Tán soha nem volt még ekkora szükségünk egy gróf Andrássy Gyulára, mint most (hogy az utolsó valóban sikeres magyar külügyminisztert mondjam) és soha nem volt ennyire érezhető, hogy helyette Szíjjártónk van. Illetve dehogy van, még az sincs nekünk, ugyanis az említett úr egészen egyszerűen a miniszterelnöki indulat tolmácsa, Orbánunk van nekünk, kérem.

Magyar betegség lehet, de az országunk erősebb kezű vezetői – tehát a zsarnokibbak, vagyis nagyjából mindegyik – mind erős kézzel tartották saját irányításuk alatt a külügyeket, és maximum dísznek neveztek ki erre minisztert. Hát ilyen dísz a mi Péterkénk is, aki a törzsfejlődés elég alacsony szintjén maradhatott el, ugyanis a fejlettebb egyedekben kialakul az alkalmazkodás a környezethez, de őt hiába küldik a nemzetközi diplomácia legmagasabb köreibe, semmi sem ragad rá. Talán be van oltva külügyek ellen, talán természet adta képessége ez.

Na, de majd most.

Most csoda történik a magyar diplomáciában, mirákulum várható, most kap egy kommunikációs államtitkárt, Kovács Zoltán személyében. Ha Kovács csak fele olyan rátermett lesz a nemzetközi kommunikációban, mint amilyen kormányszóvivőnek volt, mindenki vásároljon be, főleg gyertyát, gyufát, sót, mert Magyarország lokális háborúk sorozatára számíthat a kiváló kommunikátornak köszönhetően.

De térjünk vissza az ál- vagy pót-külügyminiszterhez: Péterünk a dolgok mélyére lát, mindig képes megragadni a lényeget, el tudja dönteni, mi fontos és mi nem. Stendhali elme, vallja, hogy részletekben az igazság, épp ezért a részletekkel foglalkozik útjai során is, mondjuk a külügyek helyett.

A ma reggeli 444 közöl egy ellenőrző listát, amit a külképviseletek protokoll-főosztályainak küldenek el Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter látogatásai előtt. (https://444.hu/2018/11/26/ha-szijjarto-kulkepviseletre-latogat-a-kocsijaba-keret-tonikot-kolat-kakaos-kekszet-es-egeszmogyoros-csokit) Jelezném: ez nem arra vonatkozik, hogy fontos és befolyásos külföldi személyeket hogyan fogadjon a magyar diplomácia: ez arra vonatkozik, hogy a saját, tulajdon külügyminiszterünket miképpen kell fogadni!

Ami mondjuk jóval kevésbé volna lényeges, legalábbis azt gondolná az ember. De lássunk pár igényt.

Ehhez képest Sir Winston Leonard Spencer Churchillt vendégül látni mondjuk Jaltában vagy Teheránban gyerekjáték volt: a Brit Birodalom miniszterelnöke, aki korábban az Admiralitás Első Lordja volt, bőven beérte hivatali útjai során egy elfogadható ággyal, tisztálkodási lehetőséggel, steakkel és whiskyvel, igaz, őt nem kényeztette el a sors, ugyanis újságíróként kezdte pályáját. Családja ugyan finanszírozta politikai költségeit, de a megélhetésért dolgoznia kellett, a játékot kifizették neki, de a kenyeret komoly dolognak találták.

Szíjjártónak valószínűleg életében soha nem voltak megélhetési gondjai, így kevés a rálátása a dolgoknak azon részére, melyet mindközönségesen csak „világnak”, illetve „életnek” nevezünk. Szóval, meglehetősen más dolgokat talál fontosnak és lényegesnek, mint azok, akik tudják, hogy az anyagi javak és a kényelem pénzbe kerülnek (és azt is tudják, mennyibe).

Na, de Churchill csak brit miniszterelnök volt, nem magyar külügyminiszter, diktafoni státusban, neki nem mondták el otthon az okosságot, amit aztán a tárgyalások során egy szó változtatás nélkül fel kell mondania.

Pedig ha valamikor, most tényleg szükségünk volna egy rátermett külügyminiszterre. A miniszterelnök szemmel láthatóan a legminimálisabb ismeretekkel sem bír a Brexit mibenlétét és hatásait illetően, olyan szamárságokat beszél, miszerint

„Azok a magyarok, akik ma Angliában vannak, azok biztonságban vannak, az ő helyzetük nem romlott.”

vagy

„Az történt, hogy a migránsokat beengedtük, a briteket meg nem tudtuk bent tartani. Fordítva kellett volna. A briteket bent kellett volna tartani, a migránsokat nem kellett volna beengedni. Ha a nyugat-európai országok nem engedték volna be a migránsokat, akkor a britek bent tudtak volna maradni az unióban.”

Az első kijelentés azt jelenti, hogy el sem olvasta a kilépési megállapodás szövegét, a második meg azt, hogy fogalma sincs olyan apróságokról, mint Nagy-Britannia vagy Európai Unió – a Brexitnek maximum annyi köze volt a migrációhoz, hogy Farage és társai szerint mi vagyunk a migránsok, mármint mi, uniós munkavállalók. El sem gondolkodik a történet gazdasági vetületein – és ez az ember Britanniában végezte tanulmányai egy részét. (Nyugodtan állíthatjuk, hogy az az időszak tökéletesen veszendőbe ment).

Már egy unión belüli válsághelyzet is kezelhetetlen számunkra, hiszen nincs olyan politikai vezető Magyarországon, aki értené is, mi folyik, csak olyanok, akiknek fogalmuk sincs róla. Ha ez nem lenne elég, a helyzetünket súlyosbítja a Gruevszki-ügy is, ami egyértelműen Moszkva felé tolja a magyar diplomáciát, de már bábállami szinten, a volt miniszterelnök befogadása olyan gesztus volt, ami szembeállított minket a NATO-val és az Unióval is, pont most, mikor Szerbia és Koszovó között fegyveres konfliktus készülődik.

A Kercs közelében tegnap lezajlott ukrán-orosz, illetve inkább orosz-ukrán incidens pedig már annyira súlyos, hogy az ügyben mára összehívták az ENSZ Biztonsági Tanácsát is, nem, mintha Oroszországnak ne lenne vétójoga ebben a szervben, tehát nem tudni, minek: de összehívták, Ukrajna bejelentette „védelmi képességének növelése céljából, a nemzetközi jog szerint, az Orosz Föderáció agresszív cselekményére válaszul” a hadiállapotot a két ország között, a fejlemények egyelőre beláthatatlanok.

Mindezeken túl Aleppo városát is gáztámadás érte, melyet senki sem vállal, a szír kormányellenes alakulatok azt állítják, nem is lett volna nekik mivel végrehajtani, ám a kormányerők válaszul már légicsapást hajtottak végre Idlib tartományban az állasaik ellen.

Ha valamikor, hát most tényleg elmondható, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik és az élet pillanatnyilag nagyon nem habostorta.

Közepesnél súlyosabb fegyveres konfliktusok látszanak kitörni környezetünkben, az államszövetség, melynek tagsága létfontosságú számunkra épp most vesztette el egyik alappillérét, ilyenkor kellene és lehetne is tisztességes és átgondolt külpolitikával segíteni a magunk helyzetét, támogatni barátainkat és előnybe kerülni riválisainkkal szemben (ellenséget nem írhatok, mert nekünk olyan igazából nincs). Ilyen időkben lenne lényeges elkerülni a nálunk hatalmasabb államok ránk kiterjeszteni kívánt befolyását – ehhez képest mivel foglalkozik a magyar külügy?

Tonikkal és egészmogyorós tejcsokival.

De még jól jártunk, követelhetne tejbegrízt is a tárgyalások utáni banketten, kakaószórattal.

És ha nem kapja meg, vagy kevés a kakaó, hadat üzen.

Esetleges kormányváltás után javasolnám Szíjjártó áthelyezését washingtoni nagykövetnek, de kizárólag addig, amíg az Egyesült Államok nem választ magának másik elnököt.

Ha Trump elnökkel tárgyalna, végre képességeinek és habitusának megfelelő társaságba kerülne, és lássuk be: ez sokat jelent.

De emberek közé nem kéne engedni.

Még azt hiszik: ez az ember nálunk valaki.

Szele Tamás

Kérem, utóbbi időben már kérdezték tőlem, hogy miért foglalkozom annyit Kínával, mondhatnám, hogy azért, mert szeretem a kultúráját, de ennél többről van szó – 1,3 milliárd kínait nem lehet betenni abba a skatulyába, hogy „távoli, egzotikus ország, kit érdekel”, és már bocsánat, de még a magyar kormányfő kényszeres hozzájuk törleszkedése sem fog eltántorítani attól, hogy figyeljem, mi történik egy ekkora országban.

Elég fontos dolgok történnek, és nem csak azért, mert a Középső Birodalom a világ legnépesebb országa és a legdinamikusabban fejlődő gazdasága (bár a gazdasági fejlődés enyhén lassuló tendenciát mutat). Hanem azért is, mert Kínáé a leginnovatívabb kultúra is: mindent képesek felhasználni, továbbfejleszteni, az igaz, hogy nem csak a jó ügyek érdekében mutatnak nyitottságot.

Most éppen egy nagyon-nagyon rossz és veszélyes dologról lesz szó.

Megkockáztatom: pokollá teheti ez az új kínai rendszer az egész bolygó életét.

Igen, az állampolgári pontrendszerről lesz szó.

Írtam én már erről, el is tetszettek felejteni, ahogy azt már szokás, akit érdekel, megtalálja itt, most csak idéznék a korábbi írásból, hogy körülbelül lehessen tudni, miről van szó.

„A Kínai Államtanács egy meglehetősen baljós dokumentumot adott ki „Tervezet a szociális hitelrendszer kialakítására” címmel. A száraz nyelvezetű dokumentum egy társadalmi kísérletet vázolt fel, mely Xi Jinping (Hszi Csinping), a kínai Kommunista Párt főtitkárának terveit valósítja meg, aki az „aki egyszer megbízhatatlan, korlátozható” („once untrustworthy, always restricted”) elvet vallva adta ki az utasítást a szociális hitelrendszer (Social Credit System, 社会信用体系 shèhuì xìnyòng tǐxì) kialakítására.”

Hát ez elég ártatlanul hangzik, de bizony veszélyesebb, mint a teljes Népi Felszabadító Hadsereg. Arról van ugyanis szó, hogy minden kínai állampolgár, tehát mind az 1,3 milliárd kap egy-egy megbízhatósági indexet. Egy személyi értékelést. Ebbe sok minden beleszámít, illetve nagyjából minden a világon. Ellenőrzik a hiteltörténetet, vagyis azt, hogy rendben fizeti-e a kliens a számláit, van-e elmaradása – ez még nem baj. Ellenőrzik a teljesítési szokásait is, időben teljesíti-e a szerződéseiben vállaltakat vagy késni szokott? Jönnek a személyes adatok. Van-e lakcíme, telefonszáma, mobilja, internet-előfizetése.

Ez már kezd kicsit necces lenni, de ez még semmiség, most jön a feketeleves: ellenőrzik a viselkedési szokásait. Hol vásárol, mit vásárol, kitől és menyit? Ide tartozik az Alibaba példája a pontrendszerre: „Ha valaki napi tíz órát játékkal tölt, az nem tekinthető értékes embernek. Ellenben ha valaki pelenkát vásárol, jó eséllyel szülő, és felelősségteljes ember.” Sőt, itt tartják nyilván a közlekedési kihágásokat és az esetleges törvénysértéseket is!

Az utolsó pont a legborzalmasabb. Ellenőrzik, nyilvántartják és értékelik az ügyfél személyes kapcsolatait is.

„Ha olyan emberekkel tart valaki kapcsolatot, akik kritikusan állnak a rendszerhez (vö. rendszerellenes elemek), vagy például a kollektív elhallgatás sorsára jutott Tiananmen téri eseményekről posztolnak, nos ők erős mínuszokra számíthatnak.” (Passport)

És a rendszer eleme a büntetés. Vannak jutalmak, például kölcsönök, kedvezmények, a schengeni vízum gyorsított megadása (erről az Uniót nem nagyon kérdezték meg), és bizony vannak büntetések. Az első rögtön az, hogy az ügyfél nem vásárolhat business-class repülőjegyet, ha nem javul a magatartása, akkor később már semmiféle repülőjegyet, aztán már vasúti jegyet sem. Utána kizárják őt és családtagjait a magániskolákból és az egyetemekről, megtiltják, hogy magas presztízsű (magyarul: jól fizetett) munkahelyen alkalmazzák, lassítják az internet-kapcsolatát, kizárják a hotelekből, aztán már az éttermekben sem szolgálhatják ki, végül pedig felkerül a „rossz állampolgárok” nyilvános listájára.

És ez nem egy disztópikus rémálom, egy fantasztikus film, ez egy már működő szisztéma, csak egyelőre – 2020-ig – önkéntes a belépés, utána kötelező lesz minden kínai állampolgár számára. Annyira sikeresen működik, hogy már most, Sanghajban kilencmillió embernek tilos repülőjegyet venni, hárommilliót a vasúttól is eltiltottak.

Igen, Sanghajban próbálták ki, de most érkezett a friss hír, miszerint Peking minden lakosa – mind a huszonkét millió – szintén bekerült a rendszerbe, ahogy két éven belül egész Kína is. Ami azt jelenti, hogy ha tekintetbe vesszük Hszi Csinping pártkongresszus által bevezetett teljhatalmát, elmondható, hogy a bolygó legnépesebb országa digitális diktatúrává alakul, mégpedig az ismert történelem legkeményebb zsarnokságává, amely elődeivel ellentétben tényleg mindent tud polgárairól. Azt is, kit ismernek, azt is, mit beszélnek, azt is, mikor hova mennek.

És ami Kínában működik, működhet mindenhol, más országokban is.

Ja, igen.

Régenmindenjobbvót. Tessék megpróbálni ma ezek nélkül élni. Marad az öt földi sugárzású tévéadó, a királyi rádió és az ingyenes propagandakiadványok, informálódás céljából, márpedig ezen a diétán fél év alatt bárki véres szájú kormányfanatikussá válik. Tessék már megérteni: azt is lehet tudni, mikor voltunk orvosnál és az mit állapított meg, mit írt fel, jó eséllyel minden diaré nyilvántartásba kerülhet, minden használt vécépapírnak megvan a helye a dossziéban! És nem, nem megoldás, ha nincs számítógép, internet, telefon. Kínában ezt is megoldották.

Hszincsiang-Ujgur tartományban oldották meg, ahol, mint neve is mutatja, ujgurok élnek, nem nagy boldogságban, de annál nagyobb elnyomásban, nem túlzott öröm nekik a nagy Kínához tartozni, ahogy a tibetieknek, mongoloknak, másoknak sem. Csak hát ez a régió – mely különben roppant nagy! - nem zeng a technikai fejlettségtől, alacsony az internet-penetráció, azt tetszenének hinni, kedves okosok, hogy az ujgurokat lehetetlen digitálisan megfigyelni. Dehogy lehetetlen. 

„A régióban mára minden autó GPS-jeladóval van felszerelve, az összes ujgur állampolgár DNS-mintáját begyűjtötte az állam, nincs mobiltelefon kormányzati kémprogram nélkül, az interneten a nem kormány által felügyelt kommunikációs csatornák elérhetetlenek, sőt, ha egy ujgur állampolgár vásárol egy konyhakést, személyes adatai a kés pengéjén lévő QR-kódba kerülnek. Akikkel pedig a hatalom szerint baj van, azok államilag kötelezően előírt „továbbképzésre” kell menjenek, ami egy átnevelő- és egy munkatábor elegyében történik.” (444)

Azt már én teszem hozzá, hogy pillanatnyilag egymillió ujgur él ilyen munkatáborokba zárva.

Tetszik látni, hogy ha az állam akarja, egy konyhakés is nyomon követhető?

Külön abszurditás, hogy az állampolgári pontrendszernek fény derült egy érdekes tulajdonságára. Ugyebár, azt már láttuk, hogy az ellenzékiekkel való kapcsolattartást, a kormányellenes kijelentéseket bünteti, ez világos. Az is, hogy a kormánypárti megnyilvánulásokat meg jutalmazza. De jutalmaz másért is: azért, ha egyszerűen csak pozitív dolgokat oszt meg a polgár!

Boldog születésnapot kíván, jó reggelt, jó estét, szép az idő, ragyog a Nap, aranyos a kiscica és finomat főzött. Ezért is jár egy kis jutalom.

Ami azt jelenti, hogy a levendulaillatú, kötögető nagymamák jól járhatnak, na, nem nagyon, de egy kicsit, aki meg elégedetlenkedik, rosszul. Sőt, a politikamentes, de „pozitív” posztoknak a Facebook is nagyon fog örülni, ugyanis a közösségi oldalt bevallottan ebbe az irányba próbálják befolyásolni.

Sokan fognak most úgy felszólamlani, hogy

Hát kérem, se így nem lesz, se úgy nem lesz, hanem egészen másképp lesz. Magyarországon ennek inkább pénzügyi akadályai vannak: a nagy, és mostanság mérhetetlenül gazdag Kína megengedheti magának, hogy a hűséges polgárait és szorgos talpnyalóit jutalmazza, van neki miből. Meg építhet akármekkora munkatáborokat, mert hely is van rá, pénz is van rá.

Ha Magyarország ilyen, vagy hasonló rendszert kívánna bevezetni, akkor nem volna pénz jutalomra és nem volna büntetőtáborra sem: habár, a honi valóság ismeretében elmondható, hogy sokan lennének, akik ingyen vagy fél marék tökmagért is nyomulnának, esetleg az lehetne a jutalmuk, hogy más polgártársainkat megbüntetik. De azért tömegméretekben sem pluszban, sem mínuszban nem képes sokat, nagyot adni a magyar állam. Azt nem zárom ki, hogy – esetleg egy központi banki hitelrendszerrel egybeépítve – a nyakunkra hoznak egy hasonló szisztémát, csak éppen kapacitás híján mit tesznek a beérkező hihetetlen adatmennyiséggel? A hajukra kenik? Ez már Big Data, ehhez már mesterséges intelligencia kell, nálunk meg a természetes is hiánycikk.

Persze, a mostani környülállások szerint ezt a rendszer pillanatok alatt lehetne hivatalosan bevezetni – csak működtetni nem volna egyszerű. Elég volna egy kellően hülyén megfogalmazott törvényjavaslat, amit úgysem ért meg a választó, pláne, ha alaposan megbonyolítják, elég lenne pár ügyes pénzügyi csali, némi jólét ígérete és tömegjelenetek játszódnának le a rendszerbe való belépésért. Ha elegendő hitelt ígérnének egy családi ház megépítéséhez, egy jobb kocsihoz, és csak a lelkünk, a magánéletünk és a gondolkodásunk lenne az ára, a mai magyar társadalom kilencven százaléka azonnal írná alá a szerződést.

Szóval, nincsenek illúzióim: egyelőre minket nem a szabadságszeretetünk fog megvédeni a digitális diktatúrától.

Hanem a córesz.

Szele Tamás

Azért ahogy nézem a híreket, úgy látom, komoly gondjaik vannak egyes polgártársainknak az elemi logikával – az álhírek és összeesküvés-elméletek már elrepítették őket abba a valóságon túli világba, ahol Oz uralkodik Smaragdvárosban, és majmok röpdösnek a kék égen, a zöld paloták felett. Felvették az emberek Oz zöld szemüvegét, azért zöldek a paloták. Ha pirosat vettek volna fel, pirosak lennének.

Itt van például a 888 mozgalma, amit az egyetemi tanárok feljelentése érdekében indított. Rendben, nem vagyok hülye, pontosan tudom, hogy ez egy kultúrforradalmi kampány része, de próbálnám a jelenséget folyamatában is megfigyelni. Hogyan alakulnak az események? Az események érdekesen alakulnak. Jönnek a panaszok, a maiban azt találja sérelmesnek egy hallgató, miszerint „Megbuktattak, mert betegségnek neveztem a transzneműséget a feleletemben.” És szerinte őt üldözik a véleménye miatt. (https://888.hu/article-valami-nincs-rendben-az-egyetemekkel)

Hát kedves hallgató, vagy inkább munkáslevelező, ugyanis olyan a panaszlevél, mintha egyenesen a Géfodor diktálta volna, van egy rossz hírem. Ez a kocsmában vagy akár még a sajtóban is lehet vélemény, legfeljebb minősíthetetlen, az egyetemen nem. Ha én mondjuk a sinológián tanítanék - szerencsére sosem fogok - és valaki nálam vizsgázna teszem azt a tajpinglázadásból vagy Fang La felkeléséből, akkor sorolhatná akármilyen pontosan az eseményeket. amennyiben a szereplőiket „mocskos sárgáknak” nevezné, csak, mert neki ez a véleménye, én is úgy húznám meg, hogy tán még a szakról is repüljön, és életében ne találkozzon kínaival máshol, csak a gyorsbüfében.

Ugyanis a sinológia egy tudomány, ami Kínával és a kínaiakkal foglalkozik, ezt el kell fogadni, ez az alapja a későbbi tanulmányoknak. Ha valaki nem szereti őket, akkor ne szeresse máshol. Az jogában áll: de nem fogunk átalakítani egy teljes tudományágat egy hülye véleménye kedvéért, aki pusztán az ellenszenve alapján megkérdőjelezi évszázadok kutatómunkáját.

Inkább menjen más szakra, aki ilyen.

Szóval, itt az a baj, hogy - kulturális forradalomhoz méltóan - maga az objektív tudomány válik szubjektív vélemények játékává.

Mi van, ha nekem az a véleményem, hogy kétszer kettő huszonhárom, esetleg negyvenhat? A hétköznapi életben ez magánügy, legfeljebb alaposan megérzem a zsebemen, de ha valamilyen reáltudományból akarnék vizsgázni ilyen módon és alapon, meghúznának, és a vélemény szentségére alapozott védekezésemet alaposan körberöhögnék, majd valaki a 888-ban ultraliberális hülyének is nevezne.

Pedig ez ugyanaz: végül is mindegy, milyen, a tudomány által már alaposan vizsgált tényről alkotok véleményt, a kisegyszeregyről, a tajpinglázadásról vagy a transzneműségről, az magánvélemény lehet, de tudományos szempontból nem fogadható el még álláspontnak sem bizonyítás nélkül.

A számok világában egyszerű a helyzet: akinél kétszer kettő huszonhárom, az ne tervezzen házat, mert össze fog dőlni. Ez viszonylag gyorsan kiderül. A társadalmakkal összefüggő tudományokban lassabban derül ki a baj, de ha kiderül, jó nagy lesz: képzeljünk el egy rasszista külügyért Kínában...

Véleménye mindenkinek lehet, mindenről, csak ennek a tudományhoz semmi köze.

Menjünk tovább, nézzünk más hírt.

Azt mondja a HVG szerint egy nagyon okos közgazdász úr, bizonyos Branko Milanovic, miszerint megoldotta a migráció problémáját. (https://hvg.hu/gazdasag/20181123_Ot_evig_dolgoztatni_majd_hazazsuppolni__ilyen_pofonegyszeru_lenne_a_megoldas_az_europai_migracios_gondokra?fbclid=IwAR16fx6DiZtq8FGj9RHh64HgVr8R25alQbpfAlRZNZCC4WGCazgnZaor3f4) Kolumbusz tojása, mondja Milanovic:

„Határozott idejű munkavállalói vízumot kapnak a gondosan megszűrt bevándorlók, akik maximum öt évig maradhatnak az országban. Utána menniük kell. Ha szükséges, akkor más migránsok állnak a helyükre, akiknek a vízuma és a munkavállalási engedélye szintén határozott időre szól.” (HVG)

Szélsőjobbról tetszetősen hangzik, lesz is olcsó rabszolgamunka, de nem is kell érte felelősséget vállalni. Mielőtt azonban levágnák szélsőjobboldali polgártársaink a hízott tulkot, nézzük csak meg jobban a helyzetet.

Branko Milanovic szerb származású amerikai állampolgár. Mint utánanéztem, Belgrádban született, 1953. október 24-én.

Tételezzük fel - csupán gondolatkísérlet! - hogy mostani hazájában, az Egyesült Államokban egy elmebeteget választanak meg elnöknek, aki rendeleti úton próbál meg kormányozni, és mindenféle szélsőjobboldali rablóbandával cimborál.

Tételezzük fel azt is, hogy ez az elmehunyt elnök kiutasítja a bevándorlókat, börtönbüntetés és kényszermunka terhe mellett.

Tételezzük fel ezek után, hogy Branko Milanovicot ezen az alapon kiutasítják, ő pedig öt éven keresztül kutatja a társadalmat bárhol máshol, azonban lejár ez a periódus, és visszaküldik Oregonba, mint a helyre, ahonnan érkezett, követ törni. Esetleg születési helyére, Szerbiába, ahol kezdhet új életet ősz fejjel.

Ezt hívjuk szakmai sikernek, mr. Milanovic.

Azt hiszem, mégsem Kolumbusz tojása ez az elmélet, pedig szépen, látszólag tetszetősen érvel mellette. Lehet, hogy Lee Kwan Yew (Li Kuang-jao) sikeresen alkalmazta ezt Szingapúrban, és az Egyesült Arab Emirátusokban is jó gazdasági eredményekkel járt ez a módszer, de abban azért megegyezhetünk, hogy az említett két állam még nyomelemekben sem tartalmaz demokráciát, mi több, az emberi és polgári jogok sem kerülnek gyakran szóba őfeléjük. Demokráciákban ez vállalhatatlan volna.

Ez is valóságelhárítás, ha kicsit fejlettebb is, mint az előző.

Ugorgyunk, Pósalaky úr, abban az újságban!

Azt írja a Sonline.hu (https://www.sonline.hu/kozelet/helyi-kozelet/bodrogi-elmenypark-sullyedo-tengeralattjaroval-es-lezuhant-vadaszgeppel-1148400/?fbclid=IwAR2tBrfeYjQ2aqboNUUOPNOOu5Jt4hkFFKzBFBGHlLwN7EJkIOEYZqiEPDQ), miszerint nemsokára megnyílik Bodrogon a Frontvonal haditechnikai élménypark, szabadulószobával, paintballal.

Hát mondjuk semmi kifogásom ellene, rendezett, szabályozott körülmények között úgy paintballozik mindenki, ahogy akar, csak nekem ne kelljen, de... mit is nyilatkozik erről a polgármester?

„– Megálmodtuk, hogy ezt a 30 éve elhagyott halastavat felújítjuk – mondta Erdei Norbert bodrogi polgármester. – Egyedi turisztikai ötleteket kerestünk. Ezért alkottuk meg itt a tóba süllyedő második világháborús, 41 méter hosszú, német U-Boot II A típusú tengeralattjárót és egy Messerschmitt Bf 109 vadászrepülőgépet.” (Sonline.hu)

(Fotó: kapos.hu)

A mi, a hol?

Értem én, hogy élménypark, hiszen :

„Egy hajdani, csehszlovák gyártmányú mezőgazdasági repülőgépet alakították át vadászgéppé. A tengeralattjáróból egy nyolc ember számára méretezett, különleges szabadulószobát építettek. Valódi élményeket keltve billentik, mozgatják majd. Belülről úgy érezheti a vendég, mintha valóban merülne, ezt hanghatásokkal, fényekkel festik alá.”

Szóval turisztika ez, nem sok köze van az ideológiához vagy a történelemhez, aki szereti, annak jó szórakozást – de azért nagyon érdekesen néz ki az az U-Boot II A a halastóban.

Olyan szürreálisan.

Tényleg csak Dönitz hiányzik a toronyból, amint utasítja a fedélzeti lövészt saját vadászgépük lelövésére. Az már csak hab a tortán, hogy az U-Boot II A-nak nem volt fedélzeti ágyúja – ez egy fejlett, igyekvő U-Boot, ennek van.

Azt is értem, hogy a település így szeretne bevételhez jutni, sok szerencsét hozzá, jó szórakozást a látogatóknak, nagyra nőjenek, de azért ez is valóságelhárítás a javából.

Olyan igazán mai, olyan nagyon magyar.

Tengeralattjáró fickándozik a faluvégi halastóban.

Itt az U-Boot, kikötötték, benne hallgat a sötétség.

Hogy kerül oda? Úgy, hogy odatettük.

Közben orosz fegyverkereskedők kergetőznek amerikai hírszerzőkkel és mexikói drogkartellekkel Pilisvörösváron, és az elfogott fegyverneppereket hiába az amerikaiak buktatták le, mégis Moszkvának adjuk ki őket.

Ha nem hír volna, és nem tudnám, hogy igaz, kezemet-lábamat törném, hogy megszerezzem az ötlet megfilmesítési jogait, mert ez így, ahogy van, egy kémfilm, semmit nem is kell hozzátenni, egy Oscar már biztos. A forgatókönyvé.

A Balkánon minden feltűnés nélkül átkocsikázó Gruevszki meg egy road movie, Kusturica rendezésében.

Ennek sincs semmi realitása, csak ez is megtörtént. De ha két héttel ezelőtt mesél nekem valaki ilyesmit egy kocsmában, azt mondtam volna, aznap már ne igyon többet, mert kezd meglátszani.

Magyarországon kezd feloldódni a határ valóság és képzelet között.

A valóságelhárító hadművelet sikerrel járt.

Szele Tamás

A hungvejping kínai kifejezés, szó szerint lefordítva valami olyant jelent, hogy „vörös védő harcos, vörös őr”. Persze ennek magyarul se füle, se farka, úgyhogy a „vörösgárdista” kifejezést használjuk rájuk. Bár elég helytelenül, hiszen a kínai hungvejpingek nem voltak reguláris alakulat, de az kétségtelen, hogy erőszakosak voltak nagyon. Ma is azok, minálunk.

De hogy kerülnek Pestre vörösgárdisták? Toborzás útján, helyi erőkből, bár ezek a mi vörösgárdistáink inkább fehérek. De különben nem sokban térnek el a valamikori kínai kollégáktól, sőt, hasonló a helyzet is, amiben bevetik őket. Ez pedig nem más, mint a Kulturális Forradalom. Kínában a Nagy Proletár Kulturális Forradalom kezdetekor jelentek meg a militáns fiatalokból álló csapatok, akik ugyan komolyabb fegyvert nem kaptak, de bambuszbottal is kiválóan tudtak verekedni. És hihetetlenül forradalmi, radikális, lázadó módon álltak ki – a hatalom mellett. Nem ellene – mellette, szóval nem kellett hozzá nagy bátorság, nem szállta meg őket Fekete Forgószél szelleme. Ez az a fajta rebellió, amiből a rebellisnek baja nem lehet, csak az áldozatának. Voltak nálunk is efféle emberek, labancok, pecsovicsok, muszkavezetők, vannak is máig.

No, de hát a hatalom mellett lázadni nálunk sem jelent életveszélyt, óvatos duhajok sportja, és igen jövedelmező. Az áldozatok egyelőre még életben maradnak, csak munkanélküliek lesznek – ez a Fidesz régi módszere, éhen veszejti az ellenfeleit, vagy ha bele nem pusztulnak a nyomorba, megpróbálja őket minden szinten ellehetetleníteni. Ennek a magyar kulturális forradalomnak minden pillanata arról szól, hogy kis, agilis vörösgárdisták akarják meghatározni, mi a kultúra és mi nem az. Ahogy Kínában történt annak idején – majd itt is feltalálják a forradalmi mintaoperákat, vagy ami nálunk megfelel nekik.

De, mint Kínában, itt is sokkal fontosabb elpusztítani a régi kultúrát, mint valamiféle újat teremteni – az különben ott sem sikerült, tragikomikus torzók születtek a korszakos forradalmi alkotások helyett. Itt lassan már meg sem születnek, sőt: a még el sem kezdett Hunyadi János-film forgatókönyve körül zajlanak víg, antiszemitizmussal, cigányozással, homofóbiával tarkított belharcok, a kormánypárt kebelén belül, aki nem hiszi, olvasson Magyar Időket.

Vagy mást: Kína annyiban volt elviselhetőbb a kulturális forradalom éveiben, hogy egy Zsenmin Zsibao volt és egy Hungcsi (a párt elméleti folyóirata), nálunk lassan majd' minden lapot az Új Kína, bocsánat, MTI anyagai töltenek meg. Ugyanazt a kultúrharcos hevületet látjuk az Origóban, Pesti Srácokban, 888-ban és számlálhatatlanul sok helyen, amit a Magyar Időkben.

Na, de lássuk, mit ír ma az Új Kína? (Nem értem, miért írom mindig ezt a „kormánysajtó” kifejezés helyett...)

Elsősorban azt, hogy

„A kulturális ügyek Kínában egy fekete pártellenes és szocialista-ellenes vonal diktatúrája alatt állnak.”

Jaj, nem, bocsánat, én nem tudom, mi van velem ma reggel: ez is egy 1966 februári Zsenmin Zsibao-idézet, nálunk azt írják, hogy a magyar kultúra balliberális diktátorok rabláncán senyved. Azért az már mindjárt más, nem? Ja: olyan nagyon nem más, sőt, majdhogynem szó szerint ugyanaz. Akkor lapozzunk.

Apáti Bence lelkes hangú, jegyzetnek tűnő tárgyban ünnepli az adatot, miszerint 2018. szeptemberben a bruttó átlagkereset 322 800 forint volt (https://magyaridok.hu/ahelyzet/karogok-322-800-forint-3697316/), épp, hogy táncra nem perdül örömében. Pedig kár, táncolni ugyanis sokkal jobban tud, mint írni – és akkor még udvariasan fogalmaztam, nem akartam megbántani ezt az érzékeny művészembert. Nem baj, bánt ő másokat, nagy érzékenységétől vezetve:

„Lehet, hiszen a magukat függetlennek hazudó, Magyarországon garázdálkodó újságírók olyan hangulatot alakítottak ki, hogy a közügyekkel és a politikával csak felületesen foglalkozó, egyszerű választópolgárok azt hihetik: a kormányt kritizálni, a kormány összes intézkedését eredendően rossznak gondolni vagy épp dilettánsnak beállítani minden józan magyar demokratának kutya kötelessége.

A kormány, vagy ha úgy tetszik, az ország sikerének örülni legalábbis eretnek gondolat, de inkább lesajnálni való, megbocsáthatatlan ősbűn.” (Magyar Idők)

Uram. Maga táncosnak lehet kiváló, de újságírónak hajítófát sem ér, egyfelől kollégákat nem gyalázunk (igaz, maga nem kolléga), mert kamatostól adják vissza a szakma hagyományai szerint, másrészt meg mióta azonos a kormány az országgal? Nem ismeri a különbséget? Az országnak van kormánya, nem a kormánynak országa, ilyen hibáért szokás a kezdő slapaj anyagát kivágni a lapból, kár, hogy az ön esetében igen elnéző volt a szerkesztő. Vagy csak féltette a kenyerét.

A bruttó átlagbérről meg – ami nettó 215 500 – annyit, hogy ha lemegyek vásárolni, és veszek egy zsömlét húsz forintért, meg egy lépegető exkavátort tízmillióért, akkor két tételt vásároltam, darabját ötmillió körüli áron. Átlagolva. Vagy ha teszem azt maga keres félmilliót havonta, én meg egy vasat sem, akkor mi ketten átlagosan negyedmilliót kerestünk fejenként. De csak átlagolva. Ha már bevesszük harmadiknak a sarki hajléktalant is, akkor kevesebbet. Szóval lehet büszkélkedni az átlagolt eredményekkel, de azért mindenki tudja, igazából mennyi az annyi.

Lapozzunk, lássuk, mi hír az oktatásügyben. Jurák Kata tényfeltár: a tényfeltárás tárgya egy elit gimnázium, apropója a hét végére tervezett diáktüntetés, idézzük őt is (https://magyaridok.hu/belfold/kormanyellenes-tuntetesekre-mozgositjak-a-kozepiskolasokat-is-3695588/):

„A Magyar Időket egy felháborodott édesanya kereste meg, aki arról panaszkodott, hogy az egyik budapesti alapítványi elit gimnáziumba járó gyermekének kötelessége elmenni a tüntetésekre, mert az iskolában kiközösítik azokat, akik rombolják a csapatszellemet, és ki akarják húzni magukat az ilyen „program” alól. Ez egyébként egyáltalán nem meglepő annak fényében, hogy több alapítványi középiskola az Open Society támogatását élvezi. (…) A felháborodott szülő lapunknak arról is beszélt, hogy az intézményben rendszeresen érzékenyítőkurzusokat tartanak, és ha tudta volna, hogy az intézmény „sorosista”, akkor nem íratta volna oda a gyermekét. Az anya szerint más iskolákban is hasonló a helyzet, másutt is hálózatos módon működnek közre, és aktivizálják magukat, ha kormányellenes megmozdulásról van szó.” (Magyar Idők)

Már megint ezek a munkáslevelezők. Ezek a nép hangjai, akik név és arc nélkül jelentik fel az ármányt a Szabad Nép, bocsánat, Zsenmin Zsibao, elnézést, Magyar Idők szerkesztőségében. Nekik tényleg őrizni kell a névtelenségüket, hiszen különben tán végeznének is velük a sorosista halálbrigádok. Melyek utcáinkon masíroznak fel és alá. Mindenki látja őket, nap, mint nap, nem?

Ja, nem.

Mármost, ha egy valódi lapnál jelenik meg egy valódi édesanya ilyen történettel, akkor az a lap elkezd nyomozni, kérdezősködni, kutatni, ugyanis lehet ám a kedves informátor is elfogult, hogy ne mondjam, paranoiás, szakmai alapvetés, hogy amit csak lehet, ellenőrizni kell, mindennek utána kell járni. Ha van bizonyíték, annál ütősebb az írás, ha nincs, ki se menjen, mert csak szégyent hoz az orgánumra. Itt a bizonyíték nem létezik, egy névtelen munkásanya beszél csak, plusz hozzácsapta a szerző a gimnázium vezetőjének életrajzát és családfáját.

Sajtóból elégtelen. Leülhet.

De azért az figyelemre méltó, kérem, ahogy a politikai nyomulás már az oktatási intézményekben is folyik. Igaz, nem a kormánnyal szemben álló oldal részéről. Lássuk csak, miféle felhívást tett közzé a 888?

„Eleged van az egyetemen zajló, kéretlen baloldali politizálásból az órákon? Úgy érzed, véleménye és igaza egyedül a liberális oktatódnak lehet? Ha igen, írd meg nekünk a xxxxx@xxx.hu e-mail-címre és megfelelő forrásvédelem keretein belül közzétesszük történeted.” (888)

A mailcímet nem fogom még én is népszerűsíteni, akit érdekel, olvassa el a faszagyerekek lapjában. Melynek mottója: „Csatlakozz a lázadókhoz!” - persze, a kormány melletti lázadókhoz. De a felhívásukra visszatérve: ez nem politizálás az oktatási intézményben? Nem besúgásra való bujtogatás? Dehogynem, csak ez nem baj, mert kormánypárti és azt szabad.

Remélem, a 888 záros határidőn belül megnyitja a „Pávlik Morozov Ifjúsági Spicliképzőt” is, hogy kezdő besúgóink orientáltan legyenek képesek tanáraikat és családtagjaikat feljelenteni, ne csak úgy vaktában, lelkesedésből, ahogy a képzetlen amatőrök teszik.

Szépek Kína zöld dombjai, különösen Pesten szépek.

Amint látom, tökéletesen sikerült lemásolnunk a kulturális forradalmat, de még az azt kísérő párton belüli villongásokat és a gazdasági káoszt is. Csak azért nem figyeli ezt elhűlve a fél világ, mert – nem vagyunk nagyhatalom.

Kína meg az volt.

Különben tetszenek tudni, mi történt a hajdan diadalmas vörösgárdistákkal, mikor elcsitult végre a zűrzavar?

Mert véget ért, minden véget ér egyszer.

Nem, nem őszültek meg dicsőségben és gazdagságban.

Egy ilyen fanatizált, zavaros fejű, radikális és agresszívvé tett tömeg állandó veszélyt jelentett volna a kínai társadalomra, ha a városokban hagyják őket, együtt.

Letelepítették őket falura, egyenként, hogy a szegényparasztoktól tanuljanak forradalmi szellemet.

Pont úgy, ahogy ők telepítették le korábban, aki agyon nem vertek, meg nem csonkítottak.

Hát, így jártak a hungvejpingek, termelhették hűségük jutalmául a rizst, míg bele nem feketedtek.

De ez a mese vége. Mi még az elején vagyunk.

Nem utazom Kínába mostanság.

Minek is tenném?

Kína eljött hozzám.

Szele Tamás

Hát, ha azt vesszük, így sem jó meg úgy sem jó, de leginkább sehogyan sem jó. Mármint az álhír-helyzet. Úgy vagyunk mi ezekkel az álhírekkel, mint a mesebeli halász a dzsinnel, meg a három kívánsággal: kívánunk mi ezt is, azt is, aztán a végén az utolsóval örülünk, ha vissza tudjuk csinálni az eredeti, rossz helyzetet, úgy el- és túlkívántuk magunkat.

Mert az a helyzet, hogy nekem, aki azért jó pár éve hadakozok az álhírek ellen, most épp ünnepelnem kéne, esetleg felvonulnom örömömben, a Marseillaise-t énekelve, de legalábbis a Le Boudint, tekintve, hogy nem vagyok francia. Az ugyanis az Idegenlégió indulója. De valahogy nincs kedvem mégsem a Concorde téren defilírozni vagy Potriennel csókolózni boldogságomban, hanem azon töröm a fejemet, mi minden lehet még ebből. Arról van ugyanis szó, hogy Franciaország – kinek végre, kinek valahára, kinek örömére, kinek bánatára – de meghozta az álhír-ellenes törvényét. Az egyik szemem sír, a másik nevet csak, mert olyanra sikeredett, de olyanra... tényleg, milyenre is? Lássuk mit ír róla az MTI!

„Franciaország-parlament-média
A francia parlament elfogadta az álhírellenes szabályozást

Venczel Katalin, az MTI tudósítója jelenti:
Párizs, 2018. november 21., szerda (MTI) - A francia parlament véglegesen elfogadta azt a két törvényjavaslatot, amelyek célja választási időszakban „a tájékoztatási manipuláció” megakadályozása.

A tervezeteket a kormányzó Köztársaság lendületben és szövetségese, a centrista Modem terjesztette be és szavazta meg.
A szöveg szerint egy képviselő vagy elnökjelölt, valamint politikai párt a kijelölt bíróhoz fordulhat álhírek terjesztésének megakadályozását kérve egy adott választást megelőző három hónapban. A törvény átláthatóságra kötelezi az internetes közösségi oldalakat (Facebook, Twitter), amikor fizetett tartalmakat tesznek közzé.
A francia médiahatóság, az Audiovizuális Legfelsőbb Tanács ezentúl felfüggesztheti egy külföldi állam vagy annak befolyása alatt álló televízió sugárzási jogát, amennyiben az szándékosan olyan álhíreket terjeszt, amelyekkel akadályozza egy választás tisztességes jellegét.
Emmanuel Macron francia államfő az év elején jelentette be, hogy még az idén felül fogja vizsgálni a francia médiaszabályozást annak érdekében, hogy fellépjen a közösségi médiában terjengő álhírek ellen, amelyek megfogalmazása szerint veszélyeztetik a liberális demokráciákat.
Macron az álhírekkel kapcsolatosan egyértelműen az oroszországi székhelyű nemzetközi médiát, a franciául is sugárzó RT hírtelevíziót és a Sputnik híroldalt bírálta, és azzal vádolta meg, hogy róla is téves információkat terjesztettek, valamint azt állította, hogy „ez a propaganda oldalak ezrein jelent meg a közösségi oldalakon”.
A törvényjavaslatok megosztották a politikai pártokat és a szakértőket, akik szerint az álhírek terjesztését már az eddig érvényben lévő törvények is büntették.
Az ellenzéki jobb- és baloldali pártok nemmel szavaztak vagy tartózkodtak, mert szerintük az újabb szabályozás felesleges, és sérti a véleménynyilvánítás szabadságát. Újságírói szervezetek pedig az esetleges cenzúra veszélyeire figyelmeztettek.
A legnagyobb vitát az álhírnek, azaz a fake news-nak a definíciója váltotta ki. Az új törvénybe végül az a megfogalmazás került be, hogy az álhírek olyan vádak vagy egy ténynek olyan pontatlan, illetve megtévesztő alkalmazásai, amelyek arra irányulnak, hogy megváltoztassák egy választás tisztességes jellegét. A kormány érvei olyannyira nem győzték meg a jobboldali többségű szenátust, hogy az vita nélkül elutasította a javaslatokat, amelyeket azután a kormánytöbbségű nemzetgyűlés megszavazott.” (MTI)

Hát, akkor megint ott tartunk, ahol a falu bolond pappal. Ez ugyanis nem álhír-ellenes törvény, hanem egy törvény, ami az álhírek egy részét büntetni rendeli. Az világos, hogy, mivel politikusok hozták, leginkább azzal foglalkozik, ami ennek az emberfajtának a legfontosabb, vagyis a választásokkal és azok befolyásolásával.

Csak hát az álhír nem pusztán ennyi. Most tehát Galliában tilos mondjuk Macronról zöldeket írni vagy nyilatkozni, ha azok a zöldségek nem bizonyíthatóan igazak, illetve ha azok bizonyíthatóan hazugságok és bizonyíthatóan egy idegen állam által finanszírozott orgánumban jelennek meg, a választások befolyásolása céljából – de például vígan írhat, mondhat bárki bármit például az oltásellenességről vagy fejthet ki mindenféle rasszista propagandát, terjeszthet bármely kisebbségről olyan hazugságot, amilyent csak akar, hiszen az a választásokat nem befolyásolja. Legfeljebb zavargások lesznek belőle – de ha nem a választások napján törnek ki, hát lelke rajta.

Persze, ez sem teljesen így van, van Franciaországban is sajtótörvény, mármint ezen az álhír-törvényen kívül is, ott is büntetik a fake newst, csak ezzel a mostani jogszabállyal bevezették az álhír egy teljesen hamis, rossz jogi értelmezését, meghatározását.

Na jó, akkor segítsünk a francia törvényhozóknak, mert pont ránk van szükségük: mi hogy határoznánk meg az álhírt?

Három lényeges pontban különbözik a mi meghatározásunk a franciákétól: az az első, hogy a valóságtartalom nem kell egyértelműen hamis legyen egy álhírben: lehet az pontatlan vagy megtévesztő is. Az álhír-oldalakon gyakori, hogy egy intézkedéshez vagy egy valós eseményhez teljesen hamis magyarázatot fűznek – ilyen például az, ha történik egy bűncselekmény, és random mellécsapnak néhány fotót az „elkövetőkről”, pillanatnyi érdek szerint. Aztán, ha rákeres az ember a képre, kiderül, hogy három évvel korábbiak, mint maga a bűneset. Vagy a tegnapi példa: végigsöpört a magyar nyelvű Facebookon egy körözés egy ellenszenves fotóval, mely szerint a képen látható fickót egy tizenegy éves kislány ellen elkövetett nemi erőszak miatt körözik.

Körözik is. A nemi erőszak is megtörtént, sajnos. Csak épp nem tegnap, hanem október 18-án. És nem Magyarországon, hanem Bukarest határában. Az áldozat meg nem tizenegy, hanem huszonegy éves. A többi stimmel.

És ezer ilyen akad. Szóval, magában az alaphírben lehet épp némi magva az igazságnak: de attól még álhír az, ha rendesen megforgatják hazugságban, aztán kisütik.

A második különbség a széles körben való terjesztés. A jog gyakorlatától eltérőn nem azt vizsgálnám, hány embernek van módja hozzáférni az álhírhez, ez a közösségi oldalak világában nem járható út, mert ha nyílt a megosztás, több milliárdnak akár. Azonban ha Biri néne, a gang hírharangja kiírja a saját Facebook-oldalára, hogy látta a Pistit éjjel beosonni a Marcsihoz, az nem álhír, ugyanis ezt leginkább ki olvashatja? Biri néne ismerősei. Esetleg még a szomszédság, de ez akkor is a polgári jog keretébe tartozik, jó hírnévhez való jog megsértése, köznyelven: pletyka. Lehet még rágalmazás, de álhír nem. Az álhírhez az kell, hogy bizonyos szférán túl is terjedjen. Csak aki nem ismeri Pistit meg Marcsit, azt ez nem érdekli – így hát az álhír alapvetően közérdeklődésre számot tartó témákban terjed, ám mivel ezeket képtelenség volna felsorolni vagy meghatározni, maradjunk a „széles körben terjedésnél” és ezt a széles kört határozzuk meg kétezer fő elérhetőségében (ennyi szokott lenni egy gyengébb napon egy átlagos újságcikk olvasottsága. Erősebb napon akár százezer is lehet.) És hát az álhírnek pont az a célja, hogy minél inkább elterjedjen, tehát ez a momentum kihagyhatatlan a meghatározásából.

Jön a harmadik eltérés: a terjedéshez a hírt forgalmazó médiumon kívül valaki másnak is anyagi, politikai, illetve egyéb érdeke fűződik.

Hát igen: a forgalmazó médiumnak mindenképpen érdeke a terjedés, sőt, tévedhet is: a hírversenyben mindenki kergeti a minél nagyobb szenzációt, azért a sajtót, mármint a valódit nem lehet büntetni, hogy nem ad mást, csak, mi lényege. Más kérdés, hogy tévedhet is. Tetszenek emlékezni, Nelson Mandela vagy Bud Spencer hányszor haltak meg pár évvel ezelőtt a sajtóban... na, az annak volt köszönhető, hogy valamelyik, egyébként és általában megbízható hírügynökség elhitt egy álhírt, és a tisztának gondolt forrásból már mindenki továbbadta. Ezek tévedések, ilyen azért ritkán van.

De mit szóljunk ahhoz, hogy ma reggel a Fem3cafe-online azzal riogat, miszerint elhunyt Bródy János? (http://fem3cafe-online.com/itt-hagyott-minket-brody-janos-a-delutani-orakban-jelentettek-be-halalat/?fbclid=IwAR0n6oZYO-24PvHpB6a8KSHhVY19FqOLrjPEupZklPhg8TrHFvuFh2pRi9I)

Ez bizony hazugság, álhír a javából, csakis az oldal forgalmának növelését szolgálja, Bródy János él, semmi baja nincs. Tehát itt megfigyelhetjük az anyagi érdek szerepét – de kinek érdeke még a rémhír terjedése?

Természetesen az oldal hirdetőinek.

Ide tartoznak a politikai álhírek is, azok sem pusztán a közlő orgánum forgalmát növelik – de fontoljuk meg, a politikai álhírek nagy része nem pusztán egy választás eredményét kívánja befolyásolni, szép is volna, hanem magát a közgondolkodást! Sajnos, magasabb céljaik vannak a gumitalpúaknak, mint a pillanatnyi politikai siker, hosszabb távon gondolkodnak. Erre jó példa a látszólag politikamentes oltásellenesség vagy a Magyar Idők hírhedett „kulturális” sorozata, amik az életünket szeretnék gyökeresen felforgatni. Nekik már nem egy választás a tét.

Egyszóval: szép a francia törvény, igen szép, csak nem jó és szabatos meghatározás híján nem is teljes. Lehetett volna még csiszolni, ha akarták volna, csak nem is nagyon akarták.

Miért fontos az álhír pontos meghatározása?

Azért, mert különben úgy meghatározzák nekünk, hogy arról koldulunk.

A kormánysajtó valósággal tobzódik az „álhír” kifejezés használatában, az Origón például a kereső 164 cikket ad ki, csak náluk. Meg sem számoltam a Magyar Időkben vagy a 888-on, vagy a Pesti Srácokban, vagy... még folytathatnám, de kifutok a terjedelemből, szóval náluk álhír az a hír, ami igaz ugyan, csak nem a kormány mondta tollba. És nem álhír az, ami hazugság, de felülről jött.

Félek, ha a francia példát követve lesz magyar álhír-törvény is, abba majd ők írják a meghatározást.

Na, az lesz csak az álhír-paradicsom, valóságos mesevilág!

Minden napra sok mese.

Kell a törvény, nagyon kell ebben az ügyben: de jó törvény kell.

A rossz törvénynél ugyanis még a törvényen kívüli állapot is jobb.

Szele Tamás

Kérem, ha minden összejön, senki sem fog megállani Huszt romvárának bús düledékein, főleg azért, mert senki nem fogja tudni, mi lehet az a rom. De a helyzet mégis méltó Kölcsey verséhez: felém is lebegő rémalak inte a csarnok elontott oszlopi közt, ugyanis beleolvastam Schmidt Mária blogjába, és most már semmi kétségem: vége a magyar történelemoktatásnak.

Helyét felszántják, sóval bevetik, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy „mint Karthágóét”, ugyanis fogalmunk sem lehet majd arról, mi volt Karthágó vagy kik voltak a punok. Értem én, hogy nagy indulat feszíti a terrorházmesternő kebelét, tenni akarás, hatni kíván, alkotni, gyarapítani vagy legalábbis gyarapodni (bár nem tudom, már hova: az egyik leggazdagabb ember az országban), de tény, hogy át akarja rendezni a blogja tanúsága szerint a teljes történelemtanítást. (http://latoszogblog.hu/blog/a_tortenelemoktatasrol?fbclid=IwAR1jPWB4KP23LPQTJ324HomrXMLH7gT6Wx2NoA9qH4cZLG0knN07XPc3QOY)

Mondjuk, ha inkább a Lánchidat akarná megépíteni vagy szabályozná az Al-Dunát, magam is tapsolnék neki, de azt már megoldotta előtte valami gróf, aki amúgy is csak azért fog bekerülni a történelemkönyvbe, ha egyáltalán bekerül, mert filmet forgattak róla az első Orbán-kormány idején, más említésre méltót nem kell tudni vele kapcsolatban: mindegy is, az a szomorú helyzet, hogy Schmidt Máriára már csak az oktatási reform maradt. Erről ír körülbelül egy-másfél flekkben, de ez olyan kemény, mint a vídiakád sarka, ha a tizede megvalósul, már akkor is végünk van – és nem a tizede fog megvalósulni.

Akkor lássuk, Mária asszony szerint miért fontos a történelem oktatása?

Én, mint botor tollforgató, úgy vélem, egyszerűen azért, hogy tudjuk, mi történt régebben, eleinkkel és mások eleivel egyaránt, okuljunk belőle és ne hagyjuk ismétlődni az eseményeket. Hát kérem, ezek szerint nekem nincs igazam. Mert mit mond a nagyasszony?

„A történelem oktatásának elsődleges célja szerintem öntudatos és büszke magyar polgárok nevelése. Múltunk megismertetése és értő elemzése révén minden tanuló erőt meríthet nemzetünk nagyjai, hősei és példaképei tetteiből, melyeknek eredményeként több mint ezer éve megmaradtunk és megőriztük nemzetünket itt a Kárpát-medencében. A diákokat jogos önbizalommal kell felvérteznünk, és azzal a tudattal, hogy nem kell senkivel szemben kisebbségi érzést táplálniuk, mindenkivel szemmagasságból beszélhetnek.”

Mylady. A magyar polgár már most is büszke és öntudatos, a kelleténél is inkább, de mondjuk nincs is nép, amelynek tagjai ab ovo, származásukból kifolyólag többek lennének más népek tagjainál, ez hülyeség. Lehet, hogy Johnnynak, mivel amerikai, olyan alkotmánya van, ami messze a legjobb a világon, és ez a történelméből fakad, ugyanis az Alapító Atyák messze koruk legbölcsebb emberei voltak – de hát mi gátol minket abban, hogy nekünk is legyen ilyenünk? Butábbak, gyávábbak nem vagyunk mint a jenkik – akkor mi is? Ja: maga meg a magához hasonlók. És hát ilyenek régen is voltak, most is vannak, lesznek is tán. Ha van okunk kisebbségi érzésre más népekkel szemben, az in saecula saeculorum a magyar uralkodó réteg és a politikai vezetőink. De menjünk tovább. Mit kíván a Terror Házának mestere?

„1. Szakítani kell azzal az időrendiségre alapozott történelemtanítással, ami az őskortól indulva vezet el minket a huszadik századig.”

Valójában már szakítottunk is, ugyanis a mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy fejlődésünk iránya a huszonegyedik századtól tart az őskor felé, legalábbis az utóbbi nyolc évben. De komolyan mondom, édes néném, magának vannak ötletei. Tanítsuk mondjuk a történelmet először a közepétől napjainkig, aztán az elejétől a közepéig, én is amondó vagyok, a végén meg fordítsuk meg. Nehogy véletlenül legyen benne valami logika: előbb fedezzék fel az emberek Amerikát, utána a hajózást.

„2. Szakítani kell azzal a szemlélettel, ami a nyugat-európai, francia, brit történelemre súlyoz, azt érzékeltetve, hogy az általuk bejárt úthoz képest mi késésben, sőt eltérésben vagyunk.”

Tényleg idegesítő lehet, hölgyem, hogy ezek a nációk mindenféle fontos dologgal foglalkoztak az évszázadok hosszú során át, miközben a mi eleink csak pipáltak és kivetették az úrbért, bár bizony ez sem teljesen igaz: de hát mit csináljunk, nem lehet utólag átrakni a Bastille ostromát a Vérmezőre vagy a trafalgari csatát a Hortobágyra. Szóval, ha nem lehet, inkább ne is tanítsuk. Azt kicsit nehéz lesz megmagyarázni Pistikének, honnan jött mihozzánk a reneszánsz, a reformáció, a polgárosodás vagy a gőzmozdony, de nem is kell: adta a Magyarok Istene. És kész.

„3. Szakítani kell a marxista lineáris történelemszemlélettel. Használaton kívül kell helyeznünk a marxizmus nyelvét, fogalmait és következtetéseit. Az értékelés alapját képező utópikus szemléletet el kell vetnünk. Nincs, nem volt és nem lesz tökéletes rendszer, társadalom, intézmény, ezért azt számon kérni nem helyes és nem is érdemes.”

Kérte számon a fene. Tökéletes rendszer valóban nincs és nem is lesz, erre a legjobb példa a mostani, ami olyan tökéletlen, hogy háromszáz évre előre elkövette már az összes hibát, amit el lehet követni, de mi a herepfedény lehet az a „marxista lineáris történelemszemlélet”? Az netán, hogy a dolgok egymásból következnek? Elismerem, hogy amennyiben ezt a tézist elfogadjuk, annak nagyon kellemetlen következményei lehetnek önre és kedves barátaira nézvést, tehát létérdekük, hogy ne így gondolkodjunk, de ennek vajmi kevés köze van a marxizmushoz. Különben pedig a marxista történelemszemlélet épp nem lineáris: nem hallott még soha a hegeli spirálról? Úgy tudtam, nem csak hallott, de még vizsgázott is belőle a méltóságos asszony. Azt a szegény Hegelt is mindig forgatják, mint Piszkos Fredet a bőröndben...

„4. Tudomásul kell venni, hogy a mai gyermek keze ügyében ott van az internet és az okostelefon nyújtottá tudástár, ezért számukra elsősorban összefüggéseket, értelmezéseket és narratívákat kell adnunk.”

Igen és nem. Azt én is mondanám, hogy nem kéne fejből tudnia mindenkinek a mohácsi vész időpontját percre pontosan, időjárási körülményekkel együtt, azt tényleg meg lehet nézni itt vagy ott. De az évszámot legalább tudni kell. Éspedig azért, hogy képesek legyünk elhelyezni az eseményeket a történelem folyamatában. Bár, ha elkezdünk variálni az időpontokkal, még megeshet, hogy Szapolyai időben odaér Mohácsra és így utólag győzünk (ezen dolgozik most a dr. Pap Norbert, ha jól tévedek).

„5. Általános iskolában kizárólag magyar történelmet tanítanék, egyetemes történelmet pedig csak annyiban, akkor és azt, ami a magyar történelem szempontjából releváns. A magyarság érdekeinek érvényesítését, érdekképviseletét használva mérceként.”

Ez az, kérem, így és nem másként. Mert hogy magyarázom meg Pistikének, hogy mondjuk Bethlen Gábor 1626. március 1-jén feleségül vette György Vilmos brandenburgi választófejedelem húgát, Brandenburgi Katalint, és 1626-ban belépett a protestáns hatalmak westminsteri szövetségébe? Pistike első kérdése az lesz, hogy mi az a protestáns? Tudod, Pistike, az egy felekezet, tudod, Luther, Kálvin, Zwingli... ja, nem tudod, ugyanis azt majd csak középiskolában tanítják. Vagy mit mondok neki Mátyás király reneszánsz udvaráról? Janus Pannoniusról, Galeottoról? Hogy a reneszánszot is majd később mondom el? Mit mondok Baross Gáborról, a vasminiszterről? Hogy ő találta fel a gőzmozdonyt, mert Stephensonról még nem tanult Pistike? Nagyon szép lesz, érdekelne, miféle magyar történelmet lehet tanítani a világ többi részétől függetlenül, de szerintem semmifélét. Vegyük csak az augsburgi vereséget: a vesztes magyarok elemista tananyag, a győztes németek csak a középiskolában kerülnek elő. Ha csak úgy nem módosítjuk az esetet, hogy Lech mezején a markolábokkal huzakodtak eleink, ugyanis a markoláb feltétlenül magyar. Amint a fűzfán fütyülő rézangyal is.

„6. Középiskolában tanítanék egyetemes történelmet, az eddigieknél lényegesen nagyobb súlyt helyezve régiónk, illetve az Európán kívüli világ történelmére is.”

Értem. Annak én is nagy híve volnék, hogy alaposabban tanítsák az Európán kívüli világ történelmét, bár nem vagyok nagyon biztos abban, hogy Schmidt Mária itt a Hadakozó Fejedelemségek Korára vagy a Tavasz és Ősz korszakra gondol, szóval szegény Cao Cao marsall marad továbbra is a kínai történelemkönyvekben, Szun Ce szintén. Sőt, azt hiszem, Washington tábornok sem képezi majd gerincét a tananyagnak.

„7. Általános és középiskolában egyaránt a történelem részeként tárgyalnám a gondolkodás, vagyis az eszme, tehát a vallás és kultúra, valamint az anyagi és technikai fejlődés történetét.”

Ez tényleg fontos lenne, csak tessék már nekem megmondani, a fentiek fényében mit és mikor oktatna? Mert úgy nézem, előbb lenne karavella, aztán iránytű, előbb gőzgép, aztán kerék, és persze mindent magyarok kéne feltaláljanak, különben sehogy sem férne bele a tantervbe.

Hanem a tudós házmesternő dolgozatának utolsó mondatával maradéktalanul egyet bírok érteni. Azt mondja ugyanis, mégpedig dialektikusan:

„Először tehát a célokat és az alapelveket kellene tisztán látnunk. Minden további lépés ebből, ez után következik.”

Bizony ám. Csak éppen a vázolt alapelveket követve nem történelmet kapunk, hanem valamiféle rémálmot, minden logika és időrendiség nélkül. Az efféle történelemoktatás végképp a népmesék szintjére száműzné a história tudományát, tele volna különösebben meg nem indokolt csatákkal és hadjáratokkal, melyeket dicsőségesen elveszítünk, vagy ha kell, utólag megnyerünk, a fene sem értené, mi miért történt, az események okai harmadlagosak (sem) lennének – tulajdonképpen eltűnne minden okság, minden összefüggés, a dolgok történnek és kész.

És ha átdolgoznák köcsögdudára valamint nádi hegedűre, táncos formában elő is lehetne adni az egészet, regölés útján.

Igen: Schmidt Mária feltalálta a regölést, mint történelemtudományi módszert. Semmi szükség a valódi történelem ismeretére.

„Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”

Mi meg?

Maximum megállhatunk bús düledékeiden, Husztnak romvára.

És messze jövendővel komolyan vetünk össze jelenkort.

Míg lebegő rémalak int mifelénk.

Szele Tamás

Hát kérem, nincsenek jó híreim. Amitől féltünk, bekövetkezni látszik: az online világ egyre jobban fog hasonlítani Orbán Viktor vagy Erdogan nedves álmaira. Mármint nem a pornó miatt: az se lesz, de nagyjából el is kezdhetünk búcsúzkodni azoktól a szolgáltatásoktól, amelyek miatt szerettünk a virtuális térben lógni – és amelyek a legjobban csípték a diktátorok szemét.

Ráadásul mindez nem valami aljas ármány, hanem a demokrácia és a törvényesség jegyében zajlik, méghozzá uniós szinten. Mondjuk nem ártott volna a 11-es cikkely megszavazása előtt el is gondolkodni azon, miről voksolnak a hölgyek és urak: most már kész a baj, és a diktatúrák úgy nyalogatják a bajszukat, mint a jóllakott kandúrmacska.

De hát mi ez az egész? Írtam én már róla korábban is (http://huppa.hu/szele-tamas-nettelenites/), de ide idézem a magyarázatot, mivel tudom, hogy a linket majd nem tetszenek megnyitni. Szóval, a linkadóról van szó.

„A másik vitatott cikkely a 11. sorszámú, amelyet hiperlinkadónak is csúfolnak – e szerint az újságírói tartalmak snippetjeinek (általában cím, ajánló és egy kép) online platformokon való közlése a kiadótól megvásárolt licenszhez lenne kötve, a megjelenéstől számított 20 évig. Ilyen snippeteknek számítanak a Google hírei és keresőtalálatai, valamint a Facebookon vagy Twitteren megosztott cikkek előnézetei is. (Qubit)

Hát, tetszenek már kapiskálni? Én írok egy cikket, azt odaadom a szerkesztőmnek, aki közli az online lapban. Ezt elolvassák páran, mondjuk, hogy tetszik nekik: de megosztani már nem tudják, mert nem vették meg a licencet a kiadótól és nem is fogják, mert nem bolondok csak azért pénzt adni, hogy megoszthassanak valamit. Az írás nem terjed, a Google Hírekbe sem kerül ki, ott penészedik meg, ahol van – még a figyelmet sem szabad rá felhívni licenc nélkül! Az olvasottság a napi sok ezerről lezuhan pár százra. Ha olyan a lap, hogy a hirdetésekből élne, hát csődbe is megy: nincs az a bolond hirdető, amelyik ugyanannyi pénzt adna pár száz találatért, amennyit pár ezerért.”

Itt tartottunk június 15-én, azóta annyiban változott a helyzet, hogy szeptember 13-án megszavazták mind a 11-es, mind a 13-as cikkelyt, illetve az összes új uniós szerzői jogi irányelvet. Minek következtében a Magyra Időktől és az Origótól meg a 888-tól sokan válnak majd munkanélkülivé, gondolok itt azokra a billentyűzetkulikra, akiknek főfoglalkozása, hogy a közösségi oldalak vagy a Google ellen harcolnak.

Ugyanis úgy néz ki, hogy csata nélkül győztek.

Nem lesz rájuk többet szükség.

A 11-es cikkelyt már elmagyaráztam, adós maradtam a 13-assal: ez

„A cenzúragépezetet takarja, vagyis azt a javaslatot, miszerint az internetes platformoknak felelősséget kell vállalniuk minden, a felhasználóik által feltöltött tartalomért. Ennek bevezetése minden techcéget (videó- és fotómegosztók, közösségi oldalak) előzetes szűrők telepítésére kényszerítene, amelyek pusztán algoritmusok alapján, még a feltöltés előtt meggátolja a jogvédett tartalmak közzétételét. Ez a cikkely a zeneipar és a Youtube csatájából nőtte ki magát, a zenészek szerint ugyanis a Google rengeteget keres az ő szerzeményeiket felhasználó videókon, de alig fizet utánuk jogdíjat.” (Qubit) (https://qubit.hu/2018/09/13/tim-berners-lee-es-vint-cerf-ellenezte-deutsch-tamas-es-szanyi-tibor-megszavazta-az-eu-uj-szerzoi-jogi-iranyelvet)

Mármost mindenki beláthatja, hogy ez jogilag érthetően és világosan néz ki, hiszen például a gyűlöletbeszéd eddig utolérhetetlen, névtelen felelősei helyett büntethetővé teszi magát a platformot, az meg gondoskodjon az algoritmus útján ennek elkerüléséről. Jogilag így kezd formát ölteni a dolog, csakhogy a szerzői jogok beemelése miatt egészen egyszerűen képtelenség lesz minden feltöltést az utolsó szóig, hangig ellenőrizni, és az is értelmezés kérdése, hogy milyen mértékű idézet számít már plágiumnak: hiszen ha szigorúan vesszük, és lemegyünk a mondatok vagy a zenei frázisok szintjéig, ezentúl tilos lenne minden idézet, a véletlen hasonlóságokról nem is szólva.

Vegyük csak azt az esetet, amikor 2009-ben kiderült a Süsü, a sárkány zenéjéről, melyet Bergendy István írt, hogy kísértetiesen hasonlít Willie Mitchell Cherry Tree című számára. Zenészemberek erre megvonják a vállukat, és azt mondják: van ilyen. Volt is, lesz is. Ha azonban bevezetik az összehasonlító algoritmust, akkor az egyiknek mennie kell, és mivel Mitchell száma 1970-es, a Süsü meg 1975-ös, nyilván az egyfejűt kell letiltani a You Tube-ról.

És ezer ilyen eset lesz. Pedig hát épp a zenei kiadók lobbiztak az intézkedés érdekében: és, hát igen, a német sajtókonszernek...

A sajtó is nagy bajban van, hiszen most már nem adhatnék linkeket, hiperhivatkozásokat az írásaimban bizonyítékként, sőt, nem is idézhetném más ember, más lap írását - mi több, a magamét sem: az algoritmus azonnal kivágna, egyszóval, újságot csinálni lehetetlen volna így.

Az azért nagyon szép volna, ha saját magamnak kéne jogdíjat fizessek, például ez után a mai írás után. De kéne...

Azt tetszik mondani, biztos mi vagyunk a hülyék, akiknek nem tetszik ez, az Unió meggondolt politikusai nem adhatták a nevüket egy ekkora szamársághoz? Dehogynem, kérem, dehogynem. Annyira komoly az ügy, hogy a You Tube múlt héten be is jelentette: ha a szerzői jogi irányelv januári, újabb szavazásán nem változik semmi, hát inkább kivonul Európából, mert 1,8 milliárd regisztrált (és még legalább ugyanennyi regisztrálatlan) felhasználót még algoritmussal is képtelenség ellenőrizni.

És tegnap a Google is jelezte, hogy ha nem lesz változás, a Google News szolgáltatást beszüntetik az Unió területén. Mondjuk fontolgatják a teljes kivonulást is.

De mi ez a Google News? Az az a szolgáltatás, amit a mai jobboldal számítástechnikai analfabéta betűkoptatói a legjobban támadnak és kifogásolnak, éspedig nem a saját eszük vagy tapasztalatuk alapján, hanem azért, mert ezt a hadjáratot még a Breitbart indította, évekkel ezelőtt, ők meg követik a nagy példaképet.

Ha belenézünk a magyarul Google Hírek néven futó szolgáltatásba (https://news.google.com/?hl=hu&gl=HU&ceid=HU:hu), láthatjuk, hogy ez egyszerűen egy sajtószemle. Olvasottság alapján ajánl mindenféle cikkeket a felhasználónak, abból az egyszerű tételből kiindulva, hogy ha sokakat érdekelt valami, lehet, hogy őt is érdekli. És hát sajnos az a helyzet, miszerint a politikai jobboldal és az alt-right orgánumai sokkal kevésbé olvasottak, mint más alapállású sajtótermékek. Talán, mert sokkal gyengébben is vannak megírva. Ezt a Breitbart – és a nyomán a teljes alt-right sajtó – csalásnak, befolyásolásnak tekinti. Hát, ha a magyar helyzetet nézzük, nem tudom, miért sírnak, ma is van Origo az első három legolvasottabb anyag között, más kérdés, hogy egy tűzeset híréről van szó, ami valóban sokakat érdekelhet. (Ég a nagyhegyesi gáztározó, és jön a tél).

Ezért lett Magyarországon is közellenség a Google, mármint amiatt, hogy nem hajlandó az algoritmusa helyett egyenesen a kormány kezébe adni a hírek szerkesztését. Ezért támadják nap, mint nap, ahogy támadják a YouTube-ot és a Facebookot is. A Facebook is elhagyhatja különben a kontinenst a fentebb vázolt okok miatt.

Egyszóval, az Unió most a jogszerűség jegyében csodálatosan jogszerűtlen irányelvet szavazott meg, amiből csak baj lehet, rövid távon is, hosszú távon is. De legalább az ellenségeit sikerült megörvendeztesse: az agyontámadott oldalak, szolgáltatások elmennek majd, helyettük nem lesz semmi, ugyanis Európa épp annyira nem képes megoldhatatlan feladatokat és követelményeket teljesíteni, amint az eddigi szolgáltatók sem: ellenben az egyre zsarnokibb kormányok elérik, hogy a médiakommunikáció mostani online formái ellehetetlenülnek.

Azoknak, akik azt hiszik, hogy most sok-sok pénzt fognak kapni az eddig tőlük lopott tartalmak miatt, és ezért nekik megéri, annyit mondhatok: maximum sok-sok pert indíthatnak, és annyit nem ér az egész, hogy utána ne legyen hol publikálni.

Márpedig nem lesz:

„Spanyolországban 2014-ben már megpróbálták elérni, hogy a Google fizessen az online kiadóknak, ha tartalmaik megjelennek a keresési találatokban, de csak azt érték el, hogy a Google becsukta híroldalát, ezáltal csökkent a helyi lapok és egyéb tartalomszolgáltatók online forgalma.” (Qubit)

És aztán meg is szűntek ezek az orgánumok, forgalom és bevétel híján.

Hát kérem, ne legyünk rövidlátók, ne kívánjuk megsemmisíteni a teljes online médiát pár forintért.

Bár mondjuk mindegy is, ki mit akar: Nem mi döntünk.

Hanem a januári szavazás Brüsszelben.

És abba nekünk sok beleszólásunk nem lesz, legfeljebb bőghetünk, ha visznek minket a vágóhídra.

De legalább nyugodtan bőghetünk: minden maximálisan törvényes!

Ja, hogy rossz a törvény, az irányelv?

Rossz.

Hogy minden tagállam maga dönti el, milyen mértékben alkalmazza az irányelvet?

Van rá egy fogadásom, hogy Magyarország maximálisan fogja alkalmazni.

No, meglátjuk.

De nem vagyok optimista.

Már elkezdtünk ennen dugánkba dőlni.

Szele Tamás

Kérem, azért érdekes egy világ jön Budapesten, mármint az aluljárók környékén. Ez az írás megint sokaknak nem fog tetszeni, és le merem fogadni, hogy többen előhozakodnak majd alkalmi rossz tapasztalataikkal: értem én azt is, de abban azért megegyezhetünk, hogy attól, miszerint egyszer láttak karón varjút, a varjak még nem élnek állandóan karón.

De térjünk a tárgyra. A HVG birtokába jutott egy EMMI-dokumentum, melyet nem szántak a nyilvánosságnak, amiben több érdekes előterjesztés szerepel – eddig az aluljárókról és az idős hajléktalanokról szólót hozták nyilvánosságra, de a lap ígéri, hogy bemutatja a többit is. (https://hvg.hu/itthon/20181119_Uj_kormanyzati_tervek_a_hajlektalanok_miatt_lezarhatjak_Budapest_nagy_aluljaroit)

No, lássuk az aluljárókat. Hát mi szépet, jót terveznek azokkal?

Erre mondaná az ember, hogy sok jó ötletet hallottam már, de ilyen nagy marhaságot keveset.

Éspedig azért zárnák le, hogy a hajléktalanokkal szemben eddig elért eredményeket megőrizzék. Ez úton hirdetek pályázatot, miszerint ha valaki Budapest aluljáróiban eredménnyel találkozik, az küldje be nekem fényképen, és illő jutalomként egy megfejtőt sorsolok ki közötte. Valóban nem alszanak már ott az emberek, ez azonban nem eredmény, ez egy állapot, ab ovo nem is arra tervezték az aluljárókat, hogy aludjanak bennük, csak történelmileg mégis úgy alakult, mint még annyi más ebben a drótoktól öleltben. Az sem eredmény, hogy a Dunában nincsenek krokodilok, vagy jéghegyek, mert elvileg lehetnének, de az sem így alakult. Lássuk az indoklást!

„Indoklásként hivatkoznak egyrészt az új szabályozás bevezetése óta eltelt első hónap tapasztalataira, másrészt a Ferenciek terén lévő aluljáró 2016-os lezárására. Mint írják, utóbbi az aluljáró felújítása után „pilot projekt”-ként történt, de „évtizedes probléma” oldódott meg így. Pozitív irányba mozdult el mind az aluljáró, mind a közelében lévő felszíni területek rendezettsége, megszűnt az aluljáróban alvás, csökkent a jogsértő cselekmények száma, nappal is rendezettebb állapotot mutat az aluljáró, sőt, a tiltott dohányzás, a szeszesital-fogyasztás, jogosulatlan kereskedés és rongálások száma is csökkent” – sorolják a Ferenciek terén már megvalósult lezárás előnyeit. Ezen a terven komolyan gondolkodhatnak: a Fővárosi Önkormányzati Rendészeti Igazgatóság, a BKK és a Budapesti Közút Zrt. szakmai szervezetei már ki is dolgozták, hogyan zárnák le a kiemelt gyalogos-aluljárókat éjszakára. A javaslat szerint ez két ütemben történne, mivel jelenleg nem mindenhol oldható meg azonnal a gyalogosok biztonságos, felszíni átkelése, hiszen nincsenek mindenhol kiépítve az ehhez szükséges átkelők, lámpák. (HVG)”

No, igen, ahol nincs senki, ott rendbontás sincs, ez egy nagy igazság, mondaná a Csodálatos Nalaya. Azt én elhiszem, hogy nem kellemes látvány, ahogy a nyomorult emberek betolják azt a féldecit vagy kannás bort, de mégsem tolhatnak kokaint, ahogy azt úribb körökben szokás. Az vesse rájuk az első követ, aki képes lenne egy ilyen állapotot bármiféle hangulatkarbantartó nélkül elviselni. Most jön a sopánkodás helye, hogy „de ott vannak, koszosak, büdösek, kéregetnek, nem lehet elmenni mellettük” - igen, és? El lehet, különben, hogyne lehetne, és ha lenne megfelelő ellátásuk, nem lennének sem koszosak, sem büdösek, nem is kéregetnének. Csak hát ez nem egyszerű feladat, ugyanis a magyar állam már évek óta nehezíti a civil önkéntesek, segítők munkáját, a szociális munkások anyagi és társadalmi megbecsülése is méltatlan: és alapok sincsenek egy átfogó és hatékony segélyprogramhoz. Ami még így is olcsóbb lenne, mint a mostani, ami nem egyéb a szegénység, hajléktalanság ellen viselt hadjáratnál. El kell dugni a szegénységet, akkor nincs, mert nem látszik. Világos ez, mint a vakablak.

És hogy látnának neki az aluljárók lezárásának?

Első körben azokat zárnák le, ahol a felszínen már van gyalogátkelő, így csak a rácsokat kell felszerelni a kijáratokra.

Mint megfigyelhetjük, ezeknek nem mindegyike áll kapcsolatban a metróval, de a zárás az utolsó metrószerelvény leállása után történne. Mégpedig közterület-fenntartók jelenlétében, akik ellenőriznék, nem ragadt-e lent valaki. Imádni fogják a közteresek is ezt az éjszakai műszakot, annyi biztos. És igen, elektromos rácsokat szerelnének fel a lejáratok aljára, ezt este helyben zárnák, hajnalban távvezérléssel nyitnák.

„A katasztrófavédelem munkatársai kivételt jelentenek, ők az éjszakai zárlat alatt is le tudnának jutni az aluljárókba. Ha pedig a közműszolgáltató cégeknek kellene valamiért ebben az időszakban lemenniük, akkor a Fővárosi Önkormányzati Rendészeti Igazgatóság segítségével juthatnak be.”

A katasztrófavédelem munkatársain kívül tudnék mondani egy másik kivételt is, a részeg angol legénybúcsúztatókat, akik törvényszerűen lent szorulnának, és az is zseniális, hogy ha valakinek sikerül lent kibekkelni a zárást, az alhat nyugodtan reggelig, sőt, tehet, ami neki tetszik – ugyanis a rendőrjárőr sem megy le!

Eddig ez kilencvenhat millióba kerül a terv szerint (mely tervet, hagyományaink alapján mondhatom, egészen bizonyos, hogy a megvalósítás során legalább háromszor módosítani fogják, míg el nem éri a félmilliárdot). Aztán persze jönnek a többi aluljárók is, az a második ütem, ki tudja, mennyiért, de nem lesz olcsó. Arra még pénzügyi becslés sem készült, de a forgalomszervezés egy akkora nagyvárosban, mint Budapest, pöttyet bonyolultabb feladat, annál, hogy felfessünk pár zebrát és kitegyünk pár jelzőlámpát.

Körülbelül ennyit tudunk, akkor lássuk, mi várható az intézkedés következményeképpen?

Első sorban is: a terv gyönyörű, nagyívű és teljesen értelmetlen. Okafogyott. A hajléktalanok elsöprő többsége már eltűnt az aluljárókból, főleg azért, mert a rendőrök ott keresik őket először. Illetve, dehogy keresik, csak ha a járőr meglátja őket, köteles figyelmeztetéssel élni a törvénysértő magatartás megállapítása esetén. Ez kellemetlen a rendőrnek, kellemetlen a hajléktalannak, tehát már nincsenek ott, legalábbis a korábban ott alvók többsége ismeretlen, kevésbé feltűnő helyeken húzza meg magát. Mivel a Baross téren lakom, és járok az aluljáróban nappal is, néha éjjel is, állíthatom: nem alszik ott már senki.

Másodsorban: ha valaki épp el akarna bújni egy aluljáróban, tökéletesen megtehetné. Rendben, a térfigyelő kamerák lebuktathatnák, de kinek van kedve tért figyelni késő este, mikor már elment az utolsó metró is?

Harmadsorban: ez a szükségtelen intézkedés elvileg nem ártalmas, de csak addig, amíg minden rendben megy. Ha hirtelen valamilyen okból szükség lenne az aluljáróra, természeti katasztrófa vagy polgári védelmi szükséghelyzet idején, az is biztos Budapesten, hogy pont azt az embert nem találnák, akinek joga van kinyitni őket. Ez olyan, mint az, hogy a vízszolgáltatás sem zárható el, csak korlátozható: a teljes elzárást tűz- és járványvédelmi okokból törvény tiltja.

Negyedrészt: a budapesti forgalom már így is Bosch vagy Dali ecsetjére kívánkozik, aki állandó jelleggel részt vesz benne, komoly előképzést kap az Apokalipszisből, ha ezt még tovább bonyolítjuk – ráadásul a legforgalmasabb csomópontokon, melyeket pont az aluljárók és a metró hívatott tehermentesíteni – olyan káosz következik, ami évekig is eltarthat. Az igaz, hogy a bonyolítás sem lenne ingyen, és hát van az a pénz, amiért okos emberek megtervezik, ügyes emberek végrehajtják, még ügyesebbek pedig zsebrevágják az egészet – de majdnem kétmillió ember fogja őket átkozni nap, mint nap több alkalommal, ha nem ér be időben a munkahelyére vagy nem jut haza akkor, amikor szeretne.

Egyszóval, nagy ötlet ez, kolosszális, és nem kétlem, hogy meg is fog valósulni.

Nekem azonban volna egy még egyszerűbb és jövedelmezőbb javaslatom.

Töltsék fel egészen egyszerűen az összes budapesti aluljárót, éspedig fele-fele arányban térkővel és dolomittal, hogy mindenki jól járjon.

Tömjék be őket és kész.

A legbiztonságosabb aluljáró az, amelyik nincs is. Abban nem történhet semmiféle rendbontás.

Igaz, ezáltal megszűnne a metróközlekedés is, de ennyi kellemetlenséget igenis el kell viseljen ez a bűnös város a közrend érdekében, legfeljebb majd kelünk korán és hazaérünk éjjel, gyalogolni jó, sportos nemzet leszünk, és ahogy majd erősödik a magyar, néhány kórházat bízvást be lehet zárni. Vagy akár az összeset. A metróval nagy költségvetési terhet vennénk le a főváros nyakáról is, egyszóval az előnyök mellett harmadlagos, hogy nem lehetne közlekedni a városban: lassan már így is alig lehet.

Mondom én, a legjobb aluljáró az, ami nincs, tömjük be mindet!

Az ötletet ez úton védetté nyilvánítom, használata esetén számomra jogdíj fizetendő. Jelentkezéseket „Megoldjuk okosban” jeligére a sóhivatalba kérek.

Van olyan jó tervezet ez is, mint a mostani.

Szele Tamás

Mármint abban az értelemben, hogy a hírek őrülnek benne minket. Felőrölnek, finom, porhanyós lisztté, aztán utána még ki is sütnek, hogy aztán az olvasók megegyenek és a fajanszban végezzük, ilyen a sajtómunkás sorsa, addig faragja a híreket, és faragják őt a hírek, míg el nem porlad. Persze, sok függ attól, melyik fél a keményebb.

Lássuk, milyen malomkövek voltak tegnap.

Tegnap különb-különbféle malomköveket vágott hozzák a Fátum, hírek formájában, volt, ami nagyra sikerült, volt, ami épp csak kavics, de idegőrlésre mind alkalmas. Még az aprajába tartozik, hogy a Magyar Idők folytatta tacepao-sorozatát, melyben a magyar kulturális élet ledarálása zajlik, rendszerint hamis vádak alapján. Tényleg nem irigylem Szakács Árpádot, érezni is a stílusán, hogy fárad, régebben hetente többször förmedte a világra a sorozat darabjait, most már jó, ha minden második héten képes kipréselni magából egy vádiratot a rettentő balliberális kultúrdiktatúra ellen. Most igyekezett kitenni magáért, már a címmel magasan kezdi és merészen:

„A BÁBSZÍNHÁZAT IS ELÉRTE A SZEXUÁLIS ABERRÁCIÓ”

- mondja, és ennek ellenére elsőként Palya Beának tesz szemrehányást amiatt, hogy korábban Horn Gyulát nem gyilkolta meg jégcsákánnyal a születésnapján, hanem inkább énekelt. Hát, meg merném kockáztatni, hogy Palya Bea nem egy Ramon Mercader, a boldogult Horn sem volt egy Trockij, és az énekesnő énekelni még mindig jobban tud, mint merényelni, annak érdekében, hogy sok évvel később Szakács mester őt megdicsérje jegyzetében, ahelyett, hogy megszidná. Pedig az mindent megér, sok év börtönt is, legalábbis, amint látom, a szerző így gondolja. Az érthetetlen logikai kitérő után Szakács rátér a mondanivalójára, mely szerint a Budapest Bábszínházban kiskorúak megrontása folyik, Alföldi Róbert vezényletével, színdarabok útján. Mondjuk mivel ez egy színház, az érdekes volna, ha zenés sportünnepélyeket tartanának színielőadások helyett, és azokat nehezebben is rendezné meg akár Alföldi, akár más, de Szakács barátunk abban is találna kivetnivalót. Azonban most – állítása szerint – azt látta, hogy borzalmas perverzió megtekintésére kényszerítettek volna egy középiskolai osztályt. A borzalmas perverzió Molière darabja, a Képzelt beteg, amit kissé sajátosan rendezett meg Alföldi, de hát neki ez a koncepciója. Azonban mit ír Szakács?

„Az elhangzó trágár szavakat idézni sem tudjuk, csak a diákok rémült tekintetén láttuk, hogy nem egészen erre számítottak. Szerencsére a négy-öt tanárnő, aki elvitte az osztályát erre a darabra, jól érezte magát, végigvihogták az előadást.”

Márpedig ezt az előadást kiskorúak nem nézhették meg. Ugyanis mit ír a Budapest Bábszínház honlapja? 

„NAGYÍTÓ - bábszínházi esték kísérőprogrammal felnőtteknek

A Nagyító esteken az előadások megtekintésén túl az előadással kapcsolatos beszélgetésre, a darabban felmerült kérdéseken való közös gondolkodásra, játékra várjuk nézőinket.

Nagyító programokhoz kapcsolódó előadásaink: A vihar, A képzelt beteg, Semmi, A Hétfejű Tündér, A csomótündér.”

Esték, és felnőtteknek. Világosan oda van írva. Szakács azért vizionál tanulókat a nézőtérre, azért ír „diákok rémült tekintetéről”, hogy valamiképpen vádat emelhessen megint ez a kis kultúrvisinszkij, aki befejezésül még aberráltnak nevezi Nyári Krisztiánt és a Magvető kiadót is. Valószínűleg a Gullivert is be akarná tiltatni pedofília miatt, hiszen kétségtelen, hogy Gulliver mindenképpen sokkal nagyobb, mint a lilliputi hercegnő, és sokkal kisebb, mint a brodignagi Glumdalklics. Swift maximum azért úszhatná meg a lefejezést, mert mintegy mellesleg dublini érsek is volt, és az egyházi személyeket néha kímélik a szakácsárpádok. Bár nem mindig.

Menjünk tovább, azon merengve, ez az önkéntes főcenzor mekkora rendet bírna vágni, teszem azt, a népmese-irodalomban, ha történetesen arra szakosodott volna. És milyen érdekes lenne az is, ha középkori irodalmat fordítana, mondjuk a Malleus Maleficarumot, a Boszorkányok Pörölyét, amit két inkvizítor, Institoris és Sprenger írtak, ha a harmadik fordítaná, az volna csak autentikus!

Közben látom a Magyar Időkben, hogy olvasószerkesztőt keresnek, állandó délutáni-esti munkavégzésre, a hirdetésben nem tették hozzá, de erős idegek kívántatnak hozzá, aki ilyesmiket kell szerkesszen, nem lesz hosszú ideig épelméjű. Bárki is vállalja el, javaslom neki a sok-sok nyugtatót és azt, hogy tartózkodjon az alkoholtól, mert az ideiglenesen ugyan segít a hangulaton, de hosszú távon igen káros lehet.

Időközben elhunyt Princz Gábor, a Postabank volt elnök-vezérigazgatója, a magyar sajtó és kultúra sokat vitatott mecénása: az ő szerepéről azért nem érdemes most bővebben írni, mert ha röviden elemeznénk, óhatatlanul hamis lenne a kép, egy hosszabb áttekintés viszont külön anyagot igényelne – talán majd egyszer. Nyugodjon békében.

Közben az álhírek is özönlenek szépen, ahogy a boldogult Kerényi Imre mondta a jó hírekről (bár álhírek voltak azok is). A Hírturi című világvárosi harsona szalagcímben teszi közzé, miszerint mindenkinek jár két és félmillió forint lakásfelújításra. Alanyi jogon. Ez valóban meglepő hír lenne, nekem épp jól is jönne, ugyanis ha tovább romlik nyolcadik kerületi bérleményem állapota a környező építkezések hatására, kiírom rá, hogy „Pompeii” és pénzért fogom mutogatni kevéssé jól értesült japán turistáknak, mint római romvárost.

Persze, lófütty jár, nem támogatás. Akárhogy is bizonykodik az álhírlap:

„Biztosan Ön is hallott már arról, hogy 2018 szeptemberétől 2,5 milliós támogatásra jogosult minden Magyarországon élő, magyar állampolgár. Eddig a pontos részletekről nem esett szó, de most végre kihirdették az igénylés pontos idejét és helyszínét. NEM pályázatról van szó, tehát MINDENKINEK jár. Ezért kérünk szépen minden olvasónkat, hogy egy megosztással értesítsék ismerőseiket a lehetőségről, amiről tényleg mindenkinek tudnia kell.

A Hazai Hatékonyság 2.0 nevet kapó támogatás 2018. szeptember 17-től, hétfőtől igényelhető meg, egy a korábbinál sokkal egyszerűbb formanyomtatvány segítségével a helyi önkormányzatoknál. Mindössze egy személyigazolvány és egy bankszámla szükséges hozzá. A lakóépület korszerűsítésére fordítható támogatás 14 munkanapon belül kiutalásra kerül – nyilatkozta a MEHI szóvivője. A támogatás igénylésének további feltétele, hogy a megvalósítás 2 éven belül megtörténjen – hangsúlyozta ki a sajtóreferens. Minimum 400 ezer lakás korszerűsítésben fog tudni segíteni az állam, az előzetes felmérések alapján. Egyelőre úgy néz ki, hogy minden igénylőnek bőven fog jutni a keretből.” (Hírturi)

Lássuk mit mond erről a Hazai Hatékonyság honlapja? 

„FIGYELEM, ÁLHÍR! Egyes hiteltelen, impresszummal sem rendelkező álhír-oldalakon olyan információk terjednek, amelyek a „Hazai Hatékonyság 2” javaslatcsomag tartalmát meghamisítva, azt egy kihirdetett lakossági energetikai pályázatként mutatják be. Ezzel szemben a Hazai Hatékonyság 2 lakossági épületenergetikai célú javaslatcsomagot a MÉASZ készítette 2016 végén, hogy a kormányzat új megközelítésű, hatékonyan ösztönző intézkedéscsomagot hirdessen meg a lakossági épületenergetikai korszerűsítések átfogó előmozdításáért. A javaslatcsomagról kormányzati döntés egyelőre nem született. A hírt terjesztő internetes oldalak és közösségi profilok tudatosan ferdítik el az eredeti információt, saját olvasottságuk és népszerűségük növelése céljából. A MÉASZ megteszi a szükséges jogi lépéseket. Kérjük jelentsék az illetékes hatóságoknak mind az álhírt terjesztő portálokat, mind a közösségi oldalak profiljait. Fentiekkel összefüggésben kérjük: NE HÍVJON, ÉS NE KÜLDJÖN EMAILT!”

Hát, nem mintha nagyon bíztam volna benne. Annyira azért vagyok tapasztalt álhírek ügyében, hogy tudjam: ezeket az álszenzációkat mind-mind a kattintások és a megosztások érdekében gerjesztik, közük nincs a tényekhez, az olvasót meg pont letojják. Legfeljebb lesz pár kellemetlen pillanata a hivatalban, de az álhírlapok készítői megkapják a pénzüket a megosztások után a reklámdíjból.

Bár azért fogalmazni megtanulhatnának, mert például a Titokterminál című hasonlóan halhatatlan közlöny csodás címmel borzolja az idegeket. 

„Egyre több kisgyermek tűnik el Magyarországról: 84%-uk 18 éven aluli!”

Ezek szerint az eltűnt kisgyermekek tizenhat százaléka viszont tizennyolc éven felüli, nagykorú és szavazóképes.

Érdekes kisgyermekek.

Nagyra nőttek.

A hír maga a szokásos semmitmondó fontoskodás névtelen informátorokról, „bűncselekmény jellegű nyomokról”, sötét furgonokról, sőt, az egyik remekbe szabott mondat szerint „a titokzatos informátor azt is megkockáztatja, hogy állításával a hatóságok felelősségét is meglebegteti”. Nehéz egy nyelv ez a magyar, de tisztelem a kitartást, ahogy tanulják, küzdenek vele – mert azt kizártnak tartom, hogy akinek anyanyelve a magyar, ilyen szörnyszülött mondatokat képes legyen leírni.

Menjünk tovább, hagyjuk az álhíreket: tegnap a Szondi utca és a Teréz körút sarkán kiégett a DK több irodája. Ez sajnos nagyon is valós hír, azonban míg részleteket nem tudunk róla, éspedig hiteles részleteket, kár volna találgatásokba bocsátkozni, sőt, vétek is lenne: meglehet, ebben a helyzetben még ártana is a kellőképpen meg nem alapozott elméletek terjesztése a nyilvánosságban. Várjuk meg a vizsgálat végét.

Tehát, összefoglalva, mi volt tegnap?

Semmi különös. Egy különösen pocsék, ronda őszi nap rossz hírekkel.

És mi lesz ma?

Ma ugyanez várható, esetleg lehet valamivel rosszabb a helyzet.

Fő az optimizmus, kérem.

Szele Tamás

- Jó napot, Hacsek, hol járt, hogy már hetek óta nem láttam, hála Istennek?

- Ne is mondja, Sajókám, ne is mondja, ki sem látszom a melóból, mióta taxizok...

- Taxizik? Akkor vigyen majd el fél óra múlva a Sóhivatalba!

- Nem úgy taxizom, kérem. Hosszú távon. Úgy hívják a céget, hogy „VIP-Taxi”.

- És mi benne a VIP? Mosószer?

- Az VIM, maga marha! Very Important Person.

- Magának is, kérem, magának is...

- Ez angolul annyit jelent, hogy Nagyon Fontos Személy!

- És hova viszi ezeket a nagyon fontosakat?

- Mikor hova, ahová kérik. Bár egyik sem épeszű.

- Hogyhogy, kérem? A Lipótra viszi őket?

- Vinném, ha nem lenne zárva. Egy normális fuvar nem sok, annyi sem akad, mindegyikkel van valami cvikli!

- Hogyhogy?

- Hát, a múltkor is, kapok egy hívást, hogy lesz egy út Angliába, vegyem fel a klienseket a Lubjanka téren, Moszkvában. Kiket viszek? Órásokat. Miféle órásokat? Nagyon fontos órásokat, mennek megnézni a salisbury katedrális tornyában a legrégebbi toronyórát. Olyan régi, hogy még Ilja Muromec sem bírta ellopni.

- És?

- És én odamentem, elindultunk, az órások elővettek egy üveg vodkát...

- És, és? Megitták?

- Nem, maga kolhozkisgazda, szétszerelték és megjavították!

- És Salisburyben mi volt?

- Hát, azt én sem értem. Egy kis utcába kérték a fuvart, kiszálltak, nézelődtek, maszatoltak egy kicsit a kilincsen, aztán visszaültek, és azt mondták, hogy indulunk a Moszkvai Operaházba, mert rövidesen adják a Borisz Godunovot és nem szeretnének lemaradni.

- A toronyórát megnézték?

- Dehogy nézték.

- Furcsák ezek az oroszok. És milyen volt a Borisz Godunov?

- Nem tudom, nem láttam.

- Hogyhogy? Ott járt és nem nézte meg?

- Megnéztem volna, de nem adták. Azt mondták, Godunov elvtárs aznap gyengélkedik.

- Hát, magának is vannak fuvarjai...

- Vagy a másik. Pár hete egy szaúdi újságíró hívott, hogy vigyem el az isztambuli reptérről a konzulátusukra, és várjam meg, mert hamar végez.

- Erre maga?

- Felvettem, elvittem, aztán bement negyvenkét állig felfegyverzett kórboncnok is az épületbe, a fickó meg máig nem jött ki.

- Nem lehet, hogy az egy átjáróház?

- Nincs kizárva.

- Így szokták átverni a taxisokat.

- Azt értem, de miért kellett neki egy átjáróházért Isztambulig menni? A végén a menyasszonya fizette ki a három hét várakozást.

- Furák ezek a szaúdiak is.

- Meg ez a legutóbbi...

- Meséljen!

- Kérem, kihívtak egy skhodrai címre, Macedónia, sré vizavi Balkán. Beül az utas, és az albán határra kéri. Ott helyet cserélt velem, azzal, hogy szeretne kicsit vezetni. Az albán határon átültünk egy diplomáciai rendszámú VW Jettába, a kocsimat majd vagy utánam küldik, vagy helyben komposztálják, azzal elmentünk Podgoricába. Podgoricából egy másik kocsival Dobrakovóba, ott kocsit és ruhát váltottunk, mert jött egy nagyon durva ember, valami Seselj, mögött négyszáz csetnik bajonettel, és azt mondta, hogy én öltözzek nyugdíjas kézimunkatanárnőnek.

- Maga, nem az utas?

- Nem, én, az utas akkorra már sofőr volt, és én lettem utas.

- És?

- Utálom a nájlonharisnyát.

- Rendben, aztán mi történt?

- Elindultunk, elöl az utas, mellette én nájlonharisnyában és kisestélyiben, nagy klipszekkel, mögöttünk a feltűnés elkerülése végett négyszáz bajonett, elérkeztünk a magyar határra, ahol szóltak, hogy a vörös sávon lépjünk át.

- Vörösön? Nem a diplomáciain?

- De, az volt a diplomáciai, csak most vörös volt, mert leterítettek nekünk rá egy hosszú szőnyeget.

- És?

- Utána már sima volt az út, megérkeztünk Pestre, a határtól én vezettem, az utast kitettem a Körúton a Corinthiánál, visszaadtam a ruháit, emlékbe nekem akarta adni a klipszet, de nem kértem, aztán szokás szerint megfenyegettek, hogy ha beszélni merek, végem és már mehettem is.

- Na, magát sem irigylem. Azt sem tudhatta, hol a feje vagy éppen kicsoda.

- Az a lényeg, hogy most már mindent letisztult bennem, minden a helyére került.

- Igazán?

- Igazán! Nevem Podgor Ica, nyugdíjas albán kézimunkatanárnő vagyok, Gruevszki néven Macedónia volt miniszterelnöke. Szólíthat excellenciásnak.

- Mars ki!

Szele Tamás