívumát töröltetni, mint a többit!”

Akkor mi van mára? - morfondírozott a Tisza íróasztala mögött. Ja igen, fontos a Lőrinc búzahízlaldája. Vagy gabonapetrencélője. Vagy amit a búzával csinálnak, na, feldolgozzák. Rég volt már, mikor ráért ő ilyeneket tudni. Annak lesz a megnyitója, az fontos, nagyon fontos. És délután?

Ja, délután meg este jön a Pompeo. Az meg kellemetlen lesz, ha nem is olyan fontos, mint a gabonaistálló vagy mi. Azokban az ügyekben egyedül nem is dönthet, előtte telefonálni kell. Utálta ezeket a moszkvai hívásokat. Mindig úgy érezte magát, mint mezítlábas muzsik, kezében a kucsmájával, amint a bojárt instállja, de hát ha nem akar bajt, így kell viselkedni. No, de előbb jön a Lőrinc pajtája, és az tényleg fontosabb, abban pénz van.

Elmerengett: még egy féldeci? Nem, mégsem: emberek előtt kell beszélnie. Észrevennék talán.

A kocsiban már kezdett magára találni. Nem lesz itt semmi baj, lezavarja ezt a megnyitót, ahogy az összes többit is, mit neki egy nyamvadt siló! A nemzetiszínű szalagot egy mozdulattal vágta át, a pódiumon meg már eszébe jutott a pontos kifejezés is. Gabonakeményítő-üzem! Ez az! De minek kell a gabonát keményíteni? Nem mindegy? Annak, hogy pénz legyen belőle. A beszédet már hiba és röhögés nélkül mondta el: (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/magyarorszag-epul-ujabb-merfoldko-az-elelmiszeriparban)

„A magyar élelmiszeripar újabb mérföldköve... egy teljesen más dimenzióba léphet a gabonafeldolgozás az országban... Jó, ha nem csak számokból tudom, de láthatom is, ahogy épül Magyarország... sok ilyen vállalatra lesz szükségünk a jövőben, bátor és vállalkozó szellemű cégekre... adnánk az ország más városaiba és más falvaiba is, ha lenne több terv és több vállalkozószellem”.

Naná, az is hozzám kerülne végül, amit máshova adnánk, ahogy ez is – gondolta, de nem mondta ki. Még jó, hogy Visontán meg tudtak ebédelni, az sem rabolta az időt Budán. Az irodájába lépve jókedvűen szólt oda Aljosának:

- Ljosenyka, rakj ki egy búzás fotót a Facebook-oldalamra a népnek, mert igen jó kedvem van, aztán hívd fel nekem a Gazdát!

Amint leült, elpárolgott a jó kedély. Nem lesz ez egy sima hívás. De tévedett: a Gazda jó kedvében volt.

- Vlagyimir Vlagyimirovics, elnézésedért esdeklek, hogy drága idődet rabolom, de bátyuska, ma jön hozzám az az átok amerikai Pompeo.

- Tudom én azt, Viktor Győzovics, hogyne tudnám, galambocskám, itt van nekem a naptáramban, ezer szerencséd, hogy magad hívtál, ha én kellett volna rád csörögjek, szorulnál, tudom, Istenem! No, mit akarsz?

- Vlagyimir Vlagyimirovics, az a kérdés, ő mit akar éntőlem.

- De Viktor Győzovics, ennyire hülye nem lehetsz, meg is küldte neked a kérdéseket, nem olvastad el? Pedig angolul küldte!

- Rég volt az már, goszpogyin, mikor én Oxfordban inaskodtam, meg aztán minek is olvastam volna, nem elég, ha te olvasod? Látsz te mindent, ezer szemed van tenéked - égen, földön, föld alatt!

- Az már igaz, Viktor Győzovics. Akkor figyelj, mologyec, mert csak egyszer mondom el. Mindent megígérsz neki, amit csak szeretne.

- A gázvételt is?

- Azt is, galambocskám, legfeljebb majd nem tartjuk be. De nagyon szép amerikai rakétarendszereket vehetsz majd nekem tőlük. A Huaweiről meg mondjál, amit akarsz, úgyis az lesz, amit akarok.

- Értem, goszpogyin. És a civilek? Előttem civilekkel találkozik!

- Szard le a civileket, Vityenka, Pompeo elmegy, ők ott maradnak, akkor csukod le őket, amikor akarom, annyit sem számít a szavuk, mint farkasordítás a tajgában.

- Akkor így lesz, goszpogyin.

- Így legyen, Vityenka, csak ügyesen, ahogy szoktad.

- Örömest igyekszünk! - adta meg a cári fenségnek kijáró tiszteletet a hagyományos köszöntéssel.

Aztán megtörölte a homlokát. Ezektől a beszélgetésektől mindig kiveri a hideg veríték. Muszáj volt innia valamit:

- Ljosenyka, hozz valami erőset!

- Parancsolj, Viktor Győzovics.

- Mi volt ez? - kérdezte, miután egyből felhajtotta.

- Szto gram vodka, Viktor Győzovics. Serkenti az emlékezetedet!

Végső soron a tárgyalások simán lementek, hiszen csak mosolyogni és bólogatni kellett. Meg a végén vacsorázni, a Petikére előrelátóan felkötötték a partedlit, úgyhogy nem ette le magát nagyon, Pompeo is sietett, nem volt semmi baj.

Még egy erős ital, és irány az ágy. Azért most már maga töltötte ki a kisüstit, és elmerengett: sokkal biztosabb a keze, mint délben vagy reggel volt. Kiszólt:

- Ljosenyka, lefekszem. Halál fia, aki felkölt.

- Várj csak, Viktor Győzovics, elalvás előtt még olvasok egy kicsit neked.

- Olvass, Ljosenyka, azt mindig szeretem. Ma mit olvasol?

- Ma Alekszandr Szolzsenyicintől olvassuk az „Ivan Gyenyiszovics egy napja” című történetet.

- Miért ezt?

- Emlékeztetőül, Viktor Győzovics, emlékeztetőül ezt is. Nehogy még megfeledkezz a Gulágról...

Szele Tamás

A miniszterelnöki évértékelő és az epekrízis sok szempontból hasonlítanak, elannyira, hogy nálam egybe is estek. Véletlenül, természetesen, merő egy tiszta véletlenségből – bennem valóban akad némi mazochizmus, hiszen képes voltam figyelemmel kísérni a főméltóságú agymenést, de magamtól sosem súlyosbítottam volna eperohammal.

Mindennek van határa, nem lehet büntetlenül halmozni az élvezeteket: vagy Orbánt elemzem, vagy a rosszullétet, és mivel az előbbi a közérdekű, maradjunk a miniszterelnöknél, még akkor is, ha hatásaiban nagyon sok közöset mutat az utóbbival. Persze, vannak különbségek is: például az előkészületeket illetően. Az epegondokra nem nagyon lehet felkészülni, engem majdnem mindig váratlanul érnek, a miniszterelnöki évértékelőre viszont igen: épp ezért körül is kerítették fekete lepellel borított kordonnal a Várkert Bazárt, ami így tehát felvette a „Várkert Bezárt” nevet. Én mindig mondtam, hogy akármilyen ígéretes is ez a politikus, egyszer még rács mögött és gyászkeretben végzi. Ennek is eljött hát a napja...

(Fotó: 444)

Na jó, de hagyjuk meg a hedonista víziókat a hanyatló Nyugat ópiumának: mit mondott ez a drága ember?

Szokása szerint sokat és vadakat. A legradikálisabb kijelentése az volt, miszerint:

„A magyarok ismét hisznek a jövőjükben”

Abban mindenképpen hisz a nép, hogy lesz holnap is nap: csak abban nem biztos senki, milyen lesz ez a holnap. Orbán szerint ragyogó.

„A magyar gazdaság a dimenzióváltás állapotában van, a hagyományos ipari termelés mellett nő a magas hozzáadott értékű, kutatásra épülő ipar részesedése. De fizikai munka mindig lesz, a munkások nem fognak eltűnni, mindig szükség lesz a munkájukra, ezért meg kell becsülni őket - közölte. Azonban fel kell futtatni az új digitalizációra, robottechnikára épülő iparágakat is.”

Igen, persze, dimenzióváltás, Csillagkapu, féregjárat, robotok... mindig mondtam, hogy ebben az emberben egy nagy sci-fi író veszett el. Sajnos teljesen elveszett, pedig annak jobb volna, mint kormányfőnek.

„Mindenkinek lesz munkája, otthona, minden gyermeknek lesz bölcsőde, óvoda, iskola, étkezés és tankönyv, lesz támogatás a fiataloknak, és jut mindenkinek tisztes idős kor is.”

Édes úr: nincs politikus a világon, aki ezeknek az ellenkezőjét ígérné. Vagy ennél kevesebbet. Ezek azok az alapvetések – más dolgokkal együtt, természetesen – amiket minden államnak biztosítania kell a polgárai számára. Ha ezeket egy kormány nem biztosítja, joggal döntik meg, hempergetik meg kátrányban és tollban, és zavarják ki a prérire. Hogy a valóságban az alapkövetelmények nem mindig teljesülnek, például esetünkben sem? Az most még csak jó magának (és rossz nekünk, választóknak), mert megígérheti a betartásukat és érvelhet úgy, hogy ellenfelei ezektől a minimálisan is járó dolgoktól akarják „elvágni” a népet. Azonban ha sokáig hibádzni fognak a fent említettek, változni fog a helyzet, és magának nagyon rossz lesz. Az előbb idézett mondattal nem mondott többet, mintha az ígérte volna: „Szabad lesz lélegezni és a víz felülről lefelé folyik majd”.

De egyébként minden rendben van az országban, a világban már nem annyira, Brüsszel az új internacionalizmus fellegvára (már bocsánat, de milyen legyen egy államszövetség központja, netán nacionalista?), ámde mi választ adunk nekik.

„Nekünk, közép-európaiaknak még megvan a saját jövőnk”

- hangsúlyozta, kijelentve ezért: a kormány bevándorláspolitikája szilárd marad,

„nix ugribugri”.

Ez bevándorláspolitikának elég lapidáris. Viszont tény, hogy rugalmas: szinte bármi beleférhet. Ugyanis semmit sem jelent. A valódi intézkedések a családvédelem terén zajlanak majd, éspedig feltehetően azért, mert ha kellőképpen megszaporodunk és elsokasodunk, az Orbán Viktor fejében hemzsegő migránsok majd elkerülik a Kárpát-medencét, mert olyan nagy lesz a zsúfoltság, hogy egyszerűen be sem férnek.

Akkor lássuk azt a hétpontos családvédelmi akciótervet:

„1. Bevezetik a fiatal házasok gyermekvállalási támogatását. Minden 40 év alatti nő, aki első házasságát köti, 10 millió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első gyermek érkezésekor három évre felfüggesztik, a második gyermek érkezésekor újból három évre felfüggesztik, és a tőketartozás harmadát nem kell visszafizetni. Ha harmadik gyermek is születik, a kölcsön további részét teljes egészében elengedik.

2. Bővítik a csok kedvezményes hitelét. Jelenleg a kétgyermekes családok 10, a három és több gyermeket családok 15 millió forint kamattámogatott kölcsönt vehetnek igénybe új lakás vásárlására. A jövőben a két- és többgyermekes családok a hitelt használt lakások vásárlására is felhasználhatják.

3. Közölte: eddig a harmadik és minden további gyermek születése esetén egymillió forintot vállaltak át a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. Most már a második gyermek születésekor egymillió forintot, a harmadik gyermeknél 4 millió forintot, minden további gyerek születésekor újabb egy-egymillió forintot vállalnak át.

4. Kitért rá: azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek az szja fizetése alól.

5. Azt is mondta: elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. Legalább hétszemélyes új autó vásárlását támogatja a kormány: a legalább három gyermeket nevelő családok 2,5 millió forint vissza nem térítendő támogatást kapnak.

6. Orbán Viktor arról is beszélt, megvalósítják a teljes bölcsődei ellátást. Három év alatt 21 ezer új bölcsődei férőhelyet létesítenek. Az év végéig ebből megépítenek 10 ezret, 2020-ban és 2021-ben pedig további 5, illetve 6 ezret. Ez azt jelenti, hogy 2022-re minden szülő, ha akarja, bölcsődébe viheti a gyermekét.

7. Hetedik pontként említette, hogy bevezetik a nagyszülői gyedet, így ha a szülők így döntenek, a nagyszülők is gyeden maradhatnak helyettük.

Bejelentette a középiskolai nyelvoktatás korszerűsítését, közölve: minden középiskolás a 9. és a 11. tanév nyarán kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehet részt a kormány költségén.

Beszámolt továbbá arról, hogy a kormány döntése értelmében 700 milliárd forintot fordítanak egészségügyi fejlesztésekre, ideértve a budapesti centrumkórházak megépítését is.”

Kérem, tudom, hogy ez hosszú volt, de tessék nekem elhinni: csakis eredetiben és a legnagyobb pontossággal szabad idézni. Hát mi akar ez lenni?

Ez bizony az ígérgetés magasiskolája. A vak is látja, a gyermek is tudja, hogy ez a hét pont így és ebben a formában, most nem valósítható meg, nagyon szép és jó volna, ha mégis, de egyszerűen nincs rá pénz. Akkor minek kellett megígérni ezt a skandináv típusú jóléti társadalmat? Azért, mert

Ez már az ultima ratio, a diktatúrák logikája. Sajnos a kormány valóban lépéselőnyt élvez, ugyanis a politikai logika alapján ő van abban a helyzetben, hogy megígérhet bármit a világon, legfeljebb nem tartja be. Itt nem is csak annyiról van szó, hogy az ígéret-cunami kényelmetlen helyzetbe hozza a mostani ellenzéket (mert hát ők nem nagyon riposztolhatnak más ígéretekkel – itt már minden meg lett ígérve és némileg még több is), itt már arról beszélünk, hogy ez a logika minden jövőbeli ellenzéket is lehetetlenné tesz.

Nem csak a bevándorlásra érvényes tehát a vezérelv: „Nix ugribugri”.

„Az igazi nagy utazás még vár a magyarokra, és a legnagyobb győzelmek még csak most jönnek. (...) Magyarország mindenek előtt, a Jóisten mindannyiunk fölött. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!” - zárta beszédét Orbán Viktor.

A fekete kordonok rácsai mögött.

Hát...

„Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk,
S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka,
Vonatunk kattogó zaja...”

Szele Tamás

Először is szögezzük le: a Próféta Galéria egész jó hely. Erre a kiállításra éppenséggel tökéletes volt. Sem nem kicsi, sem nem nagy, könnyű elérni a Gellért térről. Ha metróval megy az ember, el se nagyon bírja kerülni, no de minek megy oda? Kiállítást nézni megy oda.

Ez az elfoglaltság lehet hasznos és lehet mulatságos, de „Az oszlopok között” című vernisszázst megnézni ezen felül még érdemes is.

Ugyebár, az ember azért látogat kiállítást, hogy valamivel gazdagodjon lelkiekben, ha mással nem, tapasztalattal, mint azt sok más esetről elmondhatjuk – nos, itt azért bizony nem csak tapasztalatot szerez az értő szemű látogató, hanem élményben is részesül. Méghozzá művésziben.

No, de hát miért ez a címe a kiállításnak?

Az oszlop mint olyan, nem csak építészeti elem, nem pusztán a födémet tartja, állhat más célból is. Jelet állít, utat mutat, igazodni lehet hozzá: ha a keresésbe belefáradt vándor meglátja, tudja már, emberlakta helyhez közeledik, vége a kietlen pusztának. Ha két oszlop áll, még jobb, ha három, az már biztos jele a kultúrának. Főleg ebben a mai sivatagban. Azt mondanám én, feleim, keressünk mi oszlopokat, manapság ránk fér.

Hát ilyen oszlopokat mutat nekünk ez a tárlat, jólesik közéjük állni, érezni a biztonságot, amit nyújtanak. De mutatnak is, az Ég felé: az oszlop lehet obeliszk, jelezheti, hogy templomban járunk, Göröghonban, adhat fedelet az időjárás elől – és tarthat útjelző táblát is. A kiállító művészek - Csongrádi János, Gályász Attila, Hollai Krisztina és a kalandos életű Nacsády András belső utaik oszlopait mutatják meg a közönségnek, utazásra indul velük az ember – de ezek az utak bármilyen bonyolultnak is tűnnek, mindig a célhoz vezetnek.

Haza, ahonnét elindultunk.

Csak van, aki elfelejt hazatalálni.

Azért jó az oszlop: látja a vándor, merre menjen, mit keressen.

A képi világ mindannyiuknál más, ahogy az eszközök is: Hollai Krisztina nemlineáris, gyakran vendéganyagokkal gazdagított világa bonyolult és gazdag lélekre vall.

Nacsády András sokat látott vándor, aki egyaránt láttatja velünk finom, kissé impresszionista hangulattal élete helyszíneit és sújt le egy Dali erejével látomásos grafikáin keresztül.

Csongrádi János képein látszik a módszeres építész alapossága, értő szeme: nincs rajtuk részlet, ami ne volna a helyén, de mégis élő világot látunk, nem csupán építészeti rajzot – a képek mintha lüktetnének, lélegeznének.

Nem tagadom, hozzám Gályász Attila sötétbe hajló, de mégis színes művészete áll a legközelebb: az ő képei nem kietlen, csendes, lény nem lakta Éjt mutatnak, abban a homályban mindig ragyog legalább egy halovány csillag, utat mutatnak az oszlopok, rend terem majd a káoszból...

Tessék megnézni ezt a tárlatot, mely a Magyar Nagyoriens Egyesület támogatásával jött létre, higgyék meg nekem: érdemes. A megnyitón Götz Eszter szavai és Dömény Krisztián citeraművész improvizációi adták meg az alaphangulatot – de aki oda nem jutott el, annak is csak épülésére szolgálhat a látogatás.

Hiszen hát többek között ezért vannak az oszlopok, ezért állunk közéjük.

Hogy épüljünk.

Faragjunk a durva köveken.

Már egy kis nézelődés, egy vésőnyom is sokat segít azon az otromba sziklán, amivé manapság kezd változni mindegyikünk.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, közismert tény, miszerint Álmos atyja Ügyek volt, és rá való tekintettel magyar közélet máig elképzelhetetlen ügyek nélkül. Ügyek húzódnak végig vörös fonalként történelmünkön, kisebb-nagyobb ügyek teszik tönkre az életünket nap, mint nap, és ügyekbe fogunk belepusztulni is egyszer majd. Nem csak mi, a dédunokáink is. Amint vitézlő eleink úgyszintén.

Az azért viszont mégis túlzás, hogy a jó Hunyadi Jánosnak még manapság is vannak ügyei. Persze nem neki vannak, hanem nekünk, romlásnak indult, hajdan erőseknek, de látjuk is a bosszús egeknek ostorait nyomorult hazánkon, ahogy Berzsenyi Dániel írná. Most például teljes a köd a Hunyadi-film ügyében: a Pesti Srácok szerint leállították a „magyarellenes” film forgatását (https://pestisracok.hu/breking-leallitottak-a-hunyadi-film-elokeszuleteit/?fbclid=IwAR2vYKAyrhuFv8pYTpRV69I9Lpsm2kZzLQVCM-K4dthHzeQPMKU7H8DHUm8), a Magyar Nemzeti Filmalap szerint dehogy állították, folynak az előkészületek a maguk medrében, mármost egy produkció esetében azt a kérdést nyugodtan nevezhetjük kardinálisnak, hogy lesz-e belőle valami, avagy mégsem? Kérem tisztelettel, az ezer dologtól függ, de leginkább az udvaroncok intrikáitól.

Megpróbálom megmagyarázni.

Szóval, ezzel a filmmel az a helyzet, hogy már szervezték a forgatást, amikor a Pesti Srácok – és az ő nyomukban a teljes kormánymédia, ideértve az Origo topcsi agáit és a 888 irreguláris szpáhi martalócait is – frontális támadást indított a produkció ellen, mondván (mit mondván, hujjogatván!): ez a film meggyalázza Hunyadi emlékét, van benne egy beszéd, ami „héber tüzéreket, lovári pattantyúsokat, horvát huszárokat” emleget, és babgulyást főznek benne, ami abban a korban lehetetlenség. Ezt aztán állandóan felemlegették, mígnem tegnap reggel a Pesti Srácok szerint leállt a forgatás, de sehol máshol nem állt le. Akkor most mi az igazság?

Az igazság esetünkben – meglátásom szerint – még nem dőlt el. A Pesti Srácokban morgolódó Stefka István érvei nevetségesek: Hunyadinak nagy serege volt, ha a töröknek négyszer nagyobb is, elképzelhetetlen, hogy akár egyik, akár másik ármádia nemzeti szempontból homogén lett volna. Sőt, tudjuk, hogy nem is volt egynyelvű, nemzetiségű a magyar sereg, mert a török Szeád-ed Din leírása szerint:

„A több mint öt órás harcban döntő fordulatot hozott, hogy Szilágyi Mihály a negyven naszádot válogatott – elsősorban hajózáshoz értő, rác nemzetiségű – harcosaival útnak indította a magyar hajóhad megsegítésére. Az így már két oldalról szorongatott törökökkel szemben a magyarok számbeli fölénye és nagyobb mozgásszabadsága lassan éreztetni kezdte hatását.”

Az más kérdés, hogy abban az időben a nemzeti hovatartozás harmadlagos kérdésnek számított, lévén, hogy nem voltak valódi nemzetállamok: már bocsánat, de magát a végvári rendszert is az olasz Filippo di Stephano Scolari vagyis Ozorai Pipó építtette ki, Zsigmond király utasítására, akit ezért Zsigmond temesi ispánná nevezett ki. Márpedig ez akkoriban az ország egyik legnagyobb méltóságát jelentette. Hát elképzelhető ilyesmi egy homogén nemzetállamban? Arról nem is szólva, hogy maga Zsigmond király is másodállásban német és cseh király, valamint német-római császár volt, ami azért szintén nem mutat kizárólag nemzetállami elkötelezettségre.

Lehet mondani, és igaz is lenne, hogy Hunyadi János nem volt római, nem volt egy Iulius Caesar, és csaták előtt nem szórakoztatta a katonáit sem esztrádműsorral, sem beszédekkel, mert nem is volt ideje efféle szamárságokra: egy filmben attól még mondhat fiktív beszédet, ennek semmi akadálya, ha a valóságban nem is az orátori képességei miatt szerették.

No, eddig a filmet ellenzők érvei és azok cáfolata, a babgulyást most kihagynám, ugyanis szerintem annak kulcsszerepe nincs, sem az alkotásban, sem a vitában, az csak erősíteni hivatott a forgatókönyv körül támadt szélvihart.

De akkor most leáll a produkció vagy nem áll le?

A helyes válasz az, hogy a kormánymédia valóságában leáll, a reális valóságban vagy igen, vagy nem, vagy kisnyúl.

Ez az ügy részévé vált a Magyar Kulturális Forradalomnak, éspedig nagyon jellemző részévé: pillanatnyilag Búvár Kund kezeiben van, aki vagy megfúrja, vagy nem. Minden attól függ, ki szól Kundhoz, hogy szól Kundhoz, és épp kit neveznek ki Búvár Kundnak.

Sajnos a sok havi kultúrkampfot részleteiben is elemezve életemben először igazat kell adnom Stumpf Andrásnak, aki a Válasz online-ban január 28-án tette közzé saját ismereteit erről a különös és borzalmas folyamatról (https://www.valaszonline.hu/2019/01/28/szakacs-arpad-kulturharc-prohle-ojd/?fbclid=IwAR1Pl2UZQ5RpcDx_WmOayJk8MLyyy3mriUPgimSRwgXTspXforbD949FYnc).

Hát kérem, ha ez igaz – és nagyon annak látszik – akkor itt nincs sem központi stratégia a magyar kultúra és tudomány elfojtására, nincs előre elkészített kormánykoncepció az „új, nemzeti kultúráról”, akkor sincs, ha ők maguk mondják, sőt, akkor sem, ha mi magunk is logikai úton erre a következtetésre jutunk. A helyzet ennél sokkal rosszabb: ugyanis a szervezett támadás helyett egyéni martalóc-seregek jutottak pénzhez, paripához, fegyverhez, hatalomhoz és most logikátlanul, kaotikusan folytatják aszimmetrikus háborújukat az általuk gyűlölt alkotók és kulturális vezetők ellen. De adjuk át a szót Stumpfnak:

„A Válasz tucatnyi minisztériumi és múzeumi dolgozóval, az íróakadémia életében résztvevőkkel folytatott háttérbeszélgetést, hogy kibogozza, ki fújja a kultúrkampf passzátszelét. Az eredmény hasonló ahhoz, amit a Magyarságkutató Intézet hátterénél fedeztünk fel: pontos ideológiai terv helyett pulzáló erőviszonyok, alkalmi szövetségek, személyes sértettségek, sőt szakadásközeli helyzetek a kívülről monolitnak tetsző rendszeren belül. Tapasztalataink szerint tehát leginkább Lackfi János találta fején a szöget, amikor lapunknak a következőket mondta: „Lehet, hogy minden úgy történik, hogy fölébred reggel az ördög és azt mondja, most jól megnyomom ezt a gombot, lerombolom ezt vagy azt. Mégsem hiszem, hogy így megy ez. Sokkal inkább úgy, hogy adott egy szakma, ahol mindenki tele van sértettséggel, indulatoktól fűtve háborog. Ezeket a fortyogásokat valaki kihangosítja, és máris indulhat a listázós kulturális lobbiharc, a kiszorítósdi, az iszapbirkózás.”

 A „baráti tűz” első nagy áldozatának, Prőhle Gergelynek kényszerű távozása mögött is feltűnik a személyes motívum. A „Keresd a nőt!” ősi jó tanácsa ebben az esetben Vastag Andreáig vezet minket, aki Csinszka-kutató irodalomtörténészként ugyan nem emelkedett Rockenbauer Zoltán-féle magasságokba, ám a Prőhle-időszak alatt összerúgta a port a PIM-mel. „Képeket kért az új kötetéhez, mi pedig nem adtuk őket. Nem volt ebben semmi elfogultság, csupán annyi, hogy a kiadója az előző kötet képeiért sem fizetett még. A borítóra szánt képet sem támogattuk, mert pont azzal az illusztrációval nem sokkal korábban jelent meg kötet” – idézi fel a múzeum egyik dolgozója a történteket. Vastag mindenesetre mellre szívta az esetet. „A Petőfi Irodalmi Múzeum több alkalommal megtagadta tőlem a közlési engedélyt. Ez a tudományos kutatás szabadságának megsértését jelenti. Harmadik, Szendrey Júlia összes költeményeit tartalmazó kötetemhez írtam hat elemző tanulmányt, valamint egy hetediket, melyben éppen annak történetét írom le, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum hogyan akadályozta munkámat és azzal együtt könyveim megjelenését.” Mindez még nem is mutatott volna túl a személyes purparlén – ha Vastag Andreában nem tisztelhetnénk tavaly óta egyúttal a hetvenéves Raffay Ernő ifjú feleségét is.”

Sőt, Vastag Andrea követte el a Magyar Időkben az Ady Endrét gyalázó, nagy port felvert programcikket.

Raffay hozta Szakács Árpádot, ő a Magyar Időket, Apátit, Bayert, de hozta Takaró Mihályt is, akivel együtt publikáltak a Trianoni Szemle című világlapban egykoron. Miért fontos ez a lap? Mert ugyanide írt-írogatott hobbitörténészként Kásler Miklós emberminiszter is, aki ily módon saját körének érezte a szerkesztőség világát.

„Olyannyira, hogy amikor 2017. június 4-én a Magyar Művészeti Akadémián (MMA) a lapot kiadó Trianon Kutatóintézet tízéves fennállását ünnepelték, a kutatóintézet és a folyóirat munkájáról az akkor még messze nem miniszter, hanem a „hobbitörténész” onkológiai vezető Kásler Miklós és Raffay Ernő beszélt. Miniszterként Kásler aztán az első adandó alkalommal kitüntette Takaró Mihályt: tavaly nyáron, a pedagógusnap alkalmából, a gyerekek harmonikus személyiségformálásában kiemelkedő munkáért.” (Válasz)

Lehetséges volna? Ennyin múlott az egész, ezer hajó indult volna Trójába Heléna illusztrációi miatt? Persze, ez csak a casus belli volt, az ürügy, ami elindította a háborút, a tehetségtelenek Nagy Bosszúhadjáratát a tehetségesek ellen – mindig mondtam, hogy mivel az ilyen embernek fogalma sincs a tehetségről, szent meggyőződése, hogy a siker csak pozíció, helyezkedés kérdése, épp ezért ahelyett hogy tanulna és fejlesztené a meglévő képességeit, minden erejével talpat és alfeleket nyal, helyezkedik, szövetségeket köt, összeesküszik, lefelé rúg nagyokat, míg el nem éri azt a polcot, amire saját véleménye szerint hívatott, és amelyen magára ragaszthatja a „Befőtt” címkét. Míg ki nem nevezteti magát a megfelelő helyre.

Baj akkor lesz, ha teszem azt, operaénekesi vagy hegedűművészi ambíciói vannak, ugyanis ha netán egyszer énekelni vagy játszani kell, mindjárt kiderül róla, a nagy nyilvánosság előtt is, hogy nem befőtt.

Hogy most ez a kis illusztráció-affér kiváltója volt-e a kultúkampfnak, elszabadítója a jól beágyazott dilettánsok pusztító indulatának, mint Gavrilo Princip golyója Szarajevóban, vagy egy mellékes affér, arról nem kívánok vitatkozni, ugyanis egyszerűen még zajlanak az események, folyamatok, korai még a konty és a következtetés. Annyit mondok csak, hogy ez van olyan valószínű, mint a többi, erősen konteós elmélet az ügyben.

Az is mond valamit, hogy a írása megjelenése után Stumpf Andrást – pont őt! - megtámadta az Origo és „az elvtelen újságíró mintaszobrának” nevezte a 888. Nem mondták, melyik írásáért, abba is belékötöttek, hogy a pozsonyi Új Szóban (is) publikál – de hát sapienti sat, elég fájós tyúkszemre léphetett valamelyik anyagával.

Lehet, hogy pont az idézett anyaggal. Meg az is lehet, hogy mással.

Kérem, röviden: a magyar kulturális forradalom pont olyan kaotikus, mint a kínai volt. Csak kevesebben halnak bele.

Egyelőre.

Nem a kultúrharcosokon múlik.

Káosz van, ügyek vannak.

Szele Tamás