Nem szoktam kommentekre válaszolni, ugyanis értelmetlennek tartom, legalábbis bizonyos olvasottsági szint fölött, hiszen az ember nem magyarázhatja el a dolgokat sok ezer olvasónak egyenként, á la carte, mindenkinek a saját szája íze szerint, különben is a kommentek kilencven százaléka vagy fizetett vagy önkéntes kötekedés, nem volna értelme - most mégis kivételt teszek.

Kivételt teszek, ugyanis egy hölgy rosszmájú megjegyzése – amely egyáltalán nem tartozott a leggonoszabbak közé! - kicsit rávilágít ennek a sajtószakmának a lényegére. És hát hétvége van, világrengető hírek vagy már nincsenek, vagy még, ráérünk kicsit gondolkodni, merengeni. Írhatnék még az észak-koreai nemzeti ünnepről, a washingtoni gyanúsításhullámról, a Szkripal-ügy fejleményeiről, de nem fogok, most ezzel foglalkozom – akit a hírek érdekelnének, köszönje meg a hölgynek (azért nyugalom: a világpolitikában semmi komoly fejlemény, a magyar belpolitikában meg még annyi sincs, különben nem ezzel a szamársággal törődnék).

Annyit még előrebocsátanék, hogy komment-ügyekben kifejezetten James Bondhoz méltó kiképzésem van, köszönhetően az „elmúlt nyolc évnek”. Heti több alkalommal tartozik a praxisomhoz az életveszélyes fenyegetés, ha billentyűzettel tudnának ölni – pedig lehet, csak ahhoz írni is tudni kell – velem lenne tele az összes budapesti temető. Az anyázás sem szokott felidegesíteni, az pedig, ha különböző kisebbségekbe sorolnak be annyival szokott járni, hogy eltávolítom az illetőt a közelemből, de a lap közeléből is, ugyanis ilyen olvasóra semmi szükség. Hogy az olvasóval nem lehet így bánni, ő zsidózhat, cigányozhat, melegezhet kedvére, mert ő az olvasó? Nem igaz, kérem. Ugyanis nem fizet egy fillért sem a lapért, ha fizetne, lehetne szava ahhoz, mit kap a pénzéért, így viszont az ingyenkonyhán nem fogadunk el reklamációkat, főleg, ha azok a történelem legaljasabb bugyraiból jönnek.

A vizes VB idején két hétig tartott a világméretű ostromom, ugyanis egy írásomban összeszedtem volt a sikkasztásgyanús, illetve veszélyesnek tűnő beruházásokat, még a megnyitó előtt, és hát eléggé negatív lett a rovancs: máig fenntartom, hogy a sportlétesítmények építése során legalább százmilliárd forintot summantottak el és csak Isten különös kegyelmének meg a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy baleset nem történt. Én sem drukkoltam egy balesetnek, szerencsére nem is volt, de két hétig folyamatosan írt nekem a világ minden búslelkű magyar hazafia, Vermonttól Kutyabürgözdig mindenhonnan, és kifejtette, milyen sorsot szán nekem és a hozzám hasonló nemzetárulóknak.

Egy másik esetben, egy másik lapnál pedig az oroszországi foci-vb alkalmából kiirtott kóbor kutyákat gyászoltam volt meg: igaz, ami igaz, sok millió ebet öltek meg azokban a városokban, ahol mérkőzések voltak. Ezt olvasták a rendszergazda szerint olyan pár százezren (valamiért nagyon elterjedt), sajnos ebben a pár százezerben benne volt az összes magyarul beszélő Putyin-rajongó is, a reakciók pontosan az elvárhatóak voltak: életveszélyes fenyegetések tömege, felásták még azt is, születésem előtt miféle bűnöket követtem el, és az volt a minimum, hogy én gyilkolok kutyákat.

Ehhez képest valóban kismiska az a komment, amire most válaszolok, főleg, hogy a korábban említettekre nem válaszoltam: csak őrült kezdene hadakozni egyedül százezer fanatikussal.

Hogy térjünk a lényegre, a minap írtam én egy anyagot a Szkripal-ügyről. (http://huppa.hu/szele-tamas-a-kreml-ugynokei/) Az anyag elemző, összegző jellegű, tekintetbe veszi a legfrissebb fejleményeket is, olvasták pár ezren, nagyobb, átütő sikerre nem is számítottam, elvégre nincs benne se migráns, se pelenka, se happy end, világpolitikai szempontból lényeges, de a tej és kenyér árát még nem befolyásolja. Ilyen írás is kell, követni kell az eseményeket. No, erre írta egy előttem ismeretlen hölgy némi gúnnyal:

„A Szele Tamás biztos jobban tudja...”

Első meglepetésemben azt válaszoltam neki, ami igaz is, hogy:

„Hölgyem. Ha csak az írhatna külpolitikai anyagot, aki biztosat tud az eseményekről, akkor erről csak maguk a merénylők írhatnának, a washingtoni ellenállás-botrányról meg senki. Egyáltalában: nem volnának hírek, csak már régen eldőlt, biztos dolgokról, mondjuk a pun háborúról. Ami bizonnyal nagyon érdekelné magát.”

És hát tényleg. Hogyhogy jobban tudom? Hogy merem?

Talán úgy, hogy ez a munkám. Rendben, mondhatná a hölgy, de hogy merek leírni következtetéseket, spekulációkat, hiszen biztosat valóban csak a GRU munkatársai tudnak, netán én is az vagyok? Nem, nem vagyok az, engem inkább a Moszad ügynökének nevezgettek más, hasonlóan felkészült kommentelők korábban, meg angol ügynöknek, amerikai ügynöknek. Életem egy korábbi, nehéz időszakában tényleg voltam ügynök: hirdetési ügynök, ugyanis hirdetések eladásából próbáltam élni, de azért ez még nem hálózati tevékenység. Azonban hogy merek következtetni, sőt, azután még le is írni?

Úgy, édes hölgy, ahogy bármelyik nyomozótiszt. Az ő munkájuk még sokkal mélyebb hatást is tesz ügyfeleik életére, mint az újságíróé, mert ők le is csukatnak embereket, többnyire bűnözőket. Ha csak annak alapján működne a rendőrség, amit teljesen biztosan, az első pillanattól kezdve látunk, és nem használná a logikát, a spekulációt, Hammurabbi óta nem csuktak volna le egyetlen csibészt sem.

Ugye, én úgy dolgozom, ahogy a nyomozó vagy – ezt a hasonlatot jobban szeretem – a Kelet-kutató. Adott egy esemény, egy hír, erről összeszedek minél több információt, ha lehet, több nyelven, minél változatosabb forrásokból, szem előtt tartva, mi mennyire hihető, élet- és valószerű, mennyire vág össze egyéb ismereteinkkel, az emberi természettel, időrendbe sorolom a dolgokat, megkérdezem a szakértőket, ha van érdekelt, azzal beszélek (esetünkben nincs, illetve elérhetetlen), aztán megírom. A Kelet-kutató munkájának a vége is egy publikáció szokott lenni.

Mármost, jön maga, és azt mondja: „mert ő jobban tudja, hogy meri jobban tudni?” Elemzés és rengeteg munka árán. Hogy ezeket a dolgokat nem láttam a saját szememmel? Egyrészt, ha láttam volna, már nem élnék, ha élnék, még mindig magácska döntené el, hisz-e nekem. Másrészt: ön sem látta a saját két szemével a Hold túloldalát, mégis tudja, hogy létezik.

Harmadrészt, ha annak idején merő spekulációk és következtetések nyomán nem indul útnak James Cook kapitány – ne feledjük, senki sem látta akkor még angol földön, mi van a Csendes-óceán vizein! - akkor nem fedezi fel 1770-ben Új-Dél-Wales-t, ahol FB-adatlapja szerint ön most lakik, így az ön becses személye kénytelen volna Budapesten lakjon, a Külső-Lótüdő utca 41/B alatt, magasföldszint. Tehát bizony Cook is spekulált, ő sem tudhatta, mit talál.

Spekulált Bernstein és Woodward is, amikor elkezdtek nyomozni a Watergate épületben zajló lehallgatások ügyében, buktattak is vele elnököt, aki ritka nagy gazember volt: de spekulált az ősember is, aki elkezdett két kovakövet egymáshoz csapdosni. Nem tudhatta, hogy tűz lesz belőle: hiszen addig még sosem látta.

Hölgyem, az emberiség története a gondolkodás, logika, spekuláció, következtetés története, ha pusztán a kézzelfogható, és általunk személyesen is tapasztalt tényekre szorítkoztunk volna az ön álláspontja alapján, úgy most boldog, ám kissé rövid életet élnénk, mindenféle afrikai gyümölcsfákon mászkálva.

De miért foglalkozom egyáltalán ezzel a szánalmas kis félmondattal ennyit?

Azért, mert voltaképpen ez a sajtószakma. Távoli vagy közeli események nyomába eredünk, megpróbálunk tisztán látni, rájönni, voltaképpen mi történt, és ezt minél több embernek elmondani. Ahogy Kipling testvér mondta:

„Hat becsületes szolgám van, mindenre, amit tudok, ők tanítottak meg. A nevük: Mit és Miért és Mikor és Hogyan és Hol és Ki.”

Ha ez a hat szolga nem állna mellettünk, ha nem spekulálnánk, bárki mondhatna bármilyen hazugságot bárkinek, akárhány embernek, és mindenki köteles volna elhinni, amit hazudnak neki. Ha másért nem: udvariasságból. Ha nem próbálnánk az események mélyére látni, oksági összefüggést keresni közöttük, az életünk kiszámíthatatlan véletlenek sorozata lenne, bár, mint említettem volt, amúgy is a fák tetején zajlana.

Nem, tulajdonképpen nem volt bántó a komment: és annyira rosszindulatú sem, amilyennek szánták. Buta volt és kicsinyes, átgondolatlan: valamint jellemző. Hiszen, főleg ebben az ügyben, nyilvános forrásokból kell dolgozzon az ember – mi tiltaná bárkinek, hogy elolvassa azt a mintegy száz különböző tudósítást, amit én is, és amiből levontam a magam következtetését? Semmi: még az angol nyelvtudás hiánya sem, a megszólaló hölgy bizonnyal fölényes pontossággal beszéli a nyelvet, legalábbis lakhelyéből erre következtetnék.

Tehát: miért nem olvas el mindenki mindent?

Mert nem akar és mert nincs rá ideje, sőt, talán kedve sem.

Nekünk az a dolgunk, hogy elolvassuk (már, aki – én el szoktam), aztán aki elfogadja ezt a sajtó munkásaitól, az elfogadja, aki nem, az meg így járt. Olvasson magától pontosabbat, hitelesebbet, írja is meg, szabad a pálya.

A fene ezt a Churchillt.

Jobban tudta.

Hát hogy merte? Hogy volt hozzá képe?

És ha nem tudja jobban, nem lett volna háború?

Dehogynem: csak akkor Britannia elveszti azt két hónap alatt.

Hasznos dolog jobban tudni a dolgokat, kérem.

Maradtam tisztelettel:

Szele Tamás

Kérem, a hülye elsősorban én vagyok, hogy olyan témához nyúlok, amivel sikert nem lehet elérni, maximum konfliktusba keveredek, miért nem foglalkozom inkább a Sargentini-jelentéssel? Azért, mert már foglalkoztam vele. Ezzel az üggyel is foglalkoztam már, de míg a Sargentini-jelentés nem változik dialektikusan, a magyar sajtóban állandóan változik a hülye személye. És folyamatosan nevelődik az utánpótlás is.

A hülye másodsorban is én vagyok, mert harminc év újságírás után pontosan tudom, hogy médiaháborút nem lehet megnyerni. De a támadásokat annyiban hagyni sem lehet, ha nem akar munkanélküli, majd hajléktalan lenni az ember, szóval lehet imádságos lélekkel megbocsátani a ránk támadóknak, van, aki teszi is, de megbocsátás ide vagy oda, ha nem adjuk vissza a pofont, földig vernek. Velem már megtörtént, csoda, hogy fel tudtam állni: de erről majd később. Most pillanatnyilag kezdjük azzal, hogy mi a jófene okozza egyáltalán a médiaháborúkat?

Bár, szerintem nem több van, csak egy, de az szakaszosan zajlik, 1990 óta. Viszont mostanra lett a legdurvább (és még sokat fog romlani, nincs értelme az optimizmusnak). Tulajdonképpen az egész azzal kezdődött, hogy az Antall-kormány nem csak a politikai vezetést óhajtotta átvenni az előző rendszertől, hanem annak intézményrendszerét is, és azzal végződött, hogy Bereményi Géza alapos okkal lehülyézte Szakács Árpádot.

Szakács túl fogja élni, Bereményi nem biztos.

Tehát a mai kultúrkampf gyökereit a múltban kell keresnünk, egészen pontosan az Antall-kormány regnálásának elején. Amikor is minden sajtótermék, a régebben létezők és az újonnan alapítottak egyaránt bizonyos óvatos jóindulattal kezelték az alakuló új rendszert és kormányát, ez egészen addig tartott, míg ki nem derült, hogy demokráciában létezik belpolitika is. És vannak benne ellenfelek. De ekkor még a képviselők együtt névnapoztak a Parlamentben, csodásan nézett ki például a kisgazda bulin az SZDSZ-es vendég, de azért elment, mert illett, a politikusok az ülésteremben már tekergették kifele egymás nyakát, de ebédelni még együtt jártak (legendás volt a Horn-Torgyán barátság), szóval volt ugyan belpolitika, de nem szakította ketté sem az országot, sem a sajtót.

A Pesti Hírlap, a Magyar Fórum és a Ring ugyan a kormány elkötelezett hívei voltak, de sajtóügyekben az első két konfliktus Csurka István „Apák és fiúk” valamint Csoóri Sándor „Nappali hold” című írásai miatt robbant ki: döbbenten láttuk, hogy jóllehet a társadalom többsége világosan elhatárolódik a szélsőségektől, ezek mégis megjelenhetnek, ráadásul markánsan kormánypárti orgánumokban. Ketten írtak rájuk választ: Boldog és Boldogtalan (oroszosan: Apraja és Nágyja). Egy darabig ment a kölcsönös kötekedés, még mindig nem olyan szinten, hogy a velünk szemben álló oldalon dolgozó kollégákkal ne ittunk volna meg egy-egy sört, talán egy idő és sok kompromisszum árán ki és békülhettünk volna, ha nem jön az Új Magyarország.

Erre a lapra azért volt szükség, mert nem volt kormánylap, a meglévők egyike sem állt be maradéktalanul a kormány mögé (a Magyar Nemzet sem, Diurnus többet ért a lapnak, mint Antall), a Pesti Hírlap még csődbe is ment a nagy népszerűségtől, olvasottságtól, a Magyar Fórum már messze jobbra volt Antall minden elképzelésétől, a tévé és a rádió próbálta védeni frissen megszerzett függetlenségét a tejfáktól (teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnök), kellett egy kormánylap. Ez nem is lett volna baj, ha rá is írják, és nem „polgári napilap” szerepel a fejlécben. De felőlünk – akkor a Kurírban dolgoztam, rovatvezetőként – nevezhették volna „csapágyazott paszománynak” is, ha nem akar a kormány a kedvükért belenyúlni a hirdetési piacba.

Ez volt az ősbűn.

Napilap, egyáltalán sajtótermék akkoriban online formában nálunk még nem létezett, érdekes lett volna a C-64 országában a netezés (bár nem volt lehetetlen, de a BBS-eken lapot írni ezer embernek nem lett volna kifizetődő), márpedig a print lap drága mulatság máig. Papír kell hozzá, nyomda, terjesztői hálózat meg tengernyi pénz, szóval a kormány vakarta a fejét: mibűl, hunbul? Nem, mintha ne lett volna pénzük, de miért nem tartja el magát egy ilyen lap? Eltartja magát az összes többi, ennek miért nem megy?

Hát csak azért, mert a többit üzleti alapon készítették. El kellett adni, figyeltünk rá, mi kerül bele, mennyire érdekes, nem kötötték a kezünket musz-anyagok (amiket muszáj betenni a lapba). A Népszabadság akkoriban napi négyszázezer példányban ment el, a Kurír is ütötte a napi százhúszezret jó periódusban, ilyen eladott példányszámok mellett sokba kerültek a hirdetések is, tehát volt kereslet, volt bevétel. A kis példányszámban eladható kormánylap tizedét nem kérhette el egy reklámért, hiszen a hirdetőnek nem ér annyit egy reklám, ha harmincezren látják, mintha háromszázezren látnák.

Erre találták fel a reklámpiac centralizációját, magyarul azt, hogy az összes hirdetés egy nagy, állami céghez folyjék be, ami aztán majd szétosztja a lapok között: bár így kerülhetett volna fúrógép-reklám is a Baba-Mama magazinba, de kit érdekel? Ja, azokat, akik ebből élnek, de azokat nagyon. A kísérlet kudarcot vallott, teljesen máig sem lehetett bevezetni ezt a rendszert, ma inkább a fortélyos félelem igazgatja a hirdetőket: de a nagy csata emiatt indult meg. A pénzért, az olvasottságért.

Márpedig olvasottságot nem lehet venni, valami vagy tetszik a jónépnek, vagy nem, ezt a magyar jobboldal végül csak belátta: ezért igyekszik monopolizálni a sajtópiacot. Magától senki sem enne száraz kenyeret, büdös kolbászt, de ha nem lehet mást kapni, mindenki ráfanyalodik. Aztán ez a háború odáig fajult, hogy magát a Kurírt az első Fidesz-kormány abban a pillanatban szüntette meg (1998. szeptember), amint módjában állott, engem meg a rovatvezetői múltammal sehova sem mertek felvenni: az egy dolog, hogy négy évig írni saját nevem alatt nem volt lehetőségem, de még csak ki sem hordhattam, nem is árulhattam újságot, a Posta sem mert felvenni ezzel az utolsó munkahellyel. Csoda, hogy túléltem.

Na, de mi van napjainkban?

Ugyanez. Csak most már korszerű és minden korábbinál erősebb fegyverekkel hadakozik az olvasott, független sajtó ellen az olvas(hat)atlan kormánysajtó.

Nézem a tegnapi Magyar Időket. Gajdics Ottó megsértődött, mert Bereményi Géza nem kért Szakács Árpád barátságából, ellenben hülyének nevezte a kultúrkampf ötcsillagos tábornokát. (Bár inkább konyak lenne). Valami olyan következtetésre jut – hiszen nem hülyézheti vissza Bereményit, az élő legendát – hogy a Mester „nem olvasta Szakács írását”, és gazembernek nevezi egyúttal a Bereményi-interjút készítő kollégát. Hát, kérem, egyfelől Bereményi Gézának nem kötelező olvasni, főleg Magyar Időket nem kötelező, tőle bőven elég, ha ír, mert azt tud. Én se szívesen olvasom ezt a sajtóterméket, csak nekem muszáj, tudnom kell, mit gondolnak náluk, különben nem írhatnék felelősséggel erről (is). De hogy most Bereményi átkerült egyik táborból a másikba, az is biztos, jóllehet igazából egyiknek sem tagja. Lesz ő még hazaáruló is, kérem, ha így haladunk, és továbbra is alkalmatlan segédmozdonyvezetők határozzák meg, ki kicsoda a magyar kultúrában.

De nézzük tovább ezt a csodás lapot. Következi Apáti Bence, a sokoldalú. Az egyszemélyes wagneri Gesamtkunst. (https://magyaridok.hu/velemeny/veiszer-alinda-a-helyere-kerult-3453245/)

„Lassan minden a helyére kerül. Veiszer Alinda jelenleg egy futópadon, bukósisakban készít hamburgert az RTL Klubon, Sarah Mardini meg embercsempészet gyanújával egy fogdában csücsül valahol Görögországban.

Nem is olyan régen még nem voltak helyükön a dolgok és a fenti hölgyek. Októberben még ugyanabban a stúdióban csücsültek.”

Ha Apáti mester a kilencvenes években kopogtat ezzel egy akkori, jobboldali lapnál, tán még a Szent Korona sem hozza le. Nyílt utalást látunk arra, hogy 1. Veiszer Alinda szerinte maximum hamburgert kéne készítsen, mert csak arra alkalmas, 2. de azért jobb lenne börtönbe zárni, mert egy korábbi interjúalanyát is lám, a napokban letartóztatták. Ha Apáti mester újságíró volna, amint nem az, tudná, hogy az interjúalanyt nem választjuk, hanem a helyzettől függően adódik, nem azzal beszélgetünk, akit kedvelünk, hanem aki érdekli a közönséget és ezen nem változtat sokat, hogy Sarah Mardini letartóztatását én magam igazságtalannak tartom. Ha ő lenne az az interjúalany, aki a közönséget érdekli, ővele beszélgetnék, ha Donald Trump elnökkel készíthetnék interjút, akkor a POTUS-szal. Pedig nehezen volnék trumpizmussal vádolható. Az ügyvéd sem szerelemből foglalkozik az ügyféllel. Apáti mester hő kívánsága, miszerint fizikailag is vesszen, aki nem vele van, az utolsó mondatokban is tetten érhető:

„Így dolgozott nem is olyan régen, kevesebb mint egy éve az embercsempész és a migránssimogató propagandista.

De most már mindketten a helyükre kerültek.”

Még jó, hogy ő mondja meg, ki a propagandista – illetve, tényleg jó, ő legalább ért hozzá, ő maga a legaktívabb magyar propagandisták egyike, mármint a kormány oldalán. Szaktekintély, mondhatni. Akkor nézzük tovább.

Másik úriember a Spiegelnek megy neki, álhírek terjesztésével vádolja, a Spiegel „szintjét” emlegeti – a Magyar Idők szintjéről. Valaki küldjön neki egy szintezőt és egy magasságmérőt. Ha nem kapja meg, nekimegy az első vakondtúrásnak és ízzé-porrá töri magát.

Nagy Árpád Hont Andrást vádolja azzal, hogy „listázza” a Magyar Idők kultúrharcosait. Nem tisztem Hont Andrást védeni, nem is mindenben értünk egyet, meg hát nagy fiú már, nem szorul az én gyámolításomra, de nem ő listáz. Hanem maga a Magyar Idők. Az impresszumában, Nagy úr, egészen pontosan ott...

Szóval, száz szónak is egy a vége: miért folyik a mai kultúrkampf?

Amiért a tegnapi és a tegnapelőtti: az olvasottságért. Mivel a kormánymédia olvashatót, élvezhetőt vagy informatívat a legnagyobb erőfeszítések árán sem képes szülni, maximum vajúdik, mint a hegyek és szül naponta sok egérkét, a piac törvényei szerint a nála jobbakat igyekszik kiiktatni, hátha a kiürült piacon majd ráfanyalodnak az ő romlott árujára is.

És ez meglátszik majd a hirdetési bevételeken.

Végső soron tehát pénzről van szó, mint mindig, elég sok pénzről: a még Szájer által is emlegetett „baloldali médiatúlsúly” egyszerűen azt jelenti, hogy habár a kormánymédia orgánumainak száma több, mint tízszeresen felülmúlja a független vagy ellenzéki médiumokét, az olvasók mégis inkább választják túlnyomó többségben az utóbbiakat, mert azok élvezhetőek. Ja, kérem: az a szomorú helyzet, hogy jó kormánysajtó még sosem létezett a történelem folyamán, sehol, csak dotált és oktrojált.

Ezen pedig változtatni akkor sem lesznek képesek, ha minden, tőlük független sajtóterméket betiltanak. Ugyanis jók akkor sem lesznek, maximum nem lesz más. Marad nekik a harc, a gyűlölködés, a kollégák fojtogatása kiskanál vizekben, a kínai típusú fanatizmus és meglehet, a „forradalmi népbíróságok”, ha így folytatják a kulturális forradalmat.

De jók, mondom, sosem lesznek.

Ahhoz tudniuk kéne írni.

Az íráshoz meg gondolkodni.

Egyszóval: sajtófronton a helyzet harminc éve változatlan.

Ki a hülye, így, harmadsorban is?

Én, hogy ezt még megjegyzem.

Szele Tamás

Névtelen írásokat akkor sem szokás figyelembe venni, ha egészen komolyak és írógéppel készülnek, hiszen nem véletlenül nincsenek aláírva. Az Amerikai Egyesült Államok azonban most kénytelen komolyan venni egyet: soha nem látott politikai helyzet alakult ki miatta, és senki sem tudja, mik lesznek a következményei.

A „névtelen levél” tulajdonképpen egy véleménycikk (de utálom ezt a kifejezést... csak sajnos esetünkben még mindig ez a legpontosabb), ami a New York Timesban jelent meg (https://www.nytimes.com/2018/09/05/opinion/trump-white-house-anonymous-resistance.html) és nagyon érdekes állításokat tartalmaz. Az már alapvetés a mai világpolitikában, hogy Donald Trump elnök, hm, szóval nem teljesen épelméjű. Aki annak fogadja el, talán még nála is hülyébb. Elég ezer és egy motiválatlan, indulati alapon hozott döntésre gondolnunk, elég számításba vennünk, hogy az ígéretesnek induló szingapúri találkozón sikerült általánosságoktól hemzsegő, semmitmondó záróokmányt aláírni, botrányos helsinki fellépését Putyin mellett már fogcsikorgatva figyelte a világ és az Egyesült Államok egyaránt – Kína-politikája több, mint káros, gazdasági döntései az egész világot éppúgy fenyegetik, mint Amerikát, szóval elmondható, hogy ha döntéseit nézzük, elnöksége idején az volt talán az egyetlen helyes elhatározása, mikor becsukta az ablakot az Ovális Irodában, mert abból az egyből nem származott kára senkinek. A Twitter hivatalos közlönyként való használata, az összeesküvés-elméletek mániákus támogatása mind-mind egy teljesen hiteltelen, önálló gondolatok nélküli, összeomlóban lévő személyiséget mutatnak, amely nem bírja el a rárótt felelősség terhét.

Most csak nagy vonalakban zengtem a dicséretét, ugyanis vannak terjedelmi korlátaim is (bizonyos hosszúság felett el sem tetszenek olvasni, amit írok), de szükség, igény és megfelelő honorárium esetén összeállíthatom balfácánságainak és őrültségeinek teljes gyűjteményét is, bár több kötetre rúgna.

Mármost a New York Times inkriminált cikke, melyet egy magas rangú tisztviselő írt a Fehér Házból, egy névtelenségét őrző kormánytag (!) azt állítja, Trump környezete, az általa kinevezett emberek tisztában is vannak ezzel. Nem csoda: hiszen tudja ezt az egész világ, legfeljebb azon felebarátaink, akik ilyen vagy amolyan okból előnyt remélnek Trump elnök valamely lépéstől, görcsösen igyekeznek megmagyarázni, miszerint zsenivel van dolgunk, csak mindenki olyan buta, hogy őrültnek látja. Bonyolult a világ, de nem ennyire: Trump valószínűleg alsó hangon is zavart tudatú ember, aki beszűkülten látja a valóságot, erősen egocentrikus, cezaromániás és képtelen felmérni tettei következményeit. Mármost ez közelről, ha mindennapi munkakapcsolatban vannak vele, fokozottan látszik.

„A cikkből az is kiderül, hogy a Fehér Házban egy 'csendes ellenállás' zajlik Trump elnökségével szemben, azaz az elnök legközvetlenebb környezetében vannak, akik egymással összejátszva azon dolgoznak, hogy megakadályozzák Trump azon lépéseit, melyeket károsnak ítélnek meg, és a szerintük helyes iránya fordítsák a kormányzatot. 

A cikk névtelen szerzője Trumpot amorálisnak, kereskedelem- és demokráciaellenesnek írja le, mellette pedig olyan embernek, aki féleszű, nincs tisztában a tényekkel, meggondolatlanul cselekszik. A csendes lázadást meghirdető névtelen republikánus írásában amúgy többször visszatért arra, hogy ők abban érdekeltek, hogy a kormány jól teljesítsen, és hogy voltak olyan intézkedések az elmúlt időszakban, melyek biztonságosabbá és sikeresebbé tették az országot. A szerző ezután arról ír, hogy van a Fehér Házban egy csoport, melyben olyan kinevezettek vannak, akik vállalták, hogy megvédik a demokratikus intézményeiket, miközben mindaddig, amíg Trump hivatalban van, próbálnak az elnök elhibázott döntései ellen hatni. Egy ponton hősiesnek nevezte a saját teljesítményüket, ahogy próbálják a rossz döntéseket a Fehér Házon belül tartani.” (444) (https://444.hu/2018/09/06/trumpnak-igaza-van-tenyleg-osszeeskuves-zajlik-ellene)

Ha ehhez még hozzávesszük a Bob Woodward kedden megjelenő kötetéből kiszivárogtatott részletet, miszerint akadt Dél-Koreával felbontandó szerződés, amit Gary Cohn gazdasági tanácsadó konkrétan el kellett lopjon az elnöki íróasztalról, hogy Amerika rakétavédelme megmaradhasson a mostani szintjén, hozzávesszük Omarosa Manigault-Newman már megjelent kötetének részleteit, akkor elmondhatjuk: a világ csak azért áll még, mert pár tucat hivatalnok szép csendben nem engedi összeomlani egy twittermániás bolond téveszméi mentén.

Micsoda hősök, mondhatnánk, csendben teszik a dolgukat és megmentenek mindenkit.

Ennek az írásnak a megjelenése után Trump még a toalettpapírt is iktatni fogja három példányban, úgy fog ügyelni arra, hogy semmi el ne vesszen. Hiszen már így is tombol, a „washingtoni mocsár lecsapolásáról” tweetel, árulást emleget. A szerző nevét követeli a New York Timestól, nemzetbiztonsági alapon, bár nem lesz bíróság széles Amerikában, amelyik erről végzést hozna – különben a szerző személye valóban nagyon érdekes kérdés, de erről majd később. Egyelőre annyi biztos, hogy Washingtonban fejek fognak hullani, ha Trump orosz elnök volna, a Kreml ablakában egész éjjel égett volna a lámpa. És a Lubjanka téren is.

Mármost akkor tegyük fel a kérdést: ha és amennyiben létezik ez a titkos ellenállás, miért nem mozdítják el Trumpot, a huszonötödik, 1967-ben hozott alkotmánykiegészítés alkalmazása útján, mely az elnök alkalmatlansága esetén lehetővé teszi hivatalvesztését?

Azért, mert nekik az ellen semmi kifogásuk nincs, hogy a Republikánus Párt kormányozzon, ők maguk is republikánusok, elgondolkodtak ugyan a 25. módosítás bevetésén, de végül is elvetették: inkább a háttérből gátolják az őrült döntéseket, hogy ne idézzenek elő alkotmányos válságot.

Értem. Tehát titokban, a háttérben dolgoznak, mint egy vírusirtó, de akkor mi a búbánatos harci francra volt jó ezt az írást leadni a New York Timesnak? Ez dekonspirál mindent. Ez maga a kész lebukás. Ennek a megjelenésétől kezdve egyetlen korábbi módszer sem működik majd, megindulnak a tisztogatások, felvirrad egy merőben új McCarthy-korszak – olyan lépés volt ez, mintha kiálltak volna a Lincoln-emlékmű elé, és rezesbanda kíséretében közhírré teszik: „Szabotáljuk ezt a bolondot!”

Kinek volt jó ez és mire?

Az írás szóhasználata alapján szerzőként gyanúba keveredett elsősorban Mike Pence alelnök, Mike Pompeo külügyminiszter, korábbi CIA-főnök, Dan Coats hírszerzési főnök, Kirstjen Nielsen belbiztonsági államtitkár – csupa olyan ember, akik nélkül nem lehet kormányozni az Egyesült Államokat. Természetesen mind tagadnak.

Nos, ha van ellenállás, és ilyen ostobán leleplezte magát, az két dolgot jelenthet: az egyik, hogy ők maguk is alkotmányellenesen cselekedtek, hiszen vagy az impeachmentet vagy a 25. módosítást kellett volna alkalmazniuk, a másik, hogy Trump ellen valóban alkotmányos vagy alkotmányellenes puccs készül, és olyan előrehaladott állapotban vannak a dolgok, hogy már nincs értelme a titkolózásnak.

Trump bukása esetén, amennyiben alkotmányos úton történik minden, Mike Pence veszi át az elnöki feladatokat, így nem minden ok nélkül való az ő gyanúsítása: ámde ez pusztán indíték lehetne, nem bizonyíték (mellesleg: a világ nem is járna feltétlenül jól a harcias Pence elnökségével).

És mi van, ha egyáltalán nem is létezik ez az ellenállás, ami amúgy is az összeesküvés-elméletekből visszaköszönő „deep state”-re hasonlít (országon átívelő láthatatlan hatalom, a nemzetbiztonság, a ciklusokon átívelő magas rangú tisztviselők, a katonai-ipari hatalmasok összessége, azaz a „mély állam” lenne a deep state).

Mi van, ha a cikket Trump paranoid eszméit figyelembe véve írta valaki? Valaki, aki azt szeretné, hogy Washingtonban kormányválság legyen? Hiszen a tények bizony tények, Trumpnak valóban van üldözési mániája, a dél-koreai szerződést valóban el kellett lopni előle, hogy alá ne írja a felbontását (ez nem a cikkből származó információ), Omarosa Manigault-Newman sem az ujjából szopja a vádjait, (bár minden szavára azért nem vennék mérget), és Trump egyik visszatérő rögeszméje valóban az, hogy az ő döntéseit szabotálják.

Ha ezt egy ilyen ügyetlen vallomás nagy nyilvánosság előtt megerősíti, Trump haragja nem fog határokat ismerni.

És akkor mi van, ha az egészet Trump íratta, mert rájött, hogy így megszabadulhat gyakorlatilag bárkitől, aki a kormányban és környékén zavarja, egyúttal megerősítheti a nyilvánosság számára a téveszméit és néhány lépéssel megragadhatja a teljhatalmat? Sztálin is egymás után leplezte le Moszkvában a trockista összeesküvőket, elhajlókat, akiknek közük nem volt Trockijhoz, McCarthy is lecsukatott, lehetetlenné tett annyi „kommunistát”, amennyi sosem élt az Egyesült Államokban. Erdogan gülenista látomásairól már nem is beszélnék. És nálunk is minden csipkebokorban vagy Soros bujkál, vagy az ügynökei, bevett módszer ez a kényelmetlen emberek kiiktatására, akár tömegével is.

Akkor most mi lesz?

Lemondatják az amerikai elnököt? Puccs várható, netán palotaforradalom?

Esetleg orosz befolyásnak köszönhető az egész történet, mely kihasználván az elnök elmeállapotát, alkotmányos és társadalmi válságba akarja taszítani Amerikát?

Vagy elnöki puccs várható, egyszemélyi diktatúra a Szabadság Hazájában?

Nem tudjuk, a világ lélegzetét visszafojtva várja a fejleményeket.

De egy dolog fontos: spekulációink során hagyjuk meg a paranoiát Trump elnöknek.

Elvégre neki már van.

Nekünk ne legyen.

Szele Tamás

Ha röviden össze akarom foglalni, mi újság a Salisburyben elkövetett novicsokos merényletekkel kapcsolatban, azt kell mondanom: rengeteg fontos fejleményt ismerhettünk meg tegnap, minek következtében nem történt lényegében semmi. A brit szervek nyilvánosságra hozták a merénylők nevét, arcképét, Moszkva a vállát vonogatja, szóval business as usual.

Tekintsük át az eddig történteket, nem azért, mintha ne ismerné őket unásig mindenki, de fennáll annak a lehetősége, hogy ezt a röpke írást újszülöttek is olvassák, akik – lévén karonülők – elég nehezen birkózhatnak még a betűkkel, de hátha akad olyan csodálatos kisded, aki elsőnek olvasni tanul meg, ám lemaradt a Szkripal-ügy korábbi részleteiről.

Tehát történt pedig, hogy Szergej Szkripalt, aki az orosz katonai és hírszerző szervezet nyugállományú tagja volt, valamint megbecsült kettős ügynök, lányával együtt megmérgezték Salisburyben, méghozzá a mára közismertté vált Novicsok nevű vegyi fegyverrel, melynek megvan az a tulajdonsága, hogy az egész világon csak Oroszország képes előállítani és tárolni.

Azt még érdemes tudnunk az ügyben, hogy Szergej és Julia Szkripal nem haltak bele a mérgezéses merényletbe, a gondos ápolás megmentette őket, és most a nagyközönség számára nem nyilvános, de roppantul biztonságos helyen tartózkodnak, ahol nagyon, de nagyon vigyáznak rájuk. Ellenben az ügynek mégis van halálos áldozata: Dawn Sturgess. Ő egy nem túl jó anyagi helyzetben lévő salisbury hölgy volt, aki szintén a hajléktalanság mezsgyéjén tengődő élettársától, Charlie Rowleytől kapott egy üveg parfümöt. Az üvegcsét Rowley találta valahol a városban, és mivel negyven euró egy fiola ilyen Nina Ricci parfüm, boldogan vitte barátnőjének. A hölgy csuklójára fecskendezett egy kicsit belőle – és nyolc nap múlva halott is volt. Barátját megmentették, és most ő is a fentemlített igen biztonságos helyen vagyon, erős őrizet alatt.

Viszont – megtalálták a fiolát, és bizony, amint azt a hadsereg Porton Down-i biológiai fegyvereket kutató intézete kimutatta, orosz Novicsok volt benne. (Különös véletlen: Porton Down alig pár mérföldre fekszik Salisburytől, itt minden egy helyen van...)

Az ábra világosnak tűnt: az orosz titkosszolgálatnak oka volt haragudni Szkripal mesterre, meg is próbálták mérgezni, majd, az idegméreg fioláját hátrahagyva hanyatt-homlok távoztak. A történetben az sántít, hogy profi titkosszolgálatok nem szoktak bosszút állni. Nem azért, mert olyan lovagiasak vagy jólelkűek, hanem azért, mert érdekeik vannak, nem elveik. Semmi értelme egy ilyen bosszúálló műveletnek, csak a pénzt viszi, haszna nincs, maximum a méreg és az ügynökök tesztelésére volna alkalmas, de vizsgamunkának meg kicsit drága.

Mármost amint kiderült, hogy az orosz beavatkozás letagadhatatlan (Putyin és a Kreml ettől függetlenül tagadja, időnként egészen nevetséges érvekkel vagdalkozva), az esetnek nagypolitikai következményei is lettek. Nagy-Britannia és szövetségesei kiutasítottak igen sok orosz diplomatát, Oroszország nemkülönben így tett Nagy-Britannia és szövetségesei diplomatáival, érdekes különben, hogy ebben az ügyben Magyarország valahogy a brit oldalra sodródott: mi is kiutasítottunk egy orosz urat, akinek diplomáciai státusa volt ugyan, mégis, Menczer Tamás, a Külgazdasági és Külügyminisztérium helyettes államtitkára szerint „hírszerző tevékenységet is végzett”.

Alig tudom elhinni. Nahát. A baráti Oroszország nálunk kémkedett volna? Pedig hát olyan a helyzet, hogy ha a magyar külügy elveszítene netán egy iratot, elég lenne átírnia egy mailt a Lubjanka térre, náluk mindenünkből van másodpéldány...

Most jutottunk el a tegnapi eseményekig. Tegnap ugyanis Theresa May miniszterelnök a londoni alsóház képviselőinek tartott szerda délutáni beszámolójában kijelentette: az eddigi hírszerzési bizonyítékok alapján a brit kormány arra a következtetésre jutott, hogy a szerdán megnevezett két gyanúsított a GRU tisztje.

May szerint a GRU igen fegyelmezetten dolgozó szervezet, jól kiépített parancsnoki láncolattal, vagyis Szkripalék megmérgezése nem lehetett engedély nélkül végrehajtott művelet, és szinte biztos, hogy az akciót a GRU-n kívül, „az orosz állam valamely magas szintjén” is jóváhagyták.

A brit kormányfő megerősítette, hogy az angol-walesi vádhatóság európai elfogató parancsot adott ki a két orosz gyanúsított ellen. Theresa May hozzátette: London hamarosan az Interpol hálózatában is nemzetközi körözést rendel el kézre kerítésükre.

May szerint ez azt jelenti, hogy ha a két gyanúsított valaha is kiteszi a lábát Oroszországból, London minden lehetséges lépést megtesz elfogatásuk, kiadatásuk és nagy-britanniai bírósági felelősségre vonásuk érdekében.

És most jön a meglepetés: megvan a két gyanúsított neve és fényképe! A brit vádhatóság szerdai bejelentése szerint két orosz állampolgár, Alekszandr Petrov és Ruszlan Bosirov gyanúsítható Szergej Szkripal egykori orosz-brit kettős ügynök és lánya, Julija Szkripal tavaszi angliai megmérgezésével. Itt is látható a két mákvirág, fényképen, de a Telegraph nyilvánosságra hozta a róluk készült videókat is – mert bizony a térfigyelő kamerák összes felvételét átnyálazták a feltételezett útvonalukon. (https://www.telegraph.co.uk/news/2018/09/05/salisbury-poisoning-two-russians-charged-conspiracy-murder-novichok/)

Ennek kapcsán Nagy-Britannia az ENSZ Biztonsági Tanácsának csütörtökre történő összehívását kezdeményezte, hogy tájékoztassa a testületet a Szkripal-ügy nyomozásának drámai fejleményeiről – közölte az este New Yorkban Karen Pierce brit ENSZ-nagykövet.

És mi újság Moszkvában, kedves elvtársaim? Áll a bál a Kremltől a Lubjanka térig mindenhol. Marija Zaharova külügyi szóvivő komikus nyilatkozatot tett, amit Jurij Usakov, az orosz elnök külpolitikai tanácsadója is megismételt részben:

„A sajtóban brit tisztségviselők nyilatkozatai jelentek meg a salisburyi és amesburyi ügyek gyanúsítottaival kapcsolatban. Oroszországhoz kötik őket. Ezek a nevek és fényképek azonban nekünk semmit sem mondanak. Ismételten felszólítjuk a brit felet, hogy a nyilvános vádaskodásról és az információval való manipulálásról térjen át a gyakorlati együttműködésre az igazságügyi szervekkel. Számos erre vonatkozó kérés van Londonnál az orosz féltől. Az ilyen súlyos bűncselekmények nyomozása, amikről többször nyilatkoztak Nagy-Britanniában, a legkörültekintőbb munkát, aprólékos adatelemzést és a szoros együttműködést igényel.”

Ez már Pistike az elemi iskolából, aki nem törte be az ablakot, akkor sem ő volt, ha látták. Nem, és kész. Különben a körültekintő munka szükségességével Londonban is tisztában vannak, talán jobban is, mint azt Moszkva szeretné. A Scotland Yard terrorelhárítási osztályának vezetője, Neil Basu szerint elegendő bizonyíték van a két férfival szemben arra, hogy a gyilkossági kísérletért, a vegyi fegyver birtoklásáért, valamint a Szkripalékat ért támadás helyszínére kiérkezett, a mérgezés miatt szintén életveszélybe került rendőr, és az ügybe a talált üvegcse miatt véletlenül belekeveredett házaspár tragédiája miatt vádat emeljenek. Ehhez azonban szükség volna a két férfi kiadatására, amivel London Moszkvához fordul – a kiadatásra semmi esély, egyrészt, mert orosz állampolgárt nem ad ki Moszkva, másrészt, mert a két ország között nincs kiadatási egyezmény, harmadrészt pedig, mert az orosz fél régóta eredménytelenül követelte Londontól, hogy adja ki azokat a politikai menedékjogot szerzett orosz állampolgárokat, akik ellen viszont Moszkva emelt vádat.

Akkor most mi lesz?

Első körben várható, hogy mindkét oldal még több diplomatát utasít ki. Ez azért mégis alapkövetelmény, akkor is, ha sok haszna nincs. Összeül a Biztonsági Tanács, elítélő nyilatkozat születik a sokadik jogtalan orosz beavatkozásról külföldi ügyekbe, azonban ezt a nyilatkozatot nem fogják elfogadni, ugyanis Oroszországnak, mint a Biztonsági Tanács állandó tagjának vétójoga van, amivel élni is fog. Nem kizárt, hogy Kína is mellé áll ebben a kérdésben, bár ha nem, legfeljebb nem: egy vétó is vétó.

Utána megindul a nemzetközi körözés Alekszandr Petrov és Ruszlan Bosirov urak ellen, akik mosolyogva fogják ezt szemlélni, új irataik és személyazonosságuk birtokában, esetleg pár plasztikai műtét után, mely arcukat is átalakítja.

Az angol-orosz viszony a közeljövőben tovább romlik majd, folytatódnak a lassan már mindennapossá váló légtérsértések (mondjuk ezek nem azért történnek, mert Oroszország meg akarná támadni az Egyesült Királyságot, hanem azért, hogy a britek érezzék a törődést), feltűnhet ugyanilyen nyomásgyakorló okból pár orosz tengeralattjáró is brit vizeken, főleg most, amikor a Flotta – két új repülőgéphordozójának horribilis költsége miatt – nem, hogy egy atomtengeralattjárót, de jó eséllyel néhány viking drakkart se nagyon tudna kizavarni a felségvizekről, szóval zajlani fog az élet rendesen, de nyugalom, nem várható semmi komoly.

Az ügynökök élik tovább monoton kis életüket, a nagyhatalmak hasonlóan unalmasan folytatják a látványos torzsalkodást, minden megy tovább a maga medrében.

Egy dologra jó ez a botrány. Arra, hogy még az is töprengjen el a történteken, aki beteges naivitásban szenved, és eddig voltak illúziói a nagy, erős és békés Oroszhonról.

Nagynak tényleg nagy.

Erőtlennek sem mondanám.

De ezek után békésnek főleg nem.

Szele Tamás

Tulajdonképpen nem történt semmi különös. Tulajdonképpen az a különös, hogy ez nem különös: tulajdonképpen csak egy skót orvost akartak hatan agyonverni egy koccanásos baleset miatt. Illetve, dehogy a koccanás miatt: azért, mert migránsnak tartották. Miért tartották migránsnak? Mert skót létére nem beszélt magyarul. És aki nem tud magyarul, azt agyon lehet verni. Főleg, ha kicsit barnább a bőre a szokásosnál.

Megjegyezném, hogy a világon mintegy hétmilliárd ember lakik, akiknek döntő többsége kicsit sem tud magyarul, tehát migráns, és erre a problémára nehéz jó megoldást találni, ugyanis roppant fárasztó volna egyenként agyonverni a bolygó lakosságának zömét, ám amíg olyan lelkes lincslovagokat találunk kis hazánkban, mint a skót orvos támadói, a lehetőséget nem zárhatjuk ki teljesen. De hát lássuk magát az esetet a 444 nyomán. (https://444.hu/2018/09/04/koccanas-szombathelyen-budos-geci-szar-migrans-faszszopo-bazmeg)

Külön felhívnám a figyelmet a honvédő leventék fölényes eleganciájára, mellyel Arany János nyelvét kezelik: avatott értői ők a nyelvszépségeknek, csak úgy röpködnek a trópusok és a figurák, szintagmák kélnek szavuk nyomán, barokkosan fokozzák a jelzős szerkezeteket: „büdös geci szar, migráns faszszopó”, „Először előveszed a papírjaitokat, jogosítványt, útlevelet, meg mindent, baszod, mert különben szétbaszom a te meg a hülye, büdös migráns geci haverod fejét, baszd meg.”

Valóságos pásztoridill.

De mégis, mi okozta a konsternációt?

„A 28 éves, magyar állampolgár B. - mint minden évben egyszer-kétszer - és barátja, a skót J. Magyarországra látogattak. B. szüleit is felkeresték, akik Szombathelyen élnek. A látogatás idején B. édesapjának kocsijával közlekedtek a városban. Vasárnap kora délután is éppen mentek valahova, J. vezetett. Ekkor történt a kis baleset: az autóval véletlenül elsodorták egy parkoló autó visszapillantó tükrét. 

Az autóval 20-25 méteren belül megálltak, de már ekkor látták, hogy hatan, egy család és egy-két ismerős, rohannak utánuk. Mint B. a 444-nek elmondta, még ki sem szálltak szinte a kocsiból, amikor azonnal rájuk rohantak, és bár nem volt különösebben komoly az okozott kár kifejezetten agresszíven léptek fel: rasszista sértéseket kiabáltak, migránsoztak, majd mindkét férfit bántalmazták.” (444)

Szögezzük le: a keletkezett kár mintegy tizenötezer forint, ugyanis egy visszapillantó tükör kerete sérült meg, más baj nem esett, senki meg nem sebesült. Mármint a balesetben. Mert utána bármi lehetett volna, ha nem jön a rendőr.

Ugyebár, a díszes, hattagú társaság megrohanta a másik kocsit, melyben a skót orvos és útitársa épp a betétlapot keresték, hogy civilizáltan, és szabályszerűen megoldják a kérdést. Már az is érdekes, hogy miért kell egy tükör keretéből ekkora ügyet csinálni, még ha bérelt is volt a sérült jármű – viszonylag kevés embert égettek meg eddig eleven parázson amiatt, hogy törött visszapillantóval adta vissza a rábízott kocsit. De mondjuk, idegállapotba kerültek, ahogy ők mondanák, és felfokozódtak. A pokol azonban akkor szabadult el, mikor kiderült, hogy a sofőr nem tud magyarul. Akkor azonnal elkezdték az összes iratát követelni, nem tudni, milyen jogon, hiszen ezt csak a rendőrnek szabad, fenyegetni, a magyarul beszélő utast arcon ütötték, fojtogatták, szóval alakult a lincselés, szerencsére megjött a rendőrség, lehiggadtak az indulatok, felvették a jegyzőkönyvet és megindult a nyomozás is, mégpedig garázdaság gyanújával.

A gyűlöletbűncselekmény gyanúját nem látták ugyanis megalapozottnak.

A teljes képhez még hozzátartozik, hogy a skót orvos bőre valamivel sötétebb a megszokottnál, ugyanis az édesapja perzsa, az édesanyja skót, de ő már Skóciában született.

Hát, akkor meg is van, mondaná Átlag Béla, az ilyen színes emberek ne mászkáljanak mifelénk, vagy, ha mászkálnak, ne csodálkozzanak. Átlag Béla nagyot nézne, ha utánanézne annak, hogy csak a tulajdon ősei között hány színesbőrű ember volt, arról már nem is beszélve, hogy végső soron Átlag Béla is, mindenki más is Afrikából származik: az összes ősember ott fejlődött ki. Különös tekintettel Lucy ősanyánkra. Átlag Béla, egységsugarú NER-polgár azon is elgondolkodhatna, hogy az lehet, miszerint ő épp most jött a fajvédőről, de jelen esetben azt akarja büntetni, hogy a sofőr apja évtizedekkel ezelőtt Skóciába költözött: ezzel maximum egy skót szélsőjobboldali érthetne egyet, ennek az ügynek semmi köze Magyarországhoz.

Csak hát, ha valaki színes vagy skót, az szabad préda, gondolja Átlag Béla egységsugarú szavazó. Főleg, ha nem tud magyarul. A skót történelem ismeretében elmondhatjuk, hogy az Átlag Bélákra nagyon nagy meglepetések várnának, ha kaledón társaságban akarnának okoskodni. Egyfelől a bőrszínnel ne érveljenek, mert a kelták között ugyanolyan gyakori volt már az ókorban is – Polybios szerint – a barna haj és bőr, mint a vörös haj és fehér bőr, szóval ezt ne sokat emlegessék, másrészt vegyünk egy sarkig tipizált keltát. Szoknyában jár (kiltben), tehát lehet genderezni, színes a bőre, mármint hogy kék, ugyanis harc előtt előszeretettel festették magukat erre a színre tetőtől talpig, hosszú a haja, bár ez nagyon nem a nőiesség jele és nagy a szakálla, tehát le is lehet zsidózni.

Valóságos állatorvosi lova lehetne a rasszizmusnak, univerzális céltábla.

Maguk elé képzelték?

Viselt dolgairól annyit, hogy egy alkalommal kedvese halála miatt úgy ölte meg Sir William Heselriget, a lanarki angol főispánt, hogy elevenen feldarabolta. Stirlingnél pedig egy egész angol sereget vert pocsékká jóval kisebb haderejével.

Én nem szemtelenkednék a skótokkal, Wallace csak egy a hőseik közül. És sok van nekik. Még ha szoknyában is jártak. (De az alá a legnagyobb télben sem vettek alsóneműt).

Persze, manapság elenyészően kevesen mászkálnak Edinburgh utcáin kiltben, plaiddel és pallossal a vállukon, dudaszóra andalodva, különben is ez egy romantikus, idealizált kép, így sosem jártak a skótok, de az Átlag Bélának megfelel. Ő ugyanis ilyen, leegyszerűsített, lebutított képekben gondolkodik.

A színesbőrű primitív nála, az idegen migráns, még ha fehér is, aki nem tud magyarul, az maga a Sátán. De legalábbis szabad vele bármit tenni.

Hívtak már nálunk az Átlag Bélák rendőrt a fodrásztól esőben kendőt öltve kilépő hölgyre, hívtak rendőrt a temetőben, Halottak Napján világító gyászolókra, hívtak rendőrt geodétákra, mert nem ismerték őket – és azoknak, akik ezt a sok marhaságot művelték, hajuk szála sem görbült, nem kaptak még egy ejnyebejnyét sem a hatóságoktól. Most már a skót is migráns, és ebből sem lesz gyűlöletbűncselekmény, csak garázdaság.

Csak szólnék: a világ többi része és népe is létezik.

Ha ezt el nem ismerjük, előbb vagy utóbb megtanítják annak, aki képtelen felfogni. Az egy dolog, hogy a mostani kormányzat bátorítja a rasszizmust, idegengyűlöletet, mert pillanatnyi politikai céljainak ez megfelel. Ha az felelne meg, a legnyitottabb, legtoleránsabb társadalmi modellt is támogatnák, baromira nem érdeklik őket az elvek, a haszon érdekli őket meg a hatalom. De ez a sok gonoszság, ostobaság, gyűlölet nem múlik el nyomtalanul.

Lesz még más kormány, más rendszer is minálunk: de a gyűlölködés, ami most szökkent szárba, velünk marad hetedíziglen, és még a kései leszármazottaink életét is keseríteni fogja.

Azt már nem is mondom, hogy a világ többi népe sem felejti majd el nekünk.

Jövő nemzedékek életét tesszük most előre pokollá.

Úgy tessék gyűlölködni.

Szele Tamás

Kérem, megint elsült a miniszterelnök feje, eget rengető robajjal, nem is akárhol sült el, hanem a kirgizisztáni Csolpon-Atában, minek okából a művelt közönség nem képes másról sem beszélni, sem tudomást venni, pedig akad még pár dolog a világban, ami tegnap történt, és jóval fontosabb. Rajtam ne múljon: én ugyanis legalább tudom, mit mondott.

Nagyobb baj, hogy ő nem tudja, mit beszél.

Tegyük hozzá: szokás szerint. De mondja, szintén szokás szerint.

Akkor, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, vegyük az inkriminált mondatokat, éspedig a kormány hivatalos oldaláról, mert csak tiszta forrásból idézünk, ezt remélhetőleg senki sem fogja letagadni. (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/magyarorszag-keszen-all-a-magyar-turk-egyuttmukodes-uj-fejezetenek-megnyitasara)

„Magyarország mindig is figyelemmel kísérte a türk identitású országok együttműködését. A modern világban is megőrzi nyelvét, kultúráját, hagyományait, tiszteli, ápolja türk gyökereit. A magyarok Attila kései leszármazottainak tekintik magukat, a hun-türk eredet alapján állnak, nyelvük a türk nyelvekkel áll rokonságban - fűzte hozzá. Az a nép lehet erős, amely büszke nemzeti identitására. Korábban sértésnek szánták, hogy Magyarország Európában a legnyugatibb keleti nép, de a türk országok fantasztikus sikerei, gazdasági és politikai fejlődése miatt ma már dicséret, ha keleti népnek nevezik a magyarokat - jelentette ki. Megdőlt a régi világrend, amelynek dogmája szerint a tőke és tudás Nyugatról áramlik Kelet felé, hogy ott olcsó munkaerőt keressen. Az új világrendet alapvetően a Keleten felemelkedő államok fejlődése határozza meg. A magyar miniszterelnök elmondta: 2010-es kormányra kerülése óta Magyarország nyitott a türk országok felé a kölcsönös tisztelet, a sajátosságok és realitások figyelembe vételével. Magyarország 2014 óta megfigyelő a türk nyelvű államok parlamenti közgyűlésének munkájában, 2017-ben pedig csatlakozási kérelmet nyújtott be a nemzetközi türk akadémiához, és ma már az eddiginél is szorosabb együttműködésre törekszik a türk nyelvű államok együttműködési tanácsával. A türk tanács tagállamai egyre fontosabb szerepet játszanak a magyar külpolitikában.Törökországgal, Azerbajdzsánnal és Kazahsztánnal évek óta stratégiai partnerség szintjén vannak a kapcsolatok, és ez a cél Kirgizisztánnal, illetve Üzbegisztánnal is.” (kormany.hu)

Mondotta pedig mindezeket egy olyan tanácskozáson, amelynek témája a sport és az ifjúság lett volna. De akkor is mondotta volna, ha a maghasadás vagy a szőnyegcsomózás a téma, le merem fogadni.

Az nem is csoda, hogy a művelt közönség felhorkant, éspedig mindkét (három? négy?) politikai oldalon, az a csoda, hogy min. Hogy mit talált fontosnak. Azt mondja ugyanis mindenki: „Ez turanizmus!” Balról jogos felháborodás hangjai hallatszanak, jobbról már fenik is a kést az MTA Finnugor Tanszékének. Fenik annak már régóta, de most, hogy a Főméltóságú is turanista módon nyilatkozott, végre már tán csak be lehet záratni, hogy aztán szép, színes meséket mondjunk arról a múltról, amiről igen keveset tudunk, de amit mégis, az nagyon ellentmond a mostani turánoknak.

Kérem szépen, szeretnék mindenkit megnyugtatni: ez nem turanizmus.

Ugyanis a turanizmus nem ez.

Ez rosszabb a valódi turanizmusnál. Ez szamárság, amit a két világháború közötti áltudományos-nacionalista körök hajdani szívós propagandamunkájának köszönhetően ismerünk ma is turanizmus néven. Köze nincs a valamikori, tudományosnak elismert elmélethez.

Nagyon nem akarok visszamenni az időben, mert kötetet lehetne megtölteni a kérdés történetével. Nem akarok és nem is fogok sem a magyar nép, sem a magyar nyelv eredetével foglalkozni, többek között azért sem, mert tudományos szempontból az első értelmezhetetlen, előtte meg kéne határozni szabatosan és pontosan a „nép” fogalmát, a második meg lehetetlen. Itt és most azzal fogok foglalkozni, hogy ki mikor és mit mondott ebben a kérdésben.

Vegyük előre a mostani miniszterelnököt, mert ő vagyon leginkább kéznél. Azt mondta: „ A magyarok Attila kései leszármazottainak tekintik magukat, a hun-türk eredet alapján állnak, nyelvük a türk nyelvekkel áll rokonságban.” Hát, ezt nem ő mondta először, hanem Anonymus (aki Álmost és Árpádot tartotta Attila leszármazottainak) meg Kézai Simon. Na, ugye, mondanák a mai turanisták, azok a régiek még emlékeztek őseredetünkre.

Azok a régiek egész érdekesen emlékeztek dolgokra, Anonymus például római katonaságot vizionál a Duna–Tisza közére, aminek a honfoglalás idején szaga-nyoma nem volt ott, de már jó ideje. A vezetők előkelő leszármaztatása meg olyannyira nem ritka a történelemben, hogy Caius Iulius Caesar egyenesen Vénusz istenasszonytól származtatta magát – velem lehet alkudni, ha Álmos Attilától származott, ám legyen, viszont akkor mondjuk ki azt is, hogy Vénusz volt Caesar szépanyja (de legalább tényleg szép volt).

Hogy a hun eredetmondában mennyi az igazság, nem tisztem itt eldönteni, szerintem ugyan nem sok, de ez magánvélemény – azonban mi a helyzet a turanizmussal? Hát csak annyi, hogy először is finn találmány. Ha hiszik, ha nem. Úttörője a finn nyelvész, Matthias Alexander Castrén,  aki arra a következtetésre jutott, hogy a finnek Közép-Ázsiából származnak, és nem csupán egy apró, elszigetelt népet alkotnak, hanem egy nagyobb közösség részei, amelybe olyan népek tartoznak, mint a magyarok, a törökök, a mongolok stb. A turánizmus vagy pán-turanizmus innen terjedt el a finnek rokon nyelvű népeinél, így Magyarországon és Törökországban is. Élt 1813-tól 1852-ig.

De hát egy finn nem inkább a finnugor elmélet híve kéne legyen?

Dehogynem. Csakhogy a tudományos finnugor nyelveredeztetés sokáig nem állt ellentétben a turanizmussal. Igen ám, csakhogy akkor még a turanizmus is tudományos elmélet volt, olyan művelőkkel, mint Vámbéry Ármin! Lássuk, mit mondott Vámbéry a kérdésben.

„Természetesen következett tehát ebből az a reménységem, hogy Középázsiában az összehasonlító nyelvtudomány segítségével világosságot vető sugarat lelhetek, mely eloszlatja a homályt a magyar őstörténelem sötét tájairól.”

Hogyne reménykedett volna: előtte alig pár évtizeddel indult útnak hasonló céllal Körösi Csoma Sándor, aki őshazát, őstörténelmet ugyan nem talált, de megvetette a modern tibetológia alapjait, ha már arra járt. Mi a helyzet Vámbérynél a nyelv eredetével? Világosan megmondja:

„...a magyar nyelv eredetében ugor, de a nemzet későbbi érintkezése és történeti átalakulásánál fogva egyformán ugor és török jellemű...” (Magyar és török-tatár szóegyezések)

Tehát nem találja csak finnugornak vagy csak turáni-türknek, hanem mindkettőnek találja – amint azt ma is mondja a valódi tudomány.

De akkor honnét a szembenállás a két nézet hívei között? Annak bizony a Bach-korszak az oka, mikor a politika megfertőzte a nyelvészetet is, a büszke magyar – főleg Kossuth menekülése után – a törököt testvérnek hívta, mivel pedig a mi népünk már akkor is fekete-fehéren gondolkodott, aki turanista volt, azt hazafinak nevezték, aki finnugrista volt, azt Habsburg-bérencnek, és ez máig így maradt bizonyos körökben. Mivel meg a politika már akkor is mocskos eszközökkel élt, sok hazugság, hamis idézet akkor szivárgott be a köztudatba, ilyen a „halzsíros rokonság” kifejezés például, aminek használatával Vámbéryt próbálták vádolni, finnugrista részről, és amit sosem mondott vagy írt le – de ugyanilyen a Habsburg történelemhamisítás legendája turanista részről. Egyszóval nem kímélték a hazugság eszközét már tudós eleink sem. A végén a valóban tudományos állásponton álló Vámbéry kiszállt a vitából, mondván:

„A küzdelem, melyet fanatikus ellenfeleim, sajnos, átvittek a személyeskedés terére is, eltartott jó sokáig, de ezúttal is bevált a régi diák közmondás: Philologi certant, tamen sub judice lis. (Vitatkoztak a nyelvészek, de a kérdés meg nem oldódott)”

A kérdés nem oldódott ugyan meg teljes bizonyossággal és nem is fog, de a tudomány álláspontja már akkor tisztázódott: a magyar nyelvnek nincsen csak finnugor vagy csak türk-turáni eredete, a kettő együtt lehetséges csak.

Aztán ez jó darabig így is maradt, de az első világháború előtt nem sokkal megalakult a Turáni Társaság, éspedig azzal a jelszóval, miszerint „Keletre magyar! Nemzeti, tudományos és gazdasági téren keletre!” Csak ezt már nem Vámbér Ármin mondta volt, hanem Teleki Pál, a későbbi miniszterelnök. (Miniszterelnököket vagy arra aspirálókat nem volna szabad orientalisztika közelébe engedni, az is biztos). Ebben a társaságban szabadultak el aztán az agyak is, az indulatok is, ebből vált ki a tudomány pártjára állókból a Körösi Csoma Társaság, a nacionalista politikát választókból a Turán Szövetség, pedig hát elvben ez egy nyelvtani kérdés kéne legyen, csak politika lett belőle. Hanem az is érdekes, ki volt a Turáni Társaság első fővédnöke: bizony Habsburg József Ferenc főherceg.

Ejnye már: akkor most finnugristák a Habsburgok vagy turanisták?

Száz szónak is egy a vége, a turanizmus politikai szárnya a maga valóságtól teljesen elrugaszkodott elméleteivel igen sok és hasznos szolgálatot tett a magyar szélsőjobboldalnak, valóságos háttér-ideológiaként működhetett volna – ha összefüggő lenne, de sosem volt az, ahány ősmagyarkodó turanista, annyi nézet, elmélet, a jobbfélék sámánkodnak is, a legalaposabbak szerintem megtalálták a sámángombát. Vámbéry bottal zavarná el őket a nyelvtudománynak még a környékéről is.

De abban megegyezhetünk, hogy ez a szélsőjobboldali, politikai turanizmus még csak nem is turanizmus, mert köze nincs az eredetileg nyelvtudományi elmélethez.

Itt kérek elnézést a kérdés tudós szakértőitől (a nem tudósoktól viszont nem), de mélyebben nem mentem bele az elemzésbe, az már amúgy is inkább az ő dolguk lenne, én csak a turanizmusról akartam elmondani, mi fán terem.

Akinek van ideje, olvassa el Móra Ferenc rövid írását „A turánok” címmel, igen jót fog szórakozni az 1923-as állapotokon – nem sokat változott a helyzet azóta sem. (http://mek.niif.hu/05200/05283/05283.htm#129

Hát akkor most mi lesz?

Azt a turáni Öregisten se tudja. De még Numi-Tórem Atyácska sem. Az MTA nem áll most jól, a kormányzatnál főleg nem, mégse hinném, hogy a délibábos nacionalistáknak van annyi érdekérvényesítő képessége, hogy tanszékeket zárathassanak be – bár, nem is olyan rég zárták be a társadalmi nemek tanszékét is, más körök kedvéért. Ha a mai magyar rendszer hivatalos ideológiájának választja a politikai turanizmust, azzal bizony a huszadik század magyar szélsőjobboldali nacionalizmusának az örökségét veszi át és vállalja. De inkább hinném, hogy a miniszterelnök egész egyszerűen tökéletesen tudatlan ebben a kérdésben, és beszélt, mert mozgott a szája. Nem is tudta, mit mond, de nem is nagyon érdekelte. Ő úgy gondolja, van abban a helyzetben, hogy mondhat már akármit – csak sajnos egyetlen halandó ember sincs így.

Nem mellesleg, van a beszédének egy olyan félmondata is, ami sokkal riasztóbb a turáni meséknél. Az, hogy „Az új világrendet alapvetően a Keleten felemelkedő államok fejlődése határozza meg.”

Hát bizony, ezt az „új világrend” kifejezést, ezt nem szenvedhetem: a második világháború előtt és alatt a szélsőjobboldalé volt, ma meg az összeesküvés-elméletek félkótya híveié.

De a magyar miniszterelnök láthatóan hisz abban, hogy Közép-Ázsia legcégéresebb gazemberei valamiféle új világrendet teremtenek meg.

Na, ettől jobban tartok, mint a turánoktól.

Ettől az új rendtől.

Amihez persze szükséges a politikai turanizmus is.

Ettől szólal meg nálam a vészjelzés.

Szele Tamás

-  Jó napot, Hacsek, hogy néz ki?

 - És maga?

 - Hát nekem okom van rá.

 - Nekem is.

 - Na ne mondja. Miféle oka lehet annak, hogy nem vett fel nadrágot?

 - Kérem, én vagyok a Török Szultán. Meg vagyon írva, hogy annak nem volt nadrágja.

 - Meg vagyon, az igaz, de Rejtőben!

 - És ha Rejtőben? Különben meg maga csak ne beszéljen azzal a lapulevéllel a talpán meg azzal a tarisznyával, mi maga?

 - Én, kérem a szegény ember legkisebb apja vagyok. Egy népmese. Pont.

 - És mondja, ebből meg lehet élni?

 - Kérem, csak ahogy a szultánkodásból. De mondja már, mi a fenének akar maga szultán lenni?

 - Tudja, én nem is szultán szeretnék lenni, hanem megfigyelő. A Nemzetközi Türk Akadémián. Székhelye Asztanában van, Kazahsztánban.

 - És ezért nem vett fel nadrágot.

 - Igen, gondoltam, erre jár majd egy jótündér vagy egy besúgó, meglátják, hogy én hétköznap is török szultánnak öltözöm, jelentik a kajmakámnak, aztán kineveznek, érdemeimre való tekintettel.

 - Hát, én a Simeknénél is voltam már szultán, ha csak ennyi kell hozzá... de nem gondolja, hogy ez a szultán nem az a szultán? Legalább egy törülközőt kötne fel a fejére, mindjárt törökösebb külseje lenne. Meg hordjon salavárit.

 - Mit hordjak, kérem?

 - Salavárit.

 - Inkább hordok Fehérvárit, vagy Bagamérit.

 - Maga szerencsétlen, a salavári egy buggyos török nadrág!

 - De jó, hogy megmondta: a következő tippem az lett volna, hogy mesehős. Silisala Salavári Salavér.

 - Magát én a Héttoronyig pofozom, ha nem hagyja abba a hülyeségeit. Azonnal vegyen fel valamit, rossz nézni magát!

 - Azért magát bámulni sem az a kifejezett kéjmámor...

 - De hogy a fenébe bírta kitalálni ezt a marhaságot?

 - Tudja, a fiam, az Izidorka mutatta nekem tegnap az újságban, hogy Magyarország megfigyelői státust nyert el a Nemzetközi Türk Akadémián. Erről a hivatalos döntést a türk-nyelvű országok együttműködési tanácsának külügyminiszteri tanácskozásán hozták meg, vasárnap.  Gondoltam, jól jöhetek még, mint kádi vagy uléma.

 - De hát hogy kerülünk mi oda?

 - Mi sehogy: Orbán Viktor szaladt ki a kirgizisztáni Csolpon Atába, a III: Nomád Világjátékokra, őt lepték meg ezzel a kedvességgel. Ha ő lehet nomád világjátékos, én miért ne lehetnék Dervis bég?

 - Elmúlt az már réges-rég, mikor itt járt Dervis bég, maga szerencsétlen, hát tényleg azt hiszi, hogy nincs előre kinevezve az a megfigyelő? Még a titkárnője is meg kell legyen mostanra!

 - Akkor hiába pucérkodok itt, nem jön kiskakas a gyémánt félkrajcárral?

 - De nem ám.

 - Pincér, egy nadrág rendel!

 - Kérjen félbarnát, úgy stílusos.

 - Maga csak hallgasson, maga meg garabonciás diáknak öltözött.

 - Nem is. Vándorlegénynek. Fehérlófiának. Fehér fóliának. Hallgasson, mert öreganyámnak szólítom!

 - De mondja, mi lelte?

 - Én is újságot olvastam. Azt írja, hogy Rétvári Bence megnyitotta a dunaújvárosi NépmesePontot.

 - A mit?

 - NépmesePontot, én sem tudtam mi az. Azt mondja a Rétvári, hogy a NépmesePontok egyfajta ellenkultúrát erősítenek a fogyasztói társadalom által diktált trendekkel szemben, ugyanis a gyorséttermek és hasonló helyszínek helyett itt is lehet tartani születésnapi zsúrokat, de óvodai és iskolai közösségeket is fogadnak majd. Negyvenet nyitnak, országszerte, lesznek bennük műhelyfoglalkozások, művészeti alkotócsoportok, élőszavas mesemondás, kompetenciafejlesztő táborok, mesemondó, meseíró és meseillusztrációs versenyek, de az egész család részvételét biztosító programok megvalósulását is lehetővé teszik, a projekt támogatja továbbá szakemberek képzését, továbbképzését is.

 - Akkor ez egy matyóhímzett óvoda?

 - Inkább fonó. Vagy művház. Én azért öltöztem mesehősnek, hogy kinevezzenek ilyent igazgatni.

 - Tud maga mesélni?

 - Hogyne tudnék, megtanultam a feleségemtől, az bármit bemesél az embernek, ha rákérdez, hogy hová lett a kosztpénz. Valóságos Seherezádé, ezeregy éjszakán keresztül képes mondani!

 - Akkor magának is inkább a Türk Akadémián volna a helye.

 - De az messze van, és különben is, Asztana vista, baby! Miért ne lehetne itt, a Kazinczy utcában egy ilyen népmesepont?

 - Pont itt?

 - Pont.

 - Hát lehetne, de mit csinál majd benne?

 - Megmondta azt is a program. „Mindennap lesz élőszavas mesemondás, emellett 108 előre felmondott mesét is meghallgathatnak a gyermekek. Programjaik középpontjában a néphagyományok állnak ötvözve a népmesét a népdalokkal, néptánccal.”

 - Maga biztos abban, hogy Budapest közepén, 2018-ban a gyerekek csűrt akarnak döngölni?

 - És ódon paszományokat énekelnek hozzá, sallanggal.

 - Maga hülye, a paszományt nem is éneklik!

 - Akkor csoroszlyát énekelnek, és csezmicét göröngyölnek a gémeskút tövében, mint eleink.

 - Mit göröngyöltek a maga elei? Csezmicét?

 - Izé, az én édesapám még a sikkasztás előtt főkönyvelő volt, nem göröngyölt.

 - És maga?

 - Az én sikkasztásom előtt én is főkönyvelő voltam...

 - Na ugye, maga malomalja. Lát itt ösztövér kútágast?

 - Dehogy látok.

 - Akkor miről beszél?

 - Hát mesélni csak lehet róla, nem?

 - Majd pont maga fog mesélni.

 - Kérem, én a bíróságnak is olyan szép meséket mondtam, hogy a közokirat-hamisítás miatt a három év mellé adtak egy Benedek Elek-díjat!

 - Az egy dolog, maga hétszűnyi kaponyányi monyók, de a váci fegyház mégsem kisdedóvó!

 - Mondjon, amit akar, akkor is lesz NépmesePont a Kazinczy utcában!

 - Az lehet, hogy lesz, de nem maga fog benne mesélni.

 - Hát ki?

 - Valami megbízható ember a Magyar Időktől, az már több, mint folklór, az már minden napra sok mese.

 - Akkor esélyem sincs?

 - Nincs bizony.

 - Hát Isten áldja, öreganyám.

 - Hová megy?

 - Megkeresem a kiskakast, hátha nála van még a gyémánt félkrajcár, bevisszük a zaciba a Simekhez.

 - Mars ki!

Szele Tamás

Hát, kérem, azt a CNN-t csak be fogják tiltani. Hogy miért? Egyik helyen ezért, másik helyen azért. Persze, képtelenség a betiltása, még a befolyásolása is: de manapság kevés politikus akad a világ kerekén, amelyiknek nem volna nagy kedve ellenük tenni valamit. Legfeljebb az indokaik különböznek: Orbán másért utálja, mint Trump.

De mindkettő utálja.

Trump – mint köztudott – azért haragszik a hírcsatornára, mert sokat kérdezősködnek orosz kapcsolatai felől: már szóba sem áll velük, elvégre akármennyire is színigaz valami, ha a POTUS azt mondja rá, hogy fake news, akkor azt minden honpolgár köteles annak tekinteni. Ebből a szempontból fikarcnyit sem különbözik Washington és Kutyabürgözd, Amerika és Magyarország. Trump most különben nagyon él: csak ezen a héten kormányzati ellenőrzés alá akarta vonni a Google-t, meg akarta alapítani az ellen-Facebookot és ki akarta rúgatni a CNN igazgatóját, szóval ha a lehetetlen kívánságok nőni tudnának, ülve nyalná a Holdat. Kifakadt Carl Bernstein ellen, aki bizony már buktatott elnököt is, egyszóval nem okos cibálni a bajszát: ő írta, Bob Woodwarddal közösen a hetvenes években azt a leleplező cikksorozatot a Watergate-ügyről, ami végül Nixon elnök lemondásához vezetett. Az igaz, Nixonnak volt annyi esze, hogy időben lemondjon. Most Trumptól kért interjút Bernstein, amit az elnök megtagadott, és sértegette is a világhírű újságírót (hol máshol, a Twitteren):

„A slampos Carl Bernstein, aki a múltban él, és romlott idiótaként gondolkodik, az egyik történetet a másik után találja ki, az egész ország nevet rajta.”

A CNN nyilatkozatban válaszolt neki:

„Ne essen tévedésbe elnök úr, a CNN nem hazudik. Mi híreket közlünk. És beszámolunk arról is, amikor az emberek hatalmi pozíciókban hazugságokat mondanak.  A CNN kiáll tudósítása és újságírói mellett. A történetben lehet, hogy több idióta is van, de Carl Bernstein biztosan nem tartozik közéjük.”

Ettől lett annyira ideges a Trump, a Twitter lovagja, hogy a hírtelevízió elnökének elbocsátását követelte, sőt:

„Arról beszél, hogy Jeffrey Zucker „borzalmasan végezte munkáját”, és a televízió nézettségi adatai is rosszak. Trump szerint Zuckert azonnal ki kellene rúgni, hogy a CNN megőrizhesse hitelességét. (…) A CNN „belülről szakad szét”, mert „nagy hazugságon kapták”, s „nem képes elismerni hibáját”. A CNN ugyanakkor továbbra is kitart az általa közöltek valóságtartalma mellett.” (Index)

Hát, Trump helyében én már nem vennék tartós tejet a Fehér Ház hűtőjébe, annyit mondok.

De ennek a hírtévének semmi sem elég. Ma reggel belenézek az oldalukba, mit látok (https://edition.cnn.com/2018/09/01/europe/orban-salvini-european-elections-analysis-intl/index.html):

„A magyar-olasz románc lehet Európa trójai falova”

Hát kérem, egy amerikai elnökkel szembehelyezkedni még csak-csak, de az Orbán-Salvini acélpaktumot megtámadni, no, ahhoz fene egy legény kell, hát nem félnek Orbán Viktor rettenetes haragjától?

Nem. Amint a jelek mutatják, kicsit sem, nem is értem ezt a merészséget. Talán az a titkuk, hogy Atlantában vannak, de bezzeg, ha majd Orbán nem ad interjút a budapesti tudósítójuknak, megnézhetik magukat.

Ja nem: akkor sem fognak szeppukut elkövetni vagy felkötni magukat. Hát hiába, újságírók, nem strimpflis lakájok. Hanem lássuk, mit mond az elemzés – ami, mondom, vezető helyen van, pontosabban a legelsőn a hírek között.

Hát csak annyit, hogy az Orbán-Salvini „bromance” (baráti románc) az Európai Unió széthullásához vezethet. Ugyanis két olyan politikus szövetkezett, akiknek az irányvonalában az a legfontosabb elem, hogy semmibe vegyék a közös európai döntéseket és ennek aztán ne legyen utólag a világon semmiféle, rájuk nézve káros következménye. Az országuk más tészta, az szenvedhet kárt, bánja a fene – de ők nem. És ez a politika egyelőre (de nem örökké) sikeresnek is tűnik, nincsenek komoly szankciók, Brüsszelnek, úgy tűnik, többet ér az egység megőrzése, mint a fegyelmezés.

Akkor először is nézzük meg, van-e egyáltalán Orbán-Salvini acélpaktum. Éspedig nézzük a legilletékesebb helyen: a Magyar Idők csak tudja! (https://magyaridok.hu/kulfold/juhasz-hajnalka-politikai-szovetseg-jott-letre-3440294/)

„Matteo Salvini és Orbán Viktor találkozója elősegítheti egy új szellemiségű Európai Unió kialakulását a közelgő EP-választások lezajlása után. Az olasz belügyminiszter karizmatikus és egyre inkább meghatározza az olasz belpolitikát, amely történelmi misszióba kezdett azzal, hogy az unió tagállamai közül elsőként igyekszik megfékezni a bevándorlást a tengeren. A két politikus tanácskozásáról Juhász Hajnalka, a Külügyi bizottság alelnöke beszélt az ECHO TV Napi aktuális című műsorában.

Az Orbán-Salvini találkozó visszatérő eleme volt annak hangsúlyozása, hogy a magyar kormány a kétkedések ellenére képes volt megállítani a migrációt jogi és fizikai eszközökkel egyaránt. Juhász Hajnalka szerint Olaszország hasonló feladatot vállal magára jelenleg.

A KDNP országgyűlési képviselője szerint a törésvonalak világosan látszanak: egyik oldalon a Macron-féle bevándorláspolitika, a másikon a Magyarország által is képviselt migrációellenes törekvés áll. Tóth Kriszta kérdésére a Külügyi bizottság alelnöke kifejezésre juttatta, hogy politikai szövetség jött létre az illegális migráció kérdéskörében.” (Magyar Idők)

Hát, ha ő mondja, akkor pedig igenis létezik szövetség. Legfeljebb – még – nem acélpaktum a neve. De miféle veszélyt hordoz?

Ugyanazt, amit a Trump által Európába telepített, Steve Bannon-féle „Mozgalom”. Az Európai Unió intézményrendszerének, vezetésének előbb meggyengítését, aztán vagy az Unió szétszakítását egymással laza szövetségben álló nemzetállamokra, vagy a vezetés átvételét (ez esetben nem fogják olyan hangosan követelni a nemzetállami függetlenséget, nagyobb falat jobb falat). Ront a helyzeten – a CNN szerint, de szerintem is – hogy a keleti tagállamokban az uniós választásokat a szavazópolgárok jóval kevésbé tartják fontosnak a helyi választásoknál, lévén, hogy azt hiszik: a brüsszeli döntéseket nem fogják érezni a bőrükön, az csak egy sóhivatal, a helyieket, országosokat viszont igen. És vagy nem szavaznak, vagy nem érzik fontosnak, mi történik az Európai Parlamentben.

Ezt erősíti is a nemzeti kormányok unióellenes propagandája, ami ráadásul tökéletes hazugságokra épül: a magyar választók jelentős része biztos abban, hogy mi Unión belül nettó befizetők vagyunk, holott ennek az ellenkezője igaz: a magyar gazdaság nettó haszonélvező, és viszonylagos jólétünket (ha megfelelő ez a kifejezés, bár éltem már sokkal rosszabb körülmények között is) kizárólag az Uniónak köszönhetjük, éspedig a különböző támogatásoknak, valamint az Európán belüli szabad munkaerő-áramlásnak. Amennyiben az Unió nemzetállamok szövetségévé változna, természetesen mindegyik tagállam védené a saját munkaerőpiacát, és lehetetlenné válna bármiféle külföldi munkavállalás. De a Brexit példája – ne essünk tévedésbe, a Brexit még nem történt meg, csak megszavazták! - azt is mutatja, hogy nem csak a kevésbé fejlett kelet-európai gazdaságok sínylenék meg az esetleges széthullást, hanem a legfejlettebb nyugatiak is.

Ez nekünk, állampolgároknak, munkavállalóknak természetesen nagyon kellemetlen volna, azonban a nemzetállami vezetőknek nem annyira – ők ezzel szabadulnának a pénzügyi ellenőrzés alól, megtehetnék, amit korábban csak az elefántcsontparti diktátorok, elkölthetnék az éves GDP-t luxusautóra és palotára. Ha meg nem széthullana az Unió, hanem sikerülne „elrabolniuk” az Orbánoknak, Salviniknek, átvenniük benne a hatalmat, akkor már nem csak a saját országuk pénzét költhetnék szabadon, hanem mindenkiét.

Amikor ezek a demagógok „nemzeti szuverenitásról” beszélnek, voltaképpen a költekezés és a zsarnokoskodás szuverenitását védik. Nem Európát oltalmazzák a „bevándorló hadak” ellen: a migrációs nyomás drasztikusan csökkent, csak éppen jól jön, mint ürügy. Azt tetszik mondani, hogy azért nincs Magyarországon migráció, mert az Orbán-kormány politikája nem hagyja? Nézzék már meg a hivatalos statisztikákat: nem százas, hanem maximum tízes nagyságrendben fognak el határsértőket a gránicon, olyan hét is volt nemrég, hogy egy embert kaptak el. Nem jönnek, ide főleg nem, nem bolondultak meg – és általában is kevesebben jönnek. Bár a helyzet nem sokat javult azokban az országokban, ahonnan indulnának: de sokat romlott az egész világon.

A migráció, mint érv egy régi viccet juttat az eszembe: Kohn és Grün utaznak a vonaton, Kohn Szolnoknál kinyitja az ablakot és kiszór egy csipet port.

Szóval migrációs nyomás sem Orbán és Salvini vagy a por miatt nincs, hanem, mert sokat enyhült úgy általában is. Bármit írjon erről a kormánysajtó.

Ezt elemzi a CNN, meglepő részletességgel és hozzáértéssel, ami ugyanakkor azt is cáfolja, amiben a demagógok a legjobban hisznek, vagyis, hogy külföldön úgysem tudja senki, miket művelnek ők itthon.

Dehogynem tudják.

Elemzik is.

Csak nem szólnak bele.

Ugyanis a beleszólás nem csak nem dolga a sajtónak, de nem is hatásköre. Az, kérem, a választók dolga. A sajtó csak figyelmeztet.

Mint a CNN.

Szele Tamás

Valóságosak lesznek a kamarások, hajjaj, de nem titkosak, olyan csak Ferenc Józsefnek volt, ma már nyilvánosak, sőt: sajtónyilvánosak. Lassan szivárognak a hírek a tervezett Sajtókamaráról, de cserébe annál rosszabb dolgokat tudunk meg: az már világos, hogy az emlegetett szakmai érdekvédelem helyett a szakma kivégzésének lesz az eszköze.

Olvasgatunk, olvasgatunk? Most tessék, míg lehet, míg van mit. Őszre jönnek a nagy változások, a megígértek, a Nagy Elégtétel, januárra lehetek is munkanélküli. Ha ugyan nem elítélt, de erről később. A maradék, kicsiny, független magyar sajtó torkára most teszik rá a kést, és szemforgatva elvárják tőle, hogy ezt kérje is, köszönje is.

Na, arra várhatnak.

Dióhéjban a Sajtókamara tervéről volna szó, mely már januárban kiszivárgott (szakmai alaptétel: semmi sem szivárog ki, amit nem szivárogtatnak), és látszólag, nagyon látszólag csupa kellemes és hasznos dolgot tartalmaz. Valójában viszont a szabad magyar sajtó végét hozza majd el. Lesznek majd rövidlátók, akik ezt nem értik, lesznek majd árulók, akik értik, de megéri nekik támogatni, lesznek majd gyávák számosan, akik majd nem mernek szót emelni – és lesznek majd, vannak is, akik szembeszállnak a kísérlettel. De a rövidlátók, a gyávák, az árulók sem mennek majd sokra: az új tányérnyalók úgy rúgják majd ki őket, veteránokat is a szakmából, amint az ellenállókat, ha hagyjuk.

„Succedunt novi, veteres, migrate coloni”, jönnek már az újak, távozzatok, régiek, mondta hasonló esetben Vergilius. Ezt csak azért jegyzem meg, mert a sajtólicenc intézményét műveltséghez is kötnék: persze, azt, hogy mi a műveltség, majd ők mondanák meg.

Kik azok az ők?

A mostani Sajtókamara tervezete személy szerint Szöllősi György nevéhez köthető, aki most a Nemzeti Sport főszerkesztője, de korábbi szakmai sikerei közé sorolhatjuk, miszerint a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiának is volt kommunikációs igazgatója. Kiket kért fel a tervezet kidolgozására? A Magyar Sportújságírók Szövetségét, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségét, a Protestáns Újságírók Szövetségét, valamint – L. Simon Lászlót. Ő már tett is javaslatokat „belső szakmai fórumokon”, kár, hogy ezeket a fórumokat nem csak az olvasó, de a szakma gyakorlói sem ismerik.

A legtöbb magyar újságírót tömörítő MUOSZ-t, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét meg sem kérdezték. A jelek arra mutatnak tehát, hogy a magyar újságíró a jövőben vagy a katolicizmusban, vagy a reformációban, vagy a sportban hisz, negyedik lehetőség nincs.

A januári helyzetet annak idején elemeztem volt, tessenek elolvasni, itt található (http://huppa.hu/szele-tamas-beke-sorainkra/), és kérném, hogy tényleg fussák át, mert fontos, hogy mi változott azóta a tervezetben.

Nem sokat tudunk erről a tervről, hivatalosan főleg nem, ilyenkor vigyázni kell, mert a „kiszivárgó” adatok sokszor bizonyulnak dezinformációnak – de az kétségtelennek tűnik, hogy a médiumokat és a munkavállalást egyaránt szabályozni fogja ez a „szakmai” szervezet.

Arról van szó ugyanis, hogy

Ez a kettő nagyon nem ugyanazt jelenti, de lássuk, mi is az országos terjesztésű médium? Gyakorlatilag minden sajtótermék annak tekinthető, aminek van online elérhetősége, megjelenése. Régebben természetesen a terjesztést lehetett szabályozni, de a print sajtó háttérbe szorulásával ez megoldhatatlanná vált. Nem lehet olyan szűrőt tenni egy online lapra, hogy az mondjuk csak Budapesten vagy csak Szekszárdon legyen elérhető.

Mi nem országos terjesztésű médium? Ilyen, a dolgok természetéből fakadóan, csak papíralapon elképzelhető. A megyei (városi, falusi) napilap, az önkormányzati lap és – ahol még van – az üzemi lap. Ezek munkatársai nem kötelesek belépni a Sajtókamarába vagy venni a kalapjukat, mindenki másnak fogja a torkát a szervezet.

A Szervezet ígér mindenféle szépet és jót, rögzített, sőt, emelt bérszintet, adózó jövedelmet, dilettánsok kiszorítását a pályáról, üdülési kedvezményt, ami csak szem-szájnak ingere – csak éppen az is bizonyos, hogy amíg a kormány hivatalnokai osztogatják a licenceket, ez bizony a független sajtó halálát fogja jelenteni. De úgy, hogy még a munkatársak is vesszenek éhen.

Itt két érv szokott felmerülni. Az első: „El lehet menni dolgozni” Kérem: mi dolgozunk, én például napi 16-18 órákat. Az újságírás bonyolult, komplex és nagyon nehéz munka, rendszerint reggel nyolckor kezdek írni, három lapnak is, délre fejezem be, ebédszünet és bevásárlás után pedig éjfélig készítem elő a másnapi, harmadnapi munkákat, témákat, dokumentációkat, forrásokat magyarul, angolul, de nem ritkán kínaiul, ha arra van szükség. Ez a szakma nem abból áll, hogy az ember „csak leül és írogat”, ugyanis ha nem tudja bizonyítani is, amit leír, rövid időn belül lesz is mit leülnie. Dolgozunk, keményen, rossz munkakörülmények között, és – ne higgyenek a legendáknak a hatalmas bérekről, elmúltak a nyolcvanas évek! - alulfizetve. Akinek nem tetszik, csinálja utánunk, ha kérhetném, jobban. Nem csak a krumplikapálás vagy acélöntés munka: tudom, volt részem mindkettőt végezni.

A második kifogás: „Még ki sem próbáltuk, honnan tudod, hogy rossz lesz?” Hát mondjuk a szex szadomazochista vállfaját sem próbáltam még ki, de valahogy előre tudom, hogy nem szeretném... az elmúlt nyolc év folyamán nem volt még kormányintézkedés, amire ne mondták volna ezt, egyet tessék mondani, ami jól sikerült.

Márpedig úgy néz ki, ezt a szervezetet még az őszön létre is hozzák, törvénybe is iktatják a hivatalos és kizárólagos mivoltát. Itt kezdődik a baj, itt kezdődik a dolog jogi része.

Az még hagyján, miszerint a mostani sajtótörvény kimondja:

„Magyarországon a médiaszolgáltatások szabadon nyújthatók, a sajtótermékek szabadon közzétehetők, az információk és a vélemények a tömegkommunikációs eszközök útján szabadon továbbíthatók, a nyilvános vételre szánt magyarországi és külföldi médiaszolgáltatások szabadon elérhetők.”

Ebbe még bele lehet írni, lehet belőle húzni, ez még változtatható, és ahogy ezt a parlamenti bandát ismerem, fog is változni – ahogy az MMA-t be lehetett emelni az alaptörvénybe, úgy be lehet akár a Sajtókamarát is.

Nagyobb baj, és változtathatatlan, miszerint a sajtótörvény úgynevezett sarkalatos, vagyis kétharmados törvény. Ami azt jelenti, hogy ha változtatnak rajta, a kamarai szabályozás megsértése már törvénysértés lesz, esetleg alaptörvény megsértése, és ez szankcionálható komoly szabadságvesztéssel is.

Jól tetszettek olvasni: börtönnel.

Tehát, ha nem vagyok kamarai tag, de mégis írok újságot, az törvénysértés, és engem becsukhatnak érte. Vagy kaphatok ezercsillió forint bírságot, amit nem tudok kifizetni, tehát le kell ülnöm, mondjuk napi ötszáz forintjával. A következő jégkorszakban már szabadulok is. Bagatell.

Rendben, tetszenek mondani, de rendnek kell lenni, legalább nem lesznek álhírlapok.

Nem, ha nem – gyanús számomra, hogy ezeket, a maguk vérlázító hazugságaival azért tűrik is, fű alatt még támogatják is, hogy a jövendő szabályozáshoz szolgáltassanak precedenst. Minden szenzációs seggfejség megosztásával a magyar sajtó sírjára tetszenek dobni egy-egy rögöt.

És egyébként lesznek álhírlapok, hogyne lennének: Magyar Idők, Origo, Pesti Srácok... ezek az orgánumok, amelyek manapság egyfelől hitelesnek és mértéktartónak nevezik magukat, másfelől különszámot kéne kiadjanak, annyi sajtóhelyreigazításra kötelezte őket a bíróság, most már zavartalanul, független cáfolatok nélkül folytathatják az agitációs- és propagandamunkát. Monopóliumot kapnak majd a magyar sajtó egészére.

Igen, kérem, ez a fényes közeljövő. Ez már nem ködös, távlati terv, ez kézzelfogható közelségben van.

Azt tetszik mondani, a szabad sajtó luxus? Lehet élni nélküle?

Lehet, de minek?

Ha minden hír közlésének a monopóliuma a kormány kezébe összpontosul, még a leginkább kormánykritikus magánemberek is fél év alatt vedlenek mamelukká, hiszen a valós hírek helyett arról szereznek majd tudomást csak, amit hazudnak nekik.

Fog tenni bárki bármit annak érdekében, hogy ne tiporják el a független magyar sajtót?

Dehogy fog. A jelenlegi hivatalos ellenzék sem barátjaként tekint a függetlennek megmaradt médiumokra, hiszen ezeknek még ők sem tudnak diktálni, a parlamenti ellenzék legfeljebb a saját pártsajtóját fogja védeni, ami sikerülhet is – a kormány azt meghagyhatja nekik, a látszat kedvéért, mint a Török Szultán Igoriban.

Annyira számíthatunk majd tőlük, hogy majd dühös pártaktivisták fogják szidni a megszűnő lapokat a „gyávaságukért”, mert hát ugye, független sajtómunkásokként szerintük az lenne a kötelességünk, hogy egyrészt kritikátlanul kiszolgáljuk őket, másrészt börtönbe is menjünk, értük és helyettük.

Lenin elvtárs: ez nem a Pravda.

Csak abban bízhatunk, és ez sovány remény, hogy a nemzetközi helyzet fordulatai kényelmetlenné vagy kivihetetlenné tesznek egy ilyen lépést, de erre öt-tíz százaléknál nagyobb esélyt nem adnék.

Olyan tündérmese nincs, amiben ezt nem szavazza meg a kétharmad – még ha pár képviselőben fel is ébredne a lelkiismeret, a Jobbik olyan vígan fog a kormány mellett voksolni, hogy még dalol is mellé!

Egyszóval: aki független, magyarországi sajtót akar olvasni, az még most tegye, míg lehet.

Már nem sokáig lehet.

Szele Tamás

Tisztelt Excellenciás Uram!

Tisztelt mr. David B. Cornstein!

Elnézést, hogy soraimmal zavarom, úgy gondolom, mivel kéretlenül és hívatlanul teszem, illik néhány szóban bemutatkoznom. Nevem Szele Tamás, foglalkozásom újságíró, legalábbis az elmúlt harminc évben jobbára ezzel foglalkoztam. Felekezetemre nézve neológ izraelita vagyok, bár ezt csak azért említem, mert ön is említette az Önnel készült interjúban önmagáról. Különben semmi fontossága.

Világnézetem reménytelenül logikus, így ötven éves koromra, elhagytak az illúziók és épp ezért találom elkeserítőnek az Ön mélyen tisztelt szavait. De erről később. Hogy milyen helyet foglalok el a magyar társadalomban? A legkevésbé sem nevezném magamat tőkepénzesnek: írásból élek, mint Thomas Paine a Common Sense megjelenése előtt (és után). Ez nem jelenti azt, hogy bármi bajom lenne magával a tőkével, csupán azt akartam Önnek jelezni, hogy én a magamét a fejemben és a szívemben hordom. Egyébként egy özvegy fia volnék.

Excellenciás uram, hogy térjünk levelem lényegére, az ön ma megjelent interjúja erősen gondolkodóba ejtett. Feltevődik bennem a kérdés, hogy Önnek voltaképpen mi a feladata, mint az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövetének?

Tudom, ezt a State Department dolga meghatározni, én, szegény újságíró, arisztotelészi logikámmal arra jutottam, hogy kétféle lehet: Ön vagy az Amerikai Egyesült Államok kormányát és érdekeit kell képviselje hivatali kötelezettségénél fogva, és ez esetben semmi szükség arra, hogy egyáltalán informálódjon a környezetéről, ezt megteheti a követség épületéből vagy akár egy kávéházból is, amennyiben vigyáz arra, hogy senkivel se ereszkedjen szóba, vagy – és ez a második lehetőség – az Amerikai Egyesült Államokat magát képviseli egy távoli, európai országban.

Számomra Franklin, Washington, Paul Revere, Thomas Paine vagy Lincoln, Roosevelt, és még annyi óriás országa messze nem lehet azonos egy pillanatnyi kormányzattal. De tudom: Ön, mint a diplomáciai testület tagja, meg kell feleljen a protokollnak. Engem inkább a lelkiismerete érdekelne. Ön azt nyilatkozta a Szombat kérdésére (http://www.szombat.org/politika/egy-rabbinak-igazan-nem-kell-felnie-hogy-elmondja-nekem-az-aggodalmait-interju-az-usa-budapesti-nagykovetevel):

„Magyarországon kulcskérdés a demokrácia állapota, a fékek és ellensúlyok rendszere. Nyilván sokaktól hallotta már, hogy a kormány ezeket az intézményeket leépíti. Ez ügyben fel kíván lépni?

Ön két dolgot említett: az egyik az, amit mondanak az emberek, a másik az, hogy valóban milyen a demokrácia állapota. Azt mondanom sem kell, hogy én a demokrácia elkötelezett híve vagyok, ami a joguralmat és a számunkra oly fontos szabadságjogokat – vallásszabadságot, szólásszabadságot, sajtószabadságot – jelenti, amelyek életünket irányítják. A mi országunk számos háborút vívott ezeknek a jogoknak a védelmében. Ami az itteni helyzetet illeti, én csak annak alapján ítélhetek, amit látok és nem annak alapján, amit mondanak, amit a tévében látok vagy egy újságban olvasok. Ha valóban azt látnám, hogy bármely személy vagy intézmény szabadságát veszélyeztetik, azonnal felszólalnék az ügyében.”

Excellenciás uram, itt a soha vissza nem térő alkalom.

Ha Ön szót kíván emelni a vallásszabadság ügyében, kérem, informálódjon Iványi Gábor lelkész úrtól, ő többet is tud mondani ebben a kérdéskörben, mint amennyi elég volna a szó felemeléséhez.

Amennyiben a sajtószabadságért kívánna szót emelni, informálnám, hogy hazánkban az ősz folyamán be fogják vezetni a kötelező sajtókamarai tagságot, melynek következtében csak az lehet majd újságíró, aki a kormány kinevezett hivatalnokainak tetszését elnyeri. Mondjon eleget erről a kérdésről az, hogy a formálódó Sajtókamara kialakításán kizárólag a Magyar Sportújságírók Szövetsége, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége, valamint a Protestáns Újságírók Szövetsége dolgozott, ezzel szemben a legtöbb magyar újságírót tömörítő Magyar Újságírók Országos Szövetségét meg sem hívták a tárgyalásokra. Excellenciás uram: veszélyben érzem a magyar sajtószabadságot, már csak azért is, mert a magyar sajtó kilencven százaléka így is a kormány kezében van, a maradék tíz százalék vagy fuldoklik, vagy éhen hal épp.

Excellenciás uram, felhívnám továbbá becses figyelmét a civil szervezetek lehetetlen helyzetére, amelyeket abszurd törvény útján szüntettek meg.

Legyen szabad felhívnom Excellenciád figyelmét a déli határainkon embertelen módom éheztetett menekülők helyzetére – és ugyanitt jegyezném meg, hogy az őket őrző erők élelmezése és elhelyezése is sokkal rosszabb a guantanamaói fogolytáborban tapasztalható általános ellátásnál.

Továbbá, Excellenciás uram, jelezném, hogy az információs és gazdasági források monopolizálása útján a jelenlegi magyar kormány örök időkre igyekszik bebiztosítani a hatalmát. A hatalom gyakorlásának módja minden republikánus – és demokrata – alapvetésnek ellentmond, ugyanis szó szerint eltüntette az állam szisztémájából a fékek és ellensúlyok rendszerét.

Még továbbá, Excellenciás uram: hazánkban bizonyos anyagi visszaélések miatt az emberek inkább kerülik a gyógyintézeteket, minthogy betegségükre enyhülést keressenek ott: több példával igazolható, hogy kórházak jelen pillanatban oly mértékben túlterheltek, hogy az ember egy nyílt törést kivéve szinte bármit jobban hever ki otthon. És ezért nem az egészségügy túlterhelt alkalmazottai a felelősek.

Továbbá azt is Ön elé szeretném terjeszteni, hogy oktatásunk állapota is lehetetlen: ott még nem tartunk, mint Alabama, de majdnem. Rövidesen utolérjük a Biblia-övezetet.

Az állam és a társadalom általános pénzügyeire inkább nem térnék ki. Ezeket Önnek hivatalból ismernie kell.

Excellenciás uram, az ország népességének körülbelül a negyven százaléka a szegénységi küszöb alatt él, és másik negyven százalék az ellen harcol, hogy ez alá ne jusson.

Excellenciád figyelmét felhívnám arra, hogy hasonló mutatókat egy helyről tudnék dokumentálni, éspedig 1772-ből, az amerikai angol gyarmatokról. Szerény, megbízhatatlan emlékeim szerint ez bizonyos bostoni teadélutánba torkollott, mely annyi más eseménynek vetette meg ágyát, többek között létrejött egy állam, melynek Alkotmánya (nekünk az sem lehet) kimondja:

„Mi, az Egyesült Államok népe, attól vezetve, hogy tökéletesebbé tegyük az Uniót, megvalósítsuk az igazságosságot, biztosítsuk a belső nyugalmat, gondoskodjunk a közös védelemről, előmozdítsuk a közjót, biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, meghagyjuk és bevezetjük az Amerikai Egyesült Államok jelen alkotmányát...”

Excellenciás uram, hát igen, ez a fontos. Ezért írom én ezt a levelet is, bele, a vakvilágba: ezt kéne.

Valósítsuk meg az igazságosságot, biztosítsuk a belső nyugalmat, gondoskodjunk a közös védelemről, mozdítsuk elő a közjót, biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára.

Kérem, Excellenciás uram, nézzen körül.

És ha azt látja, hogy pillanatnyilag ez valósul meg Magyarországon, azonnal forduljon szemorvosához.

Nagyon, nagyon remélem, hogy nem kormányához kell egyedül és kizárólag hűséges legyen: az Egyesült Államok szelleme minden kormánynál több és magasabb rendű.

Maradtam tisztelettel

az Ön, de főleg az Egyesült Államok őszinte híve

Szele Tamás