Ha már tegnap beszámoltunk az Index körül kialakult helyzetről, a tisztesség úgy kívánja, hogy ma írjunk a fejleményekről is: a szerkesztőség közleményben tudatta, miszerint függetlenek, azok is maradnak, és ha mégsem sikerülne megmaradni annak, a lehető leghangosabban jelzik a világnak – őszintén, tiszta szívből drukkolok nekik. Nem lesz könnyű dolguk.

De azért én is figyelem az eseményeket és – főleg – azoknak hátterét.

Érdekes leletre is bukkantam, persze, más is megtalálta, de mélyelemzést nem végzett: a CEMP-X egyik társtulajdonosának a szokottól eltérő módon van köze sajtóhoz, pedig az ember azt gondolná, akad az országban elég lelkes amatőr ahhoz, hogy ellássanak bármely bontási munkálatot a médiában. De ezt véletlenül „szakértőre” bízták – Oltyán Józsefről vagyon szó, akinek valóban voltak és vannak médiavállalkozásai. Hogy ezeket hogyan és miként vezeti, mely sikerei és minő kudarcai vannak, azt nem tisztünk vizsgálni, és nem is tesszük, az már sokkal érdekesebb, mit írt ő 2016 szomorú őszén a Népszabadság megszűnéséről (https://bacsmegye.hu/kozelet/2016/10/nepszabadsag-vegre-lassan-vege-az-oncelu-ujsagoknak).

Már a cím ígéretes:

„Népszabadság – végre lassan vége az öncélú újságoknak!”

Öncélú? Ez azért erősen vitatható, de ne ítéljünk előre, lássuk a magvas eszmefuttatást.

Nyilván, nagy adag ünneplés és káröröm van az írásféleségben, és ezt most ne vonjuk le, ellenkezőleg, számoljunk vele, ugyanis Oltyán mesternek ez az egyik fő motivációja: a leszámolás, a tánc az elbukott óriás sírján. De mit mond?

„Nehéz arra logikus választ találni, hogy egy cirka harmincezres lapot miért hagytak, hogy 5 milliárdos veszteséget hozzon össze. Ezek szerint ezt a  lapot már réges-régen be kellett volna zárni, vagy rá kellett volna bízni egy 5 fős szerkesztőségre, hiszen ennél többet egyszerűen nem ért. (Összehasonlításként: Az Index-csoport napi egymillió látogatót számlál és az Index Zrt. éves bevétele 2015-ben 2,1 milliárd volt.)”

Hát, a bacsmegye.hu-nál se sok olvasószerkesztő lehet, vagy ki tudja, az sincs kizárva, hogy nem merték a sith nagyúr első mondatát a fejéről a talpára állítani. Rentabilitást emleget, a kis pragmatista, a kis gazdasági szakember. És óh, az ő próféta lelke: már akkor az Indexre kacsintgatott.

„Ugyanis, legenda (márkaérték) ide, vagy oda, a piac rendszerint pontosan meghatározza egy-egy márkának az értékét. Ha ez az érték újabb értéket teremt, vagyis a tulajdonos által elvárt profitot hoz, akkor jó, ha nem, akkor bizony el kell adni, vagy ki kell dobni.”

Uram, maga a brandről beszél. Amit lehet építeni, megtartani, rombolni, vegyük csak a Times kikezdhetetlenül hiteles brandjét, vagy a Sunét, ami bizony inkább a megbízhatatlan bulvár szinonímája – de brand az is. És igen, van értéke, csak mivel nagyon hosszú idő alatt alakul ki, erre az értékre jobb helyeken vigyáznak, ápolják, ha kell, javítják, nem dobják ki a piaci ingadozások mentén. Olyan ez, mintha egy téli ródlizás miatt kivágnánk egy százéves tölgyfaligetet, mert útban van: várhatunk száz évig, hogy visszanőjön. Jaj, bocsánat, maguk valami hasonlókat művelnek, ha fákról van szó, a fene tudja, miért – és ha sajtóról van szó, akkor is. Igen, kapitalizmus van, csak ez nem pusztán annyit jelent, hogy majdnem mindennek van ára, hanem azt is, mindent tudnunk kell értékelni! Micsoda maga, sajtóbecsüs, hogy abszolút értéket mond? És ha nekem többet vagy kevesebbet ér? Ja, mi nem üzletelünk egymással, és nem is fogunk.

„Igen a tulajdonos azzal, hogy nem hozta meg időben a megfelelő döntést, elsősorban önmagának okozott hihetetlenül nagy kárt, hiszen 5 milliárd forintos veszteség az minden mércével nézve, óriási! Azzal, hogy ezt a döntést egyik percről a másikra hozta meg és nem hagyott időt a szerkesztőség tagjainak, hogy szépen elodázzanak a süllyedő hajóról, talán megtévesztő módon viselkedett. Ezért lehet rá haragudni, de gyorsan tegyük fel a kérdést, hogy ki cserélne vele akár egy percre is az 5 milliárdos veszteségben...”

Ej, az a link, felelőtlen, kapkodó tulaj. Aki annyira az anyagiak bűvöletében élt, hogy nem adott időt a munkatársaknak a menekülésre sem (mintha más lapokat nem ugyanígy, meglepetésszerű gyorsasággal szüntetett volna meg ez a párt és kormány). Aki sajnálta a szerkesztőség napi rezsijét is, ami azért ötmilliárdhoz képest villamospénz. Aki azt hazudta a kollégáknak, hogy csak költözésről van szó, hagyják bent a holmijukat is, minden meglesz. Az a fösvény, az. Kiről is beszélünk, ki volt a Népszabadságot felszámoló cég?

Ja, a Mediaworks.

Oltyán úr, maga egy hős, hogy ilyen nyilvánosan meri őket szidalmazni, ne is tagadja, galambocskám, maga titokban partizán!

„Az a ronda világ változik. Okostelefont használunk és sok felhasználó a Facebook-al azonosítja az Internetet. Igen, ők buták. Csak az a baj, hogy hihetetlenül sokan vannak és hihetetlenül ösztönösek. Egyszerűen tudomást sem nagyon vesznek olyan antik tárgyakról, mint a Népszabadság, vagy a Magyar Nemzet. Ezek a  márkák lehet, hogy 10-20 éve értékesek voltak, de bizony mára szart se érnek. Így ezeket a fura, talán még ma is a hetvenes évek patináját kereső lapokat a hirdetők sem preferálják.”

A látszólagos technokrata most az online-offline sajtó mondvacsinált ellentétét élezgetné, mint jó kuruc a rezes fringiát, csak hát itt is bajok vannak a vaslogikával, rozsdásodik. Ha a régi márkák – felhívnám a figyelmet, hogy az említett két lap már nem létezik! - szart sem érnek print voltuk miatt, állva hagyta őket a korszellem, akkor sajnos ugyanez igaz a Magyar Hírlapra is. Vagy bármely más, kormánypárti nyomtatott sajtótermékre. Uram, nem a haladárok és a maradárok csatája zajlik, egy egészen más ütközet közepén vagyunk, jó lenne rájönni.

De ha már itt tartunk: amennyiben a papíralapú sajtót ön az árnyékszékbe száműzi, mi a jó büdös francért vásárolta fel majdnem az egészet az a balek Mediaworks? Mire jó nekik? Hiszen szart sem ér, mint említette!

„Azt pedig, hogy egy off-line lapot fenn lehet tartani, mára csak néhány a közvagyont herdáló hülye polgármester gondolja, aki a lakosoktól beszedett adóból csinál magából hülyét rendszeresen a saját lapjában település szerte. Végre el kellene fogadni, hogy a nyomtatott napilap piac, ha nincs benne minden oldalon egy nagy büdös valag, akkor nem működtethető rentábilisan.”

Hát, ezt sem én mondtam, én ugyanis nem pusztán a gondolattal nem értek egyet, de a megfogalmazást is másképp oldottam volna meg. De a szerkesztési elv érdekes: minden oldalra egy valagot? A címlapon már minden nap az van, uram, csak miniszterelnöknek hívják, a belívek is tobzódnak a kisebb valagokban. Ha jól értem, így gondolta a valagizmust, mint sajtóelméleti princípiumot.

„Hiszen ahogyan egy városban is csak az adózóktól elcsalt bevételből lehet fenntartani egy önkormányzati kiadót, úgy Magyarország méretéből adódóan nem képes nyereségesen működni egyetlen országos orgánum sem, mivel ez a piac egyszerűen kicsi. Ezt bemutatta már az iwiw, ami 5 millió regisztráltjával az egymilliárd taggal rendelkező facebook-al próbálta felvenni a versenyt.”

Szezont a fazonnal, uram, Gizikét a gőzekével, teniszpályát a pénisz tájával, mindent tetszik kavarni. Ha igaz lenne, hogy minden magyar sajtóvállalkozás törvényszerűen veszteséges az ország méretei miatt, és csakis csalásból, valamint állami dotációból lehetséges fenntartani, akkor először magát kéne lecsukni, aztán a többi kormánymédia-tulajdonost.

Érdekes körlet volna a Csillagban a maguké.

Azt már nem is mondom önnek, nehogy megzavarjam a tényekkel, miszerint az iwiw jóval előbb létezett, mint a Facebook, nem magyar kísérlet volt a versenyre, hanem valami másféle közösségi oldal, amit azonban elsöpört az óriás.

„Ezek a lapok különböző konstrukcióban működnek, de ha valaki veszi a fáradtságot és megnézi, hogy hány százalékos nyereséget termelnek évente, alig 1-2 százaléknyi összegre találnak. Az egyik legsikeresebb országos lap az Index, ami 5 %-os mérleg szerinti eredményt ért el tavaly.”

Ah, megint az Index. Ha veszteséges, vagy alig nyereséges. akkor miért emlegette az elején a 2,1 milliárdos évi bevételt? Mellesleg: a sajtó nem fröccsöntőde vagy mákföld, hogy hatalmas bevételeket hozzon minimális befektetéssel: az az öt százalék elég szép haszon.

„Így a számos off-line lap megszűnése után egyszerűen ki lehet jelenteni, hogy hulljon a férgese. Semmi szükség ebben az országban (sem) veszteséges újságokra, kiadókra, cégekre.”

Nyereséges meg, mint az előbb be- és kimutatta, ön szerint nincs. Akkor mondjuk ki nyíltan az ön véleményét:

Magyarországon semmi szükség sajtóra.

És kész.

Nos, ez az ember került abba a helyzetbe, hogy az Index (és környezete) sorsát akár végzetesen is befolyásoló döntéseket hozhasson.

Köszönöm, tisztelt bíróság, ennyit akartam elmondani.

A többit az önök ítéletére bízom.

Szele Tamás

Mottó: „mi sohasem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk” (Orbán Viktor, a minap)

Kérem szépen, ne tessék még egyszer megkérdezni, főleg ne privát megkeresés útján. A tények attól nem fognak megváltozni, hogy egy embernek magyarázom őket, nem pár ezernek vagy tízezernek: tehát itt és most próbálom megvilágítani, a rendelkezésemre álló információk alapján azt a tegnap este óta állandóan visszatérő kérdést, hogy mi történt az Indexnél.

A hír arról szól, a facebookos köznyelvben, hogy „bedarálták az Indexet”. Ez így, ilyen formában igaz is, csak éppen a kín finomságait kell elemeznünk. Tehát, lássuk a közleményt, amivel foglalkozunk.

„Gazdaság-média 
Spéder Zoltán eladta a CEMP-X Online Zrt.-ben lévő közvetett tulajdonát

Budapest, 2018. szeptember 17., hétfő (MTI) - Spéder Zoltán eladta a CEMP-X Online Zrt.-ben lévő közvetett tulajdonát, a társaság részvényeit Ziegler Gábor igazgatósági tag és Oltyán József médiavállalkozó vásárolták meg - közölte Bodolai László, a Magyar Fejlődésért Alapítvány (MFA) kurátora hétfőn az MTI-vel.

A közlemény szerint Spéder Zoltán a Silhouette Capital Managementen keresztül értékesítette a CEMP-X Online Zrt.-ben lévő tulajdonrészét. Az adásvétellel Ziegler Gábor, valamint Oltyán József 50-50 százalékos tulajdont szerzett a vagyonkezelő társaságban, illetve kizárólagos irányításuk alá kerültek a CEMP-X Online Zrt. kiadóvállalatai, valamint az Inda-Labs Zrt. és a csoport érdekeltségébe tartozó portálok felületeit értékesítő CEMP SH Kft. 
Az adásvétellel párhuzamosan Bodolai László eladta az NP Nanga Parbat 17. Zrt.-ben lévő kizárólagos tulajdonát, amelyet 50-50 százalékos arányban a CEMP-X Online Zrt. és a CEMP SH Kft. vásároltak meg. Az NP Nanga Parbat 17 Zrt. az alapítója az Index.hu Zrt.-t tulajdonló Magyar Fejlődésért Alapítványnak.
A tranzakció az index.hu kiadóvállalatának és szerkesztőségének működését nem érinti, az Index.hu Zrt. részvényei a Bodolai László irányítása alatt működő Magyar Fejlődésért Alapítvány tulajdonában maradtak - áll a közleményben.   
A CEMP-X Online Zrt. kizárólagos érdekeltségébe tartozó kiadók olyan kiadványokat működtetnek, mint a Dívány, a Femina, a Port., a TotalCar, és a Napi, emellett ide tartozik az Inda szolgáltatáscsoport, illetve a csoport sales house tevékenységét ellátó CEMP SH Kft. 
Az új tulajdonosok célja a CEMP-X Online Zrt. érdekeltségébe tartozó vállalatok és szerkesztőségek további sikeres és független működésének biztosítása, továbbá a csoport hirdetési és egyéb bevételeinek növelése, a CEMP SH piacvezető szerepének megerősítése - áll a közleményben.
Az Index.hu Zrt. részvényeit 2017. januárja óta tulajdonló MFA-t egy személyben Bodolai László kuratóriumi elnök irányítja. A CEMP-X Online Zrt. új tulajdonosai számára az index.hu jogi képviseletét 15 éve ellátó, illetve az MFA létrehozása óta az alapítvány, illetve az Index.hu Zrt. elnöki pozícióját betöltő Bodolai László személye a garancia arra, hogy az Index.hu továbbra is megőrizze politikai függetlenségét és ennek köszönhető sikeres működését - hangsúlyozták a közleményben.
A közleményben beszámoltak arról is, hogy az INDEX.HU Zrt. igazgatóságának elnöke felmentette tisztégéből Nagy Ajtony Csaba, valamint Kereszty Gábor igazgatósági tagokat. A társaság háromfős igazgatóságát a jövőben Bodolai László elnök, Szombathy Pál igazgatósági tag mellett az index mindenkori főszerkesztője alkotja majd.

gpp \ bpt

MTI 2018. szeptember 17., hétfő 21:44”

Eddig a hír, remélem, világos?

Ja, nem.

Nem világos, mert nem is akar az lenni.

Akkor most lefordítom.

Arról van szó, hogy a sajtó: üzlet. Ipar is, művészet is, ha jól csinálják, de mindenképpen üzlet. Csak pénzből lehet csinálni, jóllehet csodákra képesek a kis, pár fős szerkesztőségek is (ha megfelelő emberekből állnak), de ha egy lap növekszik, az nem szimplán a kapitalizmus mellékhatása: minél nagyobb a lap, annál jobban tudja tenni a dolgát. Egy pár fős cég, ha csak nem a Bill Gates az egyik fő belőle, nem lesz képes tudósítókat kiküldeni távoli országokba, mert nincs miből, és míg odavan a tudósító, ki dolgozik helyette? De közelebbre sem küld tudósítót, ugyanezért, gyakorlatilag Bivalybasznádra is csak akkor lehet lemenni, ha épp útba esik, vagy a munkatárs basznádi illetőségű. Ugyanez a helyzet a hosszú, türelmes munkát és rengeteg technikát igénylő tényfeltárásokkal: az a legdrágább műfaj, hiszen lehet, hogy négy ember fél éves munkájával sikerül összehozni öt flekket, ez sosem fogja behozni az árát, hiszen az a négy ember az alatt a fél év alatt evett, ivott, lakott, nem tudott más munkát végezni, mert lehet, hogy váltásban figyeltek valamit vagy éppen az összes kapcsolódó hírt ellenőrizték. Szóval, drága műfaj, de majdnem mindegyik az.

Megint más kérdés – laptulajdonosnak még sosem sikerült elmagyarázni – miszerint a sok pénztől még nem lesz jó egy lap, a tehetséges emberektől sem okvetlenül, a helyes megoldás az, amikor tehetséges emberek kapnak minél több pénzt, erős pénzügyi kontroll mellett és abból dolgozhatnak. Például a TV2-be hiába tolják bele a Dárius kincsét, attól még a Tények nem lesz hírműsor, hiszen gondosan eltávolítottak még a környékéről is mindenkit, aki nem volt beoltva sajtó ellen. Ugyanez vonatkozik a teljes kormánymédiára.

Tehát azt látjuk, hogy a jó sajtóhoz kell a pénz és kell a megfelelő ember, vagyis nem baj, ha egy lap növekszik. Az Indexnél kiváló csapat gyűlt össze, természetes úton (ez a médiában a legjobb szelekció), és mivel a legolvasottabb magyar online lap volt, a gazdasági háttér sem volt rossz. Kapitalizmusban ez így működik: a jó portéka hasznot hajt, a hirdetők nem sajnálták a pénzt a laptól. És nem érdekelte őket semmiféle pártállás. Nem térnék ki a lap tulajdonosváltása körüli ködfoltra, bár a jelenleg kialakult helyzet nagyban köszönhető az akkor meghúzott demarkációs vonalaknak: sajnos, nem, hogy én, de más sem tudná pontosan megmondani, mi játszódott le akkor, illetve, aki meg tudná, nem teszi, ha mégis tenné, nem biztos, hogy hosszú életű lenne ezen a Földön.

Elég az hozzá, hogy magát az Indexet nem vette meg a kormány, a lap részvényei továbbra is a Magyar Fejlődésért Alapítvány tulajdonában maradtak. Akkor mi a baj?

Az, hogy ezzel szemben a lap hirdetési felületeit értékesítő CEMP-X Online Zrt. került kormánykézbe. Nem vették meg a lapot, á, dehogy. Nem is volt rá szükség. Megvették a kábelt helyette, amin az áramot kapja! Megvették azt a forrást, amiből a bevételei származnak, amiből él – de magát a lapot nem vette meg senki. Minek? Így is az övék lett.

Előre látom a kormánypárti kommentelőket, amint halálos magabiztossággal írják: „de hiszen ez tisztán üzleti ügy, semmi köze a politikához!”, viszont sajnos nagyon jó a memóriám: bizonyos Pecina úr is ilyeneket mondott a Népszabadság eladásáról. És utána – micsoda véletlenek vannak! - megszűnt, tragikus hirtelenséggel, elvágták a kábelt.

Ne játsszuk a naivat: a Kurírt az 1998-as Postabank-csőd után szerezte és szüntette meg a kormány (állításuk szerint tisztán üzleti alapon), a Népszabadságot megvette és megszüntette, az Origót megvette és tönkretette, a TV2-vel együtt, a Magyar Nemzet, a HírTV és a Válasz történetének még a szereplői is részben azonosak, a többi elpusztított lapot, szerkesztőséget nem is sorolom – a kormány hadat visel a független magyar sajtó ellen, de tisztán üzleti alapon harcol.

Az új tulajdonosok személyéről annyit – csak Oltyán Józsefre térnék ki – hogy az illető jelenleg a KDNP Bács-Kiskun megyei szervezetének elnökségi tagja, bizottsági elnöke. Közismert kormánypárti kommentelő, sosem titkolta mély, őszinte ellenszenvét a HVG és, kérem, maga az Index iránt, amint azt mellékelt ábránk is mutatja, azt mondta: „nem érdemi lap”. Hát: csak a legolvasottabb.

Volt.

Mi lesz?

Három lehetőséget látok, tapasztalataim alapján.

1. Az Index napokon, vagy maximum heteken belül megszűnik. Ez a lehető legnagyobb veszteség lenne a magyar sajtónak, főleg a függetlennek, amely így már tényleg csak néhány végvárból fog állni.

2. Az Indexet lassan sorvasztják el, leépítésekkel, profilváltásokkal, átszervezésekkel, és jelentéktelenné teszik, majd ezután szüntetik meg.

3. Az Index szerkesztőségét nagyarányú személycserékkel „átalakítják”, „átállítják”, mint az Origot, a lapot végképp lealjasítják és – meghagyják ugyan, a kormányszócsövek egyikének, de a valódi Indexhez semmi köze nem lesz. Ez a módszer a legkegyetlenebb, ugyanis ez nem csak magukat a mostani munkatársakat hagyja kenyér nélkül, de a lap brandjét, szakmai hírnevét is szétrombolja. Ez a teljes pusztítás, ugyanis ez után már legenda sem marad majd meg.

És a gőzhenger nem áll meg, robog tovább, először a nagyobbakat gázolja el, aztán majd minden független sajtóterméket. Az Index vége a magyar blogszféra nagyon nagy részének a végét is jelenti majd.

Ez az a bizonyos leszámolás, ezek azok a csodák, amiket szeptemberre ígért Orbán Viktor.

Nyugalom, már csak pár lépés, és nincs független sajtó. Majd ha nem lesz, akkor tessenek szidni, bár nincsenek illúzióim: fogják. 

Ne tessenek crowdfundingot, gyűjtéseket, mecenatúrát, mindenféle délibábos struktúrákat emlegetni. A sajtó: üzlet, ipar és bizonyos szerkesztőségi méret (max. tíz fő) fölött ezekkel a kézműves módszerekkel nem lehet fenntartani.

Az online lapkészítést rövidesen szabályozni fogják, éspedig uniós irányelv változása miatt.

Ne tessenek jönni a színes hőslegendákkal, hogy „majd a stencil, majd a szamizdat”. Hogy majd úgyis lesz szabad sajtó. Gondoljunk már bele: a legendás szamizdat-korszakban a Beszélőnek pár ezres példányszáma volt a legerősebb hónapokban, és csak egy, adott, szűk kör fért hozzá, ma egy átlagos, napi írásomat többen olvassák online, mint akkor egy havi számot.

Hogy tetszenének terjeszteni?

Majd személyesen kimegy a munkatárs ahhoz a háromszáz emberhez, aki hajlandó heti ezer forintot adni négy stencilezett ívért? Mert ha nem megy házhoz, ők nem keresik meg, azok az idők elmúltak. Tehát kimegy, míg le nem csukják, csak hamar lecsukják. 

Mondjuk már az első körútján. 

Tessenek már belegondolni, hogy még az ingyenes független sajtót is mennyit átkozzák minden nap!

Hát még, ha pénzbe kerülne.

Szóval, nem lesz Index. Se. Aztán más se. És amikor majd semmi sem lesz, csak kormánymédia, majd nem siratják, hanem el tetszenek átkozni a valamikori sajtót: „Miért hagyták abba? Gyáva senkik!”

Nem abbahagyjuk mi, kérem. 

Mi nem abbahagyjuk, mi belehalunk.

És holtan kurva nehéz ingyenes, független lapot csinálni.

Szele Tamás

Kérem, hatalmas dolgok vannak készülőben, balhé lesz, mondta a Totya is, és most nem az ellenzék egyes politikusai által megígért utcai ellenállásra gondolok, mert abba természetesen kétségtelenül belebukik a rendszer. Vagy nem bukik, nem szeretnék állást foglalni, bár ez az ötlet mintha korábban is felmerült volna, és a rendszer még állna, de meglátjuk.

Hanem addig mi lesz?

Hát mi lenne? Nemzeti konzultáció lesz. A kormány, mint már annyiszor, ha válságosnak érezte a helyzetet és mócsingosnak a marhapörköltet a parlamenti étkezdében, összehívta a madárjósokat, akik megvizsgálták a turulok röptét és arra jutottak, hogy mindenképpen nemzeti konzultációt kell tartani. Szintén mint már annyiszor. Ez most a kiszivárgott hírek szerint a családokról fog szólni, mint olyan, de azért rossz üzletember lenne a kormány (különben: rossz), ha nem intézné el egy költséggel az összes többi hisztikéjét is, ugyanazon a nyomtatványon. Azt nem kell magyaráznom a rutinos állampolgároknak, hogy a nemzeti konzultáció kérdései milyen fajtájúak: olyanok, hogy csak egyféle választ lehessen rájuk adni, tehát értelmes ember vissza sem küldi őket, hanem ház körül próbálja hasznosítani a papírhulladékot, bár higiéniai célokhoz vastag és fényezett, csúszik, mosdóban elhelyezésre nem alkalmas, a magas szintetikus anyagtartalom miatt nehezen komposztálható, gyújtósnak sem az igazi, még a legértelmesebb felhasználási módja az, ha ráírjuk, hogy „Help!”, meg a koordinátáinkat, összetekerjük, betesszük egy palackba, azt ledugaszoljuk és a Dunába dobjuk, időnek múlásával hátha megtalálják Grant kapitány gyermekei és segítségünkre sietnek, mert ilyesmiket ők még a kannibálok földjén sem tapasztaltak.

Kérem, viszont én füstölőt égettem, különleges ázsiai füveket szagoltam, sámángombát falatoztam, elővettem a kristálygömböt, belenéztem és most már tudom ezekből a feltétlenül hiteles forrásokból, milyen kérdések fognak szerepelni a kérdőíven. Igaz, hogy mindenféle mérgezéses tüneteim vannak a maszlagtól és a beléndektől, de egy kis jövőbelátásért sok mindent megtesz az ember.

Akkor lássuk.

Egy konzultáció, főleg, ha nemzeti, legyen a lehetőségekhez képest rövid, szóval szorítkozzunk tizenkét kérdésre, ha több lesz, az már a jutalomfalat.

Apróbb eltérések elképzelhetőek, kérem, de a főcsapás iránya ez lesz.

Kellenek ezek a konzultációk, nagyon kellenek.

Ami még jobban kéne végre, az egy konzílium volna.

Azt kéne összehívni, de üstöllést.

Szele Tamás

Kérem szépen, a jövő régészei, majd, ha kiássák ezt a réteget, amiben mi most élünk, és megtalálják az egyelőre még létező sajtó maradványait, „Sargentini-korszaknak” fogják elnevezni, ugyanis a médiumokra rápillantva úgy néz ki, mintha a világon minden e körül a név körül forogna. Na jó: legalábbis Magyarországon.

Mert Nyugat-Európában inkább Szkripal-kor van, náluk nem akkora hír ez a jelentés, mint a mi számunkra: igaz, nem is róluk szól. No, de mi itthon vagyunk, itt semmi különös nincs, megy felfelé a zab ára, készülnek a huszárok az Unió elleni háborúra, tegnap különösebb vérlázító nyilatkozat nem született, aminek oka van: szombat volt. És ilyenkor pihennek a vérlázítók, ahogy vasárnap is.

Na jó, elmagyarázom.

Szóval, rendszerint ha kedvenc pártunk és kormányunk elkövet valami bődületes ostobaságot, egy állandó forgatókönyv szerint játszódnak le a dolgok: a kormánymédia azonnal elmondja, miért volt kiváltképpen való okos ötlet farral beleugrani a kaktuszbozótba, és elájul a döntés bölcsességétől, az ellenzék pártlapjai – mert vannak ám! - elmondják körülbelül ennek az ellenkezőjét, a maradék független média meg ájuldozik a hülyeség sűrűsége miatt és megpróbál rájönni, mi lesz még ebből, magyarán szólva elemez. Az önkéntes mérvadók pedig állást foglalnak. Az önkéntes mérvadók azok a magánszemélyek és szervezetek, akiknek nem volna dolguk szakérteni a kérdéseket, csatornatisztítástól hadronütköztetésig, nem is értenek hozzájuk, de szakértenek kéretlen s hívatlanul, mert azt remélik, hogy ebből nekik valahol és valamikor előnyük származik.

Ilyen önkéntes mérvadó volt tegnap-tegnapelőtt a Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesületének elnöke, Kecskés István, vagy a Békés megyei közgyűlés. De számolatlan akadnak még hozzájuk hasonlók, mindkét oldalon, akik teljesen magánszemélyként, kívülállóként, amolyan hétvégi harcosként elfoglalják az állást valamilyen közérdekű ügyben, körbekerítik szögesdróttal, felállítják a nehézgéppuskákat, páncéltörőre töltik és jaj annak, aki a közelbe kerül: azonnal lőnek rá, akár barát, akár ellenség, de azért igyekeznek inkább az ellenséget lőni.

Háborúban ilyenkor a reguláris alakulatok azonnal elhagyják a harcmezőt, mert a fegyveres civilek harcérintkezésben a szövetségeseikre sokkal veszélyesebbek, mint az ellenségre.

Na jó, de miért teszik ezt az emberek Mari nénitől, Pista bácsitól kezdve közgyűlésekig? Azért, mert azt hiszik, hogy ezeket a kiállásokat jegyzik valahol. Igen, létezik a kormánynak egy fizetett trollhadserege, és igen, használják is a média befolyásolására, de leginkább a sajtóközlések kommentszekciójában. Az önálló állásfoglalások, kiállások pro és kontra – bármilyen ügyben, kérem, bármilyenben! - nem ettől az alakulattól származnak. Azok önkéntesek. Sőt, tudnék mutatni olyan kormánypárti önkéntest is, ami már nyolc éve őrjöng, kötekszik, harcol kéretlenül és most már kissé elégedetlen: hát miért nem kap már valami kis jutalmat? Viceházmesteri állást, balatoni telket, vagy legalább adóellenőrzést a szomszédjánál. Nem kapott, ugyanis kéretlenül aktivistáskodik: akárhogy is hiszi, nem került fel ő semmilyen „fehér listára”, nem jegyezték fel a nevét a Jók közé, sőt, tulajdonképpen senkit nem is érdekel, mit művel. Ez alacsony szinteken mindenképpen így megy, magasabbakon se sokkal különbül: így hát a kormány mindenféle baklövései után tapasztalható hűségnyilatkozat-hullámoknak nincs és soha nem is lesz semmiféle hozadéka, haszna, ezek teljesen feleslegesek. Ráadásul többnyire munkaidőben, sőt a munka részeként követik el őket: persze, hogy hét végén nem rohan a magyar ember talpat nyalni, hűséget esküdözni, mert akkor pihen. És mert öt nap amúgy is elegendő minden felmerülő seggnyalásra.

Szóval, felháborodni vasárnap reggel nem nagyon fogunk, mert pihennek a botránkoztatók is. Délután lesz tüntetés, melyen vagy eldől sok minden, vagy nem, a tudomány mai állása szerint ez megjósolhatatlan, én magam valószínűleg megtekintem az eseményt, mint tudósító, ha csak nem változik a terv, de sem világcsodára, sem atrocitásokra nem számítok, legfeljebb fényképező besúgókra és zsebtolvajokra a tömegben. Egyebekben majd meglátjuk mi lesz.

Különben pedig ne mondjuk, hogy nincs hír, mikor tényleg nincs, mert ezt a nincset masszív közfelháborodás övezi. Semmiképp sem szeretnék állást foglalni a tizenegy éves kislányt állítólag megerőszakoló vízilabdázók ügyében, de látok én pár érdekes momentumot a dologban. Első sorban: akkor jelent meg a valóban minden egészséges embert mélyen megrázó történet, amint kitört a Sargentini-ügy.

Nem előbb, nem később.

A hír első változatában nem tartalmazott egyetlen bit információt sem, nem is felelt meg a hírmeghatározás kérdéseinek: nem tudtuk ki mit tett mikor, hol, kivel, miért. Ez így nem volt több, mint egy nagy darab, rikítóra festett semmi. Valódi újságíró az ilyent nem írja meg, míg nem tud róla többet: még abban a formában sem, hogy beharangozza.

Tegnap viszont kikerült az állítólagos erőszakolók neve a nyilvánosság elé, méghozzá a kurucinfónak és Bayer Zsolt tevékenységének köszönhetően. Most már van célpontja a népharagnak, csak éppen nagyon érdekes, hogy pont így derült ki, tulajdonképpen kikről is lenne szó: azért se a káinfó, se a bayerzsoca nem a tárgyilagos, kitartó, tényfeltáró munkásságáról híres. A visszhang természetesen hatalmas, mindenhol dübörög: de bizonyítékokat vagy részleteket bizony ők sem mutatnak, ők is csak azt mondják, hogy X.-ről és Y-ról van szó. Részletek sehol.

Ez bíróság előtt nagyon nem állna meg: hiszen még mindig nem tudni semmit, két felmerülő nevet kivéve! Azért vannak az illetékes szervek, hogy ezt kinyomozzák, mondhatná erre bárki, csak hát az illetékes szervek is kizárólag alapos gyanú felmerülése esetén nyomozhatnak, különben bárki mondhatna bárkiről bármit és nekik ugorniuk kéne, akkor is ha azt mondanák, hogy a Pesta felgyújtotta a halastavat.

Nem állítok semmit az esettel kapcsolatban, ugyanis nem is tudok semmit. Ha valóban megtörtént, az felháborító és sújtson le a törvény teljes szigorával. De előbb vizsgálatot kérek, mert állítások és pletykák alapján ítéletet hozni nem lehet.

Nem állítok tehát semmit, de azt észlelem, hogy a botrány a kormány számára a lehető legmegfelelőbb pillanatban robbant ki. Pont jókor jött, hogy az emberek ne csak a Sargentini-jelentésre figyeljenek. Dühöngjenek valami máson. Kik robbantották ki? A Bors indította, amely nem vádolható függetlenséggel vagy ellenzékiséggel, folytatta a szélsőjobboldali káinfó és bevégezte az eddigi munkát bayerzsoca, akit nem kell bemutatnunk.

Óvatos lennék én ezzel a váddal, annyit mondok.

Majd akkor kéne ezzel érdemben foglalkozni, pláne ítélkezni az ügyben, ha tudunk is valamit, most egyelőre pletykaszinten terjed a történet.

Viszont, mondom: a legjobbkor.

Mármint egyeseknek a legjobbkor.

Kérem, állunk így mérvadásokkal mostanság: az amatőrök adják a mérvet, ha kell, ha nem, hátha egyszer hasznos lesz.

A profik meg adják, mikor kell, megrendelésre.

Önkéntes mérvadó itt már az egész ország.

Szele Tamás

Kérem tisztelettel, helyzet van, ami vitathatatlanul fokozódik, mivel az élet nem habostorta. Ennek következtében viharos nyergelés és hujjogatás várható Békés megye térségében, szórványos szittya fergetegekkel, melyek aztán az egész ország területére kiterjednek. Tej- és mézfolyamaink kilépnek medrükből és az áradat elmossa Európát.

Időjárás-jelentésünket hallották.

Szóval a helyzet tényleg fokozódik, lassan hatszoros adag nyugtatót kell felírjon a főorvos úr, de hiába, ezek a politikusok nem szedik, csak tovább dühöngenek, az ápolók lassan feladják, nincs terápia, ami ezeken segít, most is például háborúsdit játszanak. Kezdte az Egyeske, akit trauma ért Strasbourgban, és most próbálja feldolgozni ahelyett, hogy szedné a gyógyszert szépen, neki már víziói vannak. Mondjuk mindig is voltak, de most ezek újak, már nem Sorost keresi az ágy alatt, most azt mondta a rádióban (oda is mindenkit beengednek), miszerint (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/el-akarjak-venni-magyarorszagtol-a-hatarorizet-jogat):

„Magyarországtól el akarják venni a határőrizet jogát, Brüsszelből zsoldosokat akarnak ideküldeni, akik be fogják engedni a migránsokat. Egész egyszerűen el akarják venni a kapukulcsot.”

Ráadásul még csak nem is téveszme, hogy házmesternek képzeli magát, mert annak is való.

Azért az túlzás volt, hogy pillanatnyi elmezavarában létrehozta a Bevándorlásellenes Kabinetet, a másik ápolttal, Vödörfejű Rajmund palotagróffal, polgári nevén Németh Szilárddal az élén. Mondjuk lehet, hogy csoportterápiára jó lesz, majd tartanak együtt migrációellenes kézműves foglalkozásokat, origamiznak, agyagoznak, kisebbségeznek, migránsoznak. Kezdenek magukkal valamit, különben pedig valóban elengedhetetlen, hogy minisztériuma legyen az ilyesminek. Esetleg lehetne még Kivándorlásellenes Kabinet is, bár azt a kormány minden eddigi tevékenységével inkább elősegítette, mint gátolta.

A többi ápolt is nyugtalan, ez az egész ország különösen nagy és csípős csalánra pisilhetett Strasbourgban választott képviselői révén, mindenki buzog, mindenkiből tör elő a tennivágyás, nagy akarások kerülnek elő, melyeknek közmondásos végük lesz, de egyelőre az akarás fázisában vagyunk. Mindenki csutakolja a fakót, élezi a rezes fringiát, fülel: mikor hallja a kürtszót az alvégről, hogy nyergelhessen már, roboghasson a csatába a bandériummal.

A Békés megyei közgyűlés például egész komoly nyilatkozatban figyelmeztette az Európai Parlamentet, hogy irgum, sőt, burgum, kirelájzom lészen, ha nem curikkol. Idézzük pontosan, mert úgy a szép. (https://www.beol.hu/kozelet/helyi-kozelet/a-sargentini-jelentes-es-a-kozut-is-tema-volt-a-megyegyulesen-1488604/)

„Zalai Mihály (Fidesz-KDNP), a megyei közgyűlés elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy a Sargentini-jelentés elfogadásával olyan kedvezőtlen folyamatok indulhatnak el, amelyek minden Békés megyében élő ember számára negatív hatással lehetnek. A Békés megyei közgyűlés végül egyhangú szavazással – amelyben az ellenzéki képviselők nem vettek részt – lemondásra szólította fel az Európai Parlament magyarországi ellenzéki képviselőit.”

És ez a megye Békés. Képzelem, mi lehet Hevesben!

Különben nem idegen a magyar néplélektől az ilyen hősi megnyilatkozás, a fitty hányása a nagyobb erőnek, másként mondva az eszeveszett hülyeség. Üzentünk mi már hadat Amerikának is, a Szovjetuniónak is, a legszebb történet azonban 1956-ban esett meg, mikor is állítólag – Moldova György szerint Kalocsán – arra a két őszi hétre újraindították a Kalocsa év vidéke című helyi lapot, és ezt egy helyi, sőt, alanyi költő kapta a kezébe, akinek csak az volt fontos, hogy számonként negyed kiló verse jelenjen meg benne. Főleg azok, amik annyira pocsékok voltak, hogy minden más lap visszadobta már őket. A vezéranyagok nem érdekelték, azt megírta, aki akarta, ilyen főcímek jelentek meg, hogy „Utoljára figyelmeztetjük a Szovjetuniót”, meg „Még egy lehetőséget adunk az Egyesült Államoknak”. Aztán fordult a kocka, és a fűzfapoétának kiutalták a magyar sajtótörténet egyik legmagasabb honoráriumát, nyolc év börtönt. Azért nem a legmagasabbat, mert szegény Táncsics Mihály jóval többet ült ennél, szintén írásért.

Na, most a Békés megyei közgyűlés is utoljára figyelmeztette az Európai Uniót. Az Unió meg jobb lesz, ha magába száll, elgondolkodik a tettein és változtat az életén, mert Békésből már üzengetnek neki. Nem lesz ennek jó vége, kérem.

Békésben pedig nagyarányú atombunker-építkezések kezdődnek, ugyanis várható, hogy valamelyik okos elolvassa az idevágó programot, és megtalálja azt a bekezdést, miszerint „az Európai Unió az atomenergia Békés célú felhasználását támogatja”. Nosza, építsünk óvóhelyet, százat, ezeret, fizettessük ki Brüsszellel – de támadjuk is meg őket, ez a Békés célú atomenergia van olyan jó casus belli, mint a Sargentini-jelentés félre- vagy el sem olvasása.

Ugocsa non coronat, nem változott semmi, vígan pengenek a nemesi bandérium sarkantyúi.

Azért mondom, hogy bandérium, mert a közgyűlésnek körülbelül annyi köze is van a megyéhez, mint a bandériumnak: a tagjai ott élnek, vagy ott vannak birtokaik, vagy mindkettő. Meg megyei szervezet, bár a lakossághoz sok köze nincs.

Ha már Sargentini-jelentés, öröm nézni, ahogy tör kifelé az emberekből az a szép, régi magyar virtus, mit tör, valósággal fakad! A Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesületének elnöke, Kecskés István megjegyzi, hogy Judith Sargentini vegetariánus létére kapjon be egy darab húst, hogy előrébb legyünk. Blogbejegyzésének címe (Mi a tökömnek örült Sargentini?) viszonylag egyértelművé teszi, miféle darab húsra gondol. Hát ízlés kérdése, ne elemezzük, én azt hiszem, ha már leküzdhetetlen vágyat érez az ilyen örömök iránt, akkor ne blogon keresztül kérje, azzal nem lesz előrébb, sokra nem megy: bonbon, virág, gyertyafényes vacsora, pár ital és utána esetleg szóba hozhatja, de akkor sem valószínű, hogy jó helyen kilincsel, keressen ehhez partnert közelebb. Látok ugyanis bizonyos kibékíthetetlen világnézeti ellentéteket az EP képviselője és a diákújságírók negyvenegy éves elnöke között. Forduljon máshoz, jó uram: nem kér lehetetlent, de nem a megfelelő személytől kéri.

Mellesleg, nem akárkivel lehet dolgunk, ha ilyen érett korára újságírónak még mindig ifjúsági: talán kell neki a diákigazolvány a bérlethez. De ennek is vannak hagyományai a magyar közéletben, a hetvenes években volt példa arra, hogy valaki egyenesen az ifjúsági mozgalomból ment nyugdíjba.

Ez tehát nem abszurdum.

Ez hagyományőrzés.

Azt nem értem, miért nem kiscserkész is?

Egyszóval, gyülekeznek a mezei hadak, díszelegnek, hetyélkednek az urak, nagy háború készülődik, ha meg nem támadnak minket.

Mert ugyanis ha megtámadnának, kurtára sikerülne, de így, hogy tudjuk: senki nem akar és nem is fog minket bántani, dacár az összes őrültségnek, hisztérikus és önkéntes talpnyalásnak, szemenszedett hazugságnak és cifra átkozódásnak, - így, hogy csata és verekedés semmiképp sem lesz benne, évekig elháborúzgathatnak majd ezek a mi szép magyar vitézeink, aranyos leventéink az Unióval.

Sallangos szép napot, Magyarország, cafranggal és paszománttal, a rézangyalát!

Szele Tamás

- Jó reggelt, Hacsek, mi a baja, hogy úgy néz, mint aki kétharmadot kapott Strasbourgban?

 - Hagyjon békén, ne piszkáljon még maga is... járom Európát, mint egy kísértet, és sehol semmi pénzkereseti lehetőség, lassan kezdem azt hinni, hogy a córeszt rólam nevezték el.

 - Hát, én sem tudnék olyan üzletet mondani, amibe manapság érdemes belevágni. Fene egy dolog ez a közgazdaságtan.

 - Hallgasson, mert meghallja a Palkovics!

 - Nem jár az ide. Különben is, mi van, ha meghallja?

 - Megszünteti magát. Mint a Közgazdaságtudományi Intézetet.

 - Ne marháskodjon, a genderszak szűnt meg, nem a közgazdászok!

 - Is. Felkészül a finnugrisztika.

 - Úristen, mi lesz itt...

 - Mi lesz, mi lesz... de addig mi lesz?

 - Még jó, hogy Európa velünk van.

 - Mondja maga. A Simek szerint meg ellenünk.

 - És maga mit mond?

 - Kis kíváncsi. Én azt mondom, Európa velünk van, csak mi nem vagyunk magunknál.

- Az sincs kizárva. Jutalmat kéne kitűzni ránk, és ha megtaláltuk magunkat, felvenni.

 - Ha csak azt nem... na, várjon, azt hiszem, itt van egy kis üzleti lehetőség.

 - Mutassa, mutassa!

 - Itt írja az újság. „Keressük Magyarország legszebb péniszét!”

 - Nem a legnagyobbat?

 - Nem, a legszebbet.

 - Akkor magának esélye sincs. Különben is, meg lesz ez bundázva, higgye el nekem, majd ráteszi a kezét valamelyik politikus erre is.

 - Hát, ha ezt szereti, tegye, de csak kölcsönös örömszerzés céljából...

 - Nem úgy értem, maga túlfűtött, freudi elfojtás, maga komplexustömeg!

 - Hanem hogy?

 - Úgy, hogy az lenne a szép, ha ezt a címet egy arra érdemes, hazájáért fáradhatatlanul munkálkodó, állandóan harcra kész, mindig kiálló, töretlenül büszke hazafi kapná, és ilyen csak a politikusok között van.

 - A „legszebb magyar pénisz” címét?

 - Igen.

 - Hát, volna pár jelöltem... kár, hogy a legesélyesebb már más jelzőt kapott, szintén a teniszpályán.

 - Teniszpályán?

 - Pénisz táján, maga teljesen összezavar!

 - Elképzelem a díjátadó ünnepséget. Az ünnepelt feláll, megtapsolják aztán jutalmul elküldik a p...ába.

 - Sőt, ezt szokás ünnepély nélkül is, mondhatni mindennapos gyakorlat. Csak sajnos egyik sem megy.

 - Talán népszavazással kéne, arra biztos hallgatnak.

 - Hagyjuk ezt, maga két lábon járó szabotázs, ebből nem élünk meg, és még meghallja valaki.

 - Ha már pénzről van szó, inkább lépjünk be az Előretolt Helyőrségbe, ott nagyon szép dotációkat osztanak.

 - Csak a Potriennek rossz a modora. Olyan hangos, mérges ember.

 - Ebben az Előretolt Helyőrségben nincs Potrien! Ebben Orbán János Dénes van!

 - És annak jó a modora?

 - Nem, annak is pocsék.

 - Na látja. Nem mindegy?

 - Mondhatni. Hanem volna itt egy okosság.

 - Mondja, mondja!

 - Van nekem egy unokatestvérem, a Stirlitz Manó. Moszkvában él, olyan titkos a munkája, hogy ha elmondaná, mivel foglalkozik, meg kéne öljem.

 - Nem neki kéne megölnie magát?

 - Is. Pedig kár lenne érte, kiváló ügynök. Na, szóval ő fizetne egy kis pénzt két ügyes embernek, én rögtön magára gondoltam.

 - Akkor maga hülye.

 - Azt már más is mondta, de miért?

 - Én és az ügyes ember?

 - Ne szerénykedjen, voltak magának briliáns sikkasztásai is, és csodálatos adócsaló!

 - Hát igaz, ami igaz... Miről lenne szó?

 - Először is felvesszük az útielőleget...

 - Bozse moj. Maga lenne a másik ügyes ember? El se induljunk.

 - Így nem lehet semminek se nekifogni! Bízzon magunkban!

 - Magamban még csak-csak, de magában? Na, folytassa.

 - Szóval felvesszük az útielőleget és átvesszük a hamis útleveleket, repülőjegyeket Moszkvában.

 - Nem kell ahhoz Moszkváig menni. Mindkettőt veszek magának a Teleki téren.

 - De nekünk ezek a moszkvai papírok kellenek! Ezek bizonyítják majd, hogy civilek vagyunk!

 - Milyen civilek?

 - Álcivilek. Oroszok. Táplálkozási kiegészítőkkel foglalkozunk.

 - Mit nem mond... és azután?

 - Elrepülünk Londonba. Megszállunk egy kis panzióban, másnap reggel kimegyünk a Waterloo pályaudvarra...

 - És megvernek minket, mint egy Napóleont.

 - Nem, maga marha, elutazunk Salisburybe!

 - Miért pont Salisburybe? Én Sevenoaksba akarok menni! Vagy Glastonbury Torba.

 - Azért Salisburybe, mert ott van a világ legnagyobb toronyórája.

 - Láncostól.

 - Láncostól, kutyástól, maga rezidensek rémálma!

 - És megnézzük a toronyórát.

 - És NEM nézzük meg a toronyórát! Hanem őgyelgünk a pályaudvaron, sétálunk a városban, főleg elmegyünk párszor a Szkripalék háza előtt.

 - Értem: ott kerüljük a feltűnést. 

 - Ott bizony. Aztán hazamegyünk Londonba. Másnap megismételjük ugyanezt.

 - És harmadnap lecsapunk!

 - Dehogy csapunk. Harmadnap visszarepülünk Moszkvába és jelentünk.

 - Mit jelentünk?

 - Nem sokat. De azt mind.

 - És aztán?

 - Míg mi a térfigyelő kamerák előtt töketlenkedünk, az igazi profik megmérgezik a Szkripal családot novicsokkal.

 - Hogy jönnek ide a kavicsok? A legtöbb nem is mérgező.

 - Nem kavicsok, novicsok, maga Bond-paródia! Az a lényeg, hogy mi láthatóak legyünk a felvételeken.

 - Értem, és majd kiadnak minket az angoloknak, mint bűnösöket.

 - Nem érti: mi leszünk azok, akiket NEM adnak ki, ugyanis civilek is vagyunk, ártatlanok is. Mi csak a toronyóra kedvéért mentünk oda. Minden körülmények között.

 - Na jó, de mire ez a nagy felhajtás?

 - Nézze, kell valaki, akit kergetnek, míg a profik dolgoznak, de mi tökéletes biztonságban leszünk. Csak a kémcsöveket ne felejtse ki a poggyászból.

 - Kémcsöveket? Minek?

 - Élelmiszer-vegyészek vagyunk és órások, elfelejtette? Meg aztán milyen kém lenne maga cső nélkül? Még a végén elkerülné az angolok figyelmét.

 - De ha mégis kiadnak, mi lesz velünk? Életfogytig tartó várfogságot kapunk a Towerban.

 - Nem adnak ki. De ha kiadnának, mit választ inkább? Orosz börtönt vagy brit várfogságot?

 - Mond valamit... de hogy kerülnék én orosz börtönbe Pestről?

 - Ha ilyen ügyekbe keveredik, inkább az a kérdés, hogy ne kerülne.

 - Az is igaz...

 - Na, akkor siessünk, délben indul a Semerremotyói gép. Időben oda kell érnünk a Lubjanka térre, ugyanis van két másik jelentkező is az akcióra.

 - Ne mondja! Kik?

 - Stan és Pan.

 - Akkor siessünk. De nem lehetne mégis megnézni azt a toronyórát?

 - Minek?

 - Elkezdett érdekelni...

 - Mars ki!

Szele Tamás

Milyen két szavazás? Hiszen tegnap csakis és kizárólag a Sargentini-jelentéssel foglalkozott az Európai Parlament, azon fő most a honi közönség feje jobbról is balról is. Kérem szépen nagyot tetszenek tévedni: volt tegnap másik szavazás is, más kérdésben, és míg a Sargentini-jelentés elfogadásának következményeit nem igazán fogjuk a bőrünkön érezni, a másikét nagyon megérzi majd mindenki.

Például nem lesz majd online sajtó, valamint maga az internet is élvezhetetlenné válhat Európában. De erről később, most egyelőre pár szó az első szavazásról, mely oly sikeresen felbolygatta a kedélyeket.

Hát kérem: akárki akármit mond, az a bizonyos Sargentini-jelentés még mindig nem a migrációról, hanem a magyar állampolgárok demokratikus alapjogainak sérelméről szól. Ezt tartsuk szem előtt. Másik fontos dolog, hogy nem, nem fogják kizárni Magyarországot az Unióból, nem fogják fejét venni senkinek sem az EP parancsára (arra nem vennék viszont mérget, hogy a magyar kormány nem kezd majd bosszúhadjáratba itthon), és nem, az EU testvéri trösztjei nem tiporják majd el a honi zsarnokságot. Uniós segítség ez ügyben egészen pontosan az 1956-ban elindult nyugati segítség megérkezése után fél nappal várható. A tegnapi szavazásnak mindösszesen annyi lesz a jogkövetkezménye, hogy elindul egy bonyolult eljárás, az esetet tárgyalni fogja az Általános Ügyek Bizottsága és még sokan mások, majd jövő tavaszra jut el abba a fázisba, hogy ezer feltétel egyezése esetén, melybe a kedvező csillagállás is beletartozik, talán és esetleg vagy pénzbüntetéssel sújtják Magyarországot, vagy megvonják egy időre a szavazati jogát. Igen ám, de mi is lesz jövő tavasszal? EP-választás, változhat az egész parlament összetétele, de ha nem is változik, akkor sem ez az obskurus ügy lesz az első dolguk: le merem fogadni, hogy a Sargentini-jelentés elfogadásának épp úgy nem lesz semmiféle komoly következménye, amint nem volt a Tavares-jelentés elfogadásának sem.

Akkor miért a nagy buzdulás? Ne feledjük: nem az EP buzdult, hanem a magyar kormány, ők használják ezt a történetet most is, belpolitikai célokra, felteszem nagyon jól jön nekik pont az EP-választásokra, már látom is a jelszavukat: „Le a Sargentinikkel, igaz magyarokat az Európa Parlamentbe”. Úgy jött nekik ez a tasli, mint egy falat kenyér.

Az érveik viszont igen kuszák, szokás szerint. Jóllehet, hogy focihasonlattal éljünk, csak egy piros lapot kaptak (a korábbi sárgák után), senki sem dobta ki őket a csapatból, nem tiltották el őket a játéktól, mégis nagyobb hisztit csapnak, komolyabb görcsök között fetrengenek, mint Neymar. Most éppen azzal érvelnek, hogy de hiszen a tartózkodásokat is figyelembe kellett volna venni a szavazás során, éspedig úgy, hogy „nem”-nek számítják őket, merthogy a tartózkodók nem szavaztak „igennel”.

Kérem, velem lehet alkudni, csak abból baj lesz. Rendben van, ezentúl minden tartózkodás, távolmaradás, egyáltalán, minden, ami nem ért egyet az egyik oldallal, azonos a másik oldal álláspontjának elfogadásával? Jó, akkor lássuk csak a 2016-os kvótanépszavazás számait!

Ugye, akkor 3 643 055 szavazó voksolt arra, hogy az Európai Unió bevándorlási kvótáit ne fogadja el Magyarország. 56 163-an arra, hogy fogadja el, ha a mostani elv alapján hozzájuk írjuk a távol maradó 4 626 291 főt, akkor ez a népszavazás nagyon nem érvénytelen, hanem komoly többség, 4 682 454 fő szavazott a kormány ellen.

Ezt akarjátok? Urak, mindig gyengék voltatok logikából. Lesztek is.

Akkor ennyit a Sargentini-szavazásról, persze, a ügynek még messze nincs vége, hónapokig fog erről szólni a magyar közélet és megérzésem szerint minimum boszorkányüldözés következik. De mi volt az a bizonyos másik szavazás?

Ó, bagatell, megszavazták az EU Szerzői Jogi Irányelveinek 11. és 13. cikkelyét. Ne tessék ilyen értetlenül nézni, hogy „és akkor mi van”, mert most magyarázom, hogy akkor nagy baj van. Írtam én már erről korábban is (http://huppa.hu/szele-tamas-nettelenites/), csak nem tetszettek figyelni az órán, szóval ismétlünk.

Látszólag ártatlan, sőt, hasznos ügyről volna szó. Ugye, tudjuk, a neten lopnak, ami tartalom felkerül, az már többet sosem lesz biztonságban, nincs az a védelem, ami meggátolná a lopást, plágiumot, szerzői jogok megsértését. És hát ki ne örülne, ha kapna egy kis pénzt azért, mert felhasználják egy régebbi képét, írását? A 13. cikkely pont erről szól (https://qubit.hu/2018/04/25/cenzuragep-es-linkado-a-szabad-internetet-fenyegeti-az-eu-szerzoi-jogi-reformtervezete):

„azt mondja ki, hogy a nagy mennyiségű, felhasználók által feltöltött tartalomnak helyet adó internetes platformok, mint a Youtube, az Instagram vagy a Facebook, kötelesek a tartalmakat még azok közzététele előtt ellenőrizni, hogy megállapítsák és megelőzzék a szerzői jogsértést. Vagyis a platform lenne a felelős a felhasználók viselkedéséért.” (Qubit)

Jaj, de jó, fizessenek a gazdagok, mondja a dacos szittya is, a lelkes jakobinus is. Aztán hogyan, tessék mondani? Nem attól gazdagok, hogy szoktak vagy szeretnek fizetni. Sőt. Egyrészt hihetetlen mennyiségű tartalomról van szó, ezeket csak robottal lehetne szűrni. Másrészt az egy dolog, hogy ha tőlem idéznek vagy lenyúlják az egyik írásomat, ami nem ritka eset, akkor ihaj, pénzt kapok, de jó, csakhogy ha én idézek, azért meg nekem kell fizetni. És az idézet mértéke a nem mindegy. A magyar sajtó gyakorlata szerint idézni kell is, lehet is, de forrásmegjelöléssel tesszük, és törekszünk nem teljes anyagot idézni. (A lopások más kategória, azt még a hatályos sajtótörvény is bünteti). Hanem, ha mondjuk azt írom, hogy valami illanó, mint Csuang-ce lepkeálma, kell nekem jogdíjat fizetni Szabó Lőrinc örököseinek, csak, mert a költőnek volt egy ilyen című verse? Az új irányelv szerint kell bizony, még ha csak pár szóról is van szó, a robot meg nem tesz különbséget a pár szavas és a pár oldalas idézet között. De ha rossz a kedvem, ezt jelzem a közösségi oldalon, és merő szadizmusból alája vágom a Dead Kennedys „Holiday in Cambodia” című virágénekét, akkor is vagy kell fizetnem a számért a szerzői jog birtokosainak, vagy kivágja a posztomat a rendszer. Különben ez a zseniális marhaság épp a zeneipari lobby fejéből pattant ki. És nincs több mém sem: hiába akarok én ráírni valamit Darth Vader képére, ha nincs papírom a Disneytől, hogy tehetem – és nem adnák olcsón! – akkor nincs mém sem.

A legrosszabb viszont a 11. cikkely. Idézzük újból a Qubitet.

„A másik vitatott cikkely a 11. sorszámú, amelyet hiperlinkadónak is csúfolnak – e szerint az újságírói tartalmak snippetjeinek (általában cím, ajánló és egy kép) online platformokon való közlése a kiadótól megvásárolt licenszhez lenne kötve, a megjelenéstől számított 20 évig. Ilyen snippeteknek számítanak a Google hírei és keresőtalálatai, valamint a Facebookon vagy Twitteren megosztott cikkek előnézetei is.” (Qubit)

Hát, tetszenek már kapiskálni? Én írok egy cikket, azt odaadom a szerkesztőmnek, aki közli az online lapban. Ezt elolvassák páran, mondjuk, hogy tetszik nekik: de megosztani már nem tudják, mert nem vették meg a licencet a kiadótól és nem is fogják, mert nem bolondok csak azért pénzt adni, hogy megoszthassanak valamit. Az írás nem terjed, a Google Hírekbe sem kerül ki, ott penészedik meg, ahol van – még a figyelmet sem szabad rá felhívni licenc nélkül! Az olvasottság a napi sok ezerről lezuhan pár százra. Ha olyan a lap, hogy a hirdetésekből élne, hát csődbe is megy: nincs az a bolond hirdető, amelyik ugyanannyi pénzt adna pár száz találatért, amennyit pár ezerért.

És nem pusztán ennyiről van szó. Ez a cikkely szélesre tárja a kapukat az álhír-oldalak előtt. Hiszen, ha én eddig írtam valamit, bizonyságul odatettem mellé a forrásra való hivatkozást, hiperlinket, ahonnét az információ származik, ezt ezentúl csak pénzért tehetem meg, nem tudom bizonyítani az állításaimat. Vagy elhiszik nekem a két szép szememért, vagy sem. Az álhírlapok eddig sem használtak hivatkozásokat, hiszen nem is lett volna mire hivatkozzanak, de az irányelv betartásával a valódi sajtó kell az ő szintjükre süllyedjen, hiszen minden alá nem támasztott állítás egyaránt hiteltelen, alátámasztani, bizonyítani meg tilos lesz, vagy nagyon drága.

Ki jár jól? Elsősorban az álhír-oldalak, ők ugyanis majd kiraknak egy nyilatkozatot, miszerint nem kérnek pénzt a snippetek felhasználásáért, lemondanak a szerzői jogokról, de erre épelméjű kiadó nem vállalkozhat, hiszen a szerzői jog a tőkéje – az álhír-oldal viszont nem a tartalmából él, hanem vígan guruló rubelecskékből, cervonyecekből. Meg a kattintásszámból, amit ez úton maximálni tud, szemben a valódi híroldalakkal, melyek csődbe mennek.

Jól jár még a nyomtatott sajtó tőkeerős része is, mert ha ezt a rendszert bevezetik, a közönség a híreket megint a papíralapú újságból kell megtudja, nem a netről. Nem véletlen, hogy a döntő befolyású Németországban ennek a reformnak a fő protektora a néppárti Axel Voss képviselő volt, és rajta keresztül – hm, hát igen – az Axel Springer konszern, ami azért a német nyomtatott sajtó nagyon jelentős részét birtokolja.

Lassúbb is lesz a net a sok ellenőrző robottól, hiszen ha feltöltés előtt kell megvizsgálni a szerzői jogokat, az a közösségi oldalak sok millió feltöltésénél időbe telik. De még nagyobb baj, hogy ez hosszú távon mindenféle sajtó lehetetlenné válását jelenti, hiszen az online és az offline média egymás nélkül nem él meg – illetve, mielőtt lehetetlenné válna a sajtó, azért még elveszíti minden hitelét. Mindezt pár pénzéhes lemezkiadónak és pár vaskalapos úrnak köszönhetjük, akik többek között print lapokat is birtokolnak.

Muszáj ennek így lennie? Nem muszáj, hiszen ez csak egy irányelv, a tagállamok döntik el, hogyan alkalmazzák, de nálunk fogják, mégpedig vaskézzel, ugyanis valóságos csodafegyvert ad a kormány kezébe a független, online sajtó ellen, ráadásul mondhatják, hogy „ők csak az uniós irányelvet követik”. A kormánymédiának persze lesz pénze a megugró szerzői jogi díjak megfizetésére, mindenki más meg éhen hal.

De a magánemberek is szigorúan csak saját tartalmakat fognak tudni majd posztolni, tehát marad a kutyuli, ciculi, és a déli pörkölt képe, mert kérem, az újságcikk megosztásáért is fizetni kellene, a magánembernek is!

Na, ezt az okos irányelvet (is) sikerült elfogadnia tegnap az Európai Parlamentnek. Nem csak a Sargentini-jelentést.

Nem tehetek róla: csak az egyik szemem bír nevetni, különösen, hogy a jelentés elfogadásának komoly és súlyos következményei nem lesznek.

A másik szemem sír.

Valahogy nem őszinte a mosolyom.

Szele Tamás

Hej, ideje van nagy akarásoknak, fuvalkodásnak és pottyanásoknak, hej, be kár nagy fortyanásainkért! Puffadoznak uracsaink a nagy indulattól, kukorékolnak is a szemétdomb ormán, amint azt ilyenkor kell, bögyükben a világ, de legalábbis Európa. Minő hegyvajúdás szül majd kisegeret nemsoká, óh, magyar! Mely kurucosan lóg majd orrunk a kupába konya bajszunk felől!

Na, Csinom Plakó, Csinom Jankó, csontos kalabérom vagy balambérom, beszéljünk magyarul is, ne csak magyarosan, mert mindenkit érdekel a mai szavazás eredménye. Mely ez idő szerint még természetesen nem tudható, sőt, fogadni sem lehet rá (nincs az államnak üzleti érzéke, be kéne vezetni a politikai totót, egyfelől mindenki játszana, mert olyan magyar ember nincs, aki ne értene jobban a politikához, mint az összes többi, másfelől a titkosszolgálatok is visítoznának a kéjmámortól a beeső adatmennyiség miatt), de lesz valamiféle kimenetele: mondjuk nem tennék nagyobb összeget arra, hogy az Európa Parlament elutasítja a Sargentini-jelentést, de az a nüansznyi különbség, az a nem mindegy, hogy milyen arányban fogadja el.

Kinek nem mindegy?

Orbán Viktornak nem mindegy.

Nekünk egyébiránt nem sokat számít.

No, de mondjuk, elfogadják, akkor mi lészen? Külső setétségre vettetés, kínzatás, fogaknak csikorgatása?

Francokat, kérem. Nem lesz semmi még igen hosszú ideig. Nem söprik el az Európai Unió testvéri trösztjei a zsarnokság bástyáit, és az ellenkezője sem várható: mindig elfelejtjük, hogy mi gyalogok vagyunk az európai sakktáblán, még akkor is, ha most közepesen fontos szerepet játszunk néhány folyamatban.

De ne szaladjunk előre, lássuk, mi történt tegnap ebben a kérdésben, mely – nem győzöm eléggé hangsúlyozni – világszinten és európai szinten eltörpül a szintén ma tartandó, a szerzői jogi irányelvekről szóló szavazáshoz képest, ez csak nekünk „nemzeti sorskérdés”, az meg az egész világnak fontos.

Orbán Viktor tegnap csodálatos esztrádműsorral szórakoztatta az Európai Parlament közönségét. Szárazak a szavak, ezt a poénkavalkádot csak az eredeti felvétel képes visszaadni – micsoda alakítás!

És képes volt komoly arccal végigmondani ezt a patetikus szöveget – meglátják, ebből a fiúból még lesz valami, ez komoly tehetség. Oppardon, már most is valami, de a sajtóper kockázata nélkül nem mondhatom el, micsoda is. Nézzük csak, apróra a komolyabb vicceit!

 „Tudom, hogy önök már kialakították az álláspontjukat, tudom, a többségük meg fogja szavazni a jelentést.”

 Úgy kezd, mint Lear király, egyenesen a viharból.

 „Megbélyegezni akarnak egy országot és egy népet. Súlyos felelősséget vesznek magukra, amikor az EU történetében először egy népet ki akarnak rekeszteni az európai döntésekből.”

 Nem országot és nem népet, hanem kormányt és miniszterelnököt. Súlyos tudatzavar, uram, ha valakinek már tízmillió személyisége van, nem hallott még erről? Aztán meg: a kormányzó pártot ugyan megválasztották, hogy miképpen, azt és a virsli készítési módját fedje jótékony homály, az adta aztán a kormányt, a kormány a miniszterelnököt, de ezek mind intézmények, nem azonosak sem néppel, sem nemzettel, sem országgal. Képviselhetik mindezeket, mégpedig képviselhetik jól, avagy rosszul. Ha rosszul teszik a dolgukat – mert őket ezzel a munkával megbízták a választók – akkor lehet mentegetőzni, lehet kiabálni és hazudozni, sok mindent lehet, de akkor is, a rossz munkának következményei lesznek. Uram: maga sem nem az ország, sem nem a nép, mint arra több európai politikus felhívta a figyelmét, ön egy miniszterelnök, egy a sok közül a magyar történelem folyamán, semmi több. Nem az országgal van baja az Uniónak, hanem magával. Mondjuk az országnak is magával van baja.

 „Mi sohasem akarnánk elhallgattatni olyanokat, akik nem értenek egyet velünk.”

És erre mondom, hogy John Cleese óta ekkora komikus nem termett széles Európában. Ezt rezzenéstelen arccal elmondani... színészkirály, nem kevesebb. Hadd engedtessék meg nekem, mint az első elhallgattatottak egyikének (1998 szeptembere, Kurír, ugye emlékszik még, méltóságos uram, ugye?) hogy orcámat szardonikus mosoly töltse be ennek a mondatnak hallatán. És vagyunk még sokan, akik kínunkban már csak röhögni tudunk, soroljam a lapcímeket? Régi Origo, Népszabadság, Magyar Nemzet, és még annyi, de annyi... Ó nem, maguk nem hallgattatnának el senkit. Ugyanis felesleges a feltételes mód: maguk hallgattattak, hallgattatnak és egy darabig még fogják is tenni.

„Önök nem egy kormányt, hanem egy országot és egy népet fognak elítélni. Azt a népet, amely ezer éve tagja a keresztény európai népek családjának. Amely munkájával, és ha kellett, vérével járt hozzá Európa védelméhez.”

Izé. Uram, mondjon már egy népet Európában, amelyről ezt nem lehet elmondani, egyet mondjon csak! Ja, nincs olyan.

Nem folytatom a beszéd elemzését, nekem is vannak idegeim, sőt, emésztőrendszerem is, és kezdenek leállni a fő funkciók, ha sokáig tartózkodom ebben a szellemileg toxikus közegben, amiben a keszonbetegségnek is nagy a kockázata. Maradjunk annyiban, hogy a tegnapi Orbán-beszéd paródiának csodálatos, de beszédnek szánalmas, pufogó közhely- és hazugságparádé.

No jó, nem is győzött meg senkit, illetve olyan barátai támadtak a magyar kormánynak, hogy ha azok rólam jót mondanának, elbujdosnék a sivatagba és kétkezi remeteként tengetném inkább szánalmas életemet. Kik ők? A német AfD, a francia Nemzeti Tömörülés (korábbi nevében Nemzeti Front), a Svéd Demokraták, az osztrák Szabadságpárt és a lengyel PiS, sőt például a Brexit-kampány egyik főszereplője, Nigel Farage brit UKIP-képviselő meg is hívta Magyarországot (Orbán Viktor személyében) a „Brexit Klubba”, azt mondta, biztos abban, hogy ott remekül érezné magát a minielnök.

Ő igen, mi jóval kevésbé.

Nem, nem is érdemes elemezni a meddő vitát vagy a szégyenletes sajtótájékoztatót, megtették már élőben is, utána is, mások, kollégák, remélem majd megteszik a történészek és a Nemzetközi Bíróság is, ha eljön az ideje.

Inkább lássuk, mi várható.

A dolgok jelenlegi állása szerint az EP el fogja fogadni a Sargentini-jelentést, főként azért, mert igaz. Ezek után indulnak el a hivatalos folyamatok.

„Ha a kétharmados többséget megkapja a javaslat, akkor az Európai Tanácsnak napirendre kell vennie a magyar demokrácia ügyét. Először az Általános Ügyek Tanácsa (itt általában a külügyminiszterek vannak jelen) foglalkozik vele, itt tart most egyébként a Lengyelországgal szembeni hasonló eljárás. (A lengyel kormánnyal szemben nem az EP, hanem az Európai Bizottság kezdeményezte a hetes cikkely élesítését, elsősorban a bíróságok politikai felügyelete miatt.) 

Konkrétan az várható, hogy Szijjártó Pétert a kollégái kikérdezik, kritizálják, vitatkoznak vele egy kifejezetten a magyar demokrácia állapotának szentelt ülésen. Ez hónapikig is húzódhat, mert több fordulós is lehet a vita, majd végül a külügyminisztereknek szavazniuk kell, hogy szerintük is nagy gond van-e a magyar demokráciával. Ha négyötödük szerint probléma van, akkor megy tovább az eljárás.

A külügyminiszterek ekkor javaslatokat fogalmaznak meg a javításra, és ezekről újra szavaz az Európai Parlament. Ha az EP támogatja a minisztereket, akkor összeülnek az EU országainak az első emberei is, de úgy, hogy a magyar miniszterelnököt erre a vitára nem engedik már be. 

Ha ott egyhangúan úgy határoznak, hogy tényleg baj van, akkor az EU hivatalosan is deklarálja, hogy Magyarország már nem demokrácia. Elég azonban egyetlen miniszterelnök ellenállása Európából, hogy ez ne történhessen meg. Ha mégis megtörténik, akkor visszakerül a téma az általános ügyek tanácsára, ahol kitalálják, hogy mi legyen a megbélyegzett ország büntetése, és a külügyminiszterek minősített többségének ezt meg is kell szavaznia. Ez lehet pénzbüntetés, de akár az adott kormány szavazati jogának felfüggesztése is.” (444) (https://444.hu/2018/09/11/europa-partjainak-most-el-kell-donteniuk-hogy-elviselik-e-orbant)

Lehet ez is, lehet más is, lehet eső, lehet hó, de mindenképpen sok időbe fog telni, míg bármiféle döntés születik. Közben 2019-ben EP-választások lesznek – ne essünk tévedésbe, ez a mostani hercehurca is csak névleg szól rólunk, voltaképpen a Néppárt esélyeiről szól a jövő évi voksoláson! - utána meg még több minden lehet, függően az EP új összetételétől. Azt mondjuk nehezen hinném, hogy Orbán Viktort jövőre pajzsra emelnék és megkoronáznák az Unió királyának, akármennyire is örvendezne egy ilyen végkimenetelnek, de ezen kívül elég sok forgatókönyvnek van realitása.

Egyszóval, mi lesz?

Akármerre is dől el ez a szavazás, két dolgot ne tessenek várni. 

Az egyik, hogy az Unió „elzárjon minden pénzcsapot”, mert azt nem is teheti, az uniós jog alapján.

A másik, hogy ne zárjon el egy csapot sem, mert lejár például a kohéziós alapból részesedés határideje, annak nemsokára mindenképpen vége.

Tessünk megérteni: ez a holnapi szavazás csak a mi szempontunkból szól rólunk: a nálunk aránytalanul nagyobb és gazdagabb Unió szempontjából Európáról és annak a jövőjéről szól, arról, lehet-e elragadni populista alapon a hatalmat, lehet-e az Unión belül annak felbomlásán dolgozni.
De leginkább arról, hogy az Unió betartja-e saját szabályait. És már megkötött egyezményeit. 

Szóval nyugodjon meg mindenki: holnap még nem viszi el az ördög az oligarchikus rendszert. 

Az ördög majd minket fog elvinni, mikor Orbán visszatér Budapestre, és a veresége miatti tombolásában majd bosszút áll mindenkin, aki eszébe jut. 

Aztán persze, majd, valamikor megbukik.

De nem holnap.

A megváltásban hinni a templomban tessék, a politikában ilyesmi vagy nem létezik, vagy nagyon magas ára van.

Tegnapi viselkedése alapján nem dicsérhetjük Cézárt.

De még korai volna temetni.

Annak dacára, hogy sem ő, sem Brutus nem nevezhető derék, becsületes férfiúnak.

De bízhat a halhatatlanságban.

„A rossz, mit ember tesz, túléli őt...”

Jóról nem tudok beszámolni.

Szele Tamás

Most, mikor a csapból is Sargentini jelentése folyik és egymilliót tűztek egy azóta Ausztriában elfogott afgán erőszaktevő fejére, valamint más és számottevő környülállások is bántják a magyart, el kéne már egyszer dönteni, mi is a bajunk, egyáltalán, hol vagyunk, miben és feltehetjük-e nemzeti sorskérdéseink között, miszerint zsákutca-e a hígtrágya?

Nézzünk körül.

Ha körülnéztünk, hagyjuk abba a sikítást, tegyük le a pisztolyt, később is ráérünk főbe lőni magunkat, a harmadik féldecit már ne küldjük le és próbáljuk tisztázni a gondolatainkat. Mivel már a sarki kisboltban is a Sargentini-jelentésről és a várható következményeiről kérdezgetnek, próbáljuk meg elmagyarázni, mi a forgattyús istennyila van abban, mert szemmel láthatóan senki sem tudja, csak véleménye van mindenkinek, de markánstól penetránsig mindenféle.

Baromira tudjuk, mit gondoljunk arról, amiről fogalmunk sincs.

Szóval, ezt a jelentést nem nagy magyargyűlöletében írta egy gonosz ember, hanem az Európai Parlament rendelte meg, része egy vizsgálatnak, ami 2012 óta tart. Már csak azért sincs köze migrációhoz, mert akkoriban nyoma sem volt a 2015-ös hullámnak, sőt. A vizsgálatot azért rendelték el, mert igen aggályos volt a demokrácia és az uniós alapértékek helyzete Magyarországon.

Gondoljunk vissza, már, ha képesek vagyunk ilyen mérhetetlen távolságba, hat évre visszarévedni, mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon... akkor hozták a médiatörvényt, akkor vágták zsebre a magán-nyugdíjpénztárak vagyonát, de mindenekelőtt akkor lépett hatályba az Alkotmány helyett az alaptörvény, ami minimum porrá zúzta egyrészt a fékek és ellensúlyok rendszerét, másrészt meglehetősen sajátos elemeket is tartalmazott. Preambulumtól kezdve. Közben akkor vívta a kormány bősz csatáit az IMF-fel is. Vígan masírozott a Békemenet, aztán már nem is oly vígan, mert megjelentek a kormánnyal szemben álló tüntetők is, számosan. Bőséggel, de nem jókedvvel.

Hát, mármost, ha egy európai klubtársunk furán kezd viselkedni, az a minimum, hogy megvizsgáljuk: megbolondult-e vagy mi az oka a különös magaviseletnek. Ezért rendelte el az EP a vizsgálatot a magyar demokrácia állapotjárul, más kérdés, hogy az uniós malmok lassan őrölnek, de biztosan. A vizsgálat első eredménye a Tavares-jelentés volt, aminek a magyar kormány nagyon nem örült, akkor az volt a hivatalos jelszó, hogy a jelentés a rezsicsökkentést hívatott megakadályozni. Mondjuk azért érdekes törekvés lett volna, főleg, ha tudjuk, hogy az Unióban a piaci áraknak köszönhetően mindenhol alacsonyabb a rezsi, mint nálunk, ahol központilag csökkentették. Különben sem érdekli Brüsszelt Mariska néni gázszámlája: csakhogy Budapestet viszont érdekli Mariska néni szavazata, és ezért nagyokat, szépeket, színeseket hazudnak neki.

Tavares nagy, generális problémákat talált, és alkotmányjogi úton javasolta orvosolni azokat: nem fogadták meg a tanácsát, viszont átok-gyilok hadjárat indult ellene. Semmi egyéb nem történt.

Tavaly újból elővették a magyar kérdést, újabb vizsgálatot rendeltek meg, így született a Sargentini-jelentés: ez már javaslatokat nem is tesz, csak leírja az állapotokat. Kérem, ennek a jelentésnek minimális köze van bármiféle migrációhoz, ugyanis a tizenkét pontjából egy foglalkozik ezzel a kérdéssel. A többi tizenegy a magyar állampolgárokat érő jogsérelmeket sorolja. Írtamén erről, összegeztem is, még május másodikán, amint látom, kevesen olvasták (http://huppa.hu/szele-tamas-a-sargentini-dosszie/). Jó, akkor ismételjünk. Lássuk csak, milyen uniós értékek sérülnek most Magyarországon, mi mindennek aggályos a helyzete? Ezek:

Megjegyezném, a szociális jogok körébe tartozik a kilakoltatások leállítása is, szóval úgy tessék Sargentini ellen fenekedni, hogy minden átok után egy kis végrehajtó valahol nagyot mosolyog és iszik egy whiskyt. De ez csak egy momentuma a dolgoknak. Javasolja a jelentés a hetes cikkely, azaz a szavazati jog megvonásának alkalmazását Magyarország ellen?

Nem javasolja. Akkor mit javasol?

„A fentebb vázolt folyamat fényében a jelentés írója szükségesnek látja felkérni a Tanácsot, miszerint tegyen megfelelő lépéseket a demokrácia, a törvényes rend és az alapvető jogok tiszteletének helyreállítása érdekében Magyarországon.”

Szó nincs cikkelyekről. Az Unió dönthet ugyan úgy is, hogy alkalmazza a hetes cikkelyt, csak éppen ezt nem a jelentés kéri.

Akkor mi a kormány baja, túl azon, hogy nem szereti, ha kiderül, miszerint hülye?

De még ez sem jelentene teljes forrásmegvonást, ugyanis az agrártámogatások folyósítása és a már megkezdett beruházások támogatása továbbra is zajlana, csak újabb pénzecskéket lenne nehéz – bár nem lehetetlen – kilejmolni.

Megint más kérdés, hogy a kohéziós alapok folyósítása 2020-tól megszűnik, de azt mindenki tudta mindig is, hogy csak addig tart, tehát bajos lesz azon túl negyvencentis kilátókat emelni az Alföldön, uniós támogatással: ez sokat fog ártani a kormányközeli cégeknek, de legfeljebb majd profilt váltanak, a kohéziós alapoknak semmi köze a Sargentini-jelentéshez.

Szóval nem migrációról és nem a nemzeti függetlenségről van szó, hanem pénzről, jó sok pénzről, amit már nem lehet elsikkasztani. Persze, hogy visít a kormány, mint a pengős malac. Ontja a propagandát, foglalkozunk mi mindennel, ami nem ez, afgán erőszaktevővel, Sorossal, aki ellopta a magyar rockzenét Póka Egon szerint, (érdekelne, mit csinál vele?), foglalkozunk a CÖF négy kisfilmjével, ami félmilliárdba került, ha felraknánk őket a Pornhubra, fizetősen, tán még a pénz is visszajönne, mert hát cseszés valahol ez is, csak éppen kicseszés, foglalkozunk kultúrkampffal, most éppen Vekerdy Tamás a célpont, őt lövi a teljes kormányflotta, már, aki nem Sargentinit, de az elmúlt napok legszebb híre mégis az, hogy megrendezték a Harmadik Nemzeti Sírásó Versenyt Dunaújvárosban, melyet az erős fehérvári csapat nyert.

Kár, hogy a tippmixre még nem vezették be, én is fogadtam volna rájuk.

Foglalkozunk régmúlttal, finnekkel, ugorokkal, türkökkel, Nomád Világjátékokkal és Kurultájjal, csak éppen azzal nem foglalkozunk, vannak-e jogaink, milyen állapotban van a társadalmunk és mi a jófenét akarunk mi egyáltalán Európában.

Mert így nem sokat érünk, csak hátramozdítónak vagyunk jók. Igaz, annak nagyon.

Kérem szépen, ha el tudunk vonatkoztatni a körülöttünk tomboló farkasfalka üvöltésétől, és sikerül magunkba is nézzünk, akkor arra jutunk, hogy nekünk igenis helyünk van az Unióban, csak meg kéne becsülni azt.

Mi több: az Unió ugyanezt gondolja. Azért vizsgál, hogy segítsen, nem azért, hogy ártson – csak míg mi magunk nem akarunk gyógyulni, édeskeveset tehet. Furkósbottal mégsem verheti ki belőlünk a nyavalyát.

Az Uniónak is vannak bajai. Ott sincs kolbászból a kerítés.

Nekünk azért fontos a tagság, hogy végre, több, mint ezer év után ne keleti, hanem nyugati gondjaink lehessenek.

Mégiscsak más, ha abban kell döntenünk, személygépjárművet gyártunk-e vagy inkább számítógépet, mint ha abban kell döntenünk, zsákutca-e a hígtrágya?

Márpedig Unió nélkül marad a hígtrágya.

És nekünk tényleg az lesz fontos, zsákutca-e, avagy sem.

„Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort...”

Szele Tamás

Hát kérem, hogy a végén kezdjem, egy energiakereskedő cég felfedezte a magyar jog Szent Grálját, vagy még inkább a bölcsek kövét, melynek haszna univerzális és mindenből aranyat lehet vele csinálni. A cég nevét le nem írom, mert nem hiányzik nekem is egy aranycsinálás, tessék utánanézni az Átlátszóban, ott Rádi Antónia kiváló írásában megtalálják.

Az írás szerint (https://orszagszerte.atlatszo.hu/tizmillios-fizetesi-meghagyas-facebook-kommentert-a-szentendrei-befektetotol/) ugyanis Facebook-kommentek miatt is követelhető tetszőleges összeg, éspedig bárkitől, valamint majdhogynem bármely alapon. Követelhető, más kérdés, hogy meg is kapható-e, de erről majd később. Először is lássuk a tényállást, tisztelt Bíróság!

Adott ez a bizonyos cég, melynek nem írom le a nevét, hogy ne küldjön nekem is sillabuszokat, ez egy olyféle ingatlanberuházást kíván eszközölni két irodaház építése révén, mely meglehet, károsan befolyásolná a világcsodának számító kisváros gyönyörű összképét. A „meglehet” kifejezés itt azt jelenti, hogy szerintem egészen biztosan, mások szerint is, azonban nem kizárt, hogy akad, akinek tetszene, ugyanis van az a pénz, vagy másféle előny, amiért tetszhet. Esztétikai alapon majdhogynem kizárt, habár az ízlés útjai kifürkészhetetlenek. No, mindegy is, azon szentendrei lakosok, akiknek nem tetszik, nekiálltak megvitatni ezt a kérdést a „Szentendre blogol” facebook-csoportban, mondtak mindenfélét, jó magyar szokás szerint, nem fogták be szájukat (jól is tették), csak azt nem tudták, hogy be nem fogott szájuk pörös lesz.

Márpedig az lett, mert egyikük a vita után nem sokkal a következő fizetési meghagyást kapta:

„Kötelezett a Facebook internetes portálon a Jogosult jó hírnevét sértő bejegyzéseket tett közzé, majd a Jogosult írásbeli felszólítása ellenére is további jogsértő bejegyzéseket tett közzé, amelyek alkalmasak voltak a Jogosult jó hírnevének a megsértésére, ezért a Jogosultnak sérelem díj iránti igénye keletkezett a kötelezettel szemben.”

Mármint ez az indoklás. És mennyi lenne az a sérelemdíj?

Az potom tízmillió forintocska.

Nincs a világnak az a magyar nyelvű Facebook-bejegyzése, ami ennyit érne, akkor sem, ha az van benne, hogy hol vagyon a Dárius kincse.

Mármost, akkor mi a helyzet? Kell fizetni, avagy sem?

Ne tessék megijedni, fizetni csak akkor kell, ha ügyetlenek vagyunk vagy nem ismerjük a magyar jogot. Hogy röviden elmagyarázzam a fizetési meghagyás lényegét, ez egy üzleti vitákban alkalmazott módszer, aminek sok a baja, a nyaka is véres, mert a követelő fél első körben nem kell, hogy bizonyítson, csak kitölt egy közjegyzői formanyomtatványt. Minimális költséggel. Ha a kötelezett 15 napon belül nem mond ellent a felszólításnak, már jöhet is a végrehajtó. Azonban, ha ellentmond, nem a végrehajtó jön, hanem perré alakul az eljárás, amiben már lehet védekezni, nyerni, veszíteni, mindent lehet, csak ügyvéd kell hozzá és jó vitézi resolutio. Ráadásul egy ilyen eljárásban a felperesnek, tehát a követelőnek kell bizonyítania a jogsérelmét: szóval, még manapság is attól függ a per kimenetele, hogyan aludt a tisztelt bíróság előző este, mit talál sérelemnek, mit nem.

A magyar bírói gyakorlatban mellesleg ilyen még nem nagyon fordult elő, mármint fizetési meghagyás efféle ügyekben, több okból is. A nyilvános, médiumokon keresztül zajló vitákat gyakran követi per, ez általában vagy a személyiségi jogok megsértésére vonatkozik, vagy, mint esetünkben, a jó hírnévhez való jog megsértésére, csak itt még eljárás sincs. A tízmilliós sérelmi díj – perben! - persze komolytalan, ilyen ügyekben pár százezret szokás maximum kiszabni, bár van kivétel, de nagyon ritka.

Mondjuk, én már láttam a saját szememmel bíróságot háromszázezret kiszabni, másodközlésért, oly módon, hogy az első közlést nem büntették, de nem is tárgyalták. Ugyanis ha tárgyalták volna, büntetni is kellett volna. De a gyakorlat, mondom, pár százezret mutat, nem tízmilliót. Viszont ez is csak per esetén elképzelhető, és korántsem biztos: nekem magamnak volt kilencmillióról induló sajtóperem, bizonyos neonáci úriember indította, mely évekig húzódott, töpörödött, zsugorodott, a végén el is tűnt, elsüllyedt a bírósági papírhegyben, amit generált. Csak sok időmet megette. Tehát sajtópert lehet épp kivárni is, csak elsüllyed magának, megnyerni is, amint nyertem volt Orosz Mihály Zoltán ellen annak idején – távolról sem bizonyos, miszerint a bíróság automatikusan a felperes javára ítél, az viszont bizonyos, hogy ha meg is nyeri, nem fog milliókat kapni.

Ez a helyzet sajtóper esetén.

Csak épp ez nem sajtóper.

Nem sajtóper, ugyanis az ilyen eljárás adott orgánum ellen indul, mely orgánumot a felelős szerkesztője, kiadója, főszerkesztője vagy tulajdonosa képviseli. A második körben, mikor a bíróság már egyszer kimondta a jogsérelmet, indulhat kártérítési per a szerző ellen is, ugyanazon jogsérelem alapján, csakhogy ahhoz kell már egy hatályos ítélet. Viszont ennek birtokában már nincs szükség bizonyítási eljárásra, az igaz.

Tehát illető szépnevű cég esetünkben a Facebook felelős szerkesztője, kiadója, főszerkesztője vagy tulajdonosa ellen kéne keresettel éljen, már abban az esetben, ha a Facebook sajtótermék volna, de nem is az. Szerkesztése sincs, nem, hogy főszerkesztője, maximum tulajdonosa lehet, aki ellen lehetséges keresetet beadni, ám csakis a kaliforniai Menlo Parkban, a cég telephelyén, az ott hatályos törvények szerint.

Jogi szempontból több szempontból is aggályos a helyzet, hiszen végső soron magánvélemény került hangoztatásra, melynek sértő volta eseti megítélés kérdése, igaz, hogy nagy nyilvánosság előtt történt, ámde mivel közügyről van szó, nem is lehet a véleményeket korlátozott nyilvánosság előtt kifejteni. Ha és amennyiben perre kerül a sor, amit nem hiszek, az alperes ügyvédjének helyében erre hivatkoznék.

A véleményszabadságra azért nem, mert az magától értetődő ilyen ügyben, amely konkrét kérdésről szól, és amely nem politikai világnézet kérdése. Ne keverjük a politikai nézetek hangoztatásának szabadságát az ilyen vélemények kinyilvánításával, ugyanis a második esetben gyakran még az is kérdéses, mi tekinthető politikának és mi köztörvényes bűncselekménynek: ez már szubjektív dolog, és erősen aláaknázott terület.

De ez most nem politika, hanem üzlet (bár megeszem az egeremet, ha a politika tudta és engedélye nélkül valósulhat meg egy nagy volumenű ingatlanberuházás).

És még mi ez?

Ez visszaélés a joggal, a szabályozás jellegével.

Hiszen semmi sem akadályoz senkit abban, hogy egy nyilvánosan elhangzó kijelentést, sőt, bármely kijelentést alkalmasnak találjon arra, hogy az sértse az ő jó hírhez való jogát, küldjön egy felszólítást a kijelentést tevőnek, miszerint tessék azonnal visszavonni, és amennyiben ez nem történik meg, egy nyomtatvány kitöltése útján követeljen tőle pár milliót. A másik fél meg, ha nem tiltakozik tizenöt napon belül, válhat földönfutóvá, hajléktalanná, mert a végrehajtó lefoglalja házát, lakását, ingó- és ingatlanságait.

Hát tessenek tiltakozni ilyen ügyekben mindig, hadd legyen per: azt már meg is lehet nyerni akár. Csak ügyvéd, ügyvéd, ügyvéd kévántatik hozzája.

Kiváló fegyver ez különben bárki kezében – jogban járatlanok halálra ijesztésére. Ha elég járatlanok, kifosztására, lehetetlenné, koldussá tételére is.

Ugyanis, vegyünk egy példát. Nekem mondjuk tetszik egy gyermekvers, mely Pityi Palkónak nem tetszik, és ebbéli véleményét a Facebookon közzé is teszi. Óvatosan jelzem neki egy kommentben, hogy nem értünk egyet, szerintem a versike ha nem is tökéletes, de semmikép sem rossz. Pityi Palkó felhorgad: micsoda? Ő nem ért a versekhez? Ő nem ért a gyermekekhez? Mit beszélek én őróla? Felszólít, hogy azonnal vonjam vissza a véleményemet. Én dafke sem vonom, hiszen nem változott: a következő postával meg már jön is a fizetési meghagyás pár millióról. Én tiltakozom, az ügyből per lesz, pár évig elszórakozunk a bíróságon, raboljuk egymás idejét is, a bíróságét is, a végén nem ítélik meg a keresetet, ám a perköltség a felperest terheli majd. Csak addig eltelik az a pár év.

Alkalmazható ez a szamárság a világon bármire vonatkoztatva, politikától pacalpörköltig, hogy csak a magyar közvéleményt nyomasztó súlyosabb botrányköveket említsem, nem véletlenül nevezem én bölcsek kövének, látszólag mindenből lehet vele aranyat csinálni, csak hamis lesz az az arany, és többe kerül, mint az igazi. Javasolnám a magyar bíróságoknak, azért nekik, mert a jogalkotóknak amúgy is hiába javasolnék bármit is, hogy az efféle eljárásokat nyirbálják, ahogy és ahol tudják, ha nem kívánják életük háromnegyedét üres szalma cséplésével tölteni: a leghelyesebb az lenne ugyan, ha már a fizetési meghagyást is keresethez kötnék.

Mert így bárki követelhet bárkitől bármennyit, ha van rá alapja, ha nincs.

Száz szónak is egy a vége: ne tessék fizetni, míg per nincs.

Hogy pedig per legyen, tessék tiltakozni.

Aki meg egy Facebook-bejegyzést tízmillióra taksál, az igencsak elvesztette arányérzékét.

Majd a bíróság beállítja neki.

Szele Tamás