- Jó reggelt, Hacsek, mi a baja, hogy úgy néz, mint aki kétharmadot kapott Strasbourgban?

 - Hagyjon békén, ne piszkáljon még maga is... járom Európát, mint egy kísértet, és sehol semmi pénzkereseti lehetőség, lassan kezdem azt hinni, hogy a córeszt rólam nevezték el.

 - Hát, én sem tudnék olyan üzletet mondani, amibe manapság érdemes belevágni. Fene egy dolog ez a közgazdaságtan.

 - Hallgasson, mert meghallja a Palkovics!

 - Nem jár az ide. Különben is, mi van, ha meghallja?

 - Megszünteti magát. Mint a Közgazdaságtudományi Intézetet.

 - Ne marháskodjon, a genderszak szűnt meg, nem a közgazdászok!

 - Is. Felkészül a finnugrisztika.

 - Úristen, mi lesz itt...

 - Mi lesz, mi lesz... de addig mi lesz?

 - Még jó, hogy Európa velünk van.

 - Mondja maga. A Simek szerint meg ellenünk.

 - És maga mit mond?

 - Kis kíváncsi. Én azt mondom, Európa velünk van, csak mi nem vagyunk magunknál.

- Az sincs kizárva. Jutalmat kéne kitűzni ránk, és ha megtaláltuk magunkat, felvenni.

 - Ha csak azt nem... na, várjon, azt hiszem, itt van egy kis üzleti lehetőség.

 - Mutassa, mutassa!

 - Itt írja az újság. „Keressük Magyarország legszebb péniszét!”

 - Nem a legnagyobbat?

 - Nem, a legszebbet.

 - Akkor magának esélye sincs. Különben is, meg lesz ez bundázva, higgye el nekem, majd ráteszi a kezét valamelyik politikus erre is.

 - Hát, ha ezt szereti, tegye, de csak kölcsönös örömszerzés céljából...

 - Nem úgy értem, maga túlfűtött, freudi elfojtás, maga komplexustömeg!

 - Hanem hogy?

 - Úgy, hogy az lenne a szép, ha ezt a címet egy arra érdemes, hazájáért fáradhatatlanul munkálkodó, állandóan harcra kész, mindig kiálló, töretlenül büszke hazafi kapná, és ilyen csak a politikusok között van.

 - A „legszebb magyar pénisz” címét?

 - Igen.

 - Hát, volna pár jelöltem... kár, hogy a legesélyesebb már más jelzőt kapott, szintén a teniszpályán.

 - Teniszpályán?

 - Pénisz táján, maga teljesen összezavar!

 - Elképzelem a díjátadó ünnepséget. Az ünnepelt feláll, megtapsolják aztán jutalmul elküldik a p...ába.

 - Sőt, ezt szokás ünnepély nélkül is, mondhatni mindennapos gyakorlat. Csak sajnos egyik sem megy.

 - Talán népszavazással kéne, arra biztos hallgatnak.

 - Hagyjuk ezt, maga két lábon járó szabotázs, ebből nem élünk meg, és még meghallja valaki.

 - Ha már pénzről van szó, inkább lépjünk be az Előretolt Helyőrségbe, ott nagyon szép dotációkat osztanak.

 - Csak a Potriennek rossz a modora. Olyan hangos, mérges ember.

 - Ebben az Előretolt Helyőrségben nincs Potrien! Ebben Orbán János Dénes van!

 - És annak jó a modora?

 - Nem, annak is pocsék.

 - Na látja. Nem mindegy?

 - Mondhatni. Hanem volna itt egy okosság.

 - Mondja, mondja!

 - Van nekem egy unokatestvérem, a Stirlitz Manó. Moszkvában él, olyan titkos a munkája, hogy ha elmondaná, mivel foglalkozik, meg kéne öljem.

 - Nem neki kéne megölnie magát?

 - Is. Pedig kár lenne érte, kiváló ügynök. Na, szóval ő fizetne egy kis pénzt két ügyes embernek, én rögtön magára gondoltam.

 - Akkor maga hülye.

 - Azt már más is mondta, de miért?

 - Én és az ügyes ember?

 - Ne szerénykedjen, voltak magának briliáns sikkasztásai is, és csodálatos adócsaló!

 - Hát igaz, ami igaz... Miről lenne szó?

 - Először is felvesszük az útielőleget...

 - Bozse moj. Maga lenne a másik ügyes ember? El se induljunk.

 - Így nem lehet semminek se nekifogni! Bízzon magunkban!

 - Magamban még csak-csak, de magában? Na, folytassa.

 - Szóval felvesszük az útielőleget és átvesszük a hamis útleveleket, repülőjegyeket Moszkvában.

 - Nem kell ahhoz Moszkváig menni. Mindkettőt veszek magának a Teleki téren.

 - De nekünk ezek a moszkvai papírok kellenek! Ezek bizonyítják majd, hogy civilek vagyunk!

 - Milyen civilek?

 - Álcivilek. Oroszok. Táplálkozási kiegészítőkkel foglalkozunk.

 - Mit nem mond... és azután?

 - Elrepülünk Londonba. Megszállunk egy kis panzióban, másnap reggel kimegyünk a Waterloo pályaudvarra...

 - És megvernek minket, mint egy Napóleont.

 - Nem, maga marha, elutazunk Salisburybe!

 - Miért pont Salisburybe? Én Sevenoaksba akarok menni! Vagy Glastonbury Torba.

 - Azért Salisburybe, mert ott van a világ legnagyobb toronyórája.

 - Láncostól.

 - Láncostól, kutyástól, maga rezidensek rémálma!

 - És megnézzük a toronyórát.

 - És NEM nézzük meg a toronyórát! Hanem őgyelgünk a pályaudvaron, sétálunk a városban, főleg elmegyünk párszor a Szkripalék háza előtt.

 - Értem: ott kerüljük a feltűnést. 

 - Ott bizony. Aztán hazamegyünk Londonba. Másnap megismételjük ugyanezt.

 - És harmadnap lecsapunk!

 - Dehogy csapunk. Harmadnap visszarepülünk Moszkvába és jelentünk.

 - Mit jelentünk?

 - Nem sokat. De azt mind.

 - És aztán?

 - Míg mi a térfigyelő kamerák előtt töketlenkedünk, az igazi profik megmérgezik a Szkripal családot novicsokkal.

 - Hogy jönnek ide a kavicsok? A legtöbb nem is mérgező.

 - Nem kavicsok, novicsok, maga Bond-paródia! Az a lényeg, hogy mi láthatóak legyünk a felvételeken.

 - Értem, és majd kiadnak minket az angoloknak, mint bűnösöket.

 - Nem érti: mi leszünk azok, akiket NEM adnak ki, ugyanis civilek is vagyunk, ártatlanok is. Mi csak a toronyóra kedvéért mentünk oda. Minden körülmények között.

 - Na jó, de mire ez a nagy felhajtás?

 - Nézze, kell valaki, akit kergetnek, míg a profik dolgoznak, de mi tökéletes biztonságban leszünk. Csak a kémcsöveket ne felejtse ki a poggyászból.

 - Kémcsöveket? Minek?

 - Élelmiszer-vegyészek vagyunk és órások, elfelejtette? Meg aztán milyen kém lenne maga cső nélkül? Még a végén elkerülné az angolok figyelmét.

 - De ha mégis kiadnak, mi lesz velünk? Életfogytig tartó várfogságot kapunk a Towerban.

 - Nem adnak ki. De ha kiadnának, mit választ inkább? Orosz börtönt vagy brit várfogságot?

 - Mond valamit... de hogy kerülnék én orosz börtönbe Pestről?

 - Ha ilyen ügyekbe keveredik, inkább az a kérdés, hogy ne kerülne.

 - Az is igaz...

 - Na, akkor siessünk, délben indul a Semerremotyói gép. Időben oda kell érnünk a Lubjanka térre, ugyanis van két másik jelentkező is az akcióra.

 - Ne mondja! Kik?

 - Stan és Pan.

 - Akkor siessünk. De nem lehetne mégis megnézni azt a toronyórát?

 - Minek?

 - Elkezdett érdekelni...

 - Mars ki!

Szele Tamás

Milyen két szavazás? Hiszen tegnap csakis és kizárólag a Sargentini-jelentéssel foglalkozott az Európai Parlament, azon fő most a honi közönség feje jobbról is balról is. Kérem szépen nagyot tetszenek tévedni: volt tegnap másik szavazás is, más kérdésben, és míg a Sargentini-jelentés elfogadásának következményeit nem igazán fogjuk a bőrünkön érezni, a másikét nagyon megérzi majd mindenki.

Például nem lesz majd online sajtó, valamint maga az internet is élvezhetetlenné válhat Európában. De erről később, most egyelőre pár szó az első szavazásról, mely oly sikeresen felbolygatta a kedélyeket.

Hát kérem: akárki akármit mond, az a bizonyos Sargentini-jelentés még mindig nem a migrációról, hanem a magyar állampolgárok demokratikus alapjogainak sérelméről szól. Ezt tartsuk szem előtt. Másik fontos dolog, hogy nem, nem fogják kizárni Magyarországot az Unióból, nem fogják fejét venni senkinek sem az EP parancsára (arra nem vennék viszont mérget, hogy a magyar kormány nem kezd majd bosszúhadjáratba itthon), és nem, az EU testvéri trösztjei nem tiporják majd el a honi zsarnokságot. Uniós segítség ez ügyben egészen pontosan az 1956-ban elindult nyugati segítség megérkezése után fél nappal várható. A tegnapi szavazásnak mindösszesen annyi lesz a jogkövetkezménye, hogy elindul egy bonyolult eljárás, az esetet tárgyalni fogja az Általános Ügyek Bizottsága és még sokan mások, majd jövő tavaszra jut el abba a fázisba, hogy ezer feltétel egyezése esetén, melybe a kedvező csillagállás is beletartozik, talán és esetleg vagy pénzbüntetéssel sújtják Magyarországot, vagy megvonják egy időre a szavazati jogát. Igen ám, de mi is lesz jövő tavasszal? EP-választás, változhat az egész parlament összetétele, de ha nem is változik, akkor sem ez az obskurus ügy lesz az első dolguk: le merem fogadni, hogy a Sargentini-jelentés elfogadásának épp úgy nem lesz semmiféle komoly következménye, amint nem volt a Tavares-jelentés elfogadásának sem.

Akkor miért a nagy buzdulás? Ne feledjük: nem az EP buzdult, hanem a magyar kormány, ők használják ezt a történetet most is, belpolitikai célokra, felteszem nagyon jól jön nekik pont az EP-választásokra, már látom is a jelszavukat: „Le a Sargentinikkel, igaz magyarokat az Európa Parlamentbe”. Úgy jött nekik ez a tasli, mint egy falat kenyér.

Az érveik viszont igen kuszák, szokás szerint. Jóllehet, hogy focihasonlattal éljünk, csak egy piros lapot kaptak (a korábbi sárgák után), senki sem dobta ki őket a csapatból, nem tiltották el őket a játéktól, mégis nagyobb hisztit csapnak, komolyabb görcsök között fetrengenek, mint Neymar. Most éppen azzal érvelnek, hogy de hiszen a tartózkodásokat is figyelembe kellett volna venni a szavazás során, éspedig úgy, hogy „nem”-nek számítják őket, merthogy a tartózkodók nem szavaztak „igennel”.

Kérem, velem lehet alkudni, csak abból baj lesz. Rendben van, ezentúl minden tartózkodás, távolmaradás, egyáltalán, minden, ami nem ért egyet az egyik oldallal, azonos a másik oldal álláspontjának elfogadásával? Jó, akkor lássuk csak a 2016-os kvótanépszavazás számait!

Ugye, akkor 3 643 055 szavazó voksolt arra, hogy az Európai Unió bevándorlási kvótáit ne fogadja el Magyarország. 56 163-an arra, hogy fogadja el, ha a mostani elv alapján hozzájuk írjuk a távol maradó 4 626 291 főt, akkor ez a népszavazás nagyon nem érvénytelen, hanem komoly többség, 4 682 454 fő szavazott a kormány ellen.

Ezt akarjátok? Urak, mindig gyengék voltatok logikából. Lesztek is.

Akkor ennyit a Sargentini-szavazásról, persze, a ügynek még messze nincs vége, hónapokig fog erről szólni a magyar közélet és megérzésem szerint minimum boszorkányüldözés következik. De mi volt az a bizonyos másik szavazás?

Ó, bagatell, megszavazták az EU Szerzői Jogi Irányelveinek 11. és 13. cikkelyét. Ne tessék ilyen értetlenül nézni, hogy „és akkor mi van”, mert most magyarázom, hogy akkor nagy baj van. Írtam én már erről korábban is (http://huppa.hu/szele-tamas-nettelenites/), csak nem tetszettek figyelni az órán, szóval ismétlünk.

Látszólag ártatlan, sőt, hasznos ügyről volna szó. Ugye, tudjuk, a neten lopnak, ami tartalom felkerül, az már többet sosem lesz biztonságban, nincs az a védelem, ami meggátolná a lopást, plágiumot, szerzői jogok megsértését. És hát ki ne örülne, ha kapna egy kis pénzt azért, mert felhasználják egy régebbi képét, írását? A 13. cikkely pont erről szól (https://qubit.hu/2018/04/25/cenzuragep-es-linkado-a-szabad-internetet-fenyegeti-az-eu-szerzoi-jogi-reformtervezete):

„azt mondja ki, hogy a nagy mennyiségű, felhasználók által feltöltött tartalomnak helyet adó internetes platformok, mint a Youtube, az Instagram vagy a Facebook, kötelesek a tartalmakat még azok közzététele előtt ellenőrizni, hogy megállapítsák és megelőzzék a szerzői jogsértést. Vagyis a platform lenne a felelős a felhasználók viselkedéséért.” (Qubit)

Jaj, de jó, fizessenek a gazdagok, mondja a dacos szittya is, a lelkes jakobinus is. Aztán hogyan, tessék mondani? Nem attól gazdagok, hogy szoktak vagy szeretnek fizetni. Sőt. Egyrészt hihetetlen mennyiségű tartalomról van szó, ezeket csak robottal lehetne szűrni. Másrészt az egy dolog, hogy ha tőlem idéznek vagy lenyúlják az egyik írásomat, ami nem ritka eset, akkor ihaj, pénzt kapok, de jó, csakhogy ha én idézek, azért meg nekem kell fizetni. És az idézet mértéke a nem mindegy. A magyar sajtó gyakorlata szerint idézni kell is, lehet is, de forrásmegjelöléssel tesszük, és törekszünk nem teljes anyagot idézni. (A lopások más kategória, azt még a hatályos sajtótörvény is bünteti). Hanem, ha mondjuk azt írom, hogy valami illanó, mint Csuang-ce lepkeálma, kell nekem jogdíjat fizetni Szabó Lőrinc örököseinek, csak, mert a költőnek volt egy ilyen című verse? Az új irányelv szerint kell bizony, még ha csak pár szóról is van szó, a robot meg nem tesz különbséget a pár szavas és a pár oldalas idézet között. De ha rossz a kedvem, ezt jelzem a közösségi oldalon, és merő szadizmusból alája vágom a Dead Kennedys „Holiday in Cambodia” című virágénekét, akkor is vagy kell fizetnem a számért a szerzői jog birtokosainak, vagy kivágja a posztomat a rendszer. Különben ez a zseniális marhaság épp a zeneipari lobby fejéből pattant ki. És nincs több mém sem: hiába akarok én ráírni valamit Darth Vader képére, ha nincs papírom a Disneytől, hogy tehetem – és nem adnák olcsón! – akkor nincs mém sem.

A legrosszabb viszont a 11. cikkely. Idézzük újból a Qubitet.

„A másik vitatott cikkely a 11. sorszámú, amelyet hiperlinkadónak is csúfolnak – e szerint az újságírói tartalmak snippetjeinek (általában cím, ajánló és egy kép) online platformokon való közlése a kiadótól megvásárolt licenszhez lenne kötve, a megjelenéstől számított 20 évig. Ilyen snippeteknek számítanak a Google hírei és keresőtalálatai, valamint a Facebookon vagy Twitteren megosztott cikkek előnézetei is.” (Qubit)

Hát, tetszenek már kapiskálni? Én írok egy cikket, azt odaadom a szerkesztőmnek, aki közli az online lapban. Ezt elolvassák páran, mondjuk, hogy tetszik nekik: de megosztani már nem tudják, mert nem vették meg a licencet a kiadótól és nem is fogják, mert nem bolondok csak azért pénzt adni, hogy megoszthassanak valamit. Az írás nem terjed, a Google Hírekbe sem kerül ki, ott penészedik meg, ahol van – még a figyelmet sem szabad rá felhívni licenc nélkül! Az olvasottság a napi sok ezerről lezuhan pár százra. Ha olyan a lap, hogy a hirdetésekből élne, hát csődbe is megy: nincs az a bolond hirdető, amelyik ugyanannyi pénzt adna pár száz találatért, amennyit pár ezerért.

És nem pusztán ennyiről van szó. Ez a cikkely szélesre tárja a kapukat az álhír-oldalak előtt. Hiszen, ha én eddig írtam valamit, bizonyságul odatettem mellé a forrásra való hivatkozást, hiperlinket, ahonnét az információ származik, ezt ezentúl csak pénzért tehetem meg, nem tudom bizonyítani az állításaimat. Vagy elhiszik nekem a két szép szememért, vagy sem. Az álhírlapok eddig sem használtak hivatkozásokat, hiszen nem is lett volna mire hivatkozzanak, de az irányelv betartásával a valódi sajtó kell az ő szintjükre süllyedjen, hiszen minden alá nem támasztott állítás egyaránt hiteltelen, alátámasztani, bizonyítani meg tilos lesz, vagy nagyon drága.

Ki jár jól? Elsősorban az álhír-oldalak, ők ugyanis majd kiraknak egy nyilatkozatot, miszerint nem kérnek pénzt a snippetek felhasználásáért, lemondanak a szerzői jogokról, de erre épelméjű kiadó nem vállalkozhat, hiszen a szerzői jog a tőkéje – az álhír-oldal viszont nem a tartalmából él, hanem vígan guruló rubelecskékből, cervonyecekből. Meg a kattintásszámból, amit ez úton maximálni tud, szemben a valódi híroldalakkal, melyek csődbe mennek.

Jól jár még a nyomtatott sajtó tőkeerős része is, mert ha ezt a rendszert bevezetik, a közönség a híreket megint a papíralapú újságból kell megtudja, nem a netről. Nem véletlen, hogy a döntő befolyású Németországban ennek a reformnak a fő protektora a néppárti Axel Voss képviselő volt, és rajta keresztül – hm, hát igen – az Axel Springer konszern, ami azért a német nyomtatott sajtó nagyon jelentős részét birtokolja.

Lassúbb is lesz a net a sok ellenőrző robottól, hiszen ha feltöltés előtt kell megvizsgálni a szerzői jogokat, az a közösségi oldalak sok millió feltöltésénél időbe telik. De még nagyobb baj, hogy ez hosszú távon mindenféle sajtó lehetetlenné válását jelenti, hiszen az online és az offline média egymás nélkül nem él meg – illetve, mielőtt lehetetlenné válna a sajtó, azért még elveszíti minden hitelét. Mindezt pár pénzéhes lemezkiadónak és pár vaskalapos úrnak köszönhetjük, akik többek között print lapokat is birtokolnak.

Muszáj ennek így lennie? Nem muszáj, hiszen ez csak egy irányelv, a tagállamok döntik el, hogyan alkalmazzák, de nálunk fogják, mégpedig vaskézzel, ugyanis valóságos csodafegyvert ad a kormány kezébe a független, online sajtó ellen, ráadásul mondhatják, hogy „ők csak az uniós irányelvet követik”. A kormánymédiának persze lesz pénze a megugró szerzői jogi díjak megfizetésére, mindenki más meg éhen hal.

De a magánemberek is szigorúan csak saját tartalmakat fognak tudni majd posztolni, tehát marad a kutyuli, ciculi, és a déli pörkölt képe, mert kérem, az újságcikk megosztásáért is fizetni kellene, a magánembernek is!

Na, ezt az okos irányelvet (is) sikerült elfogadnia tegnap az Európai Parlamentnek. Nem csak a Sargentini-jelentést.

Nem tehetek róla: csak az egyik szemem bír nevetni, különösen, hogy a jelentés elfogadásának komoly és súlyos következményei nem lesznek.

A másik szemem sír.

Valahogy nem őszinte a mosolyom.

Szele Tamás

Hej, ideje van nagy akarásoknak, fuvalkodásnak és pottyanásoknak, hej, be kár nagy fortyanásainkért! Puffadoznak uracsaink a nagy indulattól, kukorékolnak is a szemétdomb ormán, amint azt ilyenkor kell, bögyükben a világ, de legalábbis Európa. Minő hegyvajúdás szül majd kisegeret nemsoká, óh, magyar! Mely kurucosan lóg majd orrunk a kupába konya bajszunk felől!

Na, Csinom Plakó, Csinom Jankó, csontos kalabérom vagy balambérom, beszéljünk magyarul is, ne csak magyarosan, mert mindenkit érdekel a mai szavazás eredménye. Mely ez idő szerint még természetesen nem tudható, sőt, fogadni sem lehet rá (nincs az államnak üzleti érzéke, be kéne vezetni a politikai totót, egyfelől mindenki játszana, mert olyan magyar ember nincs, aki ne értene jobban a politikához, mint az összes többi, másfelől a titkosszolgálatok is visítoznának a kéjmámortól a beeső adatmennyiség miatt), de lesz valamiféle kimenetele: mondjuk nem tennék nagyobb összeget arra, hogy az Európa Parlament elutasítja a Sargentini-jelentést, de az a nüansznyi különbség, az a nem mindegy, hogy milyen arányban fogadja el.

Kinek nem mindegy?

Orbán Viktornak nem mindegy.

Nekünk egyébiránt nem sokat számít.

No, de mondjuk, elfogadják, akkor mi lészen? Külső setétségre vettetés, kínzatás, fogaknak csikorgatása?

Francokat, kérem. Nem lesz semmi még igen hosszú ideig. Nem söprik el az Európai Unió testvéri trösztjei a zsarnokság bástyáit, és az ellenkezője sem várható: mindig elfelejtjük, hogy mi gyalogok vagyunk az európai sakktáblán, még akkor is, ha most közepesen fontos szerepet játszunk néhány folyamatban.

De ne szaladjunk előre, lássuk, mi történt tegnap ebben a kérdésben, mely – nem győzöm eléggé hangsúlyozni – világszinten és európai szinten eltörpül a szintén ma tartandó, a szerzői jogi irányelvekről szóló szavazáshoz képest, ez csak nekünk „nemzeti sorskérdés”, az meg az egész világnak fontos.

Orbán Viktor tegnap csodálatos esztrádműsorral szórakoztatta az Európai Parlament közönségét. Szárazak a szavak, ezt a poénkavalkádot csak az eredeti felvétel képes visszaadni – micsoda alakítás!

És képes volt komoly arccal végigmondani ezt a patetikus szöveget – meglátják, ebből a fiúból még lesz valami, ez komoly tehetség. Oppardon, már most is valami, de a sajtóper kockázata nélkül nem mondhatom el, micsoda is. Nézzük csak, apróra a komolyabb vicceit!

 „Tudom, hogy önök már kialakították az álláspontjukat, tudom, a többségük meg fogja szavazni a jelentést.”

 Úgy kezd, mint Lear király, egyenesen a viharból.

 „Megbélyegezni akarnak egy országot és egy népet. Súlyos felelősséget vesznek magukra, amikor az EU történetében először egy népet ki akarnak rekeszteni az európai döntésekből.”

 Nem országot és nem népet, hanem kormányt és miniszterelnököt. Súlyos tudatzavar, uram, ha valakinek már tízmillió személyisége van, nem hallott még erről? Aztán meg: a kormányzó pártot ugyan megválasztották, hogy miképpen, azt és a virsli készítési módját fedje jótékony homály, az adta aztán a kormányt, a kormány a miniszterelnököt, de ezek mind intézmények, nem azonosak sem néppel, sem nemzettel, sem országgal. Képviselhetik mindezeket, mégpedig képviselhetik jól, avagy rosszul. Ha rosszul teszik a dolgukat – mert őket ezzel a munkával megbízták a választók – akkor lehet mentegetőzni, lehet kiabálni és hazudozni, sok mindent lehet, de akkor is, a rossz munkának következményei lesznek. Uram: maga sem nem az ország, sem nem a nép, mint arra több európai politikus felhívta a figyelmét, ön egy miniszterelnök, egy a sok közül a magyar történelem folyamán, semmi több. Nem az országgal van baja az Uniónak, hanem magával. Mondjuk az országnak is magával van baja.

 „Mi sohasem akarnánk elhallgattatni olyanokat, akik nem értenek egyet velünk.”

És erre mondom, hogy John Cleese óta ekkora komikus nem termett széles Európában. Ezt rezzenéstelen arccal elmondani... színészkirály, nem kevesebb. Hadd engedtessék meg nekem, mint az első elhallgattatottak egyikének (1998 szeptembere, Kurír, ugye emlékszik még, méltóságos uram, ugye?) hogy orcámat szardonikus mosoly töltse be ennek a mondatnak hallatán. És vagyunk még sokan, akik kínunkban már csak röhögni tudunk, soroljam a lapcímeket? Régi Origo, Népszabadság, Magyar Nemzet, és még annyi, de annyi... Ó nem, maguk nem hallgattatnának el senkit. Ugyanis felesleges a feltételes mód: maguk hallgattattak, hallgattatnak és egy darabig még fogják is tenni.

„Önök nem egy kormányt, hanem egy országot és egy népet fognak elítélni. Azt a népet, amely ezer éve tagja a keresztény európai népek családjának. Amely munkájával, és ha kellett, vérével járt hozzá Európa védelméhez.”

Izé. Uram, mondjon már egy népet Európában, amelyről ezt nem lehet elmondani, egyet mondjon csak! Ja, nincs olyan.

Nem folytatom a beszéd elemzését, nekem is vannak idegeim, sőt, emésztőrendszerem is, és kezdenek leállni a fő funkciók, ha sokáig tartózkodom ebben a szellemileg toxikus közegben, amiben a keszonbetegségnek is nagy a kockázata. Maradjunk annyiban, hogy a tegnapi Orbán-beszéd paródiának csodálatos, de beszédnek szánalmas, pufogó közhely- és hazugságparádé.

No jó, nem is győzött meg senkit, illetve olyan barátai támadtak a magyar kormánynak, hogy ha azok rólam jót mondanának, elbujdosnék a sivatagba és kétkezi remeteként tengetném inkább szánalmas életemet. Kik ők? A német AfD, a francia Nemzeti Tömörülés (korábbi nevében Nemzeti Front), a Svéd Demokraták, az osztrák Szabadságpárt és a lengyel PiS, sőt például a Brexit-kampány egyik főszereplője, Nigel Farage brit UKIP-képviselő meg is hívta Magyarországot (Orbán Viktor személyében) a „Brexit Klubba”, azt mondta, biztos abban, hogy ott remekül érezné magát a minielnök.

Ő igen, mi jóval kevésbé.

Nem, nem is érdemes elemezni a meddő vitát vagy a szégyenletes sajtótájékoztatót, megtették már élőben is, utána is, mások, kollégák, remélem majd megteszik a történészek és a Nemzetközi Bíróság is, ha eljön az ideje.

Inkább lássuk, mi várható.

A dolgok jelenlegi állása szerint az EP el fogja fogadni a Sargentini-jelentést, főként azért, mert igaz. Ezek után indulnak el a hivatalos folyamatok.

„Ha a kétharmados többséget megkapja a javaslat, akkor az Európai Tanácsnak napirendre kell vennie a magyar demokrácia ügyét. Először az Általános Ügyek Tanácsa (itt általában a külügyminiszterek vannak jelen) foglalkozik vele, itt tart most egyébként a Lengyelországgal szembeni hasonló eljárás. (A lengyel kormánnyal szemben nem az EP, hanem az Európai Bizottság kezdeményezte a hetes cikkely élesítését, elsősorban a bíróságok politikai felügyelete miatt.) 

Konkrétan az várható, hogy Szijjártó Pétert a kollégái kikérdezik, kritizálják, vitatkoznak vele egy kifejezetten a magyar demokrácia állapotának szentelt ülésen. Ez hónapikig is húzódhat, mert több fordulós is lehet a vita, majd végül a külügyminisztereknek szavazniuk kell, hogy szerintük is nagy gond van-e a magyar demokráciával. Ha négyötödük szerint probléma van, akkor megy tovább az eljárás.

A külügyminiszterek ekkor javaslatokat fogalmaznak meg a javításra, és ezekről újra szavaz az Európai Parlament. Ha az EP támogatja a minisztereket, akkor összeülnek az EU országainak az első emberei is, de úgy, hogy a magyar miniszterelnököt erre a vitára nem engedik már be. 

Ha ott egyhangúan úgy határoznak, hogy tényleg baj van, akkor az EU hivatalosan is deklarálja, hogy Magyarország már nem demokrácia. Elég azonban egyetlen miniszterelnök ellenállása Európából, hogy ez ne történhessen meg. Ha mégis megtörténik, akkor visszakerül a téma az általános ügyek tanácsára, ahol kitalálják, hogy mi legyen a megbélyegzett ország büntetése, és a külügyminiszterek minősített többségének ezt meg is kell szavaznia. Ez lehet pénzbüntetés, de akár az adott kormány szavazati jogának felfüggesztése is.” (444) (https://444.hu/2018/09/11/europa-partjainak-most-el-kell-donteniuk-hogy-elviselik-e-orbant)

Lehet ez is, lehet más is, lehet eső, lehet hó, de mindenképpen sok időbe fog telni, míg bármiféle döntés születik. Közben 2019-ben EP-választások lesznek – ne essünk tévedésbe, ez a mostani hercehurca is csak névleg szól rólunk, voltaképpen a Néppárt esélyeiről szól a jövő évi voksoláson! - utána meg még több minden lehet, függően az EP új összetételétől. Azt mondjuk nehezen hinném, hogy Orbán Viktort jövőre pajzsra emelnék és megkoronáznák az Unió királyának, akármennyire is örvendezne egy ilyen végkimenetelnek, de ezen kívül elég sok forgatókönyvnek van realitása.

Egyszóval, mi lesz?

Akármerre is dől el ez a szavazás, két dolgot ne tessenek várni. 

Az egyik, hogy az Unió „elzárjon minden pénzcsapot”, mert azt nem is teheti, az uniós jog alapján.

A másik, hogy ne zárjon el egy csapot sem, mert lejár például a kohéziós alapból részesedés határideje, annak nemsokára mindenképpen vége.

Tessünk megérteni: ez a holnapi szavazás csak a mi szempontunkból szól rólunk: a nálunk aránytalanul nagyobb és gazdagabb Unió szempontjából Európáról és annak a jövőjéről szól, arról, lehet-e elragadni populista alapon a hatalmat, lehet-e az Unión belül annak felbomlásán dolgozni.
De leginkább arról, hogy az Unió betartja-e saját szabályait. És már megkötött egyezményeit. 

Szóval nyugodjon meg mindenki: holnap még nem viszi el az ördög az oligarchikus rendszert. 

Az ördög majd minket fog elvinni, mikor Orbán visszatér Budapestre, és a veresége miatti tombolásában majd bosszút áll mindenkin, aki eszébe jut. 

Aztán persze, majd, valamikor megbukik.

De nem holnap.

A megváltásban hinni a templomban tessék, a politikában ilyesmi vagy nem létezik, vagy nagyon magas ára van.

Tegnapi viselkedése alapján nem dicsérhetjük Cézárt.

De még korai volna temetni.

Annak dacára, hogy sem ő, sem Brutus nem nevezhető derék, becsületes férfiúnak.

De bízhat a halhatatlanságban.

„A rossz, mit ember tesz, túléli őt...”

Jóról nem tudok beszámolni.

Szele Tamás

Most, mikor a csapból is Sargentini jelentése folyik és egymilliót tűztek egy azóta Ausztriában elfogott afgán erőszaktevő fejére, valamint más és számottevő környülállások is bántják a magyart, el kéne már egyszer dönteni, mi is a bajunk, egyáltalán, hol vagyunk, miben és feltehetjük-e nemzeti sorskérdéseink között, miszerint zsákutca-e a hígtrágya?

Nézzünk körül.

Ha körülnéztünk, hagyjuk abba a sikítást, tegyük le a pisztolyt, később is ráérünk főbe lőni magunkat, a harmadik féldecit már ne küldjük le és próbáljuk tisztázni a gondolatainkat. Mivel már a sarki kisboltban is a Sargentini-jelentésről és a várható következményeiről kérdezgetnek, próbáljuk meg elmagyarázni, mi a forgattyús istennyila van abban, mert szemmel láthatóan senki sem tudja, csak véleménye van mindenkinek, de markánstól penetránsig mindenféle.

Baromira tudjuk, mit gondoljunk arról, amiről fogalmunk sincs.

Szóval, ezt a jelentést nem nagy magyargyűlöletében írta egy gonosz ember, hanem az Európai Parlament rendelte meg, része egy vizsgálatnak, ami 2012 óta tart. Már csak azért sincs köze migrációhoz, mert akkoriban nyoma sem volt a 2015-ös hullámnak, sőt. A vizsgálatot azért rendelték el, mert igen aggályos volt a demokrácia és az uniós alapértékek helyzete Magyarországon.

Gondoljunk vissza, már, ha képesek vagyunk ilyen mérhetetlen távolságba, hat évre visszarévedni, mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon... akkor hozták a médiatörvényt, akkor vágták zsebre a magán-nyugdíjpénztárak vagyonát, de mindenekelőtt akkor lépett hatályba az Alkotmány helyett az alaptörvény, ami minimum porrá zúzta egyrészt a fékek és ellensúlyok rendszerét, másrészt meglehetősen sajátos elemeket is tartalmazott. Preambulumtól kezdve. Közben akkor vívta a kormány bősz csatáit az IMF-fel is. Vígan masírozott a Békemenet, aztán már nem is oly vígan, mert megjelentek a kormánnyal szemben álló tüntetők is, számosan. Bőséggel, de nem jókedvvel.

Hát, mármost, ha egy európai klubtársunk furán kezd viselkedni, az a minimum, hogy megvizsgáljuk: megbolondult-e vagy mi az oka a különös magaviseletnek. Ezért rendelte el az EP a vizsgálatot a magyar demokrácia állapotjárul, más kérdés, hogy az uniós malmok lassan őrölnek, de biztosan. A vizsgálat első eredménye a Tavares-jelentés volt, aminek a magyar kormány nagyon nem örült, akkor az volt a hivatalos jelszó, hogy a jelentés a rezsicsökkentést hívatott megakadályozni. Mondjuk azért érdekes törekvés lett volna, főleg, ha tudjuk, hogy az Unióban a piaci áraknak köszönhetően mindenhol alacsonyabb a rezsi, mint nálunk, ahol központilag csökkentették. Különben sem érdekli Brüsszelt Mariska néni gázszámlája: csakhogy Budapestet viszont érdekli Mariska néni szavazata, és ezért nagyokat, szépeket, színeseket hazudnak neki.

Tavares nagy, generális problémákat talált, és alkotmányjogi úton javasolta orvosolni azokat: nem fogadták meg a tanácsát, viszont átok-gyilok hadjárat indult ellene. Semmi egyéb nem történt.

Tavaly újból elővették a magyar kérdést, újabb vizsgálatot rendeltek meg, így született a Sargentini-jelentés: ez már javaslatokat nem is tesz, csak leírja az állapotokat. Kérem, ennek a jelentésnek minimális köze van bármiféle migrációhoz, ugyanis a tizenkét pontjából egy foglalkozik ezzel a kérdéssel. A többi tizenegy a magyar állampolgárokat érő jogsérelmeket sorolja. Írtamén erről, összegeztem is, még május másodikán, amint látom, kevesen olvasták (http://huppa.hu/szele-tamas-a-sargentini-dosszie/). Jó, akkor ismételjünk. Lássuk csak, milyen uniós értékek sérülnek most Magyarországon, mi mindennek aggályos a helyzete? Ezek:

Megjegyezném, a szociális jogok körébe tartozik a kilakoltatások leállítása is, szóval úgy tessék Sargentini ellen fenekedni, hogy minden átok után egy kis végrehajtó valahol nagyot mosolyog és iszik egy whiskyt. De ez csak egy momentuma a dolgoknak. Javasolja a jelentés a hetes cikkely, azaz a szavazati jog megvonásának alkalmazását Magyarország ellen?

Nem javasolja. Akkor mit javasol?

„A fentebb vázolt folyamat fényében a jelentés írója szükségesnek látja felkérni a Tanácsot, miszerint tegyen megfelelő lépéseket a demokrácia, a törvényes rend és az alapvető jogok tiszteletének helyreállítása érdekében Magyarországon.”

Szó nincs cikkelyekről. Az Unió dönthet ugyan úgy is, hogy alkalmazza a hetes cikkelyt, csak éppen ezt nem a jelentés kéri.

Akkor mi a kormány baja, túl azon, hogy nem szereti, ha kiderül, miszerint hülye?

De még ez sem jelentene teljes forrásmegvonást, ugyanis az agrártámogatások folyósítása és a már megkezdett beruházások támogatása továbbra is zajlana, csak újabb pénzecskéket lenne nehéz – bár nem lehetetlen – kilejmolni.

Megint más kérdés, hogy a kohéziós alapok folyósítása 2020-tól megszűnik, de azt mindenki tudta mindig is, hogy csak addig tart, tehát bajos lesz azon túl negyvencentis kilátókat emelni az Alföldön, uniós támogatással: ez sokat fog ártani a kormányközeli cégeknek, de legfeljebb majd profilt váltanak, a kohéziós alapoknak semmi köze a Sargentini-jelentéshez.

Szóval nem migrációról és nem a nemzeti függetlenségről van szó, hanem pénzről, jó sok pénzről, amit már nem lehet elsikkasztani. Persze, hogy visít a kormány, mint a pengős malac. Ontja a propagandát, foglalkozunk mi mindennel, ami nem ez, afgán erőszaktevővel, Sorossal, aki ellopta a magyar rockzenét Póka Egon szerint, (érdekelne, mit csinál vele?), foglalkozunk a CÖF négy kisfilmjével, ami félmilliárdba került, ha felraknánk őket a Pornhubra, fizetősen, tán még a pénz is visszajönne, mert hát cseszés valahol ez is, csak éppen kicseszés, foglalkozunk kultúrkampffal, most éppen Vekerdy Tamás a célpont, őt lövi a teljes kormányflotta, már, aki nem Sargentinit, de az elmúlt napok legszebb híre mégis az, hogy megrendezték a Harmadik Nemzeti Sírásó Versenyt Dunaújvárosban, melyet az erős fehérvári csapat nyert.

Kár, hogy a tippmixre még nem vezették be, én is fogadtam volna rájuk.

Foglalkozunk régmúlttal, finnekkel, ugorokkal, türkökkel, Nomád Világjátékokkal és Kurultájjal, csak éppen azzal nem foglalkozunk, vannak-e jogaink, milyen állapotban van a társadalmunk és mi a jófenét akarunk mi egyáltalán Európában.

Mert így nem sokat érünk, csak hátramozdítónak vagyunk jók. Igaz, annak nagyon.

Kérem szépen, ha el tudunk vonatkoztatni a körülöttünk tomboló farkasfalka üvöltésétől, és sikerül magunkba is nézzünk, akkor arra jutunk, hogy nekünk igenis helyünk van az Unióban, csak meg kéne becsülni azt.

Mi több: az Unió ugyanezt gondolja. Azért vizsgál, hogy segítsen, nem azért, hogy ártson – csak míg mi magunk nem akarunk gyógyulni, édeskeveset tehet. Furkósbottal mégsem verheti ki belőlünk a nyavalyát.

Az Uniónak is vannak bajai. Ott sincs kolbászból a kerítés.

Nekünk azért fontos a tagság, hogy végre, több, mint ezer év után ne keleti, hanem nyugati gondjaink lehessenek.

Mégiscsak más, ha abban kell döntenünk, személygépjárművet gyártunk-e vagy inkább számítógépet, mint ha abban kell döntenünk, zsákutca-e a hígtrágya?

Márpedig Unió nélkül marad a hígtrágya.

És nekünk tényleg az lesz fontos, zsákutca-e, avagy sem.

„Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort...”

Szele Tamás

Hát kérem, hogy a végén kezdjem, egy energiakereskedő cég felfedezte a magyar jog Szent Grálját, vagy még inkább a bölcsek kövét, melynek haszna univerzális és mindenből aranyat lehet vele csinálni. A cég nevét le nem írom, mert nem hiányzik nekem is egy aranycsinálás, tessék utánanézni az Átlátszóban, ott Rádi Antónia kiváló írásában megtalálják.

Az írás szerint (https://orszagszerte.atlatszo.hu/tizmillios-fizetesi-meghagyas-facebook-kommentert-a-szentendrei-befektetotol/) ugyanis Facebook-kommentek miatt is követelhető tetszőleges összeg, éspedig bárkitől, valamint majdhogynem bármely alapon. Követelhető, más kérdés, hogy meg is kapható-e, de erről majd később. Először is lássuk a tényállást, tisztelt Bíróság!

Adott ez a bizonyos cég, melynek nem írom le a nevét, hogy ne küldjön nekem is sillabuszokat, ez egy olyféle ingatlanberuházást kíván eszközölni két irodaház építése révén, mely meglehet, károsan befolyásolná a világcsodának számító kisváros gyönyörű összképét. A „meglehet” kifejezés itt azt jelenti, hogy szerintem egészen biztosan, mások szerint is, azonban nem kizárt, hogy akad, akinek tetszene, ugyanis van az a pénz, vagy másféle előny, amiért tetszhet. Esztétikai alapon majdhogynem kizárt, habár az ízlés útjai kifürkészhetetlenek. No, mindegy is, azon szentendrei lakosok, akiknek nem tetszik, nekiálltak megvitatni ezt a kérdést a „Szentendre blogol” facebook-csoportban, mondtak mindenfélét, jó magyar szokás szerint, nem fogták be szájukat (jól is tették), csak azt nem tudták, hogy be nem fogott szájuk pörös lesz.

Márpedig az lett, mert egyikük a vita után nem sokkal a következő fizetési meghagyást kapta:

„Kötelezett a Facebook internetes portálon a Jogosult jó hírnevét sértő bejegyzéseket tett közzé, majd a Jogosult írásbeli felszólítása ellenére is további jogsértő bejegyzéseket tett közzé, amelyek alkalmasak voltak a Jogosult jó hírnevének a megsértésére, ezért a Jogosultnak sérelem díj iránti igénye keletkezett a kötelezettel szemben.”

Mármint ez az indoklás. És mennyi lenne az a sérelemdíj?

Az potom tízmillió forintocska.

Nincs a világnak az a magyar nyelvű Facebook-bejegyzése, ami ennyit érne, akkor sem, ha az van benne, hogy hol vagyon a Dárius kincse.

Mármost, akkor mi a helyzet? Kell fizetni, avagy sem?

Ne tessék megijedni, fizetni csak akkor kell, ha ügyetlenek vagyunk vagy nem ismerjük a magyar jogot. Hogy röviden elmagyarázzam a fizetési meghagyás lényegét, ez egy üzleti vitákban alkalmazott módszer, aminek sok a baja, a nyaka is véres, mert a követelő fél első körben nem kell, hogy bizonyítson, csak kitölt egy közjegyzői formanyomtatványt. Minimális költséggel. Ha a kötelezett 15 napon belül nem mond ellent a felszólításnak, már jöhet is a végrehajtó. Azonban, ha ellentmond, nem a végrehajtó jön, hanem perré alakul az eljárás, amiben már lehet védekezni, nyerni, veszíteni, mindent lehet, csak ügyvéd kell hozzá és jó vitézi resolutio. Ráadásul egy ilyen eljárásban a felperesnek, tehát a követelőnek kell bizonyítania a jogsérelmét: szóval, még manapság is attól függ a per kimenetele, hogyan aludt a tisztelt bíróság előző este, mit talál sérelemnek, mit nem.

A magyar bírói gyakorlatban mellesleg ilyen még nem nagyon fordult elő, mármint fizetési meghagyás efféle ügyekben, több okból is. A nyilvános, médiumokon keresztül zajló vitákat gyakran követi per, ez általában vagy a személyiségi jogok megsértésére vonatkozik, vagy, mint esetünkben, a jó hírnévhez való jog megsértésére, csak itt még eljárás sincs. A tízmilliós sérelmi díj – perben! - persze komolytalan, ilyen ügyekben pár százezret szokás maximum kiszabni, bár van kivétel, de nagyon ritka.

Mondjuk, én már láttam a saját szememmel bíróságot háromszázezret kiszabni, másodközlésért, oly módon, hogy az első közlést nem büntették, de nem is tárgyalták. Ugyanis ha tárgyalták volna, büntetni is kellett volna. De a gyakorlat, mondom, pár százezret mutat, nem tízmilliót. Viszont ez is csak per esetén elképzelhető, és korántsem biztos: nekem magamnak volt kilencmillióról induló sajtóperem, bizonyos neonáci úriember indította, mely évekig húzódott, töpörödött, zsugorodott, a végén el is tűnt, elsüllyedt a bírósági papírhegyben, amit generált. Csak sok időmet megette. Tehát sajtópert lehet épp kivárni is, csak elsüllyed magának, megnyerni is, amint nyertem volt Orosz Mihály Zoltán ellen annak idején – távolról sem bizonyos, miszerint a bíróság automatikusan a felperes javára ítél, az viszont bizonyos, hogy ha meg is nyeri, nem fog milliókat kapni.

Ez a helyzet sajtóper esetén.

Csak épp ez nem sajtóper.

Nem sajtóper, ugyanis az ilyen eljárás adott orgánum ellen indul, mely orgánumot a felelős szerkesztője, kiadója, főszerkesztője vagy tulajdonosa képviseli. A második körben, mikor a bíróság már egyszer kimondta a jogsérelmet, indulhat kártérítési per a szerző ellen is, ugyanazon jogsérelem alapján, csakhogy ahhoz kell már egy hatályos ítélet. Viszont ennek birtokában már nincs szükség bizonyítási eljárásra, az igaz.

Tehát illető szépnevű cég esetünkben a Facebook felelős szerkesztője, kiadója, főszerkesztője vagy tulajdonosa ellen kéne keresettel éljen, már abban az esetben, ha a Facebook sajtótermék volna, de nem is az. Szerkesztése sincs, nem, hogy főszerkesztője, maximum tulajdonosa lehet, aki ellen lehetséges keresetet beadni, ám csakis a kaliforniai Menlo Parkban, a cég telephelyén, az ott hatályos törvények szerint.

Jogi szempontból több szempontból is aggályos a helyzet, hiszen végső soron magánvélemény került hangoztatásra, melynek sértő volta eseti megítélés kérdése, igaz, hogy nagy nyilvánosság előtt történt, ámde mivel közügyről van szó, nem is lehet a véleményeket korlátozott nyilvánosság előtt kifejteni. Ha és amennyiben perre kerül a sor, amit nem hiszek, az alperes ügyvédjének helyében erre hivatkoznék.

A véleményszabadságra azért nem, mert az magától értetődő ilyen ügyben, amely konkrét kérdésről szól, és amely nem politikai világnézet kérdése. Ne keverjük a politikai nézetek hangoztatásának szabadságát az ilyen vélemények kinyilvánításával, ugyanis a második esetben gyakran még az is kérdéses, mi tekinthető politikának és mi köztörvényes bűncselekménynek: ez már szubjektív dolog, és erősen aláaknázott terület.

De ez most nem politika, hanem üzlet (bár megeszem az egeremet, ha a politika tudta és engedélye nélkül valósulhat meg egy nagy volumenű ingatlanberuházás).

És még mi ez?

Ez visszaélés a joggal, a szabályozás jellegével.

Hiszen semmi sem akadályoz senkit abban, hogy egy nyilvánosan elhangzó kijelentést, sőt, bármely kijelentést alkalmasnak találjon arra, hogy az sértse az ő jó hírhez való jogát, küldjön egy felszólítást a kijelentést tevőnek, miszerint tessék azonnal visszavonni, és amennyiben ez nem történik meg, egy nyomtatvány kitöltése útján követeljen tőle pár milliót. A másik fél meg, ha nem tiltakozik tizenöt napon belül, válhat földönfutóvá, hajléktalanná, mert a végrehajtó lefoglalja házát, lakását, ingó- és ingatlanságait.

Hát tessenek tiltakozni ilyen ügyekben mindig, hadd legyen per: azt már meg is lehet nyerni akár. Csak ügyvéd, ügyvéd, ügyvéd kévántatik hozzája.

Kiváló fegyver ez különben bárki kezében – jogban járatlanok halálra ijesztésére. Ha elég járatlanok, kifosztására, lehetetlenné, koldussá tételére is.

Ugyanis, vegyünk egy példát. Nekem mondjuk tetszik egy gyermekvers, mely Pityi Palkónak nem tetszik, és ebbéli véleményét a Facebookon közzé is teszi. Óvatosan jelzem neki egy kommentben, hogy nem értünk egyet, szerintem a versike ha nem is tökéletes, de semmikép sem rossz. Pityi Palkó felhorgad: micsoda? Ő nem ért a versekhez? Ő nem ért a gyermekekhez? Mit beszélek én őróla? Felszólít, hogy azonnal vonjam vissza a véleményemet. Én dafke sem vonom, hiszen nem változott: a következő postával meg már jön is a fizetési meghagyás pár millióról. Én tiltakozom, az ügyből per lesz, pár évig elszórakozunk a bíróságon, raboljuk egymás idejét is, a bíróságét is, a végén nem ítélik meg a keresetet, ám a perköltség a felperest terheli majd. Csak addig eltelik az a pár év.

Alkalmazható ez a szamárság a világon bármire vonatkoztatva, politikától pacalpörköltig, hogy csak a magyar közvéleményt nyomasztó súlyosabb botrányköveket említsem, nem véletlenül nevezem én bölcsek kövének, látszólag mindenből lehet vele aranyat csinálni, csak hamis lesz az az arany, és többe kerül, mint az igazi. Javasolnám a magyar bíróságoknak, azért nekik, mert a jogalkotóknak amúgy is hiába javasolnék bármit is, hogy az efféle eljárásokat nyirbálják, ahogy és ahol tudják, ha nem kívánják életük háromnegyedét üres szalma cséplésével tölteni: a leghelyesebb az lenne ugyan, ha már a fizetési meghagyást is keresethez kötnék.

Mert így bárki követelhet bárkitől bármennyit, ha van rá alapja, ha nincs.

Száz szónak is egy a vége: ne tessék fizetni, míg per nincs.

Hogy pedig per legyen, tessék tiltakozni.

Aki meg egy Facebook-bejegyzést tízmillióra taksál, az igencsak elvesztette arányérzékét.

Majd a bíróság beállítja neki.

Szele Tamás

Nem szoktam kommentekre válaszolni, ugyanis értelmetlennek tartom, legalábbis bizonyos olvasottsági szint fölött, hiszen az ember nem magyarázhatja el a dolgokat sok ezer olvasónak egyenként, á la carte, mindenkinek a saját szája íze szerint, különben is a kommentek kilencven százaléka vagy fizetett vagy önkéntes kötekedés, nem volna értelme - most mégis kivételt teszek.

Kivételt teszek, ugyanis egy hölgy rosszmájú megjegyzése – amely egyáltalán nem tartozott a leggonoszabbak közé! - kicsit rávilágít ennek a sajtószakmának a lényegére. És hát hétvége van, világrengető hírek vagy már nincsenek, vagy még, ráérünk kicsit gondolkodni, merengeni. Írhatnék még az észak-koreai nemzeti ünnepről, a washingtoni gyanúsításhullámról, a Szkripal-ügy fejleményeiről, de nem fogok, most ezzel foglalkozom – akit a hírek érdekelnének, köszönje meg a hölgynek (azért nyugalom: a világpolitikában semmi komoly fejlemény, a magyar belpolitikában meg még annyi sincs, különben nem ezzel a szamársággal törődnék).

Annyit még előrebocsátanék, hogy komment-ügyekben kifejezetten James Bondhoz méltó kiképzésem van, köszönhetően az „elmúlt nyolc évnek”. Heti több alkalommal tartozik a praxisomhoz az életveszélyes fenyegetés, ha billentyűzettel tudnának ölni – pedig lehet, csak ahhoz írni is tudni kell – velem lenne tele az összes budapesti temető. Az anyázás sem szokott felidegesíteni, az pedig, ha különböző kisebbségekbe sorolnak be annyival szokott járni, hogy eltávolítom az illetőt a közelemből, de a lap közeléből is, ugyanis ilyen olvasóra semmi szükség. Hogy az olvasóval nem lehet így bánni, ő zsidózhat, cigányozhat, melegezhet kedvére, mert ő az olvasó? Nem igaz, kérem. Ugyanis nem fizet egy fillért sem a lapért, ha fizetne, lehetne szava ahhoz, mit kap a pénzéért, így viszont az ingyenkonyhán nem fogadunk el reklamációkat, főleg, ha azok a történelem legaljasabb bugyraiból jönnek.

A vizes VB idején két hétig tartott a világméretű ostromom, ugyanis egy írásomban összeszedtem volt a sikkasztásgyanús, illetve veszélyesnek tűnő beruházásokat, még a megnyitó előtt, és hát eléggé negatív lett a rovancs: máig fenntartom, hogy a sportlétesítmények építése során legalább százmilliárd forintot summantottak el és csak Isten különös kegyelmének meg a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy baleset nem történt. Én sem drukkoltam egy balesetnek, szerencsére nem is volt, de két hétig folyamatosan írt nekem a világ minden búslelkű magyar hazafia, Vermonttól Kutyabürgözdig mindenhonnan, és kifejtette, milyen sorsot szán nekem és a hozzám hasonló nemzetárulóknak.

Egy másik esetben, egy másik lapnál pedig az oroszországi foci-vb alkalmából kiirtott kóbor kutyákat gyászoltam volt meg: igaz, ami igaz, sok millió ebet öltek meg azokban a városokban, ahol mérkőzések voltak. Ezt olvasták a rendszergazda szerint olyan pár százezren (valamiért nagyon elterjedt), sajnos ebben a pár százezerben benne volt az összes magyarul beszélő Putyin-rajongó is, a reakciók pontosan az elvárhatóak voltak: életveszélyes fenyegetések tömege, felásták még azt is, születésem előtt miféle bűnöket követtem el, és az volt a minimum, hogy én gyilkolok kutyákat.

Ehhez képest valóban kismiska az a komment, amire most válaszolok, főleg, hogy a korábban említettekre nem válaszoltam: csak őrült kezdene hadakozni egyedül százezer fanatikussal.

Hogy térjünk a lényegre, a minap írtam én egy anyagot a Szkripal-ügyről. (http://huppa.hu/szele-tamas-a-kreml-ugynokei/) Az anyag elemző, összegző jellegű, tekintetbe veszi a legfrissebb fejleményeket is, olvasták pár ezren, nagyobb, átütő sikerre nem is számítottam, elvégre nincs benne se migráns, se pelenka, se happy end, világpolitikai szempontból lényeges, de a tej és kenyér árát még nem befolyásolja. Ilyen írás is kell, követni kell az eseményeket. No, erre írta egy előttem ismeretlen hölgy némi gúnnyal:

„A Szele Tamás biztos jobban tudja...”

Első meglepetésemben azt válaszoltam neki, ami igaz is, hogy:

„Hölgyem. Ha csak az írhatna külpolitikai anyagot, aki biztosat tud az eseményekről, akkor erről csak maguk a merénylők írhatnának, a washingtoni ellenállás-botrányról meg senki. Egyáltalában: nem volnának hírek, csak már régen eldőlt, biztos dolgokról, mondjuk a pun háborúról. Ami bizonnyal nagyon érdekelné magát.”

És hát tényleg. Hogyhogy jobban tudom? Hogy merem?

Talán úgy, hogy ez a munkám. Rendben, mondhatná a hölgy, de hogy merek leírni következtetéseket, spekulációkat, hiszen biztosat valóban csak a GRU munkatársai tudnak, netán én is az vagyok? Nem, nem vagyok az, engem inkább a Moszad ügynökének nevezgettek más, hasonlóan felkészült kommentelők korábban, meg angol ügynöknek, amerikai ügynöknek. Életem egy korábbi, nehéz időszakában tényleg voltam ügynök: hirdetési ügynök, ugyanis hirdetések eladásából próbáltam élni, de azért ez még nem hálózati tevékenység. Azonban hogy merek következtetni, sőt, azután még le is írni?

Úgy, édes hölgy, ahogy bármelyik nyomozótiszt. Az ő munkájuk még sokkal mélyebb hatást is tesz ügyfeleik életére, mint az újságíróé, mert ők le is csukatnak embereket, többnyire bűnözőket. Ha csak annak alapján működne a rendőrség, amit teljesen biztosan, az első pillanattól kezdve látunk, és nem használná a logikát, a spekulációt, Hammurabbi óta nem csuktak volna le egyetlen csibészt sem.

Ugye, én úgy dolgozom, ahogy a nyomozó vagy – ezt a hasonlatot jobban szeretem – a Kelet-kutató. Adott egy esemény, egy hír, erről összeszedek minél több információt, ha lehet, több nyelven, minél változatosabb forrásokból, szem előtt tartva, mi mennyire hihető, élet- és valószerű, mennyire vág össze egyéb ismereteinkkel, az emberi természettel, időrendbe sorolom a dolgokat, megkérdezem a szakértőket, ha van érdekelt, azzal beszélek (esetünkben nincs, illetve elérhetetlen), aztán megírom. A Kelet-kutató munkájának a vége is egy publikáció szokott lenni.

Mármost, jön maga, és azt mondja: „mert ő jobban tudja, hogy meri jobban tudni?” Elemzés és rengeteg munka árán. Hogy ezeket a dolgokat nem láttam a saját szememmel? Egyrészt, ha láttam volna, már nem élnék, ha élnék, még mindig magácska döntené el, hisz-e nekem. Másrészt: ön sem látta a saját két szemével a Hold túloldalát, mégis tudja, hogy létezik.

Harmadrészt, ha annak idején merő spekulációk és következtetések nyomán nem indul útnak James Cook kapitány – ne feledjük, senki sem látta akkor még angol földön, mi van a Csendes-óceán vizein! - akkor nem fedezi fel 1770-ben Új-Dél-Wales-t, ahol FB-adatlapja szerint ön most lakik, így az ön becses személye kénytelen volna Budapesten lakjon, a Külső-Lótüdő utca 41/B alatt, magasföldszint. Tehát bizony Cook is spekulált, ő sem tudhatta, mit talál.

Spekulált Bernstein és Woodward is, amikor elkezdtek nyomozni a Watergate épületben zajló lehallgatások ügyében, buktattak is vele elnököt, aki ritka nagy gazember volt: de spekulált az ősember is, aki elkezdett két kovakövet egymáshoz csapdosni. Nem tudhatta, hogy tűz lesz belőle: hiszen addig még sosem látta.

Hölgyem, az emberiség története a gondolkodás, logika, spekuláció, következtetés története, ha pusztán a kézzelfogható, és általunk személyesen is tapasztalt tényekre szorítkoztunk volna az ön álláspontja alapján, úgy most boldog, ám kissé rövid életet élnénk, mindenféle afrikai gyümölcsfákon mászkálva.

De miért foglalkozom egyáltalán ezzel a szánalmas kis félmondattal ennyit?

Azért, mert voltaképpen ez a sajtószakma. Távoli vagy közeli események nyomába eredünk, megpróbálunk tisztán látni, rájönni, voltaképpen mi történt, és ezt minél több embernek elmondani. Ahogy Kipling testvér mondta:

„Hat becsületes szolgám van, mindenre, amit tudok, ők tanítottak meg. A nevük: Mit és Miért és Mikor és Hogyan és Hol és Ki.”

Ha ez a hat szolga nem állna mellettünk, ha nem spekulálnánk, bárki mondhatna bármilyen hazugságot bárkinek, akárhány embernek, és mindenki köteles volna elhinni, amit hazudnak neki. Ha másért nem: udvariasságból. Ha nem próbálnánk az események mélyére látni, oksági összefüggést keresni közöttük, az életünk kiszámíthatatlan véletlenek sorozata lenne, bár, mint említettem volt, amúgy is a fák tetején zajlana.

Nem, tulajdonképpen nem volt bántó a komment: és annyira rosszindulatú sem, amilyennek szánták. Buta volt és kicsinyes, átgondolatlan: valamint jellemző. Hiszen, főleg ebben az ügyben, nyilvános forrásokból kell dolgozzon az ember – mi tiltaná bárkinek, hogy elolvassa azt a mintegy száz különböző tudósítást, amit én is, és amiből levontam a magam következtetését? Semmi: még az angol nyelvtudás hiánya sem, a megszólaló hölgy bizonnyal fölényes pontossággal beszéli a nyelvet, legalábbis lakhelyéből erre következtetnék.

Tehát: miért nem olvas el mindenki mindent?

Mert nem akar és mert nincs rá ideje, sőt, talán kedve sem.

Nekünk az a dolgunk, hogy elolvassuk (már, aki – én el szoktam), aztán aki elfogadja ezt a sajtó munkásaitól, az elfogadja, aki nem, az meg így járt. Olvasson magától pontosabbat, hitelesebbet, írja is meg, szabad a pálya.

A fene ezt a Churchillt.

Jobban tudta.

Hát hogy merte? Hogy volt hozzá képe?

És ha nem tudja jobban, nem lett volna háború?

Dehogynem: csak akkor Britannia elveszti azt két hónap alatt.

Hasznos dolog jobban tudni a dolgokat, kérem.

Maradtam tisztelettel:

Szele Tamás

Kérem, a hülye elsősorban én vagyok, hogy olyan témához nyúlok, amivel sikert nem lehet elérni, maximum konfliktusba keveredek, miért nem foglalkozom inkább a Sargentini-jelentéssel? Azért, mert már foglalkoztam vele. Ezzel az üggyel is foglalkoztam már, de míg a Sargentini-jelentés nem változik dialektikusan, a magyar sajtóban állandóan változik a hülye személye. És folyamatosan nevelődik az utánpótlás is.

A hülye másodsorban is én vagyok, mert harminc év újságírás után pontosan tudom, hogy médiaháborút nem lehet megnyerni. De a támadásokat annyiban hagyni sem lehet, ha nem akar munkanélküli, majd hajléktalan lenni az ember, szóval lehet imádságos lélekkel megbocsátani a ránk támadóknak, van, aki teszi is, de megbocsátás ide vagy oda, ha nem adjuk vissza a pofont, földig vernek. Velem már megtörtént, csoda, hogy fel tudtam állni: de erről majd később. Most pillanatnyilag kezdjük azzal, hogy mi a jófene okozza egyáltalán a médiaháborúkat?

Bár, szerintem nem több van, csak egy, de az szakaszosan zajlik, 1990 óta. Viszont mostanra lett a legdurvább (és még sokat fog romlani, nincs értelme az optimizmusnak). Tulajdonképpen az egész azzal kezdődött, hogy az Antall-kormány nem csak a politikai vezetést óhajtotta átvenni az előző rendszertől, hanem annak intézményrendszerét is, és azzal végződött, hogy Bereményi Géza alapos okkal lehülyézte Szakács Árpádot.

Szakács túl fogja élni, Bereményi nem biztos.

Tehát a mai kultúrkampf gyökereit a múltban kell keresnünk, egészen pontosan az Antall-kormány regnálásának elején. Amikor is minden sajtótermék, a régebben létezők és az újonnan alapítottak egyaránt bizonyos óvatos jóindulattal kezelték az alakuló új rendszert és kormányát, ez egészen addig tartott, míg ki nem derült, hogy demokráciában létezik belpolitika is. És vannak benne ellenfelek. De ekkor még a képviselők együtt névnapoztak a Parlamentben, csodásan nézett ki például a kisgazda bulin az SZDSZ-es vendég, de azért elment, mert illett, a politikusok az ülésteremben már tekergették kifele egymás nyakát, de ebédelni még együtt jártak (legendás volt a Horn-Torgyán barátság), szóval volt ugyan belpolitika, de nem szakította ketté sem az országot, sem a sajtót.

A Pesti Hírlap, a Magyar Fórum és a Ring ugyan a kormány elkötelezett hívei voltak, de sajtóügyekben az első két konfliktus Csurka István „Apák és fiúk” valamint Csoóri Sándor „Nappali hold” című írásai miatt robbant ki: döbbenten láttuk, hogy jóllehet a társadalom többsége világosan elhatárolódik a szélsőségektől, ezek mégis megjelenhetnek, ráadásul markánsan kormánypárti orgánumokban. Ketten írtak rájuk választ: Boldog és Boldogtalan (oroszosan: Apraja és Nágyja). Egy darabig ment a kölcsönös kötekedés, még mindig nem olyan szinten, hogy a velünk szemben álló oldalon dolgozó kollégákkal ne ittunk volna meg egy-egy sört, talán egy idő és sok kompromisszum árán ki és békülhettünk volna, ha nem jön az Új Magyarország.

Erre a lapra azért volt szükség, mert nem volt kormánylap, a meglévők egyike sem állt be maradéktalanul a kormány mögé (a Magyar Nemzet sem, Diurnus többet ért a lapnak, mint Antall), a Pesti Hírlap még csődbe is ment a nagy népszerűségtől, olvasottságtól, a Magyar Fórum már messze jobbra volt Antall minden elképzelésétől, a tévé és a rádió próbálta védeni frissen megszerzett függetlenségét a tejfáktól (teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnök), kellett egy kormánylap. Ez nem is lett volna baj, ha rá is írják, és nem „polgári napilap” szerepel a fejlécben. De felőlünk – akkor a Kurírban dolgoztam, rovatvezetőként – nevezhették volna „csapágyazott paszománynak” is, ha nem akar a kormány a kedvükért belenyúlni a hirdetési piacba.

Ez volt az ősbűn.

Napilap, egyáltalán sajtótermék akkoriban online formában nálunk még nem létezett, érdekes lett volna a C-64 országában a netezés (bár nem volt lehetetlen, de a BBS-eken lapot írni ezer embernek nem lett volna kifizetődő), márpedig a print lap drága mulatság máig. Papír kell hozzá, nyomda, terjesztői hálózat meg tengernyi pénz, szóval a kormány vakarta a fejét: mibűl, hunbul? Nem, mintha ne lett volna pénzük, de miért nem tartja el magát egy ilyen lap? Eltartja magát az összes többi, ennek miért nem megy?

Hát csak azért, mert a többit üzleti alapon készítették. El kellett adni, figyeltünk rá, mi kerül bele, mennyire érdekes, nem kötötték a kezünket musz-anyagok (amiket muszáj betenni a lapba). A Népszabadság akkoriban napi négyszázezer példányban ment el, a Kurír is ütötte a napi százhúszezret jó periódusban, ilyen eladott példányszámok mellett sokba kerültek a hirdetések is, tehát volt kereslet, volt bevétel. A kis példányszámban eladható kormánylap tizedét nem kérhette el egy reklámért, hiszen a hirdetőnek nem ér annyit egy reklám, ha harmincezren látják, mintha háromszázezren látnák.

Erre találták fel a reklámpiac centralizációját, magyarul azt, hogy az összes hirdetés egy nagy, állami céghez folyjék be, ami aztán majd szétosztja a lapok között: bár így kerülhetett volna fúrógép-reklám is a Baba-Mama magazinba, de kit érdekel? Ja, azokat, akik ebből élnek, de azokat nagyon. A kísérlet kudarcot vallott, teljesen máig sem lehetett bevezetni ezt a rendszert, ma inkább a fortélyos félelem igazgatja a hirdetőket: de a nagy csata emiatt indult meg. A pénzért, az olvasottságért.

Márpedig olvasottságot nem lehet venni, valami vagy tetszik a jónépnek, vagy nem, ezt a magyar jobboldal végül csak belátta: ezért igyekszik monopolizálni a sajtópiacot. Magától senki sem enne száraz kenyeret, büdös kolbászt, de ha nem lehet mást kapni, mindenki ráfanyalodik. Aztán ez a háború odáig fajult, hogy magát a Kurírt az első Fidesz-kormány abban a pillanatban szüntette meg (1998. szeptember), amint módjában állott, engem meg a rovatvezetői múltammal sehova sem mertek felvenni: az egy dolog, hogy négy évig írni saját nevem alatt nem volt lehetőségem, de még csak ki sem hordhattam, nem is árulhattam újságot, a Posta sem mert felvenni ezzel az utolsó munkahellyel. Csoda, hogy túléltem.

Na, de mi van napjainkban?

Ugyanez. Csak most már korszerű és minden korábbinál erősebb fegyverekkel hadakozik az olvasott, független sajtó ellen az olvas(hat)atlan kormánysajtó.

Nézem a tegnapi Magyar Időket. Gajdics Ottó megsértődött, mert Bereményi Géza nem kért Szakács Árpád barátságából, ellenben hülyének nevezte a kultúrkampf ötcsillagos tábornokát. (Bár inkább konyak lenne). Valami olyan következtetésre jut – hiszen nem hülyézheti vissza Bereményit, az élő legendát – hogy a Mester „nem olvasta Szakács írását”, és gazembernek nevezi egyúttal a Bereményi-interjút készítő kollégát. Hát, kérem, egyfelől Bereményi Gézának nem kötelező olvasni, főleg Magyar Időket nem kötelező, tőle bőven elég, ha ír, mert azt tud. Én se szívesen olvasom ezt a sajtóterméket, csak nekem muszáj, tudnom kell, mit gondolnak náluk, különben nem írhatnék felelősséggel erről (is). De hogy most Bereményi átkerült egyik táborból a másikba, az is biztos, jóllehet igazából egyiknek sem tagja. Lesz ő még hazaáruló is, kérem, ha így haladunk, és továbbra is alkalmatlan segédmozdonyvezetők határozzák meg, ki kicsoda a magyar kultúrában.

De nézzük tovább ezt a csodás lapot. Következi Apáti Bence, a sokoldalú. Az egyszemélyes wagneri Gesamtkunst. (https://magyaridok.hu/velemeny/veiszer-alinda-a-helyere-kerult-3453245/)

„Lassan minden a helyére kerül. Veiszer Alinda jelenleg egy futópadon, bukósisakban készít hamburgert az RTL Klubon, Sarah Mardini meg embercsempészet gyanújával egy fogdában csücsül valahol Görögországban.

Nem is olyan régen még nem voltak helyükön a dolgok és a fenti hölgyek. Októberben még ugyanabban a stúdióban csücsültek.”

Ha Apáti mester a kilencvenes években kopogtat ezzel egy akkori, jobboldali lapnál, tán még a Szent Korona sem hozza le. Nyílt utalást látunk arra, hogy 1. Veiszer Alinda szerinte maximum hamburgert kéne készítsen, mert csak arra alkalmas, 2. de azért jobb lenne börtönbe zárni, mert egy korábbi interjúalanyát is lám, a napokban letartóztatták. Ha Apáti mester újságíró volna, amint nem az, tudná, hogy az interjúalanyt nem választjuk, hanem a helyzettől függően adódik, nem azzal beszélgetünk, akit kedvelünk, hanem aki érdekli a közönséget és ezen nem változtat sokat, hogy Sarah Mardini letartóztatását én magam igazságtalannak tartom. Ha ő lenne az az interjúalany, aki a közönséget érdekli, ővele beszélgetnék, ha Donald Trump elnökkel készíthetnék interjút, akkor a POTUS-szal. Pedig nehezen volnék trumpizmussal vádolható. Az ügyvéd sem szerelemből foglalkozik az ügyféllel. Apáti mester hő kívánsága, miszerint fizikailag is vesszen, aki nem vele van, az utolsó mondatokban is tetten érhető:

„Így dolgozott nem is olyan régen, kevesebb mint egy éve az embercsempész és a migránssimogató propagandista.

De most már mindketten a helyükre kerültek.”

Még jó, hogy ő mondja meg, ki a propagandista – illetve, tényleg jó, ő legalább ért hozzá, ő maga a legaktívabb magyar propagandisták egyike, mármint a kormány oldalán. Szaktekintély, mondhatni. Akkor nézzük tovább.

Másik úriember a Spiegelnek megy neki, álhírek terjesztésével vádolja, a Spiegel „szintjét” emlegeti – a Magyar Idők szintjéről. Valaki küldjön neki egy szintezőt és egy magasságmérőt. Ha nem kapja meg, nekimegy az első vakondtúrásnak és ízzé-porrá töri magát.

Nagy Árpád Hont Andrást vádolja azzal, hogy „listázza” a Magyar Idők kultúrharcosait. Nem tisztem Hont Andrást védeni, nem is mindenben értünk egyet, meg hát nagy fiú már, nem szorul az én gyámolításomra, de nem ő listáz. Hanem maga a Magyar Idők. Az impresszumában, Nagy úr, egészen pontosan ott...

Szóval, száz szónak is egy a vége: miért folyik a mai kultúrkampf?

Amiért a tegnapi és a tegnapelőtti: az olvasottságért. Mivel a kormánymédia olvashatót, élvezhetőt vagy informatívat a legnagyobb erőfeszítések árán sem képes szülni, maximum vajúdik, mint a hegyek és szül naponta sok egérkét, a piac törvényei szerint a nála jobbakat igyekszik kiiktatni, hátha a kiürült piacon majd ráfanyalodnak az ő romlott árujára is.

És ez meglátszik majd a hirdetési bevételeken.

Végső soron tehát pénzről van szó, mint mindig, elég sok pénzről: a még Szájer által is emlegetett „baloldali médiatúlsúly” egyszerűen azt jelenti, hogy habár a kormánymédia orgánumainak száma több, mint tízszeresen felülmúlja a független vagy ellenzéki médiumokét, az olvasók mégis inkább választják túlnyomó többségben az utóbbiakat, mert azok élvezhetőek. Ja, kérem: az a szomorú helyzet, hogy jó kormánysajtó még sosem létezett a történelem folyamán, sehol, csak dotált és oktrojált.

Ezen pedig változtatni akkor sem lesznek képesek, ha minden, tőlük független sajtóterméket betiltanak. Ugyanis jók akkor sem lesznek, maximum nem lesz más. Marad nekik a harc, a gyűlölködés, a kollégák fojtogatása kiskanál vizekben, a kínai típusú fanatizmus és meglehet, a „forradalmi népbíróságok”, ha így folytatják a kulturális forradalmat.

De jók, mondom, sosem lesznek.

Ahhoz tudniuk kéne írni.

Az íráshoz meg gondolkodni.

Egyszóval: sajtófronton a helyzet harminc éve változatlan.

Ki a hülye, így, harmadsorban is?

Én, hogy ezt még megjegyzem.

Szele Tamás

Névtelen írásokat akkor sem szokás figyelembe venni, ha egészen komolyak és írógéppel készülnek, hiszen nem véletlenül nincsenek aláírva. Az Amerikai Egyesült Államok azonban most kénytelen komolyan venni egyet: soha nem látott politikai helyzet alakult ki miatta, és senki sem tudja, mik lesznek a következményei.

A „névtelen levél” tulajdonképpen egy véleménycikk (de utálom ezt a kifejezést... csak sajnos esetünkben még mindig ez a legpontosabb), ami a New York Timesban jelent meg (https://www.nytimes.com/2018/09/05/opinion/trump-white-house-anonymous-resistance.html) és nagyon érdekes állításokat tartalmaz. Az már alapvetés a mai világpolitikában, hogy Donald Trump elnök, hm, szóval nem teljesen épelméjű. Aki annak fogadja el, talán még nála is hülyébb. Elég ezer és egy motiválatlan, indulati alapon hozott döntésre gondolnunk, elég számításba vennünk, hogy az ígéretesnek induló szingapúri találkozón sikerült általánosságoktól hemzsegő, semmitmondó záróokmányt aláírni, botrányos helsinki fellépését Putyin mellett már fogcsikorgatva figyelte a világ és az Egyesült Államok egyaránt – Kína-politikája több, mint káros, gazdasági döntései az egész világot éppúgy fenyegetik, mint Amerikát, szóval elmondható, hogy ha döntéseit nézzük, elnöksége idején az volt talán az egyetlen helyes elhatározása, mikor becsukta az ablakot az Ovális Irodában, mert abból az egyből nem származott kára senkinek. A Twitter hivatalos közlönyként való használata, az összeesküvés-elméletek mániákus támogatása mind-mind egy teljesen hiteltelen, önálló gondolatok nélküli, összeomlóban lévő személyiséget mutatnak, amely nem bírja el a rárótt felelősség terhét.

Most csak nagy vonalakban zengtem a dicséretét, ugyanis vannak terjedelmi korlátaim is (bizonyos hosszúság felett el sem tetszenek olvasni, amit írok), de szükség, igény és megfelelő honorárium esetén összeállíthatom balfácánságainak és őrültségeinek teljes gyűjteményét is, bár több kötetre rúgna.

Mármost a New York Times inkriminált cikke, melyet egy magas rangú tisztviselő írt a Fehér Házból, egy névtelenségét őrző kormánytag (!) azt állítja, Trump környezete, az általa kinevezett emberek tisztában is vannak ezzel. Nem csoda: hiszen tudja ezt az egész világ, legfeljebb azon felebarátaink, akik ilyen vagy amolyan okból előnyt remélnek Trump elnök valamely lépéstől, görcsösen igyekeznek megmagyarázni, miszerint zsenivel van dolgunk, csak mindenki olyan buta, hogy őrültnek látja. Bonyolult a világ, de nem ennyire: Trump valószínűleg alsó hangon is zavart tudatú ember, aki beszűkülten látja a valóságot, erősen egocentrikus, cezaromániás és képtelen felmérni tettei következményeit. Mármost ez közelről, ha mindennapi munkakapcsolatban vannak vele, fokozottan látszik.

„A cikkből az is kiderül, hogy a Fehér Házban egy 'csendes ellenállás' zajlik Trump elnökségével szemben, azaz az elnök legközvetlenebb környezetében vannak, akik egymással összejátszva azon dolgoznak, hogy megakadályozzák Trump azon lépéseit, melyeket károsnak ítélnek meg, és a szerintük helyes iránya fordítsák a kormányzatot. 

A cikk névtelen szerzője Trumpot amorálisnak, kereskedelem- és demokráciaellenesnek írja le, mellette pedig olyan embernek, aki féleszű, nincs tisztában a tényekkel, meggondolatlanul cselekszik. A csendes lázadást meghirdető névtelen republikánus írásában amúgy többször visszatért arra, hogy ők abban érdekeltek, hogy a kormány jól teljesítsen, és hogy voltak olyan intézkedések az elmúlt időszakban, melyek biztonságosabbá és sikeresebbé tették az országot. A szerző ezután arról ír, hogy van a Fehér Házban egy csoport, melyben olyan kinevezettek vannak, akik vállalták, hogy megvédik a demokratikus intézményeiket, miközben mindaddig, amíg Trump hivatalban van, próbálnak az elnök elhibázott döntései ellen hatni. Egy ponton hősiesnek nevezte a saját teljesítményüket, ahogy próbálják a rossz döntéseket a Fehér Házon belül tartani.” (444) (https://444.hu/2018/09/06/trumpnak-igaza-van-tenyleg-osszeeskuves-zajlik-ellene)

Ha ehhez még hozzávesszük a Bob Woodward kedden megjelenő kötetéből kiszivárogtatott részletet, miszerint akadt Dél-Koreával felbontandó szerződés, amit Gary Cohn gazdasági tanácsadó konkrétan el kellett lopjon az elnöki íróasztalról, hogy Amerika rakétavédelme megmaradhasson a mostani szintjén, hozzávesszük Omarosa Manigault-Newman már megjelent kötetének részleteit, akkor elmondhatjuk: a világ csak azért áll még, mert pár tucat hivatalnok szép csendben nem engedi összeomlani egy twittermániás bolond téveszméi mentén.

Micsoda hősök, mondhatnánk, csendben teszik a dolgukat és megmentenek mindenkit.

Ennek az írásnak a megjelenése után Trump még a toalettpapírt is iktatni fogja három példányban, úgy fog ügyelni arra, hogy semmi el ne vesszen. Hiszen már így is tombol, a „washingtoni mocsár lecsapolásáról” tweetel, árulást emleget. A szerző nevét követeli a New York Timestól, nemzetbiztonsági alapon, bár nem lesz bíróság széles Amerikában, amelyik erről végzést hozna – különben a szerző személye valóban nagyon érdekes kérdés, de erről majd később. Egyelőre annyi biztos, hogy Washingtonban fejek fognak hullani, ha Trump orosz elnök volna, a Kreml ablakában egész éjjel égett volna a lámpa. És a Lubjanka téren is.

Mármost akkor tegyük fel a kérdést: ha és amennyiben létezik ez a titkos ellenállás, miért nem mozdítják el Trumpot, a huszonötödik, 1967-ben hozott alkotmánykiegészítés alkalmazása útján, mely az elnök alkalmatlansága esetén lehetővé teszi hivatalvesztését?

Azért, mert nekik az ellen semmi kifogásuk nincs, hogy a Republikánus Párt kormányozzon, ők maguk is republikánusok, elgondolkodtak ugyan a 25. módosítás bevetésén, de végül is elvetették: inkább a háttérből gátolják az őrült döntéseket, hogy ne idézzenek elő alkotmányos válságot.

Értem. Tehát titokban, a háttérben dolgoznak, mint egy vírusirtó, de akkor mi a búbánatos harci francra volt jó ezt az írást leadni a New York Timesnak? Ez dekonspirál mindent. Ez maga a kész lebukás. Ennek a megjelenésétől kezdve egyetlen korábbi módszer sem működik majd, megindulnak a tisztogatások, felvirrad egy merőben új McCarthy-korszak – olyan lépés volt ez, mintha kiálltak volna a Lincoln-emlékmű elé, és rezesbanda kíséretében közhírré teszik: „Szabotáljuk ezt a bolondot!”

Kinek volt jó ez és mire?

Az írás szóhasználata alapján szerzőként gyanúba keveredett elsősorban Mike Pence alelnök, Mike Pompeo külügyminiszter, korábbi CIA-főnök, Dan Coats hírszerzési főnök, Kirstjen Nielsen belbiztonsági államtitkár – csupa olyan ember, akik nélkül nem lehet kormányozni az Egyesült Államokat. Természetesen mind tagadnak.

Nos, ha van ellenállás, és ilyen ostobán leleplezte magát, az két dolgot jelenthet: az egyik, hogy ők maguk is alkotmányellenesen cselekedtek, hiszen vagy az impeachmentet vagy a 25. módosítást kellett volna alkalmazniuk, a másik, hogy Trump ellen valóban alkotmányos vagy alkotmányellenes puccs készül, és olyan előrehaladott állapotban vannak a dolgok, hogy már nincs értelme a titkolózásnak.

Trump bukása esetén, amennyiben alkotmányos úton történik minden, Mike Pence veszi át az elnöki feladatokat, így nem minden ok nélkül való az ő gyanúsítása: ámde ez pusztán indíték lehetne, nem bizonyíték (mellesleg: a világ nem is járna feltétlenül jól a harcias Pence elnökségével).

És mi van, ha egyáltalán nem is létezik ez az ellenállás, ami amúgy is az összeesküvés-elméletekből visszaköszönő „deep state”-re hasonlít (országon átívelő láthatatlan hatalom, a nemzetbiztonság, a ciklusokon átívelő magas rangú tisztviselők, a katonai-ipari hatalmasok összessége, azaz a „mély állam” lenne a deep state).

Mi van, ha a cikket Trump paranoid eszméit figyelembe véve írta valaki? Valaki, aki azt szeretné, hogy Washingtonban kormányválság legyen? Hiszen a tények bizony tények, Trumpnak valóban van üldözési mániája, a dél-koreai szerződést valóban el kellett lopni előle, hogy alá ne írja a felbontását (ez nem a cikkből származó információ), Omarosa Manigault-Newman sem az ujjából szopja a vádjait, (bár minden szavára azért nem vennék mérget), és Trump egyik visszatérő rögeszméje valóban az, hogy az ő döntéseit szabotálják.

Ha ezt egy ilyen ügyetlen vallomás nagy nyilvánosság előtt megerősíti, Trump haragja nem fog határokat ismerni.

És akkor mi van, ha az egészet Trump íratta, mert rájött, hogy így megszabadulhat gyakorlatilag bárkitől, aki a kormányban és környékén zavarja, egyúttal megerősítheti a nyilvánosság számára a téveszméit és néhány lépéssel megragadhatja a teljhatalmat? Sztálin is egymás után leplezte le Moszkvában a trockista összeesküvőket, elhajlókat, akiknek közük nem volt Trockijhoz, McCarthy is lecsukatott, lehetetlenné tett annyi „kommunistát”, amennyi sosem élt az Egyesült Államokban. Erdogan gülenista látomásairól már nem is beszélnék. És nálunk is minden csipkebokorban vagy Soros bujkál, vagy az ügynökei, bevett módszer ez a kényelmetlen emberek kiiktatására, akár tömegével is.

Akkor most mi lesz?

Lemondatják az amerikai elnököt? Puccs várható, netán palotaforradalom?

Esetleg orosz befolyásnak köszönhető az egész történet, mely kihasználván az elnök elmeállapotát, alkotmányos és társadalmi válságba akarja taszítani Amerikát?

Vagy elnöki puccs várható, egyszemélyi diktatúra a Szabadság Hazájában?

Nem tudjuk, a világ lélegzetét visszafojtva várja a fejleményeket.

De egy dolog fontos: spekulációink során hagyjuk meg a paranoiát Trump elnöknek.

Elvégre neki már van.

Nekünk ne legyen.

Szele Tamás

Ha röviden össze akarom foglalni, mi újság a Salisburyben elkövetett novicsokos merényletekkel kapcsolatban, azt kell mondanom: rengeteg fontos fejleményt ismerhettünk meg tegnap, minek következtében nem történt lényegében semmi. A brit szervek nyilvánosságra hozták a merénylők nevét, arcképét, Moszkva a vállát vonogatja, szóval business as usual.

Tekintsük át az eddig történteket, nem azért, mintha ne ismerné őket unásig mindenki, de fennáll annak a lehetősége, hogy ezt a röpke írást újszülöttek is olvassák, akik – lévén karonülők – elég nehezen birkózhatnak még a betűkkel, de hátha akad olyan csodálatos kisded, aki elsőnek olvasni tanul meg, ám lemaradt a Szkripal-ügy korábbi részleteiről.

Tehát történt pedig, hogy Szergej Szkripalt, aki az orosz katonai és hírszerző szervezet nyugállományú tagja volt, valamint megbecsült kettős ügynök, lányával együtt megmérgezték Salisburyben, méghozzá a mára közismertté vált Novicsok nevű vegyi fegyverrel, melynek megvan az a tulajdonsága, hogy az egész világon csak Oroszország képes előállítani és tárolni.

Azt még érdemes tudnunk az ügyben, hogy Szergej és Julia Szkripal nem haltak bele a mérgezéses merényletbe, a gondos ápolás megmentette őket, és most a nagyközönség számára nem nyilvános, de roppantul biztonságos helyen tartózkodnak, ahol nagyon, de nagyon vigyáznak rájuk. Ellenben az ügynek mégis van halálos áldozata: Dawn Sturgess. Ő egy nem túl jó anyagi helyzetben lévő salisbury hölgy volt, aki szintén a hajléktalanság mezsgyéjén tengődő élettársától, Charlie Rowleytől kapott egy üveg parfümöt. Az üvegcsét Rowley találta valahol a városban, és mivel negyven euró egy fiola ilyen Nina Ricci parfüm, boldogan vitte barátnőjének. A hölgy csuklójára fecskendezett egy kicsit belőle – és nyolc nap múlva halott is volt. Barátját megmentették, és most ő is a fentemlített igen biztonságos helyen vagyon, erős őrizet alatt.

Viszont – megtalálták a fiolát, és bizony, amint azt a hadsereg Porton Down-i biológiai fegyvereket kutató intézete kimutatta, orosz Novicsok volt benne. (Különös véletlen: Porton Down alig pár mérföldre fekszik Salisburytől, itt minden egy helyen van...)

Az ábra világosnak tűnt: az orosz titkosszolgálatnak oka volt haragudni Szkripal mesterre, meg is próbálták mérgezni, majd, az idegméreg fioláját hátrahagyva hanyatt-homlok távoztak. A történetben az sántít, hogy profi titkosszolgálatok nem szoktak bosszút állni. Nem azért, mert olyan lovagiasak vagy jólelkűek, hanem azért, mert érdekeik vannak, nem elveik. Semmi értelme egy ilyen bosszúálló műveletnek, csak a pénzt viszi, haszna nincs, maximum a méreg és az ügynökök tesztelésére volna alkalmas, de vizsgamunkának meg kicsit drága.

Mármost amint kiderült, hogy az orosz beavatkozás letagadhatatlan (Putyin és a Kreml ettől függetlenül tagadja, időnként egészen nevetséges érvekkel vagdalkozva), az esetnek nagypolitikai következményei is lettek. Nagy-Britannia és szövetségesei kiutasítottak igen sok orosz diplomatát, Oroszország nemkülönben így tett Nagy-Britannia és szövetségesei diplomatáival, érdekes különben, hogy ebben az ügyben Magyarország valahogy a brit oldalra sodródott: mi is kiutasítottunk egy orosz urat, akinek diplomáciai státusa volt ugyan, mégis, Menczer Tamás, a Külgazdasági és Külügyminisztérium helyettes államtitkára szerint „hírszerző tevékenységet is végzett”.

Alig tudom elhinni. Nahát. A baráti Oroszország nálunk kémkedett volna? Pedig hát olyan a helyzet, hogy ha a magyar külügy elveszítene netán egy iratot, elég lenne átírnia egy mailt a Lubjanka térre, náluk mindenünkből van másodpéldány...

Most jutottunk el a tegnapi eseményekig. Tegnap ugyanis Theresa May miniszterelnök a londoni alsóház képviselőinek tartott szerda délutáni beszámolójában kijelentette: az eddigi hírszerzési bizonyítékok alapján a brit kormány arra a következtetésre jutott, hogy a szerdán megnevezett két gyanúsított a GRU tisztje.

May szerint a GRU igen fegyelmezetten dolgozó szervezet, jól kiépített parancsnoki láncolattal, vagyis Szkripalék megmérgezése nem lehetett engedély nélkül végrehajtott művelet, és szinte biztos, hogy az akciót a GRU-n kívül, „az orosz állam valamely magas szintjén” is jóváhagyták.

A brit kormányfő megerősítette, hogy az angol-walesi vádhatóság európai elfogató parancsot adott ki a két orosz gyanúsított ellen. Theresa May hozzátette: London hamarosan az Interpol hálózatában is nemzetközi körözést rendel el kézre kerítésükre.

May szerint ez azt jelenti, hogy ha a két gyanúsított valaha is kiteszi a lábát Oroszországból, London minden lehetséges lépést megtesz elfogatásuk, kiadatásuk és nagy-britanniai bírósági felelősségre vonásuk érdekében.

És most jön a meglepetés: megvan a két gyanúsított neve és fényképe! A brit vádhatóság szerdai bejelentése szerint két orosz állampolgár, Alekszandr Petrov és Ruszlan Bosirov gyanúsítható Szergej Szkripal egykori orosz-brit kettős ügynök és lánya, Julija Szkripal tavaszi angliai megmérgezésével. Itt is látható a két mákvirág, fényképen, de a Telegraph nyilvánosságra hozta a róluk készült videókat is – mert bizony a térfigyelő kamerák összes felvételét átnyálazták a feltételezett útvonalukon. (https://www.telegraph.co.uk/news/2018/09/05/salisbury-poisoning-two-russians-charged-conspiracy-murder-novichok/)

Ennek kapcsán Nagy-Britannia az ENSZ Biztonsági Tanácsának csütörtökre történő összehívását kezdeményezte, hogy tájékoztassa a testületet a Szkripal-ügy nyomozásának drámai fejleményeiről – közölte az este New Yorkban Karen Pierce brit ENSZ-nagykövet.

És mi újság Moszkvában, kedves elvtársaim? Áll a bál a Kremltől a Lubjanka térig mindenhol. Marija Zaharova külügyi szóvivő komikus nyilatkozatot tett, amit Jurij Usakov, az orosz elnök külpolitikai tanácsadója is megismételt részben:

„A sajtóban brit tisztségviselők nyilatkozatai jelentek meg a salisburyi és amesburyi ügyek gyanúsítottaival kapcsolatban. Oroszországhoz kötik őket. Ezek a nevek és fényképek azonban nekünk semmit sem mondanak. Ismételten felszólítjuk a brit felet, hogy a nyilvános vádaskodásról és az információval való manipulálásról térjen át a gyakorlati együttműködésre az igazságügyi szervekkel. Számos erre vonatkozó kérés van Londonnál az orosz féltől. Az ilyen súlyos bűncselekmények nyomozása, amikről többször nyilatkoztak Nagy-Britanniában, a legkörültekintőbb munkát, aprólékos adatelemzést és a szoros együttműködést igényel.”

Ez már Pistike az elemi iskolából, aki nem törte be az ablakot, akkor sem ő volt, ha látták. Nem, és kész. Különben a körültekintő munka szükségességével Londonban is tisztában vannak, talán jobban is, mint azt Moszkva szeretné. A Scotland Yard terrorelhárítási osztályának vezetője, Neil Basu szerint elegendő bizonyíték van a két férfival szemben arra, hogy a gyilkossági kísérletért, a vegyi fegyver birtoklásáért, valamint a Szkripalékat ért támadás helyszínére kiérkezett, a mérgezés miatt szintén életveszélybe került rendőr, és az ügybe a talált üvegcse miatt véletlenül belekeveredett házaspár tragédiája miatt vádat emeljenek. Ehhez azonban szükség volna a két férfi kiadatására, amivel London Moszkvához fordul – a kiadatásra semmi esély, egyrészt, mert orosz állampolgárt nem ad ki Moszkva, másrészt, mert a két ország között nincs kiadatási egyezmény, harmadrészt pedig, mert az orosz fél régóta eredménytelenül követelte Londontól, hogy adja ki azokat a politikai menedékjogot szerzett orosz állampolgárokat, akik ellen viszont Moszkva emelt vádat.

Akkor most mi lesz?

Első körben várható, hogy mindkét oldal még több diplomatát utasít ki. Ez azért mégis alapkövetelmény, akkor is, ha sok haszna nincs. Összeül a Biztonsági Tanács, elítélő nyilatkozat születik a sokadik jogtalan orosz beavatkozásról külföldi ügyekbe, azonban ezt a nyilatkozatot nem fogják elfogadni, ugyanis Oroszországnak, mint a Biztonsági Tanács állandó tagjának vétójoga van, amivel élni is fog. Nem kizárt, hogy Kína is mellé áll ebben a kérdésben, bár ha nem, legfeljebb nem: egy vétó is vétó.

Utána megindul a nemzetközi körözés Alekszandr Petrov és Ruszlan Bosirov urak ellen, akik mosolyogva fogják ezt szemlélni, új irataik és személyazonosságuk birtokában, esetleg pár plasztikai műtét után, mely arcukat is átalakítja.

Az angol-orosz viszony a közeljövőben tovább romlik majd, folytatódnak a lassan már mindennapossá váló légtérsértések (mondjuk ezek nem azért történnek, mert Oroszország meg akarná támadni az Egyesült Királyságot, hanem azért, hogy a britek érezzék a törődést), feltűnhet ugyanilyen nyomásgyakorló okból pár orosz tengeralattjáró is brit vizeken, főleg most, amikor a Flotta – két új repülőgéphordozójának horribilis költsége miatt – nem, hogy egy atomtengeralattjárót, de jó eséllyel néhány viking drakkart se nagyon tudna kizavarni a felségvizekről, szóval zajlani fog az élet rendesen, de nyugalom, nem várható semmi komoly.

Az ügynökök élik tovább monoton kis életüket, a nagyhatalmak hasonlóan unalmasan folytatják a látványos torzsalkodást, minden megy tovább a maga medrében.

Egy dologra jó ez a botrány. Arra, hogy még az is töprengjen el a történteken, aki beteges naivitásban szenved, és eddig voltak illúziói a nagy, erős és békés Oroszhonról.

Nagynak tényleg nagy.

Erőtlennek sem mondanám.

De ezek után békésnek főleg nem.

Szele Tamás

Tulajdonképpen nem történt semmi különös. Tulajdonképpen az a különös, hogy ez nem különös: tulajdonképpen csak egy skót orvost akartak hatan agyonverni egy koccanásos baleset miatt. Illetve, dehogy a koccanás miatt: azért, mert migránsnak tartották. Miért tartották migránsnak? Mert skót létére nem beszélt magyarul. És aki nem tud magyarul, azt agyon lehet verni. Főleg, ha kicsit barnább a bőre a szokásosnál.

Megjegyezném, hogy a világon mintegy hétmilliárd ember lakik, akiknek döntő többsége kicsit sem tud magyarul, tehát migráns, és erre a problémára nehéz jó megoldást találni, ugyanis roppant fárasztó volna egyenként agyonverni a bolygó lakosságának zömét, ám amíg olyan lelkes lincslovagokat találunk kis hazánkban, mint a skót orvos támadói, a lehetőséget nem zárhatjuk ki teljesen. De hát lássuk magát az esetet a 444 nyomán. (https://444.hu/2018/09/04/koccanas-szombathelyen-budos-geci-szar-migrans-faszszopo-bazmeg)

Külön felhívnám a figyelmet a honvédő leventék fölényes eleganciájára, mellyel Arany János nyelvét kezelik: avatott értői ők a nyelvszépségeknek, csak úgy röpködnek a trópusok és a figurák, szintagmák kélnek szavuk nyomán, barokkosan fokozzák a jelzős szerkezeteket: „büdös geci szar, migráns faszszopó”, „Először előveszed a papírjaitokat, jogosítványt, útlevelet, meg mindent, baszod, mert különben szétbaszom a te meg a hülye, büdös migráns geci haverod fejét, baszd meg.”

Valóságos pásztoridill.

De mégis, mi okozta a konsternációt?

„A 28 éves, magyar állampolgár B. - mint minden évben egyszer-kétszer - és barátja, a skót J. Magyarországra látogattak. B. szüleit is felkeresték, akik Szombathelyen élnek. A látogatás idején B. édesapjának kocsijával közlekedtek a városban. Vasárnap kora délután is éppen mentek valahova, J. vezetett. Ekkor történt a kis baleset: az autóval véletlenül elsodorták egy parkoló autó visszapillantó tükrét. 

Az autóval 20-25 méteren belül megálltak, de már ekkor látták, hogy hatan, egy család és egy-két ismerős, rohannak utánuk. Mint B. a 444-nek elmondta, még ki sem szálltak szinte a kocsiból, amikor azonnal rájuk rohantak, és bár nem volt különösebben komoly az okozott kár kifejezetten agresszíven léptek fel: rasszista sértéseket kiabáltak, migránsoztak, majd mindkét férfit bántalmazták.” (444)

Szögezzük le: a keletkezett kár mintegy tizenötezer forint, ugyanis egy visszapillantó tükör kerete sérült meg, más baj nem esett, senki meg nem sebesült. Mármint a balesetben. Mert utána bármi lehetett volna, ha nem jön a rendőr.

Ugyebár, a díszes, hattagú társaság megrohanta a másik kocsit, melyben a skót orvos és útitársa épp a betétlapot keresték, hogy civilizáltan, és szabályszerűen megoldják a kérdést. Már az is érdekes, hogy miért kell egy tükör keretéből ekkora ügyet csinálni, még ha bérelt is volt a sérült jármű – viszonylag kevés embert égettek meg eddig eleven parázson amiatt, hogy törött visszapillantóval adta vissza a rábízott kocsit. De mondjuk, idegállapotba kerültek, ahogy ők mondanák, és felfokozódtak. A pokol azonban akkor szabadult el, mikor kiderült, hogy a sofőr nem tud magyarul. Akkor azonnal elkezdték az összes iratát követelni, nem tudni, milyen jogon, hiszen ezt csak a rendőrnek szabad, fenyegetni, a magyarul beszélő utast arcon ütötték, fojtogatták, szóval alakult a lincselés, szerencsére megjött a rendőrség, lehiggadtak az indulatok, felvették a jegyzőkönyvet és megindult a nyomozás is, mégpedig garázdaság gyanújával.

A gyűlöletbűncselekmény gyanúját nem látták ugyanis megalapozottnak.

A teljes képhez még hozzátartozik, hogy a skót orvos bőre valamivel sötétebb a megszokottnál, ugyanis az édesapja perzsa, az édesanyja skót, de ő már Skóciában született.

Hát, akkor meg is van, mondaná Átlag Béla, az ilyen színes emberek ne mászkáljanak mifelénk, vagy, ha mászkálnak, ne csodálkozzanak. Átlag Béla nagyot nézne, ha utánanézne annak, hogy csak a tulajdon ősei között hány színesbőrű ember volt, arról már nem is beszélve, hogy végső soron Átlag Béla is, mindenki más is Afrikából származik: az összes ősember ott fejlődött ki. Különös tekintettel Lucy ősanyánkra. Átlag Béla, egységsugarú NER-polgár azon is elgondolkodhatna, hogy az lehet, miszerint ő épp most jött a fajvédőről, de jelen esetben azt akarja büntetni, hogy a sofőr apja évtizedekkel ezelőtt Skóciába költözött: ezzel maximum egy skót szélsőjobboldali érthetne egyet, ennek az ügynek semmi köze Magyarországhoz.

Csak hát, ha valaki színes vagy skót, az szabad préda, gondolja Átlag Béla egységsugarú szavazó. Főleg, ha nem tud magyarul. A skót történelem ismeretében elmondhatjuk, hogy az Átlag Bélákra nagyon nagy meglepetések várnának, ha kaledón társaságban akarnának okoskodni. Egyfelől a bőrszínnel ne érveljenek, mert a kelták között ugyanolyan gyakori volt már az ókorban is – Polybios szerint – a barna haj és bőr, mint a vörös haj és fehér bőr, szóval ezt ne sokat emlegessék, másrészt vegyünk egy sarkig tipizált keltát. Szoknyában jár (kiltben), tehát lehet genderezni, színes a bőre, mármint hogy kék, ugyanis harc előtt előszeretettel festették magukat erre a színre tetőtől talpig, hosszú a haja, bár ez nagyon nem a nőiesség jele és nagy a szakálla, tehát le is lehet zsidózni.

Valóságos állatorvosi lova lehetne a rasszizmusnak, univerzális céltábla.

Maguk elé képzelték?

Viselt dolgairól annyit, hogy egy alkalommal kedvese halála miatt úgy ölte meg Sir William Heselriget, a lanarki angol főispánt, hogy elevenen feldarabolta. Stirlingnél pedig egy egész angol sereget vert pocsékká jóval kisebb haderejével.

Én nem szemtelenkednék a skótokkal, Wallace csak egy a hőseik közül. És sok van nekik. Még ha szoknyában is jártak. (De az alá a legnagyobb télben sem vettek alsóneműt).

Persze, manapság elenyészően kevesen mászkálnak Edinburgh utcáin kiltben, plaiddel és pallossal a vállukon, dudaszóra andalodva, különben is ez egy romantikus, idealizált kép, így sosem jártak a skótok, de az Átlag Bélának megfelel. Ő ugyanis ilyen, leegyszerűsített, lebutított képekben gondolkodik.

A színesbőrű primitív nála, az idegen migráns, még ha fehér is, aki nem tud magyarul, az maga a Sátán. De legalábbis szabad vele bármit tenni.

Hívtak már nálunk az Átlag Bélák rendőrt a fodrásztól esőben kendőt öltve kilépő hölgyre, hívtak rendőrt a temetőben, Halottak Napján világító gyászolókra, hívtak rendőrt geodétákra, mert nem ismerték őket – és azoknak, akik ezt a sok marhaságot művelték, hajuk szála sem görbült, nem kaptak még egy ejnyebejnyét sem a hatóságoktól. Most már a skót is migráns, és ebből sem lesz gyűlöletbűncselekmény, csak garázdaság.

Csak szólnék: a világ többi része és népe is létezik.

Ha ezt el nem ismerjük, előbb vagy utóbb megtanítják annak, aki képtelen felfogni. Az egy dolog, hogy a mostani kormányzat bátorítja a rasszizmust, idegengyűlöletet, mert pillanatnyi politikai céljainak ez megfelel. Ha az felelne meg, a legnyitottabb, legtoleránsabb társadalmi modellt is támogatnák, baromira nem érdeklik őket az elvek, a haszon érdekli őket meg a hatalom. De ez a sok gonoszság, ostobaság, gyűlölet nem múlik el nyomtalanul.

Lesz még más kormány, más rendszer is minálunk: de a gyűlölködés, ami most szökkent szárba, velünk marad hetedíziglen, és még a kései leszármazottaink életét is keseríteni fogja.

Azt már nem is mondom, hogy a világ többi népe sem felejti majd el nekünk.

Jövő nemzedékek életét tesszük most előre pokollá.

Úgy tessék gyűlölködni.

Szele Tamás