A világpolitikát jelen pillanatban két tényező határozza meg: a koronavírus-járvány és az Egyesült Államok válsága. Ez csak a mostani helyzet, és várhatóan rosszabbodni fog: fel kell készüljön a világ a járvány következményeire és Kína várható krízisére, illetve azokra a kétségkívül agresszív lépésekre, amelyeket majd ennek elkerülésének érdekében tesz majd.

Szeret, nem szeret, szívből, színből, igazán... magam elé képzelem Donald Trumpot, amint reggeli kávéja mellé elolvassa a mai Magyar Hírlapot, abban is a nagy hírű Bogár László vitacikkét, álmatagon kivesz az asztalon álló vázából egy margarétát és elkezdi a mondókát idézve tépkedni a szirmait. Az írásból ugyanis nem derül ki, hogyan érez a szerző iránta.

Különös hely lehet az, ami Stefka István koponyacsontja mögött található, különös és öntörvényű. Ő maga azt hirdeti, hogy „mindenre emlékszik”, és emlékszik is elég sok mindenre, csakhogy – rosszul. És ez már nem a korral járó memóriazavar, ez a magyar sajtótörténet szándékos meghamisítása.

Vannak nagy pillanatok az ember életében, piros betűs ünnepek, mikor ünneplőbe öltözteti a gondolatait és „kicsi szívem, kicsi szám pacalpörköltet kíván” jelszóval felköti úttörőnyakkendőjét, hogy megadja a módját a dolgoknak. Ilyen alkalom például a Nemzeti Konzultáció, melynek során kikérik a véleményünket, feltéve, hogy nem mondjuk meg.

Nem friss a hír, amit elő fogok most vezetni, de foglalkozni kell vele, mert korábban már írtam néhány alkalommal erről a kérdésről, és most, mikor eldőlni látszik, illik lezárni. Illetve: eldőlt már nagyon régen, még 2013-ban. Csak erről kevesen tudtak, én is hét év késéssel szembesültem a misztikus dél-amerikai ősmagyar fémkönyvtár titkának leleplezésével.

(A képen Crespi atya egy nagyobb zsákmánnyal)

Ezt az írást kevesen fogják szeretni, de meg kell írnom akkor is. Kevesen, mert a politikai értékítélet útvesztéséről és a kétségbeesett megfelelési vágyról szól. Nem magyar esetet elemzünk, de nálunk is akadna bőven példa rá. Nos, lássuk, miért is kellett lemondania Stan Wischnowskinak, a The Philadelphia Inquirer Pulitzer-díjas főszerkesztőjének?

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, mivel megint nem dőlt össze a világ, hála az Égnek, ma tartsuk meg a heti hülyeségverseny döntőjét, mert épp ideje, erős volt ez a hét, nagyon erős, egyik-másik elmebajunk már eljutott az olimpiai kvalifikáció szintjére is, és ha nincs a világjárvány, most Tokióban lenne, ott szurkolhatnánk, hogy végre világszinten is ismerjék el baromságainkat!

Kezdjük lottó ötösök emlegetésével, mert ma reggel újból bebizonyosodott, hogy érdemes volna komolyabban meggondolnom a jövendőmondást másodállásban: tegnapi írásom ezeken a hasábokon emlegette volt a Robert E. Lee szobra körüli, három évvel ezelőtti konfliktus, ma már el is akarják távolítani újból.

Ugyebár, történnek mindenféle események, mely jelenség leginkább annak köszönhető, hogy az emberek művelik őket. Ezeknek rendszerint következményeik vannak, melyek kevés vagy több idő elmúltával a világon senkit sem érdekelnek, maximum annyira, hogy ki milyen célra képes felhasználni valamit, amihez igazából semmi köze.

Tegnap már beszámoltam róla, hogy a Microsoft elbocsátotta újságírással foglalkozó munkatársai egy részét, és ezek után az ő feladatkörüket egy mesterséges intelligencia fogja ellátni. Úgy-ahogy, hiszen már tegnap is jeleztem, hogy élő ember nélkül, kizárólag gépi úton sajtót csinálni lehet ugyan, de azt maximum más mesterséges intelligenciák fogják élvezni, természetesek semmiképpen sem.